Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz! (Márai Sándor)

2017. február 26., vasárnap

Ezért érdemes volt

Csabi barátom fél kettőkor érkezett meg hozzánk. Körbejárta a kocsit, majd felnyitottam a motorháztetőt és megnéztük az ablakmosó- és hűtőfolyadékot. Az olajszint rendben volt, ahhoz nem kellett nyúlni. A fékhez és a tengelykapcsolóhoz való folyadékot majd a szerelő ellenőrzi. Legurultunk a közeli MOL kútra. Persze, nem ment olyan simán, az utca, ami a legközelebb van hozzá, s kivezet a főútra, egy kissé lejt, felfelé. Akarom mondani, emelkedik. Persze, hogy pont akkor jött autó, mikor én hajtottam volna ki a főútra. Dízellel tanultam, még azzal is sikerült lefulladni emelkedőn, benzinessel NEGYEDJÉRE tudtam elindulni...

Megtankoltunk, de nem vittem túlzásba, 10 litert töltöttem a gépbe. Aztán ellenőriztük a keréknyomást az összes papucson. Minden rendben volt, így visszajöttünk a ház elé, ahol Csabi is beült, s tettünk egy kört a parkoló körül. Elégedett volt a Kalosunkkal, szerinte is tökéletes lesz családi autónak. Még kérdeztem tőle ezt-azt, főleg az olajról, aztán elbúcsúztunk, dolga volt.

Megkértem a srácokat, csengessenek fel Krisztáért, közben elbeszélgettem a szomszéd nénivel, aki szintén megcsodálta Azúrt. Igen, így neveztük el, kék és messze megy, adta magát a rajzfilmhős neve. ;) Egy közelben lakó idősebb hölgy pedig amiatt szólított le, hogy mennyit fogytam és hogyan sikerült. Dagadt a mellem, mit tagadjam! (Apropó: visszaállt a korábbi 119 kg.)

Lejött párom, mondtam neki, menjünk egy kört a városban, majd támadt egy ötletem, s megkérdeztem, szeretne-e inkább a méztermelő rokonaihoz elgurulni, itt laknak 25 km-re. Nem volt kedve. Srácok közben kitalálták, nézzünk el az erőműhöz. Erre nekem egy új terv fogant meg a fejemben. De senkinek nem mondtam semmit, csak kihajtottam a főútra és elindultam dél felé. Szépen el is elgurultunk az erőmű mellett, mikor is a fiúk megkérdezték, hová megyünk. Kriszta válaszolt helyettem: "Az a gyanúm, Tolnára!".

Út közben megelőztem egy Suzukist, majd szépen bekanyarodtam a megfelelő elágazónál. Aztán eltévesztettem az utcát. Szép és keskeny volt, de sikerült egy tökéletes ipszilonnal megfordulnom. Ezután már gond nélkül megtaláltam a megfelelő útkereszteződést, s beálltam Zoliék háza elé.

Kiszálltam, csengettem, de csak a kutya jött a kapuhoz. Ismer, nem ugatott, meg amúgy is szelíd jószág. Így rá nem számíthattam, ha elromlott volna a csengő. Gondoltam, teszek egy próbát, mielőtt felhívnám őket telefonon, s benyitottam a kapun. Már első pillantásra észrevettem Zoli párját, Mónit. Intettem, mosolyogtam, majd beléptem a házba is. Nagy mosoly, kézfogás, puszik, majd behívtam a családot is.

Mindenkit alaposan megleptem. :D

Beszélgettünk, Zoli megnézte a kocsit, közben megkínáltak süteménnyel is. Srácok sem szerénykedtek, de bevallom, én is ettem, nagyon finom citromos túrótorta volt. Ha meghajt, meghajt, nem bánom, a túróra nagyon nehezen mondok nemet.

Délután négy felé elbúcsúztunk, s bemutattam, milyen frankón indulok el HARMADJÁRA... Ember, nagyon szoknod kell még ezt a gépet!

Hazafelé gond nélkül vettem minden nem létező akadályt (sima utunk volt, kis forgalom). Itthon elgurultunk egy közeli parkba, mert Kriszta természetközelibb képeket akart készíteni Azúrról, mint egy parkoló. Megmutatni a kollégáinak, holnap.

Persze, induláskor megint volt miért szorongatnom a fogsoromat. De ezt is összehoztam HARMADJÁRA...

A házunk elé, először, úgy sikerült beállni, hogy elfoglaltam két autó helyét is. Korrigáltam. István pont lent volt, párjával sétáltak korábban, most egy szomszéddal beszélgettek. Mondta, inkább álljak be az ő kocsija mellé, ott több a hely. Megkértem, segítsen, nehogy lekapjam a kocsi elejét a padkával. Elsőre kissé ferdén sikerült, másodjára szép párhuzamosan. Úgy persze könnyű, ha közben valaki mutatja, merre és meddig. :D

Itthon aztán boldogan gyönyörködhettem a család mosolyában és úszhattam a köszönetük tengerében. Ez az én jutalmam mára!

Csak a margóra

Az új családtagunkkal kapcsolatos történet margójára két érdekes esemény, még péntekről, de jobbnak láttam külön rögzíteni. Mindjárt megérted, miért.

Ha emlékszel még, említettem, volt egy másik ember is, előttünk, aki megnézte a kocsit, de anélkül nem akarta megvenni, hogy ne mutatta volna meg a párjának, aki, tulajdonképpen, vezette volna a későbbiekben.

Az eladónk felesége elmesélte, hogy pénteken, kora reggel megjelent a kapuban az úr, hogy jött a Kalosért. Mondták neki, már eladták. Mire a férfiember ránézett az udvaron parkoló kocsira, s megkérdezte, kifizették-e már az árát. Mondták neki, hogy még nem, de délután jönnek érte. Férfiember nem értette, hogy mégis "hozomra" miként lehet eladottnak tekinteni a kocsit. Mosolyogva felhívták a figyelmét, hogy ez egy kisváros, itt mindenki ismer mindenkit, itt nincsenek ilyen gondok. Férfiemberünk akkor elkomorult, s követelte, hogy adják meg a telefonszámomat, majd ő felhív, hogy biztos kell-e nekünk az autó, mert ő többet is adna érte... Erre, persze, nem volt hajlandó a hölgy, de felajánlotta, hogy felírja a számát, s ha mégis meggondoljuk magunkat, felhívja őt. Végül, ha jól tudom, egy Suzukit vitt el, mert párjának kellett egy autó. Drágább volt, mint a miénk, de ha kellett, kellett...

A másik történet a szemünk előtt játszódott le. Épp a papírokat írtuk, mikor csörgött a hölgy telefonja. A Kalos után érdeklődtek. Nem tetszhetett neki a válasz, mármint, hogy eladták, mert rákérdezett újra, de csak megerősítést nyert, amit először is hallott, miszerint, eladták az autót, most írjuk a papírokat. Erre káromkodott egy kedveset a hívó fél, s lecsapta a telefont. Eladónk felesége meg nézett értetlenül a készülékre. Mi meg rá.

Estére, mikor hazaértünk, a kocsi lekerült a hirdetési oldalról, a már említett Suzukival együtt.

Most meg várom a délutánt, jöjjön Csabi, megnézzük az olaj- és ablakmosó szintjét, leguruljunk tankolni, s megbeszéljünk ezt-azt, mit és hol vegyek, neki mi vált be. Ha jól megy, holnap irány Zoli barátom rokona, Bonyhádon, megjavíttatom a jobb hátsó központiját. Nincs közel, de gyakorolni ideális, mivel az út felét, Szekszárdig, már ismerem. Ja, az ajtónyitó izébe (távirányító?) ne felejtsek el elemeket venni!

2017. február 25., szombat

Új családtag

Mint legutóbb mondtam volt, úgy éreztem, ideje kicsit félrerakni az autóvásárlás témáját, s kicsit visszatérni a kályhához: önmagamhoz. Nem adtuk fel, csak üresbe raktuk. :)

Egészen csütörtök délutánig, mikor István szomszéd átkopogott, ráérek-e, mert a közelben parkol egy eladó autó. Olyan, amit először is néztünk, még Szekszárdon, de annál sokkal jobb állapotban van, s olyan, amilyet alapvetően szeretnék.

Kriszta is odalépett hozzánk, kérdeztem, szeretne-e jönni, mire "hogyne jönnék!" volt a válasz. Felöltöztünk, srácoknak mondtuk: viselkedjetek rendesen, szabályokat tudjátok, nemsokára jövünk, telefon a helyén, ha kell valami, hívjatok!

Elsétáltunk a kocsihoz, megnéztük, kívülről, belestünk az ablakokon... Aztán felhívtam az eladót, aki már mondta is, 10 perc múlva ott van, hozza a kulcsokat.

Pontos volt. Igaz, egyre hűlt a levegő, kissé már reszkettem, még nem kellemes naplemente környékén a szabad ég alatt ácsorogni. De megérkezett. Kinyitotta, benéztünk, felnyitotta a motorháztetőt, beindította a motort. Pöccre, ahogy mondani szokás. Szépen járt, semmi zaj. A motortér az elvártnak megfelelően nézett ki. Pár mondatban összefoglalta a kérdéseinkre a választ, majd már ültünk is be, hogy elvigyük próbakörre a kocsit. Eladó az anyósra, Kriszta mögém, István az eladó mögé. Kitalálhatod, én hol ültem. :)

Vezettem kb. 15 km-t, városban, főúton. Nagyon szépen viselkedett a gépjármű, annak ellenére, hogy "csak" 1,2-es motor van benne, a négy embert tempósan vitte. A váltója valami álom, mindig is ilyenről ábrándoztam. Nem fulladtam le, de nyilvánvaló volt, hogy nem vagyok gyakorlott sofőr.

Visszaértünk a parkolóba, kérdeztünk még ezt-azt. Megtudtuk, hogy kora délután is megnézte már egy érdeklődő, de nem akart anélkül dönteni, hogy a feleségének meg ne mutatta volna, mivel az övé lett volna a kocsi. Nem ezért, hanem mert teljesen elégedettek voltunk, s István is támogatta (családjában van ilyen autó, ismeri a típust), mi kezet nyújtottunk a kiírt ár 5%-nál kevesebbért. Az eladó meg belecsapott.

Másnap, péntek délután ütöttük nyélbe az üzletet. Kifizettük a vételárat, helyben megkötöttük a biztosítást (kedvezőbbet, mint amit a neten találtunk, alkuszoktól), majd azon melegében el is vitt bennünket az eladó felesége az okmányirodába. Mikor visszaértünk, kaptunk a kocsi mellé egy egészségügyi dobozt, elakadásjelző háromszöget, fényvisszaverő mellényt. Emellett pár hasznos tanácsot a tankolással, szervizzel és a kocsi kezelésével kapcsolatban, valamint egy telefonszámot, amin bármikor, bármi miatt felhívhatjuk őket. Mosolyogva mesélte a hölgy, hogy legutóbb egy házaspárnak segítettek kitalálni Budapestről, mert eltévedtek, s tőlük kértek segítséget. De ha alkatrész kell, azt is olcsóbban tudnak szerezni...

Végül becsüccsentem a sofőrülésbe, Krisztám mellém, s elindultunk... volna. Mert lefulladtam. Aztán megint. Jó, bevallom, eléggé izgultam. Első autó, első önálló út, mellettem párom, közben egy másik nő figyel az autó mellett állva, mögöttem meg egy drága autó parkol, előttem egy kitárt, de nem nagy vaskapu... Zabszem nem fért volna be. Ha te ügyesebb lettél volna két hónapos friss jogsival, úgy, hogy a vizsga óta nem vezettem 3 órát... akkor jobb vagy, mint én.

De, végül, harmadjára sikerült elindulni, s gond nélkül haza is hoztam páromat. Feljöttünk, srácoknak mondtuk, ha szeretnék megnézni, kipróbálni, öltözzenek. Pillanatok alatt elkészültek, a tárolóból felhozták Sebestyénnek az ülésemelőt, majd kiálltam a parkolóból, s átgurultunk a szomszéd utcába, anyumék háza elé.

Ott érdekesen fordultam meg (zsákutca), rutinos pilóták vagy a hasukat, vagy a fejüket fogták volna, ha látnak. Lehet, láttak is. Nem baj, megfordultam. Ezután szólt fel Kriszta anyumnak, nézzen ki az ablakon, itt vagyunk a ház előtt. Ő szépen ki is kukucskált, de nem értette, miért nem lát minket, hol vagyunk. "A kék autóban!" :)

Anyu csodálkozott, hüledezett egy sort, majd örvendezett is. Közben én visszagurultam hozzánk, beálltam oda, ahonnan indultuk, majd kifújtam magam. Egy nap két út is, megy ez nekem, igazi Fittipaldi vagyok! :D

Srácoknak nagyon tetszett a kocsi, nagyon örültek, Kriszta nem különben. Én túl fáradt és feszült voltam ehhez, de örültem az örömüknek. Krisztáénak leginkább, hiszen, végül is, érte, kérésére csináltam végig mindent, a KRESZ-től kezdve, egészen idáig.

A már korábban említett két kocsis rokon is megtudta, hogy autót vettünk. Megkérdezte, hogy kajára maradt-e pénzünk. Egyszerűen rajongok a kedvességéért! Toll a fülébe...

Ma nem mentünk vele, de felfedeztem, hogy a kesztyűtartóban egy doboz izzókészlet van. Az agyam viszont sokszor járt körülötte, találgattam, milyen név illene hozzá. Mániám, hogy a fontosabb használati tárgyaimat elnevezem, illetve elnevezzük, vagy ha önálló nevet nem kapnak, de rendszeresen megsimogatom őket, beszélek hozzájuk, megköszönöm a munkájukat. Nézhetsz bolondnak, nem számít. :P

Vacsoránál Krisztám megjegyezte, hogy jó lenne, ha holnap lenne kedvem és energiám vezetni, mert szeretne kicsit menni vele. Mondtam neki, Csabi barátommal már lerendeztem egy ebéd utáni találkát, megmutatja, hogyan kell olajszintet ellenőrizni, tankolni... stb. Egyszóval, nem kell aggódni, megyünk vele, ha eljönnek velem a kútra.

S végül, íme, egy kép, ahogy a srácok örülnek az új családtagnak:

Beni, Sebi és a Daewoo Kalosunk

2017. február 17., péntek

Egy sablon visszatért

Csak azután vettem észre, hogy az előző bejegyzésem "ünnepi", miután megírtam és kiraktam. Utólag már nem akartam szerkeszteni, így most emlékezem meg a "nagy" eseményről: a Már autókkal álmodom című szösszenetem volt a 400. blogbejegyzésem. Harsonák, konfetti... :D

S most, hogy mindenki arcára kiült a boldogság (bor)virága, tereljük gyorsan komolyabb témára a szót.

Nem, nem autó, nyugi, abból most, egy időre, elég volt. ;)

Még tavaly decemberben vettem észre magamon, hogy, leginkább édesanyám főztjének hatására, meg annak köszönhetően, hogy még mindig szeretek enni, a havi 1-1,5 kilogrammos súlycsökkenésem megállt. Idén januárban meg, hónap végén, 121 kilogrammot mutatott a mérleg. Február 10-e környékén már 122-t.

Persze, el is hallgathatnám, meg fényezhetném magam, kereshetnék mentségeket, de nem teszem. Tudom az okát, tudom, miért történt mindez.

Nem, nem felejtettem el, hogy milyen úton haladok.

Az események láncolata ott kezdődött el igazán, mikor levizsgáztam és felszabadultam az állandó feszültségből, amit a tanulás és vizsga jelentett. De nem volt túl sok szünet, mert elkezdődött az a folyamat, amiről az előző bejegyzésemben írtam, nevezetesen, elkezdtünk kocsit keresni. Eleinte vicces volt, aztán egyre nagyobb és nagyobb súllyal nehezedett rám. Jöttek a tanácsok és a javaslatok, meg a kételyeket támasztani kívánó szólamok. 

Belezavarodtam és ráfeszültem.

Legfőképp abba, hogy megfeleljek a feleségem elvárásának: találjunk egy autót, vezessek, ne essek ki a megszerzett gyakorlatból, könnyítsem meg a család életét azzal, hogy elviszem őket oda, ahová csak kell. Például, meglátogatni anyósomat, vagy egy másik városba, orvoshoz a gyerekeket. Nem, ezt ő nem mondta nekem, én vettem ilyen formán magamra.

Aztán, talált egy eladó házikót egy közeli faluban, amit meg is nézett, tetszett is neki. Nem is kerülne sokkal többe, mint amennyit a lakásunk ér. Nem ez volt a gond, hanem a kérdés, hogy megvásárlás után hogyan jövünk ki a pénzből úgy, hogy egy kertes ház fenntartása mindig drágább, mint egy panel, plusz ott lenne az autó is, ami muszáj, ha be akarunk jutni a városba.

Olyan szintű feszültséget generált bennem e két dolog, vegyülve azzal, hogy ismét megtámadott az értéktelenség érzése, amit már nem tudtam normális keretek között kezelni. Felborult a szekér, hogy így mondjam. Mivel még mindig nincs munkám, s ahogy az egészségi állapotom alakul, nem is könnyen lesz, így én potyautasként élek a családban, mindenféle, általam biztosított bevétel nélkül. Az alkalmi segítségekért kapott ellentételekkel nem lehet állandó támaszként számolni.

Fejre állt bennem a világ. Egy ideig hallgattam erről, bíztam benne, hogy menni fog egyedül is, meg tudok birkózni vele, de talmi remény volt. Azon vettem észre magam, hogy napi szinten megeszek egy családi csomag szotyit, vagy tökmagot, meg olyan mennyiséget eszek másból is, ami túlmutat az addigi "eredményeimen".

Kézzel foghatóan, a mérlegen kívül, azt tapasztaltam, hogy a korábban laza övem szorítani kezdett, ha leültem, vagy hajoltam... stb. Időnként már akkor is, ha csak álltam, mentem.

Végül kiborultam. Az utolsó lökés egy közeli rokon megjegyzése volt, mely, hogy így fejezzem ki magam, nem volt túl fényes rám nézve. Nem kell drámára gondolni, nálam ez nem ezzel jár. Egyszerűen megfogtam a pálinkásüveget, s az esti gyógyszer helyett bedobtam 3 felest. Mivel régen nem ittam alkoholt, ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy megeredjen a nyelvem. Friss bátorságomtól indíttatva elmondtam Krisztának, hogy mit érzek, s ezzel összetörtem a családi ház vásárlásáról szőtt álmait.

Hosszan beszélgettünk, nem volt nehéz, ilyenkor nem igazán tudok járni. Az agyam általában tiszta, még ha nehezebben is beszélek, de járni nem tudok. Megállapodtunk abban, hogy a házvásárlást, egyelőre, elengedjük. Az autót pihentetjük. Emellett, mivel most már nem csak a derekam, gerincem fáj nonstop, hanem a térdeim (legfőképp a bal) is elkezdtek rosszalkodni, reggelente recsegni-ropogni, inkább arra koncentrálunk, hogy eljussak a megfelelő orvosokhoz, s ha az eredményeim azt hoznák ki, írni a megfelelő szervnek, benyújtva a munkaképesség csökkenésem megállapítása iránti keresetet.

Azóta minden visszaállt a korábbi kerékvágásba. Illetve, majdnem minden. A szotyi és tökmag iránti vágyam mind a mai napig kísért. Ilyesmit érezhet egy függőségben szenvedő személy, ha le akar szokni, csak, valószínűleg, sokkal erősebben. Annyi szerencsém van, hogy kényes ízlésem van e téren, nem eszem meg bármilyen szotyit, tökmagot. Ahol beszerezhetném ezeket, viszonylag messze van, illetve a tökmag drága is. E szempontból most jól jön, hogy fájnak a térdeim, mert így nincs kedvem se sokat lépcsőzni, se messze menni egy zacskó olajos magért.

A testsúlyomat érintő hatás is jelentkezett azóta, visszacsúszott 121-re a mérleg "nyelve". Az önértékelésemen ejtett sebeimet meg, ha már voltam oly balga, hogy bántottam magam, lassan begyógyítja a törődés, mely Krisztám felől árad.

2017. február 14., kedd

Már autókkal álmodom

Eltelt egy hónap ismét. Gondolom, hiányoztam. Ha mégse, annyi baj legyen, akkor is itt vagyok. ;)

Az elmúlt időszak két dologgal telt, ha a hétköznapok monotonitását nem veszem számításba: leendő autónk keresgélésével és gyógyulással.

Kezdjük az utóbbival!

Benjámin kezdte a sort, belázasodott, köhögött, náthás volt. Egy hetet töltött itthon, ápolgattam. Aztán következtem én, bár nálam nem volt szó szerinti láz, s csak náthás voltam, de olyan fejfájással és általános gyengeséggel keveredett, hogy volt mikor felállni sem tudtam. Aztán Kriszta is beleszaladt, ő is köhögött és úgy fogyasztotta a zsebkendőket, mintha ette volna. Egyedül Sebestyénnek nem volt semmi baja, nehezményezte is, hogy míg ő iskolába megy, addig mi sehova. Egyáltalán nem vigasztalta, hogy szívesen cserélnénk vele.

S most az autóról...

Nem, nincs még meg az igazi, így aztán fényképet sem fogok róla feltölteni. 

Az első, amit megnéztünk, Szekszárdon volt, egy kereskedésnél. Előtte felhívtam, megnéznénk, megkérdeztem, mit kell tudni az autóról, milyen ismert gondja van... Minden szuper, minden szép, jöjjünk bátran. 

OK, István szomszéd segítségével lejutottunk, ahol azzal fogadtak, hogy szilentet kell cserélni a hátsó futóműveken, türelmünket kérik, nemsokára kész a kocsi. OK. Vártunk. Teszem  hozzá, a kutya nem foglalkozott velünk, azt leszámítva, hogy időnként az épület másik oldalából odaszólt az egyik férfi, üljünk le, ha szeretnénk. Mi inkább a többi kocsit néztük. Eltelt 10 perc, majd 15. Elnézést kértek, nemsokára jön a kocsi, türelem. OK. Aztán 20-25-30 perc. Még mindig semmi. Elnézést, megnézik mi a helyzet, rögtön jönnek. OK. Vártunk, immár 35-40 perce. S akkor hirtelen megérkezett a Daewoo, ami, hogy is mondjam, nem pont úgy nézett ki a valóságban, mint a fotókon. Rozsdafoltok, felpúposodott festék... 

Beültem, kipróbáltam a pilótafülkét. Az első, ami feltűnt, hogy a jobb lábszáramat nagyon nyomta a fűtés és rádió kezelőpaneljét magába foglaló elem. Bocsi, nem tudom, mi a konkrét neve. 

Kiszálltam, ekkor állt velünk először szóba (leszámítva a köszönést, meg a hellyel kínálást) az eladó. Hogy mennyit szánunk autóra, mit és miért... stb. Pont ott állt egy Ford mellettünk. István mondta, nézzem meg azt is. Beszálltam, nagyon kényelmes volt, minden kézre állt. Néztem az árat, 29 ezerrel több, mint amit mi mondtunk felső határként. Elkezdtem dicsérni az autót, kérdeztem ezt-azt, sétálgattam körbe, hümmögtem... Az eladó meg csak nézett, majd bezárta a kocsi ajtaját. Hogyhogyhogymi? Itt állok mellette, próbálok némi értelmes reakcióit kicsiholni, elkezdeni egy beszélgetést, esetleg alkut... Erre bezárja az ajtót. OK, mondtam, gondolkodunk rajta. Megköszöntük a lehetőséget és eljöttünk.

Átgurultunk egy szomszédos kereskedőhöz. Bementünk, nagy udvar. Néztük a kocsikat. Sehol senki, még annyi se, hogy köszönjön. Nézegettük, nézegettük, István talált egy Wagon R+-t. Odaint, szálljak be, kényelmes-e. Beültem, beállítottam az ülést, majd kiszálltam és beültem hátra. Éppen elfértem, ez jó jel. Ekkor megjelenik egy alkalmazott és közli, de nem túl kedvesen, hogy most lett kitakarítva az autó. Mi meg mondtuk neki, hogy autót vennék, ezért ültem bele. Valamit dünnyögött az orra alatt, hogy "szabad", vagy ilyesmi. OK, fogtuk magunkat, eljöttünk.

(Voltunk korábban egy helyi kereskedésben is, de nem tudtak nekünk olyan autót mutatni, amit megengedhettünk volna magunknak. Ezt leszámítva rendesek, segítőkészek voltak, ott semmi gond nem volt.)

Nézelődtem a neten, most már abban a tudatban, hogy egy Wagon R+ megfelelő lenne. Találtam is egyet Kriszta lánykori városában. Felhívtam az eladót, megbeszéltünk egy mindkettőnknek megfelelő időpontot, amikor felutaztunk és elvittük egy helyi szerelőhöz az autót, átvizsgálásra.

A történethez hozzátartozik, hogy egy tolnai barátom, Zoltán egyik rokona ennél a szerelőnél dolgozik, s ismerősi alapon, ingyen átnézték a kocsit. Hála Zoltánnak és a rokonának!

Szóval, átnézettük a kocsit. Körülbelül 60 ezer forintnyi javítanivalót találtak rajta. Ez a kocsi hirdetési árának kb. 10%-a. Ennél alacsonyabb árat mondtam alkukezdésnek, majd végül eljutottunk egy olyan összeghez, amennyit már szerintem nem ért az autó. Még úgy se, hogy kaptunk volna hozzá egy szett nyári gumit felnin, plusz odaadta volna a vezérműszíj cseréhez az alkatrészeket. Kértünk pár nap gondolkodási időt, mert korábban már szóba került két másik kocsi is.

Az egyik István szomszéd lányának Fordja volt, egy aranyos Ka. Nem, nem aranyoska, hanem aranyos Ka. Igen, ez nem túl nagy autó, csak három ajtaja van és viszonylag pici a csomagtere. De van benne klíma és ABS is, plusz az egész autó tipp-topp állapotban. Van rajta mit javíttatni, de semmi olyan, ami taposóakna lenne. Motorikusan rendben van a kicsike, friss műszakival. Beültem, nagykabátban is teljesen kényelmes volt, a srácaink is bőven elfértek mögöttünk. Ha nem gondolkodna még a lány az eladáson (jelenleg nincs is itthon, rokonokhoz ment ki külföldre), már megvettük volna.

A másik kocsi egy Opel Astra lett volna, az F szériából. De arról letettünk, túl sokat kért érte az eladó. Nem azért, mert nem ért volna annyit, szuper állapotban van a kocsi, hanem mert annyi lett volna az összes pénz, amit vásárlásra, szervizre és átírásra akarunk költeni. Plusz ekkor derült ki, hogy a Krisztám által megörökölt pincére bejelentkező vevő mégsem fizetőképes, így almás maradt a dolog.

Végül felhívtuk a Wagon R+-t áruló férfit, hogy köszönjük szépen, nem vesszük meg a kocsit. Egyáltalán nem volt csalódott, szinte örült. A hirdetés azóta is fent van a neten. Érdekes. :)

Nézelődtem, nézelődtem a neten. Találtam egy Ople Astra-t Kriszta öccsének lakóhelyéhez közeli utcában. Összehoztuk az eladót és sógoromat telefonon. Ha sógor úgy látja, jó az autó, felmegyünk hozzájuk, megnézzük, kipróbáljuk. Másnap hívott minket sógor, elmondta, mit tapasztalt. Véleménye szerint az autó megérné, egy dolog nem tetszett neki, de az nagyon nem. Nekünk sem. Nevezetesen az, hogy megkérte az eladót, reggel, mikor odamegy, nézhessen egy hidegindítást. Erre, mikor odaért, felnyitotta a motorháztetőt, langyos volt a gép. Mikor sógorom rákérdezett, hogy ezt most mégis hogy és miért, az eladó csak hárított, hogy ő is most jött le, nem használta a kocsit...

Most komolyan, tényleg ennyire nehéz őszintének lenni, nem hülyének nézni az embert, nem azzal a szándékkal árulni egy autót, hogy átverjem a vevőt?

Aztán kiderült, hogy Csabi barátom Astra-ja is eladó lehet. De még ő is gondolkodik. Nincs is ezzel gond. Főleg, mivel a minap, mikor megtudta, hogy már közel két hónapja nem ültem volánnál, felajánlotta, hogy menjünk egy nagy kört a környéken, "ismerd meg hazád" jelszóval ajkainkon. :D 

Közben kikérdeztem a kocsiról. Egy aprócska bibi van: mások is megvennék. Üzletben meg nincs barátság, főleg, ha rokonok is jelezték korábban, érdekelné őket a kocsi. Aki többet ad majd, azé lesz. Ez, egyébként, teljesen érthető és korrekt. Ha végül nem is mi vesszük meg, de vezethettem már, s ahogy Csabi mondta, fogom is. Legközelebb itt, a városban. Ahogy anyum mondta: "Nagyon rendes ez a fiú!" Egyetértek. ;)

Most egy kicsit leültettem a témát. Elfáradtam. Valahol vár ránk egy autó, majd megtaláljuk. Ha nem most, akkor később, vagy azután.