Csak én megyek

Megfogadom Tücsi javaslatát, s írok, írok, írok...

Hogy kerekedik-e belőle valami, nem tudom, majd jól kiderül. Persze, csak akkor, ha egyáltalán bármikor is megnyomom valaha is a "Közzététel" gombot a jobb felső sarokban. :)

Nem akarok bölcselkedni, mert nincs mivel. Hiszem, hogy mindenkinek a saját útját kell járnia, s bár vannak, úgymond, egyetemleges értékek, s ebből fakadó szavak, mondatok, történetek, tettek, de mindenkinek a saját maga által épített, lépésről lépésre bejárt útján kell(ene) haladnia.

Nem, nem hiszek a sorsban. Sosem hittem. Meggyőződéses véletlen párti vagyok, ám e véletlenek sem történhetnek a nagy egész törvényein kívül, így sokszor, nagyon sokszor történik olyasmi, amit sorsnak, sorsszerűnek nevezhetnénk. 

S e két dolog, a saját utunk és a törvények mozgatta véletlenek oly könnyedén siklanak egymásba, mint két precízen kidolgozott fogaskerék, melyek közvetítik az élet princípiumának végtelen erejét a saját, a nagy egészhez képest pillanatnak is alig beillő életidőnkbe. Legyen ez akár Isten, akár más, amiben hiszel. A te utad, járd!

Az én utam egy újabb állomáshoz ért.

Fogalmam sem volt róla, de eddig képtelen voltam bármit is elengedni. Persze, szavak szintjén ment a dolog, hiszen ki ne mondana olyasmit, hogy "már nem érdekel", s ennek különféle változatait, de legbelül továbbra is rágta a lelkem mindaz, ami történt, amit láttam, hallottam, megéltem vagy épp amiből kimaradtam.

Minap meséltem neked arról, hogy meglátásom szerint mi a helyzet a klubban. Azóta volt egy újabb összejövetel, amire az általam kezelt pénztár és a nálam alkatrész ellenőrzés és logózás miatt lévő új játékok átadása miatt el kellett mennem. Kriszta is velem jött, egyébként egy nagyon jó este volt.

Egyetlen dolog magasodott ki, ami végül is a mai bejegyzés apropójául szolgált.

Már nem először fordult elő, hogy volt egy személy, aki nem köszönt nekem. Ő az, aki megalapozta a mostani állapotokat a klubban. Elment mellettem, nem nézett rám, ha szóltam hozzá nem fordult felém... Ismered, nem? Félre ne értsd, ez nekem nem fáj, gyermeteg, vagy ahogy mifelénk mondják, dedós dolog, így nem ad okot a sértődésre. Ő így érzi jónak, legyen, ahogy neki jó, az ő útja. Ám Kriszta is mondta, hogy neki sem köszön, de nem csak úgy, hogy elmegy mellette, hanem hogy férfi létére nem viszonozza az udvariasságot, sőt, gyilkos tekintettel fogadja párom szavait. Ez viszont már jobban megérintett.

Kriszta semmit nem tett ezért az indulatért, hacsak nem annyit, hogy a feleségem. Picit körbejártam a dolgot, itt-ott, így  megtudtam ezt-azt erről az emberről. Ehhez hozzáadtam azt, amit én tudok róla, beleértve azt is, hogy mivel foglalkozott és foglalkozik jelenleg, s összeállt egy olyan kép, ami ha meg nem is ijesztett, de maximum hangerőre csavarta fel bennem azt a bizonyos csengőt, amit oly sokáig nem akartam meghallani a volt lakásunk vevői és az új lakásunk eladói kapcsán, csak mikor már késő volt. Igen, mondhatni, most is az már, de semmi olyasmi nem történt még, ami visszafordíthatatlan lenne.

(Itt jegyzem meg, hogy Csabi barátom is beszámolt hasonló élményéről, mikor is egy, a fent említett férfival meglehetősen szimpatizáló női személy neki nem szeretett volna köszönni, de még észre sem venni. Tragikomikus jelenet lehetett.)

Miután ezeken a pillanatokon átestem, fogtam magam és minden személyes csatornát elzártam. Lehet azt mondani, hogy ez is gyerekes, a szememben inkább önvédelem. Ekkor szombat délelőtt lehetett, ha jól emlékszem.

Később, mikor szóba került a pénteki este, valahogy nem tudott olyan mértékben felkavarni, mint előtte. Nem, nem dühöngtem, inkább a tehetetlenség és az értetlenség bántott akkor is. Aztán valamikor ezután, talán már ma, nem tudom, de a kertre terelődött a téma.

Krisztám azt fájlalta, hogy miért nem olvasta korábban azt a könyvet, amit most szinte mindenhová magával visz és ötleteket, tippeket merít belőle, sőt sorvezetőként használ, ha picinyke földecskénk betelepítéséről van szó.

Ekkor mondtam neki azt, hogy minden időben, minden jókor történik, anélkül most nem lenne az, aki és ami, s most nem gondolná, hogy jó lett volna hamarabb találkoznia ezzel a szakirodalommal. Így aztán bánkódni is szinte felesleges, bár érthető reakció. Rövidebben: az utat végig kell járni, hogy odaérj, ahová az út visz.

Ezt követően teljesen kicsapott a középfülgyulladás (piszokul fáj, csak szólok, ha nem tudnád), egész délelőtt aludtam, de szó szerint, pontban délben ébredtem fel. Ebédeltem, beszedtem a pár szem gyógyszeremet meg egy erős fájdalomcsillapítót, majd visszadőltem az ágyra a nappaliban.

Egyszer csak bejön Krisztám, mosolyog, odahajol hozzám és megcsókolja az arcom. Végigfutott rajtam valami igen kellemes. Aztán odasúgta, hogy ő is érzi a szerelmet, amiben magam is élek április eleje óta. Átölelt, szorosan, forrón, s pár szívdobbanásig újra 24 évesnek éreztem magam, friss házasnak, új férjnek.

S ekkor, mintegy varázsütésre, átkattant bennem egy kapcsoló. Elengedtem a keserűséget, amit az elmúlt hetekben éreztem a lelkemben. Nincs bennem neheztelés, nincs bennem harag. Minden történt, ahogy történnie kellett, az út egy fontos állomását velük együtt értem el, tovább azonban már csak én megyek.