Jó hosszú szabadságra, akarom mondani, táppénzre ment a közlési kényszerem. Ebben, persze, igen nagy szerepe van annak is, hogy szépen lassan megtanulom elengedni a dolgokat, így egy csomó minden, amit egyébként jól leírtam volna, hogy kidolgozzam a lelkemből, már elvesztette a jelentőségét és leráztam magamról, mint kutya a vizet.
Apropó kutya!
Csabi barátom rendszeresen küld fotókat és heti szinten beszélünk is, így jól tudom, hogy Sári nagyon jól van, jól érzi magát, nődögél és igazi kamasz kölyök. A fotók alapján pedig olyan gyönyörű, mint a hajnali harmaton megcsillanó napkelte fénypillantása. Plátói szerelem, nagyon fáj, de valahol mégis jó.
Valahol ott vesztettem el a fonalat, szándékosan, hogy középfülgyulladásom van, s hogy ez igen csak megvisel. Most június 8-a van, bő 1 hónappal vagyunk a legutóbbi bejegyzésem után, s örömmel jelenthetem, hogy ha meg nem is gyógyultam, de sokkal jobban vagyok. Igaz, ami igaz, az orvos szerint rendben vagyok, a fülem és szerintem viszont ez koránt sincs így, de ki vagyok én, hogy ezt megítéljem, nemde? :)
Történt, hogy a szakember felszúrta a fülemet, ami ilyenkor, hogy úgy mondjam, szokásos eljárás. Nem mintha ellenemre lett volna, csak mondom, hogy megtörtént. Aztán nem sokkal később visszamentem, hogy még mindig nem az igazi a dolog, s ekkor jött az a bizonyos fekete leves. A doktornő közölte, hogy elfogyott az érzéstelenítő, ám a begyógyulni készülő lyukat a dobhártyámon ki kell tágítani, úgyhogy legyek kedves felfeküdni az asztalra. Rövidre zárom: nem jókedvemben kiabáltam, s amikor kiléptem a rendelőből, riadt arcok tekintettek vissza rám.
Később, mikor visszamentem, közölték, hogy a műszer és a vizsgálat szerint a fülem meggyógyult. Én meg mondtam, hogy a fülem és szerintem meg nem. Tompán hallok, érzem, hogy folyadék van a dobüregben és megállás nélkül sípol a fülem. Erre beírták, hogy a panaszom fülzúgás és menjek vissza egy hónap múlva. Plusz poén: végig allergia elleni tablettát és orrsprayt kaptam a fülemre. Állítólag ezek segítenek. Jelentem, minden elfogyott, a jobb fülem mintha már valóban nem tartalmazna szmötyit, de a bal még mindig tompa és még mindig sípol. Tudom, tudom, menjek el privát valahová, mert ez nem állapot.
Közben voltam reumatológián, beutalóért a gyógyfürdőbe, aztán bőrgyógyászaton, leszedetni két szemölcsöt az ujjaimról. Akkora dorong nagy véraláfutások lettek a fagyasztásból, hogy csak kerekedtek a szemeim. Az egyik a bal hüvelykujjam hegyén, rögtön a köröm alatt (ne kérdezd, hogy fájt-e a fagyasztás), a másik a jobb középső ujjam középső percének közepén. Még mindig van két pontszerű sebecske az ujjaimon. Remélem, hogy nem kell többet foglalkoznom ezzel, mert bőven elég volt.
Egyik nap pályaválasztási szülői értekezlet volt az iskolában, a gödöllöi egyetemről jött egy okos ember, aki egy rövidebb előadás keretében elmondta, hogy milyen módokon lehet segíteni a gyerekeknek a pályaválasztásban szülői oldalról, illetve kitöltöttünk egy kérdőívet az általunk ismert lehetőségekről is. A program végén odajött hozzám az iskolánk igazgatónője, s felkért minket Krisztámmal, hogy a következő tanévben legyünk részesei a gyermekek oktatásának egy szakkör keretein belül. Konkrétan az lesz a feladat, hogy az érdeklődő gyermekeket bevezessük a társasjátékok világába, segítsük lépéseiket és irányt mutassunk, tanácsot adjunk a modern játékok megismeréséhez, s ezzel a telefonoktól és egyéb képernyőkkel rendelkező eszközöktől vegyünk el időt az személyes jelentét és kapcsolatok számára. Emellett szóba került egy tantestületi program is, mikor is az új tanárok, tanítók beilleszkedését segítenénk elő egy csapatépítő társasjátékos nap megszervezésével, koordinálásával, levezetésével. Ha tömör szeretnék lenni, játékmesteri posztra kért fel minket az igazgatónő. Alapítványi keretek, önkéntes munka, szóval, kölcsön ezután sem tudunk adni, ne is keress! :)
Mondanom sem kell, lágy selyemmel simogatta a lelkem a felkérés. Pár nappal később bementem, egyeztettük a részleteket, megbeszéltük a lehetőségeket, s végül teljes egyetértésben álltunk fel az asztal mellől. Természetesen Krisztával és azon barátaimmal, akiket ez érinthet, megbeszéltem az elhangzottakat, mindenki időt vagy játékokat kínált fel, illetve elkezdtünk összeállítani egy listát a meglévő és vásárlásra ajánlott játékokról.
Itt említhetném meg a klubot kettészakító esemény részleteit is: annyi történt, hogy felkért engem a családsegítő központ, hogy a nyári, helyben szervezett Erzsébet-tábor 8 hetében, heti egy alkalommal tartsak egy társasjátékos foglalkozást a társasjátékok iránt érdeklődő gyerekek számára. Ehhez én segítséget kértem a klubtól emberek és játékok formájában. Eleinte úgy tűnt, hogy a dologgal nem lesz gond, aztán jött pár hangadó egyén, akiknek hatására a klub vezetője hátraarcot csinált és, mondjuk így, megtiltotta, hogy a klub játékait ilyen célra felhasználjuk, mivel szerintük a gyerekek csak tönkretennék a társasokat. Miután egy-két ember ezt firtatni kezdte, érvelt és kérdezett, rövid úton lezárta a beszélgetés lehetőségét. Azok, akik jelentkeztek, hogy segítenének, sorra írták nekem a mérgelődő, felháborodott üzeneteket a Messengeren. Mit tudtam mondani? Megbeszéltem velük, hogy ettől még a táborozó gyerekeket segíthetjük, akár saját játékokkal, akár a klubnak otthont adó könyvtár készletével. Azt csak csendesen említem meg, hogy a könyvtár vezetője is felháborodott a történteken, s a támogatásáról biztosított minket.
Ezek után kiemelten jól esett az igazgatónő felkérése. Ahogy Kriszta mondta: ha egy ajtó becsukódik, egy másik kinyílik.
Azóta kétszer voltam a klubban, mindkét esetben elfért egy kezemen, hogy kik köszöntek nekem a klubtagok közül. Nem, dehogy fáj, a maga szánalmas módján vicces a dolog. Felnőtt emberek és óvodás módjára viselkednek. Egyik klubtag meg is jegyezte a minap, hogy mióta visszaadtam minden tisztségemet és abbahagytam a Facebook csoportban az aktív közreműködést, tulajdonképpen meghalt a csoport. Igaz, ami igaz, a korábbi napi több megosztás, bejegyzés, poszt, beszélgetés heti 1-2 fotóra, posztra redukálódott, a vidám hangnem elcsitult, a beszélgetések megszűntek.
Erről jut eszembe, Beni volt Erdélyben, 5 napot töltött el az évfolyamával. Pályázatos pénzből vitték el a gyerekeket, nekünk a költőpénzt kellett biztosítani, minden mást fizetett az iskola. S hogy miként jön a fenti témához ez? Nos, Beni, mint ahogy az egyébként a család szűkebb és tágabb körében is ismert, nem szószátyár típus. Az hagyján, hogy az öt nap alatt pár SMS-en kívül nem sok életjelet kaptunk róla, de miután hazaért is elég tömören beszélt az őt ért élményekről. Látott medvét, jó volt az utazás, jól érezte magát, tetszett neki a sóbánya... Körülbelül ennyit tudtunk meg tőle arról az 5 napról. Csendes zseni, megszoktuk tőle. :)
De úgy néz ki, kiforrott, hogy mihez akar kezdeni magával. Az ESZI-be szeretne menni, informatika vagy villamosság szakra. Nekem végső soron teljesen mindegy, mit választ, érezze jól magát, azt tanulja, ami érdekli, legyen belőle olyan felnőtt, aki szívesen végzi azt, amit rábíznak. Többet mit kívánhatnék? Jó, persze, csinos meny, unokák, de most a tanulásról és munkáról volt szó. ;)
Sebi új hobbit talált. Jó, végül is nem új hobbi, mert mindig is nagyon szerette az állatokat, legyen az akár galamb, malac, méh vagy hangya. Most ugyanis befogott egy Camponotus vagus királynőt és egy kémcsőbe zárva gondoskodik róla, szaporítja. Így néz ki ennek a fajnak a királynője:
Már van jó pár pete, de az udvaron található bolyból sikerült pár lárvát és bábot is szereznie, amiket a királynő gond nélkül elfogadott. Jelenleg egy korrekt árú formikáriumot (hangyáknak való terrárium) keresek. Attila barátom felajánlotta a segítségét, lézervágóval kiszabja nekem plexiből, csak meg kell tervezzem. Most persze felmerül benned a kérdés, mit kell ezen tervezni. Segítek, ez egy korrekt formikárium:
Bevallom, kezd engem is elvarázsolni ez a mini világ, gondolkodom, hogy én is belevágok, de előbb Sebinek kell segítenem.
S ha már segítség: Árpád sógorom meglátogatott minket. Ő volt az, aki az egész ház elektromos felújítását végezte. Ma sem lazsált. Bár nem ezért jött, de egy kellemes ebéd és egy hosszabb beszélgetés után nekiálltunk kipakolni a garázsban lévő aknát. Volt ott minden: korhadt, dohos faanyag, rozsdás csövek, rongyok, fém fűrészbak, kenyérhajtásos fűnyíró, több zsák megkezdett, de "döglött" cement és ragasztó, valamint rengeteg műanyag tál, amikben összesen 20 (HÚSZ!) liter fáradt olajat hagyott itt a kedves eladónk. Amit lehetett, a kukába dobtunk, a fát tüzelőnek felvágtunk, a fémeket összegyűjtöttük, hogy kivigyük a méhtelepre, az olajat pedig átöntöttük vastagfalú műanyag flakonokba. Beszéltem Gáborral, alkalomadtán leviszem neki, vagy leadom veszélyes hulladékként.
Picit vissza még az egészségügyre!
Azúrka ideje is eljött. Nem, nem kerül roncstelepre, viszont el kellett vinnem Gábor doktor bácsihoz, aktuálissá vált a vezérléscsere. Nem részletezem, mert bár gépész vagyok, de csak papíron: szopóroller volt a munka. Az előző gazda beragasztott minden csavart, így igen csak finoman kellett bánni a géppel, nehogy beletörjön bármi is, mert akkor nem hoztam volna haza a kocsit. Reggel fél nyolctól délután egyig állt az akna felett a kék villám. Persze, ezalatt nem csak a vezérlést, hanem olajat, szűrőket és egyebeket is kicserélte Gábor, mindent, amit évente szokás.
Innen rohantam haza, autópályán, hogy délután kettőre beérjek az SZTK-ba, ahol megkezdtem a fizikoterápiát. Galvános kezelés minden végtagomra, aztán ultrahangos a sarkantyúmra, aztán elektrolitos (vagy milyen) a térdeimre. Egyelőre azt érzem, amit mondtak is: először mindig rosszabb. Köszike! :P
Jövő hét kedden fogorvos, már nagyon várom... Ja, mégse! Mindegy, akkor is menni kell, valami letörött valahonnan. Ezzel folytatom legközelebb. ;)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!