A határ a csillagos ég!

Akkor kezdjük ott, hogy nem vagyok lusta. Egyszerűen csak fáradt.

Az elmúlt héten nappalos voltam, s uszkve 6 alkalommal áztam bőrig + motorosos kaszával brümmögtem a munkahelyen + 3 épület között rohangáltam, hogy szivattyúzzam az eső/talaj/Duna vizet, miközben a szúnyograjokat igyekeztem távol tartani magamtól. Embertelen, hogy mennyi van. Emellett 4 órakor keltem minden nap és este 9 volt a legkorábbi időpont, hogy lefekhettem aludni. Ráadásul a tegnapi napot vendéglátással töltöttük, úgyhogy a megérdemelt pihenésem sem volt maradéktalan.

Egyszóval: az vesse rám az első követ, akinek lett volna kedve és energiája komolyabban, hosszabban írni. Fáradt vagyok, még most is, de térjünk is rá a mondandóm lényegére, elég volt a sirámokból.

Még az előző - éjszakás - dekádomban történt, hogy Kriszta vett pár hüvely borsót, s az egyikben Benike talált egy hernyót. Természetesen azonnal megtetszett neki - minden gyereknek ilyen morbid módon vonzódik a rovarokhoz, bogarakhoz? -, oly annyira, hogy a tenyerén hozta hazáig. Út közben boldog-boldogtalannak mutogatta új barátját, Mászit... :P (Kisfiam minden állatot, de még a játékait is elnevezi.)

Képzelhetitek a reakciókat: a gyerekeknek egyöntetűen tetszett, a felnőttek viszont kevéssé örültek az orruk alá dugott szörnyetegnek. Csupán 2 nagykorú buzdította kisfiamat: húgom párja és az egyik szomszédasszony. Előbbi - mint férfiak többsége, s így én is - egy nagy gyerek, a szomszédasszonynak meg szintén van egy hasonló korú, kicsit idősebb fia. A többiek helyzetmegoldó képessége kimerült a "Taposd agyon!" mondatban.

Az igazi buli azonban itthon kezdődött: édesem - anya segítségével - belerakta egy félliteres dunsztosüvegbe és adott neki enni!!! Igen, képzelheted a látványt, ami reggel fogadott, mikor hazaértem, s leültem az asztalhoz reggelizni.

Vizuális típus vagy?

Dunsztosüveg, benne két megrágott cseresznye, pár szem ép borsó, s néhány kibelezett, amiből egy fél zöld hernyó lóg ki éppen, s perisztaltikusan mozogva zabál, míg az ellentétes oldalon potyog az emésztési végtermék. Én marha meg még le is tekertem az üveg tetejét...

Erős empátiatorna után engedélyeztem, hogy Mászi - úr isten! - nálunk maradhasson albérlőként. A következő napokban végignéztem, ahogy elpusztítja a maradék borsót is az üvegben, miközben szépen kerekedik, s továbbra sem az erre kijelölt helyen végzi el a dolgát. Alig vártam, hogy kifogyjon a kajából. Eddigre szerencsére Kriszta is megunta, s szépen elmagyarázta Beninek, hogy ez a helyzet Mászinak nagyon rossz, hiszen elvettük a szabadságát. Így aztán párom a gyerek teljes egyetértésével engedte el egy, a házunkhoz közeli fűcsomón.

Valószínűleg madáreleségként végezte.

Sebestyénünk - hála az égnek - az egészből semmit nem vett észre. Mi sem hiányzott volna jobban, mint hogy az a bizonyos kismadár éhen maradjon... már ha érted...

Babocunk szépen fejlődik, egyedül stabilan guggol, ül le, áll fel, szalad, mászik fel mindenhová. Állandóan pakol, kénytelenek voltunk minden fiókra, ajtóra ragasztható tépőzárat tenni. Gerilla akciónk legkevésbé sem nyerte el a tetszését: hangosan kiabálva rángatja a fogantyúkat. Bátyjához hasonlóan nagyon csiklandós, s ki tudja honnan örökölte, de szeret fejjel lefelé lógni. Igaz a hintázásáért is eszméletlenül odavan, úgy tűnik nincs tériszonya - irigylem a törpét, én még a gyerekkörhintán is szédülök -, de az is lehet, hogy csak a veszélyérzete nem alakult még ki. Mondjuk ez utóbbit nehéz azzal a ténnyel összeolvasni, hogy ő maga kéri, "állítsam fejre" és ha megteszem, vigyorog, kacag.

Mindenevő, ráadásul unja a babakosztot. Ha etetjük, el kell pakolni minden más ehetőt a szeme elől, különben nem hajlandó megenni a neki szánt ételt. Ráadásul a kunyerálás lehetne a második utóneve, ha az nem a Hunor lenne. Emellett nem hajlandó sokáig ülve étkezni, nem ér rá ugyanis, annyi játszani és pakolni való akad a lakásban. No persze, apáék suttyomban mindig rendet raknak...

Szerencsére az éjszakákat már megússzuk 1 ébresztéssel is - gyors szopi és szunya tovább -, s ha ennyi öröm nem lenne elég, Kriszta pár napos kegyetlenkedéssel arra is rávette, hogy egyedül aludjon el. Nemes egyszerűséggel berakja a fiatalurat a kiságyba és kimegy a szobából. Eleinte volt ordítás, de nemsokára ez némi nyüszögéssé szelídült, amit édes alvás követ immár napok óta.

Szókincse nem fejlődött, inkább csak stabilizálódtak a fogalmak, személyek. Tudja ki kicsoda a szűk családban; ha autót lát, hangosan bürrög; az (plüss)állatok népes faja továbbra is "ve-ve"; tanulgatja a testrészeket... stb. Aminek viszont nagyon örülök, hogy stabilan, hiba nélkül képes teljesíteni a "Rakd vissza!" és "Kérem!" utasítást, csak kellő eréllyel kell szólni. Persze előfordul, hogy nem akarja visszaadni az elcsent/talált holmit, ilyenkor felénk nyújtja ugyan a kérdéses tárgyát, hogy aztán visszarántsa és közölje: "Nyem!". Nem ritkán még ki is nevet minket.

A két elkövető és a bűnjel: piros ujjnyomok a szófán.

Krisztám sokkal, de sokkal jobban érzi magát. Úgy tűnik, tényleg többet segítek, s többet beszélgetünk, így mind a fizikai, mind a lelki állapota rendezettebbé vál(ha)t(ott). Természetesen ezt a gyógyulást én is érzem magamon, nem is lehetne másként. Egy test vagyunk, így ha a jobb oldalam fájna, a bal sem lehetne jól. S bár félek a magasságtól, de ennek a felemelkedésnek határozottan örülök. ;D