Vissza a szeretethez

Az elmúlt napokban átéltem pár olyan (belső) eseményt, amiknek alapvetően nem kéne nagy feneket keríteni, most azonban mégis azt teszem.

Korábban írtam, hogy az új hobbim önmagam, pontosabban az átélt dolgokra adott válaszaim, reakcióim megfigyelése, s az ezekből levonható tanulságok tudatosítása. Milyen vagyok, mit teszek, tetszik, változtatni akarok-e... és így tovább. Tudom, kicsit szkizoid, de jobb, mint a nonstop köldöknézés, nem? Bár, állítólag, az sem hiábavaló.

Az elmúlt napokban több hidegfront is átvonult a fejünk felett. Mint tudod, ha nem, most elmondom, elég érzékeny vagyok az ilyen esőt hozó légköri változásokra. Nem viselem jól, hogy finom legyek: fáj a fejem, kalimpál a szívem, ideges, feszült, zavart, dekoncentrált vagyok és rosszul alszom. Egyszóval, kellemetlen énnek lenni, ilyenkor.

Régi, rosszul rögzült szokás, ha ideges vagyok, éhes vagyok. Tudom, hogy a túlsúlyos emberek többsége így van ezzel. Kajavigasz. Szinte öntudatlanul megyünk ki a hűtőhöz, spájzba, konyhába, s válogatás nélkül (vagy rövid gondolkodás után) minden ehetőt rápakolunk egy tálcára. Van aki többször is fordul. Ilyenkor jobb, ha a család nincs otthon. Saját biztonságuk érdekében.

Bár nagyon sokat sikerült előrelépnem ezen a téren, de legyek bármilyen türelmes és szeretetteljes magamhoz, vannak olyan szinten zsigerivé vált reakciók, amiket nehezebb megváltoztatni, mint az ember hinné, szeretné. 

Igen, én is így reagáltam. Nem, nem tömtem mindent magamba, s a család is épségben van, de maga az érzés azonnal jelentkezett, napokon át tartott és kissé el is csábított. Minek tagadnám? Attól nem lesz jobb, hogy nektek és önmagamnak is hazudok. Rossz út, hidd el!

Rövidre fogva: többet ettem, mint szerettem volna. Semmi olyasmit, amit nem ettem volna meg egyébként, de többet, mint akartam. Több alma, több mogyoró, több rizs, több más ment le, mint amennyit korábban fogyasztottam.

Persze nem segített. Nem, ne értsd félre, nem zaklatom magam bűntudattal. Azon már túl vagyok, ennyire nem is szeretnék visszacsúszni. Meghagyom olyan helyzetekre, amikor van (némi) értelme.

Úgy értettem, hogy nem lettem jobban, ellenben a gyomrom, nagyon okosan, szinte azonnal jelezte, hogy valamit nem jól csinálok. Diszkomfort érzettel. Sajnos, elsőre, nem hallgattam rá. Erre már bedurvított, fájdalommal hívta fel a figyelmemet. 

Akkor nem, de később nagyon büszke voltam rá, mert jobban reagálta le a helyzetet, mint én.

Próbálkoztam mindennel, ami korábban bevált, hogy elmulasszam az állandó kajavágyat, kevés sikerrel. Végül ahhoz az eszközhöz nyúltam, amit csak legvégső esetre tartogatok: délután bevettem egy fél, majd, mikor nem kaptam határozott választ a testem felől, egy újabb fél nyugtatót.

Eltelt fél óra, s a kínzó vágy elmúlt, ismét normálisan tudtam létezni, a fejfájásom is csillapodott, s végre ki tudtam aludni magam. Felszabadító érzés volt, szó szerint, hiszen nem voltam ura a saját énemnek, testemnek, s nem tudtam kontrollálni a vágyaimat sem. Igaz, kissé el is nyomott a tabletta, de valahol ez is volt a cél. Illetve az, hogy kizökkentse az agyamat abból a mókuskerékből, amibe belépett.

Csendesen jegyzem meg, tényleg csak zárójelben, hogy mióta figyelek erre, mármint a vágyaim kontrolljára, sokkal jobban, határozottabban, mélyebben élek meg minden emberi kontaktust. Igen, AZT is. :D

Látod, mondtam, semmi olyan dolog, amin egyébként fenn kéne akadnom, mégis olyan meghatározó élmény volt, ami mellett nem mehettem el szó nélkül. Nem azért, ami történt, hanem ahogy történt. 

Korábban betudtam volna néhány hidegfrontos napnak, mikor nem tudok fájdalomcsillapító nélkül elaludni, valamint egyszerűen letoltam volna egy-két sört, hogy elnyomjam az össze-vissza evésből fakadó rossz érzést odabent. Most viszont sikerült tudatosan figyelni arra, mi történik velem odabent, s bár most sem úsztam meg bogyó nélkül, de egészen másként ért véget.

Ennek tükrében fontos a mai élmény. Hasonló érzések, de nincs a mindent uraló kajavágy. Egyszerűen kellemetlenül éreztem magam délután. Gondolom, megint légköri változások előtt állunk, vagy már éppen folyamatban is vannak a fejünk felett.

Feszült voltam, már-már ideges. De ahelyett, hogy bármilyen mankót használtam volna, leültem picit.

Amit most leírok, egy könyvben olvastam, nem saját kútfőből szedem. Igaz, ott gyerekek kapcsán hangzott el a dolog, de mégis miben különbözünk egy kisgyerektől? Hogy nagyobbak vagyunk? Vagy érettebbek? Csak azért, mert mi le tudjuk írni, hogy dezoxiribonukleinsav, nem vagyok mások, mint egy gyermek. ;)

Szóval, leültem és elbeszélgettem önmagammal.

- Látom, feszült vagy, rossz a közérzeted, kellemetlennek éled meg ezeket az órákat. Elhiszem, sőt, tudom, hogy nehéz most neked. Talán újabb hidegfront zavar, vagy olyasmitől érzed magad így, amit nem is tudsz igazán megfogalmazni, egyszerűen csak rossz és kész. Megértem és sajnálom, hogy ennyire zaklatott vagy, senki sem szereti, ha rosszul érzi magát. Tudom, hogy úgy tervezted, sajtot eszel vacsorára, aztán kiderült, nincs itthon, ma már nem is lesz. Tudom, megnyugtatja a gyomrodat, ráadásul finom is az enyhén sós ízével. De mit szólnál egy kis kőrözötthöz? Van itthon minden hozzá, csak össze kéne dobni...

Nem pont így zajlott le, de valahogy így.  Mondhatnád, hogy de hát így is kajáról volt szó, s igazad is van. Sajtot szerettem volna enni, de már elfogyott. A kőrözött is étel, igen. De ha figyeltél, most eszedbe jut, hogy uralkodó kajavágyról beszéltem, nem arról, hogy szeretek valamit, s azt szeretnék MAJD vacsorára enni. Nem kontrollálatlan evésről volt szó, épp ellenkezőleg.

A lényeg az, hogy elfogadtam a helyzetemet, az állapotomat, de nem vágtam a fejemhez, hogy inkább örülj, mert tele a hűtő mással, s különben is, ne nyavalyogj, felnőtt ember vagy, szorítsd össze a fogad. Elfogadtam, megértettem önmagamat, nem vigasztalgattam, nem szidtam, csak a támogatásomról biztosítottam és igyekeztem kiutat találni.

Tudjátok mi történt? Igen, jobban lettem. Ami rossz, most már egyértelműen csak testileg van jelen, a gondolataimból, érzéseimből sikerült kiseperni. A maradékot meg jól kezelem.

Egy újabb lépés előre, örülök, hogy megte(he)ttem.