Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz! (Márai Sándor)

2010. március 7., vasárnap

Homo sum, nihil humani a me alienum puto.

Az utóbbi időben komolyan foglalkoztat valami. Mondhatnánk filozofikus kérdésnek is, más megközelítésből talán teológiainak is.

Ki vagyok én, s milyen vagyok?

Az az egyszerűnek tűnő válasz, hogy ember, férfi, apa nem kielégítő, ahogy az sem, hogy egy hívő ember, istenfélő férfi, hitre nevelő apa. Ez túlontúl materialista megközelítés lenne, még ha ez némi képzavart is feltételez.

Egyik nap megkérdeztem Krisztát:
- Szerinted beteg lelkű vagyok?
- Igen.
Bevallom, kicsit megdöbbentem a válaszán, nem ezt vártam. Illetve nem pont ezt, de végül is az őszinteség a szememben a legnagyobb erény, csodálkoznék, ha mást kapnék a feleségemtől.
- Szerinted beteg a lelkem? - kérdeztem vissza, várva, hogy kifejti, mire gondolt.
- Anyu mondta nekem mindig, hogy egy beteg embernek beteg a lelke is, ezt el kell fogadni.
Értettem, amit mond, s tudom miért mondta ezt anyósom: apósom életének jó részét kórházakban töltötte. Ő tudja mit jelent egy beteg férfi mellett élni.
- De ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnélek, vagy ne tisztelnélek.
Kicsit elgondolkodtam a dolgon, de végül is kiböktem, hogy mire gondoltam már a kezdet kezdetén:
- Valójában arra gondoltam, hogy a filmekben mindig az ellenségnek szurkolok...
- Az érdekesség, nem betegség. - mondta, s rám mosolygott.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése


A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!