Fél nyolc után pár perccel gördült be értem a hintó. "Kolléga" a kormánynál, az anyósülésen az oktatónk. Picinyke, 46-os cipőcskémmel bepattantam hátulra, s megcéloztuk Szekszárdot. Lefelé a város dolgairól beszélgettünk, közben figyeltem, hogyan gépészkedik a srác. Az autóbuszállomáson felvettünk egy újabb tanulót, majd újabb körök következtek. Körülbelül 9-kor adta át a volánt a másik tanulónak.
Vele is körök a belvárosban, majd az autópálya felé, végül ismét megálltunk a pályaudvaron (kb. 10:30 volt), s akkor én ültem a pilótaülésbe.
Rögtön tolatással kezdtem, előttünk egy másik oktatóautó parkolt, s nem fértünk volna ki. Persze, mire hátramentem az autóval, megérkezett a sofőr, beült az autóba, s elment. Ilyen a formám! :)
Tettünk pár kört a belvárosban, egész jól ment. Bár az oktatóm többször rám szólt, hogy finomabban szálljak le a kuplungról, nem forró, hogy leugráljak róla. Igaza van. S nem mentségként mondom, hanem tényként, hogy, sajnos, a bal oldalam, úgy egészében, érzéketlenebb. Mintha félbe lennék vágva: arc, kar, hát, láb.
Amikor arról beszélünk, hogy érezni kell, hol fog a kuplung, nekem az azt jelenti, hogy figyelem, mikor indul el az autó gázadás nélkül is. Azt tudom, hogy be van-e nyomva a kuplung, vagy sincs. Azt már nem érzem igazán, hogy mennyire engedem fel, csak az autó mozgását figyelem. Alapban lassabban csinálnám, mint kéne, mert tartok attól, hogy lefullasztom az autót. Viszont így meg tötyögök, feltartom a forgalmat. Gázt kell adni, ami nem gond, jobbal történik, de utána rögtön megint kuplung, hogy kettesbe kapcsoljak...
Na most, amiatt, hogy ne szuttyogjak az indulással, előfordul, hogy gyorsabban engedem fel a kuplungot, mint kéne. Úgymond, leugrok róla. Ezt meg nem szereti az autó. Meg az oktató se. Meg én se. Valamit ki kell találnom erre... Például átszokni... Vagy nem tudom.
Csabi autójával jobban megy ez a
dolog, igaz, vele nem forgalomban mentünk, hanem egy elhagyatott
placcon. Ott tötyöghettem, nem zavart senkit, sőt!
Egyik alkalommal, elkeseredésemben, feljajdultam, hogy kezdem reménytelennek érezni magam. Tudom, nem szabad negatívnak lenni! Oktató sem szidott, nem kiabálós, csak szól, ha elront valamit az ember. De akkor is elkeseredtem. A Mester azonnal leintett, hogy ne mondjak ilyet! Majd ha ő mondja, akkor így van, de amíg ő nem mond ilyet, ne higgyem ezt magamról! Addig tanulunk, amíg nem megy mindig minden úgy, ahogy kell.
Igyekszem figyelni erre is, a sávtartásra is. Mert, ugye, melyik kezemmel fogom a kormányt, mikor váltok? Igen, a ballal. Az meg, mint tudjuk, kevéssé korrekten viselkedik, mint a jobb. Elhúz valamerre. Nem csapódok a szembejövőbe, s nem padkázom le a felnit se, de picit elhúz a kezem, s ilyenkor rám szól az oktató. Jogosan, nincs is ezzel gond.
Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni...
Velem másfél órát foglalkozott a városban a Mester. Kétszer lefulladtam, kétszer belenyúlt a kormányba, párszor rám szólt. Mondhatnám, közepesen teljesítettem.
Aztán megcéloztuk a hazafelé vezető utat. Ekkora már égett a derekam, zsibbadt a combom. Nem is erőszakoltam a váltásokat, négyesig feltoltam, úgy jöttem végig, tartva a 90-es határt. Persze, ahol kevesebb volt, ott kevesebbel. Oktatóm, akkor még nem tudtam miért, de nem is szólt rám, hogy rakjam ötösbe.
Aztán a szülővárosom határában megint lefulladtunk egy piros lámpánál. Ekkora már az egész derekam, jobb combom zsibbadt, hiába mocorogtam az ülésben. Viszont az emelkedőnek felfelé kirakott STOP táblánál jól vettem az akadályt, összehoztam a kuplung-fék-gáz triót úgy, hogy le se fulladtunk, de meg is álltunk, majd tempósan át is jöttünk a kereszteződésen. Onnan már egyenes út vezetett haza.
Ekkor volt fél egy.
A ház előtt ott várt a családom. Mint megtudtam, már vagy háromnegyed órája. Ahogy én sem, úgy ők sem tudták, hogy a szokásos idő kétszeresét fogom levezetni. Nagyon megmelengette a szívemet, hogy nem mentek fel, pedig hűvös, szeles idő volt ma. Ehelyett szaladgáltak inkább. Remélem nem fáztak meg!
Oktatóval egyeztettünk a holnapi időpontban, azt kiszálltam. Ő meg átült a kormány mögé. Közben pár baráti szót váltottunk még egymással, Krisztám részvételével. Neki is megerősítette, hogy nem vagyok reménytelen, s hogy érezte a figyelmem lankadását a második órában. Mondtam neki, ez a vashiány miatt is van, mire megnyugtatott, hogy két óra amúgy sem kevés. Remélem, ez azt jelenti, ezután nem nyomunk ilyen etapokat. :)
Feljöttünk, ettem pár falatot, lefürödtem (a pólóm megint egy csurom víz volt), aztán ledőltem aludni. Terveink szerint, délután lementünk volna a városi múzeumba, családi napot tartottak. Ebből, végül, nem lett semmi. Nem azért, mert sokat aludtam, hanem mert éppen hogy alig sikerült egy órát pihennem. Arra ébredtem, hasogat a fejem, háborog a gyomrom, szomjas vagyok és a szokásosnál magasabb a pulzusom. Kutyául voltam, na...
Mivel nélkülem nem akartak lemenni, itthon maradtunk. Ittam, bevettem egy ritmusszabályzót, s ledőltem Kriszta mellé, aki a srácok ágyán ülve rendezgette a régi filctollakat, ceruzákat...
Most pedig írom e sorokat, neked, s nekem. Remélem, tanulságul mindazoknak, akik olvasták, s olvassák majd.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése
A megjegyzések moderálás után kerülhetnek ki a blogba!