Visszamenőleg írnám le a tegnapi eseményeket, mert sehogy sem sikerült reggel kiderítenem, hogy van-e valahol nyilvános számítógép, internet eléréssel. De ahogy az események alakultak, se időm, se energiám nem lett volna blogolni. Ennyire azonban ne rohanjunk, tegyük csak meg a soron következő lépést!
Reggel 5:30, hivatalos ébredés. Nem hivatalosan 3:34 óta ébren vagyok, forgolódom és hogy finoman fejezzem ki magam: izgulok, mint szűz lány a nászéjszaka előtt. (De azért, hogy ne lehessen részrehajlással vádolni: lehet szűz a férfi is, oly mindegy.) Beni az igazak álmát alva hortyog. Legalább ő tud aludni, végül is ez a lényeg. Még tegnap este összekészítettük anya-apa koprodukcióban az utazótáska tartalmát. Csak azok a dolgok maradtak ki, amik reggel is kellettek.
Mivel Benike nem ehetett, ihatott, igyekeztünk minél később ébreszteni. Ha jól emlékszem, ez 6:00 környékére esett. Gyors fogmosás, öltözés, a hiányzó holmik elpakolása, s hogy becsapjuk a pocakját, egy szűk deciliter Kubu. Majd mondjuk a kórházban, problémát nem okozhat, mivel Beni vagy az utolsó, vagy az utolsó előtti lesz a sorban, s az nem kevés idő. (A jövő minket igazolt.) Rita már odalent várt minket, édesanyám pedig akkor érkezett a házunk elé, mikor mi kiléptünk a kapun. Még előző este megbeszéltük, hogy lejöhet, ha szeretne.
Eseménytelen út a kórházig, bár az tény, hogy esőben mentünk végig, s ez némileg aggasztott, mert az ernyőt otthon felejtettem. Végül is, mire leértünk, szinte elállt. Egyébként megdöbbentő, hogy sokan mennyire nem törődnek az esővel sem. Nyomják a gázt a főúton, mint süket a csengőt. Főleg a márkásabb autóval rendelkezők érzik úgy, hogy megalázó egy gyengébb autó mögött totyogniuk a szabályos 90-es tempóban. Ámokfutók reggele volt.
Mikor a kórházba értünk, már éppen csak hogy csepegett. Míg húgom leparkolt, mi felmentünk a gyerekosztály belgyógyászati részlegére (2. emelet). Becsekkoltunk, kipakoltam Benike cuccait, s üdvözöltük a tegnapi haverokat: Szabolcsot, Mánuelt, Kristófot. Természetesen a szüleikkel együtt. Beni ágya a bal hátsó volt, az ablak előtt. Szerényen megkérdeztem, hogy akkor én most merre parkolhatnék le a saját holmimmal, mert ugye ilyen ellátást kérnék.
"Nincs szabad hely!" Az arcom majd leesett, tegnap még arról biztosítottak, hogy minden további nélkül tudnak fogadni. Miután a szobában rajtam kívül még két anyuka is ezt a választ kapta, elhessegettem az apukákkal szembeni diszkrimináció rémképét. Mint később kiderült, a negyedik szülő - a harmadik anyuka - egészségügyes dolgozó, neki ha saját szobát nem is, de napi háromszori étkezést azért biztosítottak. Az egyenlők között vannak egyenlőbbek is. Végül is nem zavart, valahogy természetesnek éreztem ezt a fajta kivételezést, még ha furcsálltam is. Bár az is tény, hogy az illető hölgy nem ma és nem a beosztott nővérektől kérte az ellátást, hanem az egyik orvostól még tegnap.
Kellemes csapat gyűlt össze, Benit leszámítva minden gyereknek ott volt mindkét szülője egy rövid ideig. Az egyik apuka bevásárolt élelmiszerből, a másik játékot hozott a fiának, a harmadik segített fegyelmezni a gyermekét. Lassan összeismerkedtünk, beszélgetni kezdtünk...
Repült az idő, valamikor 8:30 körül érkezett a műtéti beosztással a főnövér. Ekkor tudtuk meg, hogy a mai négy műtétből mi leszünk a harmadikok. Pont ahogyan sejtettem: életkor alapján sorolták be a kicsiket. Így mi Mánuel és Kristóf közé ékelődtünk. Később kiderült, Kristóf nem orrmandula, hanem torokmandula műtétre várt. Így szintén igazam volt, ez alapján Beni az utolsó volt az orrmandulások között.
Szabolcs kapta meg elsőnek az általam lassítónak becézett gyógyszert. Pár csepp egy műanyag kiskanálba. A kicsi negyed óra alatt élénk másfélévesből átment marionett-bábúba. Jött egy műtősruhába öltözött magas fiatalember, felrakták egy guruló ágyra a gyereket, s anyukája támogatásával eltolták a műtőig. Onnan anyuka visszajött, s kezeit tördelve leült közénk. Pár másodperc - perc (?) - kínos csend után újra megindult az élet. A szobánkba beosztott nővér végig velünk volt, kérdezhettünk, magyarázott, vígasztalt, erősített minket. Eközben Mánuel is megkapta a lassítót.
Körülbelül 35-45 perc múlva hallottuk, hogy érkezik vissza közénk Szabolcs. Hörögve, köhögve, öklendezve, sírva, prüszkölve, ordítva, vérző orral... Mikor megláttam a gyereket, megállt bennem az ütő. Nem, egyszerűen nincs szó arra az érzésre, ami akkor elfogott. Kaptam egy nagy rakás adrenalint, s életbe lépett a "védd meg és menekítsd Benit" protokoll. Persze az ember azért is ember, mert ésszel is képes élni, nem csak ösztönből. (Bár manapság egyre több embertársamnak kérdőjelezem meg az emberi mivoltát e törvény alapján.)
Maradtunk, s végignéztem, ahogy kisfiam is megkapja a kábítószerét. Mint ahogy Szabolcs és Mánuel, Beni is először felélénkült, majd ez elég gyorsan, de fokozatosan átcsapott bamba bámulásba, mosolygása, alvás előtti állapotba. Mire a hasonlóan véres, ordító, öklendező Mánuel visszaért, Beni már vigyorogva feküdt mellettem az ágyon. Leszedáltan hagyta, hogy átemeljem a kerekes ágyra, s mosolyodva nézte a mennyezeten futó fényeket: "De jó gurulni ezen az ágyon, eeeeee...". A műtő ajtajáig kísérhettem, ott még megcsókoltam a kezét, arcát. Könnyeimmel küszködve súgtam oda a személyzetnek, hogy vigyázzanak a fiamra - néma, s halvány mosollyal fűszerezett bólintás volt a válasz -, majd visszacsoszogtam a szobánkba. Leültem, s igazából alig tudtam felfogni, hogy mit tettem...
Életem legnehezebb 45 percét éltem át. Fel-alá mászkáltam, tördeltem a kezem, a könnyeimet nyeltem, állandóan pisilni jártam. Eközben pedig hallottam, láttam, ahogy Szabolcs és Mánuel véres nyálat köpköd, öklendezik, hány, állandóan törlik a vérző orrukat, ordítanak, sírnak... s lassan lehiggadnak. Szüleik szemében ugyanaz a rémület, mint az enyémben.
Végül nem bírtam tovább a tétlenséget, lementem a kórház bejáratánál álló kisboltba, s hoztam barackos jeges teát. A nővérek szerint majd ezzel itathatjuk a gyerekeket, vagy a kórházi teával, esetleg szénsavmentes ásványvízzel. De ez sem köthetett le sokáig, s végül ismét csak álltam a kórterem ajtajában, néztem a lift felé, aminek hoznia kellett Benikémet. Főnővér, látva, hogy milyen állapotban vagyok, rám mosolygott, s odasúgta, hogy nemsokára hozzák, ne aggódjak.
A másodpercek ólomlábakon csoszogtak, a percek éveknek tűntek. Végre kinyílt a liftajtó, s meghallottam, ahogy Beni ordít, köhög, öklendezik, sír... Édes jó Istenem, él, ÉL, ÉL!!! Sírj drágám, öklendezz csak, ordíts, hányd le apádat, abba ne hagyd! Fogalmam sincs, hogyan és miként értem oda egyetlen szempillantás alatt a folyosó másik végén lévő lifthez, de ott voltam, s fogtam a fiam kezét, lábát és az infúziós zacskót. Igen, ő az, tényleg ő az, visszahozták hozzám!
Nehéz percek követték egymást. Beni egyfolytában köhögött, öklendezett, s vég nélkül folyt az orrából a könnyel s nyálkával kevert vér. Ültem mellette az ágyon, vígasztaltam, törölgettem az arcát, s legszívesebben átöleltem volna, simogattam volna... de Beni nem akarta. Végül is meg tudtam érteni. Én sem szeretem, ha ölelgetnek, miközben kiköhögöm a tüdőmet. Illetve én sem szívesen bújnék ahhoz, aki hagyta, hogy ilyesmit tegyenek velem.
A stressz, a bűntudat, vagy a meleg, netán a szintén étlen-szomjan állapotom okozhatta, nem tudom, de hirtelen elfogott egy nagyon rossz érzés. Forogni kezdett a világ, foltokat láttam a szemem előtt. Felálltam, hogy a mosdóhoz lépjek, majd a földön tértem magamhoz. Elájultam. A többi szülő elmondásából tudom, hogy még a mosdó előtt megkapaszkodtam egy kis szekrényben, majd összecsuklottam. Rögtön felemelték a lábaimat, s mikor már kissé magamhoz tértem, átsegítettek a szomszédos kórterembe. Ez utóbbira már halványan emlékszem.
Amíg én odavoltam, az egyik nővér vigyázott Benire. Szegénykém teljesen megrémült, tágra nyílt szemekkel nézett még akkor is rám, mikor visszacsoszogtam hozzá. Megnyugtattam, hogy nincs baj, csak kicsit elgyengültem, majd szót fogadva a nővérnek, kimentem megreggelizni.
Lassan elapadt a vérpatak, kitisztult a tüdő, s magához tért fiam az altatás utóhatásaiból. Elgyötörten nézett a világba, de csak hosszas unszolásra feküdt le, de akkor is csak keresztben, félig ülő helyzetben. Míg a két kisebbik srác végül ismét elaludt a sokktól, Beni csak pislogott a világba. Mikor felhívtam páromat és édesanyámat, hogy elmondjam mi a helyzet, ő is akart beszélni velük, így kicsit még hörögve, köhécselve, de saját maga mondta el mindenkinek, hogy jól van, csak fáj...
Közben valamikor Kristófot is elvitték, majd visszahozták. Ebből vettem csak észre, hogy ismét eltelt körülbelül másfél óra. Eközben a nővérkénk ott forgolódott közöttünk, ide-oda, mint egy virágról virágra reppenő pillangó. Mindenkihez volt egy kedves szava, minden szülőnek segített a gyereke ellátásában. Tényleg le a kalappal.
Az ezt követő órák összefolytak: minden szülő a saját csemetéjével volt elfoglalva, s csak pár szó, mondat erejéig léptünk ki a gyerek-szülő ágy köré szőtt intimitásából. Kristóf is elaludt, egyedül Benike nem volt hajlandó lehunyni a szemeit. Végül mindenkinek sikerült lecsillapodni, mindenki értesítette az otthon maradt vagy munkában lévő szeretteiket. Lassan felélénkült a társalgás is, s a gyerekek is felébredtek, lenyugodtak. Egy-egy köhögés, egy-egy sírdogálás... A személyzet pedig hozta a fájdalomcsillapító szirupot.
Felváltva mentünk WC-re, enni vagy éppen boltba. Mindig volt legalább 2 szülő a szobában, aki felügyelte az összes gyerkőcöt. Akik - nem mellesleg - egyre jobban magukhoz tértek, s egyre inkább feledték a traumát. A délután második felére már egymással beszélgettek, ismerkedtek, játszottak. Akár csak mi szülők: teljesen beindult a beszélgetés, kinek éppen mi jutott eszébe, mit akart elmondani, elmesélni. Jó csapat gyűlt össze, mind gyerek, mind felnőtt fronton.
Közben Benike infúzióját kiköttettem, minden rendben volt a vizeletével és ivott mint akit a Szaharából szalajtottak. Többször kitotyogtunk pisilni, végül át is öltöztünk a műtéti mezítelenségből. Bár a branül ott csúfondároskodott kisfiam bal kézfején - én marha elfelejtettem szólni, hogy balkezes -, de miután elmagyaráztuk neki, hogy miért van az ott, miért kell ott is maradnia, hamar napirendre tért a dolog felett. Később már büszkén mutogatta a folyosón sétálóknak, vagy a pajtásokhoz érkező látogatóknak.
Délután párom meglepetésszerűen befutott. Fogta Sebit, berakta a hordozóba, felült a helyi járatra, ami levitte az autóbusz pályaudvarra. Felszállt egy szekszárdi buszra, majd az ottani pályaudvaron leintett egy taxit és elhozatta magukat a kórházba. Mindketten örültünk nekik, nagyon kellemes meglepetés volt. Jutalmam egy kakis pelus volt, ahogy anya is kapott egyet, mielőtt hazaindult volna a kórházból. (Azt az apró kis kedvességet, hogy kaptam egy, az utónevemre gravírozott tollat, már nem is említem.) Lelkileg sokat számított az egész családunknak ez a másfél órás kis összebújás. Nem mellesleg a szobatársaink teljesen elájultak Sebitől, ahogy Benit is csak dicsérték: okos és kedves.
Közjáték:
- Anya, miért húztál szatyrot a lábadra?! - kérdezte Benike, a páromon díszelgő nylon-védőcipőt csodálva.
- Ez nem szatyor - válaszol a párom nevetve -, hanem védőcipő. Azért kell felhúzni , hogy ne hozzanak be az emberek piszkot az utcáról.
- Aha... jó ötlet volt, hogy szatyrot húztál a lábadra!
Este vacsora - krumplipüré, darabolt csirkehús a gyerekeknek, a felnőtteknek fakultatív plusz a püré maradéka -, majd egymás után fürdettük meg a törpéket, egyedül Kristóf "piszkoskodott". Aludt, később meg már nem akart tisztálkodni. Igaz, édesanyja sem erőltette. Bár elviekben mi szülők nem fürödhettünk volna le - nem fizettünk érte, bár nem is engedték, hogy ilyen ellátást kapjunk -, de kollektíve úgy döntöttük, hogy egy-egy partizánakció keretében mégis lezuhanyzunk. Körülbelül hajnali 3 óráig beszélgettünk, legalább is Szabolcs édesanyja és jómagam addig bírtuk. Mánuel és Kristóf anyukája hamarabb kidőlt a sorból.
Most jött a produkció: préseld be magad egy kb 160-170 centi hosszú ágyba úgy, hogy a gyereked is benne fekszik, aki nem kevesebb, mint 116-117 centi és szanaszét van minden tagja. Mindezt az én testalkatommal. Érdekes volt, de valahogy mégis sikerült - a majom és a köszörűkő házasságából merítettem ihletet. Egy gumiember veszett el bennem.
S mindezt azért, hogy csepp fiam körülbelül 40 perc múlva sírva üljön fel, a szívrohamot hozva rám. Kérdeztem, hogy fáj, vagy mi a baj. Válasza tömör volt és lényegretörő: "Nem tudom!". Majd sírt tovább. Átöleltem, elcsitítgattam, ringatgattam, mire megsúgta, hogy pisilnie kell. Kimentünk, majd a 3 órakkor végrehajtott produkciót megismételve ismét lefeküdtünk aludni.
Nem kell aggódnotok, hogy kiálmodtam volna a honi egészségügy szájából a falatot. Kedves és roppant okos szülő - én - ugyanis elfelejtette a tegnap reggeli 5:30-as ébresztőt kilőni a telefonján. Elnézést kértem, de igazából nem volt miért, a szülők többsége ébren volt már. A szokásos reggeli gyakorlatok után megkaptuk a felséges reggelit: karamellás tejbe áztatott kiflidarabokat bögrében. Beni az első falatot visszaköpve közölte, hogy akkor ő most köszönné szépen, de kérné a tegnap uzsonnából hagyott Túró Rudit és krémtúrót. Ezeket én vettem neki, nem kórházi koszt.
Fogmosás, gyors orvosi ellenőrzés egy közeli vizsgálóban, pár tömör utasítás a szülőknek. Minden gyereknél minden rendben volt. Jövő hét szerdán kontroll. Addig se ugrálás, se szaladgálás, se hajolás, se gugolás, se mászás, se bicózás, s napozás, se meleg étel, se... se... se... Hosszan sorolhatnám mit nem szabad és hogy milyen esetben kell azonnal visszamenni a kórházba, légyen akár éjnek éjjele is.
Visszamentünk, a gyerekek egymással játszottak, mi meg felváltva reggeliztünk és vigyáztunk rájuk. Úgy 9:30-9:45 körül, után megejtették a reggeli vizitet, majd valamikor 10 és 11 óra között megkaptuk a zárójelentést is. Akkor már nem néztem a órát, nem idegeltem magam feleslegesen. Addigra már minden elpakoltam, az ágyneműt is lehúztam, egyszóval: katonás rendet hagytam magunk után. A többiek persze - hja kérem, nők - még nem végeztek mindennel. :D
Rita és édesanyám az osztály ajtajában vártak minket, s hoztak haza. Húgom nagyon jól vezet! Itthon körbepuszi, majd mama hazament, hogy hozza Benike speciális ebédjét: turmixolt párolt almaszósz, húsleves darabolt sárgarépával, apróra vágott csikrehús. Mire visszaért, már anyósomék is befutottak. Ebéd, beszélgetés, aztán édesanyám elment főzni édesapámnak, aki éjszakás jelenleg. Párom szülei még maradtak, de hogy mi történt, nem tudom. Azon kaptam magam, hogy elaludtam a ülőgarnitúrán. Mikor felébretem, átcsoszogtam a hálóba és snitt. Valamikor 16 óra előtt tápászkodtam elő. Apósomék meg éppen indulni készültek, úgyhogy olyan sokat megint nem tárgyalhattam velük. Bár nem is miattam jöttek, hanem az unokák miatt.
Zárszóként: köszönjük szépen húgom anyósának, Lia néninek az ajándékot, amit Beninek küldött. Természetesen játék. :D
Mivel Benike nem ehetett, ihatott, igyekeztünk minél később ébreszteni. Ha jól emlékszem, ez 6:00 környékére esett. Gyors fogmosás, öltözés, a hiányzó holmik elpakolása, s hogy becsapjuk a pocakját, egy szűk deciliter Kubu. Majd mondjuk a kórházban, problémát nem okozhat, mivel Beni vagy az utolsó, vagy az utolsó előtti lesz a sorban, s az nem kevés idő. (A jövő minket igazolt.) Rita már odalent várt minket, édesanyám pedig akkor érkezett a házunk elé, mikor mi kiléptünk a kapun. Még előző este megbeszéltük, hogy lejöhet, ha szeretne.
Eseménytelen út a kórházig, bár az tény, hogy esőben mentünk végig, s ez némileg aggasztott, mert az ernyőt otthon felejtettem. Végül is, mire leértünk, szinte elállt. Egyébként megdöbbentő, hogy sokan mennyire nem törődnek az esővel sem. Nyomják a gázt a főúton, mint süket a csengőt. Főleg a márkásabb autóval rendelkezők érzik úgy, hogy megalázó egy gyengébb autó mögött totyogniuk a szabályos 90-es tempóban. Ámokfutók reggele volt.
Mikor a kórházba értünk, már éppen csak hogy csepegett. Míg húgom leparkolt, mi felmentünk a gyerekosztály belgyógyászati részlegére (2. emelet). Becsekkoltunk, kipakoltam Benike cuccait, s üdvözöltük a tegnapi haverokat: Szabolcsot, Mánuelt, Kristófot. Természetesen a szüleikkel együtt. Beni ágya a bal hátsó volt, az ablak előtt. Szerényen megkérdeztem, hogy akkor én most merre parkolhatnék le a saját holmimmal, mert ugye ilyen ellátást kérnék.
"Nincs szabad hely!" Az arcom majd leesett, tegnap még arról biztosítottak, hogy minden további nélkül tudnak fogadni. Miután a szobában rajtam kívül még két anyuka is ezt a választ kapta, elhessegettem az apukákkal szembeni diszkrimináció rémképét. Mint később kiderült, a negyedik szülő - a harmadik anyuka - egészségügyes dolgozó, neki ha saját szobát nem is, de napi háromszori étkezést azért biztosítottak. Az egyenlők között vannak egyenlőbbek is. Végül is nem zavart, valahogy természetesnek éreztem ezt a fajta kivételezést, még ha furcsálltam is. Bár az is tény, hogy az illető hölgy nem ma és nem a beosztott nővérektől kérte az ellátást, hanem az egyik orvostól még tegnap.
Kellemes csapat gyűlt össze, Benit leszámítva minden gyereknek ott volt mindkét szülője egy rövid ideig. Az egyik apuka bevásárolt élelmiszerből, a másik játékot hozott a fiának, a harmadik segített fegyelmezni a gyermekét. Lassan összeismerkedtünk, beszélgetni kezdtünk...
Repült az idő, valamikor 8:30 körül érkezett a műtéti beosztással a főnövér. Ekkor tudtuk meg, hogy a mai négy műtétből mi leszünk a harmadikok. Pont ahogyan sejtettem: életkor alapján sorolták be a kicsiket. Így mi Mánuel és Kristóf közé ékelődtünk. Később kiderült, Kristóf nem orrmandula, hanem torokmandula műtétre várt. Így szintén igazam volt, ez alapján Beni az utolsó volt az orrmandulások között.
Szabolcs kapta meg elsőnek az általam lassítónak becézett gyógyszert. Pár csepp egy műanyag kiskanálba. A kicsi negyed óra alatt élénk másfélévesből átment marionett-bábúba. Jött egy műtősruhába öltözött magas fiatalember, felrakták egy guruló ágyra a gyereket, s anyukája támogatásával eltolták a műtőig. Onnan anyuka visszajött, s kezeit tördelve leült közénk. Pár másodperc - perc (?) - kínos csend után újra megindult az élet. A szobánkba beosztott nővér végig velünk volt, kérdezhettünk, magyarázott, vígasztalt, erősített minket. Eközben Mánuel is megkapta a lassítót.
Körülbelül 35-45 perc múlva hallottuk, hogy érkezik vissza közénk Szabolcs. Hörögve, köhögve, öklendezve, sírva, prüszkölve, ordítva, vérző orral... Mikor megláttam a gyereket, megállt bennem az ütő. Nem, egyszerűen nincs szó arra az érzésre, ami akkor elfogott. Kaptam egy nagy rakás adrenalint, s életbe lépett a "védd meg és menekítsd Benit" protokoll. Persze az ember azért is ember, mert ésszel is képes élni, nem csak ösztönből. (Bár manapság egyre több embertársamnak kérdőjelezem meg az emberi mivoltát e törvény alapján.)
Maradtunk, s végignéztem, ahogy kisfiam is megkapja a kábítószerét. Mint ahogy Szabolcs és Mánuel, Beni is először felélénkült, majd ez elég gyorsan, de fokozatosan átcsapott bamba bámulásba, mosolygása, alvás előtti állapotba. Mire a hasonlóan véres, ordító, öklendező Mánuel visszaért, Beni már vigyorogva feküdt mellettem az ágyon. Leszedáltan hagyta, hogy átemeljem a kerekes ágyra, s mosolyodva nézte a mennyezeten futó fényeket: "De jó gurulni ezen az ágyon, eeeeee...". A műtő ajtajáig kísérhettem, ott még megcsókoltam a kezét, arcát. Könnyeimmel küszködve súgtam oda a személyzetnek, hogy vigyázzanak a fiamra - néma, s halvány mosollyal fűszerezett bólintás volt a válasz -, majd visszacsoszogtam a szobánkba. Leültem, s igazából alig tudtam felfogni, hogy mit tettem...
Életem legnehezebb 45 percét éltem át. Fel-alá mászkáltam, tördeltem a kezem, a könnyeimet nyeltem, állandóan pisilni jártam. Eközben pedig hallottam, láttam, ahogy Szabolcs és Mánuel véres nyálat köpköd, öklendezik, hány, állandóan törlik a vérző orrukat, ordítanak, sírnak... s lassan lehiggadnak. Szüleik szemében ugyanaz a rémület, mint az enyémben.
Végül nem bírtam tovább a tétlenséget, lementem a kórház bejáratánál álló kisboltba, s hoztam barackos jeges teát. A nővérek szerint majd ezzel itathatjuk a gyerekeket, vagy a kórházi teával, esetleg szénsavmentes ásványvízzel. De ez sem köthetett le sokáig, s végül ismét csak álltam a kórterem ajtajában, néztem a lift felé, aminek hoznia kellett Benikémet. Főnővér, látva, hogy milyen állapotban vagyok, rám mosolygott, s odasúgta, hogy nemsokára hozzák, ne aggódjak.
A másodpercek ólomlábakon csoszogtak, a percek éveknek tűntek. Végre kinyílt a liftajtó, s meghallottam, ahogy Beni ordít, köhög, öklendezik, sír... Édes jó Istenem, él, ÉL, ÉL!!! Sírj drágám, öklendezz csak, ordíts, hányd le apádat, abba ne hagyd! Fogalmam sincs, hogyan és miként értem oda egyetlen szempillantás alatt a folyosó másik végén lévő lifthez, de ott voltam, s fogtam a fiam kezét, lábát és az infúziós zacskót. Igen, ő az, tényleg ő az, visszahozták hozzám!
Nehéz percek követték egymást. Beni egyfolytában köhögött, öklendezett, s vég nélkül folyt az orrából a könnyel s nyálkával kevert vér. Ültem mellette az ágyon, vígasztaltam, törölgettem az arcát, s legszívesebben átöleltem volna, simogattam volna... de Beni nem akarta. Végül is meg tudtam érteni. Én sem szeretem, ha ölelgetnek, miközben kiköhögöm a tüdőmet. Illetve én sem szívesen bújnék ahhoz, aki hagyta, hogy ilyesmit tegyenek velem.
A stressz, a bűntudat, vagy a meleg, netán a szintén étlen-szomjan állapotom okozhatta, nem tudom, de hirtelen elfogott egy nagyon rossz érzés. Forogni kezdett a világ, foltokat láttam a szemem előtt. Felálltam, hogy a mosdóhoz lépjek, majd a földön tértem magamhoz. Elájultam. A többi szülő elmondásából tudom, hogy még a mosdó előtt megkapaszkodtam egy kis szekrényben, majd összecsuklottam. Rögtön felemelték a lábaimat, s mikor már kissé magamhoz tértem, átsegítettek a szomszédos kórterembe. Ez utóbbira már halványan emlékszem.
Amíg én odavoltam, az egyik nővér vigyázott Benire. Szegénykém teljesen megrémült, tágra nyílt szemekkel nézett még akkor is rám, mikor visszacsoszogtam hozzá. Megnyugtattam, hogy nincs baj, csak kicsit elgyengültem, majd szót fogadva a nővérnek, kimentem megreggelizni.
Lassan elapadt a vérpatak, kitisztult a tüdő, s magához tért fiam az altatás utóhatásaiból. Elgyötörten nézett a világba, de csak hosszas unszolásra feküdt le, de akkor is csak keresztben, félig ülő helyzetben. Míg a két kisebbik srác végül ismét elaludt a sokktól, Beni csak pislogott a világba. Mikor felhívtam páromat és édesanyámat, hogy elmondjam mi a helyzet, ő is akart beszélni velük, így kicsit még hörögve, köhécselve, de saját maga mondta el mindenkinek, hogy jól van, csak fáj...
Közben valamikor Kristófot is elvitték, majd visszahozták. Ebből vettem csak észre, hogy ismét eltelt körülbelül másfél óra. Eközben a nővérkénk ott forgolódott közöttünk, ide-oda, mint egy virágról virágra reppenő pillangó. Mindenkihez volt egy kedves szava, minden szülőnek segített a gyereke ellátásában. Tényleg le a kalappal.
Az ezt követő órák összefolytak: minden szülő a saját csemetéjével volt elfoglalva, s csak pár szó, mondat erejéig léptünk ki a gyerek-szülő ágy köré szőtt intimitásából. Kristóf is elaludt, egyedül Benike nem volt hajlandó lehunyni a szemeit. Végül mindenkinek sikerült lecsillapodni, mindenki értesítette az otthon maradt vagy munkában lévő szeretteiket. Lassan felélénkült a társalgás is, s a gyerekek is felébredtek, lenyugodtak. Egy-egy köhögés, egy-egy sírdogálás... A személyzet pedig hozta a fájdalomcsillapító szirupot.
Felváltva mentünk WC-re, enni vagy éppen boltba. Mindig volt legalább 2 szülő a szobában, aki felügyelte az összes gyerkőcöt. Akik - nem mellesleg - egyre jobban magukhoz tértek, s egyre inkább feledték a traumát. A délután második felére már egymással beszélgettek, ismerkedtek, játszottak. Akár csak mi szülők: teljesen beindult a beszélgetés, kinek éppen mi jutott eszébe, mit akart elmondani, elmesélni. Jó csapat gyűlt össze, mind gyerek, mind felnőtt fronton.
Közben Benike infúzióját kiköttettem, minden rendben volt a vizeletével és ivott mint akit a Szaharából szalajtottak. Többször kitotyogtunk pisilni, végül át is öltöztünk a műtéti mezítelenségből. Bár a branül ott csúfondároskodott kisfiam bal kézfején - én marha elfelejtettem szólni, hogy balkezes -, de miután elmagyaráztuk neki, hogy miért van az ott, miért kell ott is maradnia, hamar napirendre tért a dolog felett. Később már büszkén mutogatta a folyosón sétálóknak, vagy a pajtásokhoz érkező látogatóknak.
Délután párom meglepetésszerűen befutott. Fogta Sebit, berakta a hordozóba, felült a helyi járatra, ami levitte az autóbusz pályaudvarra. Felszállt egy szekszárdi buszra, majd az ottani pályaudvaron leintett egy taxit és elhozatta magukat a kórházba. Mindketten örültünk nekik, nagyon kellemes meglepetés volt. Jutalmam egy kakis pelus volt, ahogy anya is kapott egyet, mielőtt hazaindult volna a kórházból. (Azt az apró kis kedvességet, hogy kaptam egy, az utónevemre gravírozott tollat, már nem is említem.) Lelkileg sokat számított az egész családunknak ez a másfél órás kis összebújás. Nem mellesleg a szobatársaink teljesen elájultak Sebitől, ahogy Benit is csak dicsérték: okos és kedves.
Közjáték:
- Anya, miért húztál szatyrot a lábadra?! - kérdezte Benike, a páromon díszelgő nylon-védőcipőt csodálva.
- Ez nem szatyor - válaszol a párom nevetve -, hanem védőcipő. Azért kell felhúzni , hogy ne hozzanak be az emberek piszkot az utcáról.
- Aha... jó ötlet volt, hogy szatyrot húztál a lábadra!
Este vacsora - krumplipüré, darabolt csirkehús a gyerekeknek, a felnőtteknek fakultatív plusz a püré maradéka -, majd egymás után fürdettük meg a törpéket, egyedül Kristóf "piszkoskodott". Aludt, később meg már nem akart tisztálkodni. Igaz, édesanyja sem erőltette. Bár elviekben mi szülők nem fürödhettünk volna le - nem fizettünk érte, bár nem is engedték, hogy ilyen ellátást kapjunk -, de kollektíve úgy döntöttük, hogy egy-egy partizánakció keretében mégis lezuhanyzunk. Körülbelül hajnali 3 óráig beszélgettünk, legalább is Szabolcs édesanyja és jómagam addig bírtuk. Mánuel és Kristóf anyukája hamarabb kidőlt a sorból.
Most jött a produkció: préseld be magad egy kb 160-170 centi hosszú ágyba úgy, hogy a gyereked is benne fekszik, aki nem kevesebb, mint 116-117 centi és szanaszét van minden tagja. Mindezt az én testalkatommal. Érdekes volt, de valahogy mégis sikerült - a majom és a köszörűkő házasságából merítettem ihletet. Egy gumiember veszett el bennem.
S mindezt azért, hogy csepp fiam körülbelül 40 perc múlva sírva üljön fel, a szívrohamot hozva rám. Kérdeztem, hogy fáj, vagy mi a baj. Válasza tömör volt és lényegretörő: "Nem tudom!". Majd sírt tovább. Átöleltem, elcsitítgattam, ringatgattam, mire megsúgta, hogy pisilnie kell. Kimentünk, majd a 3 órakkor végrehajtott produkciót megismételve ismét lefeküdtünk aludni.
Nem kell aggódnotok, hogy kiálmodtam volna a honi egészségügy szájából a falatot. Kedves és roppant okos szülő - én - ugyanis elfelejtette a tegnap reggeli 5:30-as ébresztőt kilőni a telefonján. Elnézést kértem, de igazából nem volt miért, a szülők többsége ébren volt már. A szokásos reggeli gyakorlatok után megkaptuk a felséges reggelit: karamellás tejbe áztatott kiflidarabokat bögrében. Beni az első falatot visszaköpve közölte, hogy akkor ő most köszönné szépen, de kérné a tegnap uzsonnából hagyott Túró Rudit és krémtúrót. Ezeket én vettem neki, nem kórházi koszt.
Fogmosás, gyors orvosi ellenőrzés egy közeli vizsgálóban, pár tömör utasítás a szülőknek. Minden gyereknél minden rendben volt. Jövő hét szerdán kontroll. Addig se ugrálás, se szaladgálás, se hajolás, se gugolás, se mászás, se bicózás, s napozás, se meleg étel, se... se... se... Hosszan sorolhatnám mit nem szabad és hogy milyen esetben kell azonnal visszamenni a kórházba, légyen akár éjnek éjjele is.
Visszamentünk, a gyerekek egymással játszottak, mi meg felváltva reggeliztünk és vigyáztunk rájuk. Úgy 9:30-9:45 körül, után megejtették a reggeli vizitet, majd valamikor 10 és 11 óra között megkaptuk a zárójelentést is. Akkor már nem néztem a órát, nem idegeltem magam feleslegesen. Addigra már minden elpakoltam, az ágyneműt is lehúztam, egyszóval: katonás rendet hagytam magunk után. A többiek persze - hja kérem, nők - még nem végeztek mindennel. :D
Rita és édesanyám az osztály ajtajában vártak minket, s hoztak haza. Húgom nagyon jól vezet! Itthon körbepuszi, majd mama hazament, hogy hozza Benike speciális ebédjét: turmixolt párolt almaszósz, húsleves darabolt sárgarépával, apróra vágott csikrehús. Mire visszaért, már anyósomék is befutottak. Ebéd, beszélgetés, aztán édesanyám elment főzni édesapámnak, aki éjszakás jelenleg. Párom szülei még maradtak, de hogy mi történt, nem tudom. Azon kaptam magam, hogy elaludtam a ülőgarnitúrán. Mikor felébretem, átcsoszogtam a hálóba és snitt. Valamikor 16 óra előtt tápászkodtam elő. Apósomék meg éppen indulni készültek, úgyhogy olyan sokat megint nem tárgyalhattam velük. Bár nem is miattam jöttek, hanem az unokák miatt.
Zárszóként: köszönjük szépen húgom anyósának, Lia néninek az ajándékot, amit Beninek küldött. Természetesen játék. :D
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!