Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz! (Márai Sándor)

2017. szeptember 18., hétfő

Nehezen indul

Elkezdődött ez a tanév is. Nem mondom, hogy zökkenőmentesen. 

Még az utolsó augusztusi héten bevittük a srácok cuccait a suliba, ne az első napokban kelljen mindent elrendezni, így ebből a szempontból nyugodtak voltunk. Persze, ilyenkor mindig kiderül, hogy ez-az nem került fel a listára, amit még tavaly kiosztottak a tanárok, de végső soron, komoly panaszra nem lehet okunk, egy-két rajzlapon kívül nem sokat kellett ezekre költenünk.

A nyár utolsó napján még nyakamba kaptam a srácokat és kimentünk a strandra. Kriszta is jött utánunk, igaz, csak munka után, s hozta az életmentő uzsonnát a három vízinyuszinak. :) Becsülettel elbúcsúztattuk ez a nyarat is, egy szava nem lehetett ránk... 

Jó, OK, igaz, nem voltunk a Balatonon, elismerem! Jó lett volna, de féltem. Féltem friss jogsival, friss autóval, nulla helyismerettel nekivágni, például, egy siófoki útnak. Persze, bátraké a szerencse, de idén ez nem így alakult. Szelidi megvolt, ennyit bírt a szarka idén. 

Viszont, ha már Balaton: egyszerűen fel nem foghatom, hogy a sok magyarnak miért jelent a nyár egyenlőséget ezzel a tóval. (Most csak azokról beszélek, akik így vagy úgy, de eljutnak, eljuthatnak oda, nem mindenkiről!) Persze, tudom én, hogy nosztalgia, meg a legnagyobb tó a környéken, meg a miénk, de akkor sem tudom felfogni. Rengeteg szép hely van hazánkban, ahol sokkal kevesebben járnak, pihentetőbb és fürdőhely is van a környéken, miért csak a Balaton?

Mindegy, a lényeg ez nem változtat, nem voltunk a Balcsin és kész.

Szeptember első napján, kora reggel kigurultam nagybátyámért, behoztam orvoshoz, majd délben hazavittem. Közben elmentem a srácok évnyitójára is, ami, idén már nem csak az övék volt, hanem húgom kislányáé is. Elsős lett a leányka is, hiába, múlik az idő... Érdekesség, hogy egy folyósra került Sebestyénnel. Az egyik oldal a két első osztályé, a másik oldal két másodiké. 

Hétvégén pihentünk, muszáj volt kiheverni az első iskolanap sokkját. :D Hétfőn aztán nekilódultak a fiúk az igazi tanulásnak. Nem tetszett nekik, még most se tetszik. Van, hogy reggel Sebi sírva megy iskolába. Többször kérdeztem tőle, mi a baj, bántja-e valaki a suliban, de mindig nemleges a válasza. Az a gond, hogy amit tanulnak, javarészt tudja, emiatt unalmas számára a tananyag, s inkább lenne itthon, velem. Megértem szegényt, hogyne érteném, én is rengeteget kínlódtam az iskolával, hogy mást ne mondjak, egészen másként tanultam meg a szorzótáblát, mint ahogy tanítani akarták (s ahogy ma tanítják).

Ha nem is pont ezt, de valami hasonlót látok viszont Sebestyénben. Nem rossz gyerek, de szabadon szárnyalnak a fejecskéjében a gondolatok és a képek, emiatt neki túl kötött a jelenlegi rendszer. Ráadásul a nyári szünet szabadsága után nagy pofonként csattant a táska és a tanulás terhe. Próbálom tompítani a dolgot, hazahozom ebéd után, ha lehet, de már szóltak neki, hogy ha kikérem, írjam oda, mi miatt. Holnap délután majd bemegyünk Krisztával és beszélünk a két tanítónénivel. Hátha jutunk valamire.

Benit meg úgy kell odaimádkozni a leckéjéhez. Bevallása szerint nem szereti a történelmet, képes is 2 órát ülni 2-3 lapnyi anyag felett, sóhajtozva, ábrándozva, ablakon kinézve, asztalra borulva. Aztán hazahozza az 5-ös dolgozatot... De szinte mindennel így van, ami iskolához kötődik. Látom rajta a kamaszkor fáradtságát, unottságát, begubózottságát, s próbálom hol szép szavakkal, hol paranccsal feltörni, egyelőre vajmi kevés sikerrel. Hol van már az a kerek fejű, pösze kisfiú, akinek minden pillantása, minden mozdulata és szava egy új világot nyitott? Lassan felnőtt lesz belőle...

Persze megvoltak a kötelező körök, szülői értekezletek (5-én és 11-én), adatszolgáltatások, könyv- és füzetcsomagolás... stb.

Apropó könyvek: nem tudom, világos-e, hogy az ingyen tankönyv csak egy üres szöveg, hiszen a könyveket év végén vissza kell adni az iskolának. Maximum kölcsönről beszélhetünk. Ami igaz, az igaz, a munkafüzetek tényleg ingyen voltak, azok maradnak, hiszen valamibe dolgozniuk is kell. A nyelvkönyvek jelentenek csak kivételt, azok maradnak, de, ha nem tévedek, azokat ki is kellett fizetni. Egyébként minden megrendelhető a KELLO-tól, de Beni és Sebi között négy osztály van, tuti, hogy mire Sebi hatodikos lesz, már más tankönyvek lesznek forgalomban.

Szerdán karon fogtuk egymást Krisztámmal és egy kis ajándékkosárral elzarándokoltunk a háziorvosunkhoz. A fülünkbe jutott, hogy nyugdíjba megy és a lánya veszi át a praxist, így arra az elhatározásra jutottunk, hogy egy másik orvoshoz jelentkezünk át. Ne értsd félre, nem arról van szó, hogy a lánya rossz orvos lenne, néha ő látott el minket, ha a mi doktornőnk épp szabadságon volt, vagy bármi oknál fogva nem ő rendelt. Ismerjük. Akihez viszont átmegyünk, régebbi ismeretség, a gyermekei és a gyermekeink összesen 8 évet jártak együtt az óvodába. Volt, hogy tőle kérdeztünk, volt, hogy ő vizsgálta meg a gerincemet. Emiatt is vállalt el minket, egyébként senkit nem vesz már át senkitől, még édesanyámat se, aki szintén a régi orvosunknál van, s most átkerül annak lányához.

A lényeg a lényeg, tisztességgel elbúcsúztunk egymástól. Az egyenes dolgok híve vagyok, nem vette volna be a gyomrom, ha csak bedobtuk volna hozzá az átkérőt/átjelentőt, aztán viszlát, maximum az utcán köszönünk egymásnak és ennyi. Ezt gerinctelennek, embertelennek tartottam volna, mégiscsak közel 20 évet "húztunk le" egymás mellett, Krisztámnak is már vagy 15 éve ő a háziorvosa.

Aztán jött a feketeleves.

Törvényi kötelezettségem, közös képviselőként, hogy a Társasház közgyűléséről minimum 8 nappal az esemény előtt meghívót küldjek körbe. Ezt meg is tettem, ahogy a törvény előírja, mindenkinek sajátot, plusz a hirdetőtáblára egyet-egyet (két lépcsőház). A kitűzött dátum 8-a volt, péntek.

Előtte nap kaptam egy háromoldalas levelet az egyik lakótól, melyben, hogy is fogalmazzam, elég furcsa hangnemben kért számon olyan dolgokat, amiket csak félismeretből, pletykából tudott, de tényként kezelt. A furcsa hangnem magában foglalt olyan kifejezéseket is, melyekkel engem, illetve a cselekedeteimet minősítette, de nem idéznék. Mindezt borzalmas helyesírással és nyelvtani lehetetlenségekkel, amiktől értelmetlenné vált a mondatok egy része.

Elolvastam, majd újra. Aztán felhívtam a másik lépcsőházban lakó könyvelőt, hogy átmennék hozzá, mivel, bár szó szerint ő nem volt említve, de érzésem szerint, ő is érintett. Férje jogban igen jártas ember, tőle vettem át a stafétát 8 éve, átolvasta a levelet, majd közölte, hogy bár az utóbbi időben egy közgyűlésre sem jött el, úgy látja, ismét itt az ideje, mert rendet kell tenni az emberek fejében.

Másnap elég sokat készültem a közgyűlésre. Nem, nem voltam ideges, dühös, csak értetlen. Tudtam, hogy a leírtak 99%-a félreértés, pletyka, ferdítés vagy tartalom nélküli vádaskodás, így félnivalóm nem volt. De akkor is készültem: átolvastam újra és újra a levelet, végiggondoltam, mit szeretnék mondani.

A közgyűlés eleje egészen könnyen és gyorsan lezajlott, abszolút higgadt voltam, a napirendi pontok mindegyikében teljes egyetértés született, minden ment a maga kerékvágásában. Itt jegyezném meg, hogy a korábbiakhoz képest sokan voltunk. Hogy ebben mennyi volt a szándékosság, mennyi a véletlen (épp lejött, épp akkor jött haza), nem tudom. Viszonylag sokan voltunk, ez biztos. A levélíró viszont, ahogy a mozgásából, gesztusaiból látni lehetett, igen feszült volt, alig várta, hogy eljussunk a napirend azon részére, melybe belefért a levele is. Ezt mi "Egyebek" néven hívjuk, amikor mindenki elmondhatja, ami a szívét nyomja, s vagy lesz belőle egy másik alkalommal előterjesztés, vagy sem, a közgyűlés eldönti. Hogy gondoskodjon a tartalmas beszélgetésről, a jelenlévőknek is kiosztott pár példányt az írásából, meg, mint megtudtam, előző nap nem csak én kaptam belőle egyet, hanem mások is. Akikről úgy gondolta, hogy egyetérthetnek vele.

Rövidre zárom: nem kellett sokat beszélnem. Az előző közös képviselőnk, a könyvelőnk férje, jogban igen csak jártas ember, alaposan elmagyarázta a levélírónak és a vele szimpatizálóknak, hogy amit a levél tartalmaz, egyrészt tévedések sorozatára épül, másrészt képtelenségeket javasol, harmadrészt ismerethiányra vall, negyedrészt olyan kiadást jelentene a háznak, amire az ég adta egy világon semmi szükség nincs, ötödrészt tisztességtelen velem szemben. Pár pontban szóltam csak hozzá, mikor a jogi tényeken felül személyes megjegyzésem volt, ám így is olyan "testőrség" sorakozott fel mellettem a lakók közül, ami bedarálta a vádakat és elűzte a vádaskodókat. Nem kertelek: mocskosul jól esett, de eszméletlenül mocskosul jól! Főleg Krisztám egy-két mondata. Nőstényoroszlán volt, harcos amazon, szikrázó szemű félistennő...

A közgyűlés végét követően megkértem a könyvelőnk férjét, legyen majd kedves összefoglalni az általa elmondottakat, mert képtelen voltam követni a mondatait, s mivel én írom a jegyzőkönyvet, jó lenne az elhangzottak szerint leírni mindent. 

Ha nem is másnap, de talán hétfőn délelőtt szólt, hogy elkészült, menjek át pár percre. Mivel mindig is jókat beszélgettünk (sokat tud sztorizni), több, mint két órát voltam nála. Leírta, mit és hogyan szólt hozzá, valamint röviden felvilágosított, amit gyanítottam is valahol, hogy a levél kiosztása az abban található szöveggel karöltve igen csak aggályos jogilag. Véleménye szerint kimeríti a nagy nyilvánosság előtt elkövetett becsületsértést. Majd elmondta, hogy ha perre akarom vinni a dolgot, mit kell tegyek.

Még most sem tudom, hogy itt ülök, s eltelt már egy hét a beszélgetésünk óta, még most sem tudom, hogy meglépjem-e. Igazából nem érzem magam megsértve, nem vágyom az illető vérére, vagy meghurcoltatására. Én megkaptam az elégtételt azzal, hogy sokan mellémálltak, hogy felszólaltak értem, hogy a mai napig vannak szomszédok, akik megdöbbenésüknek adnak hangot, s láttam megfutamodni a levélírót és támogatóit. Ugyanakkor, hogy egy másik, szintén kedves szomszédom szavaival éljek, "megérdemelné, de nem csak ezért, másért is, hogy végre megkapja, ami jár neki". Nem tudom, tényleg nem. Most, talán, a gőzt, ami felgyűlt, mindenki kiengedte valamennyire, van értelme újra növelni a nyomást egy bírósági eljárással? A héten mindenképpen döntésre jutok.

2017. augusztus 29., kedd

Rövid-hosszú hétvége

A hétvége igen kurtára, furcsára sikerült. Bár, ha máshonnan nézem, elég hosszúra.

Úgy indult, hogy a helyi vízmű céges bulit tartott a strandon pénteken, egészen éjfélig zenélt egy felfogadott banda. Mivel, mint korábban is mondtam, pár percre lakunk onnan, egészen addig egy percet sem aludtam emiatt. 

Szombaton igyekeztem ugyan kipihenni magam, de kevés sikerrel jártam. Fürödtünk volna egy kicsit, de, sajnos, a belépő árát egy régi ötezressel akartuk kifizetni (valahogy megmaradt és senkinek nem tűnt fel, hogy ez még a régi), így nem engedtek be, visszamenni meg már nem volt energiám, a többiek meg nem akartak nélkülem menni. Este aztán a közeli kocsma idült alkoholistái törzsvendégei szórakoztattak. Ha már aludni nem tudtunk, beszélgettünk Krisztámmal. A vendéglátóegység valamikor éjfél után 2 órával zárt, mi 3 óra felé aludhattunk el. Hogy aztán reggel arra ébredjek, indulni kell a már tegnapra is ígért pancsolásba. Ebédelni hazajöttünk, azzal a tervvel, hogy majd 15 óra felé visszamegyünk, s ott leszünk záróráig, vagy amíg bírjuk. 

Nem sokkal azelőtt, hogy készülődni kezdtünk volna, felhívott édesapám (a munkahelyéről), hogy nagybátyám rosszul van, ha tudok, menjek el hozzá, s ha kell, vigyem el orvoshoz. Nagybátyám egy közeli faluban lakik, közigazgatásilag a városomhoz tartozik, de csak főúton megközelíthető. Krisztával összekaptuk magunkat, srácok átmentek édesanyámhoz. Mikor kiértünk, nagybátyám már a kapuban várt. Láthatóan fájdalmai voltak. Besegítettük a kocsiba, megkérdeztem, mi a gond, s mivel ő már beszélt az orvosával, megcéloztuk a sürgősségit, Szekszárdon. 

Nem részletezem, este hat után értünk haza, nagybátyám lent maradt a kórházban. Azt beszéltük meg az orvosával, hogy ha másnap reggelig javul az állapota, a beavatkozás, amit kapott, eredményes lesz, másnap hazajöhet. Ha nem, viszünk neki csereruhát és minden mást, ami több napra kellhet. 

Annyit még megemlítenék, hogy nekitolattam a kórház udvarán egy kis oszlopnak. Tudod, az a fajta, amit építkezéskor raknak ki és kifeszítik rájuk, közéjük a szalagot, hogy munkaterületről van szó. Na, egy ilyet nem vettem észre. Szerencsére Azúr nem sérült nagyon, kisebb felszíni, majd megoldom. Akkor viszont nagyon megijedtem, mondtam is Krisztának, hogy "Összetörtem a kocsit!". Kipattant, megnézte, megnyugtatott, hogy nem. Majd hozzátette, nagyon szeretetteljesen, kedvesen, hogy ennyire fáradtan nem csoda, ha hibázok, sokkal inkább az csoda, hogy csak ennyit. Benéztem, ez van, se mentegetőzéssel, se önostorozással nem megyek már semmire.

Itthon aztán láttuk a srácokon, hogy kicsit savanyú az arcuk a délutáni pancsolás hiánya miatt, így összekapartuk magunkat (halálosan fáradt voltam már), s kimentünk a strandra. Egészen záróráig áztattuk magunkat a lemenő nap fényében.

Tegnap reggel, hétfőn, Krisztám már ment dolgozni. :( Srácokat átküldtük édesanyámhoz, én meg, úgy fél kilenc felé, már lent voltam édesapámmal Szekszárdon. Szerencsére jól reagált nagybátyám szervezete a beavatkozásra, így vizit után, a zárójelentéssel a kezében, hazajöhetett. Tízre már én is hazaértem.

Abban maradtunk édesapámmal, hogy délután kettő felé kimegyek nagybátyámhoz, segítek leszedni az utolsó barackokat, uborkákat, tököket, majd haza is hozom őket, hadd dolgozzon velük édesanyám. Próbáltam aludni, de eljutottam arra a pontra, hogy már annyira fáradt voltam, nem tudtam elaludni, akárhogy feküdtem, kényelmetlen volt. Ráadásul valaki szerelt valami gépet is a közelben, brümmögött, zörgött. Meg a szomszéd utcában lakó gyerekek is rajcsúroztak a közeli játszótéren, parkban. Zakatolt a szívem, fájt a fejem. Enni is alig ettem, pár barackot, egy kis szőlőt. Ittam, ami belém fért és próbáltam egyszerűen csak pihenni. 

Délután leszedtük a gyümölcsöket, ellenőriztük nagybátyámat, apu hozott neki enni is. Fáradt szegény, de egyébként jól van. Elhoztam a leszedett barackot, szőlőt, uborkát, tököt, s abban maradtunk, édesapám kimegy kora reggel, megnézi nagybátyámat, meg ami elmaradt, megcsinálja, aztán ha kell segítség, szól. 

Este, úgy hat óra felé beájultam az ágyba (előtte bevettem egy Frontint, ekkor már nem érdekelt semmi, csak aludni akartam). Az egyik szomszéd nem sokkal később (mikor máskor?) keresett, majd a telefonom is zenélt, de azt csak kinyomtam, nem érdekelt. Valamikor este tíz felé felébredtem, hogy piszkosul éhes vagyok. Krisztám közben lerendezte a srácokat, már aludtak, mint a bunda. Kaptam egy kis vacsorát, fogat mostam és már arra sem emlékszem, hogy visszafeküdtem az ágyunkba. 

Reggel hatkor ébredtem, sokkal kipihentebben. Főztem egy iszonyat erős teát, most azt kortyolgatom, miközben megosztom veled az életem.

Szép jó reggelt! :)

2017. augusztus 24., csütörtök

Közel a vége

Tudom, sokaknak nagyon fáj, de nemsokára itt a tanévkezdés, s bár úgy tűnhet, ez, nekünk, szülőknek a fellélegzés ideje, valójában elég sok fejfájást okoz. Nem csak azért, mert egy vagyon, főleg két gyerekkel, hanem mert az ember hozzászokik, hogy a srácok itthon vannak, kéznél, biztonságban. Most pedig közeledik az idő, mikor reggelente újra el kell engednem a kezüket. Vége a lustálkodós reggeleknek, kezdődik a katonás(abb) napirend, mikor nincs pardon, ébredni, öltözni, indulni kell. S kezdődik a napi 8 órás magány is...

De addig még van pár nap, ne lovaljam bele magam, igaz?! :)

Ott fejeztem be, hogy kaptam egy nagy leckét az élettől. Türelmet, alázatot. Egyáltalán nem bánom és félelmet sem ébresztett bennem. Sőt, valahogy nagyobb magabiztossággal ülök a volán mögé, mint korábban. Nem, nem hiszem magamról, hogy jól vezetek, de tudom, hogy jobban, mint korábban.

Hétvégén ismét elugrottunk a strandra (nincs messze, pár perc séta), ám a rövidre tervezett lubickolás (11 óra felé haza szoktunk jönni, délután megyünk vissza, 15 óra után) ezúttal nem is lett olyan rövid. Nem akaródzott hazamenni, így végül ott ebédeltünk, s egészen 14 óráig kint maradtunk. (Akkor is csak amiatt jöttünk haza, mert nem volt gyógyszerem.) Meg is kapott mindenkit a napfény. Mostanra kellemes barnasággá szelídült, olyan "jó színünk" van, de volt egy-két nap, mikor kellemetlen volt, ha hozzáértem a vállamhoz, combomhoz. Később kimentünk még, de már érkezett a 20-ára ígért rossz idő, fújt a szél, gyorsan hűlt a levegő.

Vasárnap édesanyámnál vendégeskedtünk, alaposan belakmároztunk. Hétfőn bevásároltunk pár dolgot az iskolai listából. Kriszti függönyanyagot is választott, a szülői házba kért sógorom új sötétítőket. Sajnos ezt szerdán cserélni kellett, mert a gyári adatlaphoz képest rövidebb volt (150-es helyett 140-es volt). A boltban szó nélkül cserélték, sűrű bocsánatkérések közepette. Az új anyag még jobb is, szerintem.

De előtte, még kedden, elgurultunk a közeli Decathlonba. Cipők, ruhák, többségük iskolába, más részük nekünk, felnőtteknek. Kaptam két melegítőalsót, egy ingpólót, zoknikat... Srácoknak cipők, pólók, nadrágok, zoknik... Sebi vett magának a tájolót, Beni meg egy fejlámpát. Ott voltunk vagy 3 órát, el is fáradtam, pedig még nem is mentünk át a szomszédos Müllerbe, ahol írószereket vettünk, meg az Aldiba, ahonnan egy kis uzsonnával leptük meg magunkat.

Még odafelé történt, hogy a visszapillantóban észrevettem egy Opelt, nagyon jött, majd beállt mögénk. Nem vagyok teljes mértékben tisztában a szakkifejezésekkel, de "tolt", vagy tolni szeretett volna. Én viszont sosem engedem főúton 90 fölé a sebességet, most sem gyorsítottam. Igaz, nem is pöccintettem oda a féknek, hogy észhez térjen, nem vagyok olyan típus, aki szeret bosszút állni, vagy önkéntes rendőrködni. Figyeltem a mozgását, de nem csináltam ügyet abból, ahogy mögöttünk jött. Teljesen tisztában voltam azzal is, hogy mikor vágott ki mögülünk irányjelzés nélkül, majd kezdte igazán nyomni, egy olyan szakaszon, ahol épelméjű ember nem csinált volna ilyet. Szépen levettem a lábam a gázpedálról, mert láttam, hogy nem fog beférni, majd mikor nyilvánvalóvá vált, hogy még ez kevés, finoman fékeztem egy rövidet. S hogy mit nyert ezzel a veszélyes manőverrel? Körülbelül 8-10 másodpercet. Utána utolért egy kisteherautót, ami mögül már nem látott úgy ki, mint mögülünk, így jó darabon kísérte. :P

Hazafelé beugrottunk Kriszti rokonaihoz, vittünk nekik két doboznyi üres üveget (méhészkednek), cserébe kaptunk egy telit, mennyeien finom akácmézzel töltve. Srácok kicsit macskázhattak, kutyázhattak, galambokat nézhettek, míg mi beszélgettünk.

Ma pszichológusnál voltam, meg sétáltunk, s közben bevásároltunk, legyen mit főzni holnap. Terveink szerint húsleves lesz, meggyszósz és rizs, illetve pirított dara. Nagy kedvenc mindegyik, az egész család örömmel fogadta az ötletemet. A húst már feldaraboltam, Kriszta befűszerezte, holnap csak oda kell rakni.

Majdnem elfelejtettem!

Egészségügyi téren van egy-két változás, újdonság. Egyrészt, a vastagbelem nagyon jól viselkedik, elkényeztet. Semmi vérzés, semmi fájdalom, pedig nem kímélem, elég sok rostos ételt ettem mostanában. Másrészt, vettünk egy gerincvédő és tartásjavító hevedert. Egész más lett a világ, ahogy egyenesebb tartásra kényszerít. Csak oda kell figyelni rá, mert hajlamos kidörzsölni a bőrt, nem lehet egész nap fent, 1-2 óra után le kell venni. Póló fölé kéne felvenni, vagy atlétát venni alá. Az időjárásra tekintettel ez is elérkezik nemsokára. De összességében sokkal jobban vagyok, s ezt a gyógyfürdőben kapott kezelésnek, valamint annak tudom be, hogy lelkiekben sokkal pihentebb, kiegyensúlyozottabb vagyok. Utóbbiban teljesen biztosan közrejátszik, hogy Krisztám kivett két hét szabadságot, így sokkal több időt tudtunk együtt tölteni. 

Egy férfinak is fontos, hogy szeretve érezze magát, legyünk akármennyire is az erősebbnek nevezett nem tagjai. Szükségünk van az erőre, amit ez ad, hogy újra és újra képesek legyünk felfogni a családnak szánt pofonokat, hogy újra és újra fel tudjunk állni, hogy újra és újra támaszok lehessünk a bajban, hogy újra és újra a hátunkra vehessük a lemaradókat, a gyengélkedőket. Csak úgy tudunk önmagunkból adni, ha előtte kapunk is.

2017. augusztus 18., péntek

Vastag vonal

Ahogy ígértem, visszatérek az autós témára. Azért írom külön, mert, bár Bikal felé történt, de attól hangulatban mindenképpen különbözik.

Hú... Akkor kezdjünk bele.

Nem egyszerű, mert olyasmiről van szó, amire egyáltalán nem vagyok büszke, sőt! De muszáj kiírnom magamból. Aztán hogy te mit gondolsz róla, a te dolgod. Nálamnál jobban úgysem ítélhetsz el.

Nem tudom, hol voltunk pontosan, valahol Bonyhád és Bikal között.

Egy traktor kanyarodott elénk, épp a földre tarthatott, fel volt szerelve valamilyen eszközzel, ott ringott előttünk a sok veszélyes fémeszköz. Nem a jármű sebessége zavart, hanem ezek látványa.

Enyhe bal kanyar volt, pici emelkedővel.

Kikukkantottam a traktor mögül, néztem a távolságot, néztem az utat. Úgy láttam, tiszta minden, elég hely is idő áll rendelkezésemre, a belátható távolságban nem jött szemben senki.

Visszapillantóban minden rendben.

Felpörgettem Azúrkát, kiraktam az irányjelzőt és nyomtam a gázt.

Mikor a traktor mellé értem, megjelent szemből egy fekete autó. És nagyon jött...

Se időm, se helyem nem volt, hogy beférjek a traktor elé, a korábbi helyemet meg már elfoglalta egy másik autó, de mindegy is volt, ugyanannyi idő, vagy még több lett volna, mintha befejeztem volna az előzést.

A traktoros meg veszettül nyomta a dudát.

Kriszta szerint a fekete autó sofőrje mutogatott, vagy gesztikulált. Én nem őt figyeltem.

Jobbra traktor, nincs se hely, se idő megelőzni, se fékezve visszasorolni. Ha vészfékezek, vagy csattanunk a feketével, vagy nem.

Egyetlen pillanatra megnyomtam a féket, majd kormány balra, irány az utat és a szántóföldet elválasztó füves terület.

A fekete autó elzúgott mellettünk, a traktoros még mindig dudált. A visszapillantóból ellenőriztem, hogy senkinek nem lett semmi baja, sem kocsin belül, sem azon kívül, majd fékezés nélkül, de körülnézve és indexelve visszatereltem az autót az útra.

Senki nem jött utánunk, nem dudált le, nem integetett, nem hívott rendőrt rám. De nem ez volt a furcsa. Hanem hogy a kocsiban végig néma csend uralkodott, se Kriszta, se a gyerekek nem adtak ki egy hangot sem. Mint utólag megtudtam páromtól, mikor észrevettem a fekete autót, kicsúszott a számon egy "Ó, b+!", de ezen felül semmi.

Fent írtam, hogy nálam jobban nem ítélhetsz el. S ez igaz is. De miután ezen túlléptem, rájöttem, nincs miért ostoroznom magam, nincs értelme. Arra koncentrálok, hogy kaptam egy iszonyatosan nagy és fontos leckét, ráadásul piszkosul olcsón.

Ahogy Zoli barátom mondta egyszer régen: behúzhatok egy újabb vonalat a rutin mellé. Ez most egy nagyon vastag vonal...

Még egy kis nyaralás

Tombol a nyár, még mindig. De jól van ez így, ilyenkor kell izzadni és strandolni, nem télen... Illetve, a magunkfajtának kell ilyenkor, mert vannak olyan szerencsések, akik jó helyre születtek, s megállás nélkül tehetik ugyanezt. 

Bele is pusztulnék, nekem kell a többi évszak is! :D

De most még nyár van.

Meséltem ugye, hogy felszabadultam a külsőmmel kapcsolatos belső nyomás alól?! Persze, hogy meséltem, csak olyan jó újra és újra elmondani! ;) Egyébként félelmetes az emberi elme, mekkora hatalommal bír a porhüvelyünk és saját maga felett. Ugyanakkor épp oly törékeny is. De hogy a mondanivalóm velejénél maradjak: ismét elmentünk a helyi strandra és nagyon jól éreztük magunkat!

Közben beiktattam volt oktatóm műhelyét is, kevertettem festéket Azúrhoz, most már csak a megfelelő időjárási feltételeket várom (ne legyen hőség, ne legyen erős napfény, de ne is essen egy-két napig), s egy pici ecsettel, persze alapos autómosás után, nekiugrok a javításnak. Megérdemli a Kék Villám a törődést, hiszen amit kap tőlem egy-egy hosszabb út során... 

Egyébként mostanában egyre kevesebbet makrancoskodik, összeszokunk lassan. Nem egyszer előfordult, hogy egy-egy útkereszteződésben, ahol eredetileg kettesben szépen befordulhattam volna, meg kellett állnom, de elfelejtettem visszaváltani, s csak akkor vettem észre, hogy így indultam el, mikor kettesbe szerettem volna váltani. Legutóbb ugyanezt hármasból is elkövettem... 

Parkolás terén is alakulgat a helyzet, az orral előre egész jól megy már, mostanában majd odafigyelek a tolatósra is, azon is van még mit javítani. Vizsgához elég volt, amit a kötelező órák alatt megtanultam, de a saját lécem ennél magasabban van.

Az igazi mumusom továbbra is a lejtőnek felfelé elindulás. Rühellem, például, azokat a kereszteződéseket, ahol a STOP, vagy a macisajt tábla után szintkülönbséggel kell megküzdenem.  Persze a városomban hemzsegnek az ilyen kereszteződések. :P Tudom, kézifékes, tudom! De meg kell tanulnom anélkül is!

Apropó fék! Továbbra is kíméletesen használom. Lehet, ezzel az idegeire megyek másoknak, de én nem tábláig/vonalig nyomom a gázt, hogy aztán erősen fékezzek, hanem már sok-sok méterrel korábban leveszem a lábam a gázról, hogy mire elérem a korlátozót, épp csak oda kelljen pöttyinteni a féknek, vagy még azt se, csak visszaváltani 1-2 fokozatot.

De lépjünk tovább (majd visszatérek még erre, még ma, türelem)!

Lejárt a gyógykezelésem a gyógyfürdőben. A masszőr szerint, de ezt megerősítette Krisztám is, illetve a közérzetem is, nagyon sokat javult a hátam, derekam. Iszonyatos csomók voltak és még vannak is benne, de már sokkal jobb. Kevésbé fáj, könnyebben is mozgok. Jó lenne egy gyógyfürdő és masszázs bérlet, amivel a kiírt kezelések után is, legalább karbantartás szintjén, látogathatnám az intézményt. Van is ilyen, de nem számolható el egészségpénztárra, így, a tanévkezdés árnyékában, egyelőre, jegeltem a dolgot. (A TENS készüléket már nem is említem, ami nekem kéne, 30-40 ezer körül tanyázik.) Úgyis vissza kell még mennem a reumatológushoz is, leadni a kezelőlapot, hogy részt vettem mindenen és jelenteni, hogy érzem magam aktuálisan.

Viszont utolsó nap elcsaltam Krisztát is a fürdőbe, nézze meg, hol áztattam, kezeltettem magam 15 napon át. Nagyon tetszett neki. Kellemesen elfáradt, de úgy érezte, el tudná viselni télidőben, akár megfázás elleni megelőző kezelésként is a heti egy-két alkalmat. Elhiszem, a 36 fokos víz elég jól átmelegít. ;) 

Szerdán, 16-án, visszakaptam a szemüvegemet. Pontosabban, új keretbe rakták a régi lencséimet. Végre ismét látok napsütésben és nem vakulok meg vezetés közben az aszfaltról visszaverődő fénytől. Eltartott egy ideig, körülbelül 3 hét volt, mire sikerült megoldaniuk, de végül csak összejött, s ez a lényeg. Aznap még egy adag vasat is benyomattam a doktornénimmel, mert másnap utaztunk, s a friss laboreredményem szerint, az egészséges vasmennyiség minimumának felével rendelkeztem éppen: a 12,5-hez képest 6,3-mal. Mindezt úgy, hogy napi beszedem az ajánlott vasmennyiség többszörösét (meg egy csomó minden más is van a csomagban).

S elérkezett 17-e, csütörtök napja. Az utazás napja, pontosabban, a kirándulásé. Nem mentünk messzire, Bikalt céloztuk meg, az élménybirtokot ígértük meg a srácoknak.

Nyitásra értünk oda és zárás előtt kb. fél órával léptünk ki a kapun. Nagyon jól érzetük magunkat, a meleg ellenére is. S ami igazán furcsa, hogy ott voltunk "egész" nap, mégsem tudtunk mindent megnézni. Igen, vannak olyan helyek a birtokon, ahová be sem tettük a lábunkat. Nem akarom senki szórakozását elrontani, ezért nem árulok el sokat, de pár apróságot igen:
- nagyon finomak a pékségben kapható péksütemények
- fantasztikus illat árad az étteremből, nagyon hangulatos helyen lehet enni
- igen kényelmes a lovaskocsi, vicces a kocsis
- saját maguknak is nagyon jó hangulatot teremtenek  a látogatók a kibérelhető középkori ruhákkal
- az előadások szórakoztatóak, vidámak
- még az illemhelyeken is lantzene szól
- a fegyverbemutató kevésbé, míg a lovagi torna jobban felcsigázza a fiúgyermekeket
- a kurtizánképzésen résztvevő hölgyek valóban kapnak diplomát, Krisztának is van :D
- rengeteg pénzt el lehet(ett volna) költeni, mi csak apró emléktárgyakat vásároltunk

Röviden: aki teheti, menjen el! Nem vagyok egy embertömeget kedvelő, sétáért élő-haló pasi, de a programok bőven kárpótoltak mindenért. Le a kalappal a színészek előtt!

Hazafelé bementünk Tolnára, Zoli barátomékhoz. Eredetileg csak beköszöntünk volna, egy kis pihenés, egy pohár üdítő, aztán sipirc haza, de, sajnos, nem tudtuk már enni Bikalon (nem volt hol) és Sebestyén megemlítette, hogy éhes. Zoltán már kapta is elő a telefont és rendelt vagy 4 pizzát, Móni meg telepakolta az asztalt mindenféle alkoholmentes innivalóval. Ha emlékeim nem csalnak, egymagam termeltem be egy másfél literes narancslevet. Olyan jól esett a hideg gyümölcslé, mint még soha. Közben jót beszélgettünk. Végül fél kilenckor indultunk haza...

2017. augusztus 4., péntek

Nyaraltunk

Végül is, annyira nem volt zsúfolt a hetem :D

Elmentem a háziorvosomhoz, a szokásos vasinjekcióért, aztán másnap a helyi gyógyfürdő, majd pénteken az ékszerész. Elkészült a gyűrűm: három mérettel kisebbet készítettem, úgy, hogy egyszer már vettek be belőle, évekkel ezelőtt. Már vásárláskor is picit nagy volt (középső ujjamon hordtam), de nem csináltam belőle gondot, egészen addig, míg el nem deformálódott költözés közben. Most jó, nem csúszik le, de nem is szorít. Ha nem tévedek, 1500,- Ft volt.

Épp hazaértem, mikor hívtak az Ofotértből, hogy a javításra beadott szemüvegemhez elfelejtették elkérni a számlát, fáradjak majd be valamikor, mert anélkül nem nyúlnak a kerethez. Ami elpattant. Hét hónap után. Egy egyszerű orra tolás közben. Mivel nekem már csak az előlegszámla van meg, az eredetit le kellett adni a Vitaminpénztárnak, másolat meg nincs, miért is lenne, senki se mondta, hogy kéne, csak azt vihettem le szombaton. 

Kérdeztem, hogy ha nekik megvan a rendszerben (mert megvan, láttam, mikor átvette a szemüvegemet), miért nem elég az, nyomtassák ki és kész. A válasz az volt, hogy ezt ők nem tehetik meg, nekik az kell, ami nálam van. Mondtam, nekem meg az nincs meg, senki nem mondta, hogy kéne, különben is, ha a másolatot tudnám csak bemutatni, mennyiben lenne az jó, mikor az EREDETI ott van a számítógépükben?! 

A hölgy igazat adott, de a szabályzat köti őt is. Mondtam, elhiszem, de ettől még a tény tény marad: kifizettem a szemüveget, náluk fizettem ki, enélkül meg sem kaphattam volna, s vissza sem fogadták volna javításra, ergo, az, hogy a keret jótállásos, s törvényi kötelezettségük van ennek javítására, nem változik meg azzal, hogy nekem nincs meg az eredeti számla másolata. Annyit mondott, hogy mindent megtesznek. Várom az eredményt.

De a szombat nem csak emiatt volt "nevezetes", hanem, mert ahogy végeztünk az Ofotértben, már irányítottam is Azúrt észak felé. Beugrottunk anyósomhoz, majd át a hídon és irány Dunapataj, egészen pontosan a Szelidi tó. Ott vettünk ki egy kis házat, három éjszakára.

Az elsőn, sajnos, kissé hangos volt a szomszéd, s ezen az sem változtatott, hogy szóltam neki, először kedvesen, majd erősebben. Végül bevettem egy Frontint és nemsokára úgy horkoltam, mint a nagyok. Meg is egyeztünk Krisztával, hogy ha legközelebb többnapos kikapcsolódást szervezünk, a péntek és szombat estét kihagyjuk.

Egyébként nagyon élveztem: fagyiztunk, sétáltunk, strandoltunk. Még péntek este főzött Krisztám egy nagy adag maszatost (makaróni szósz gomba nélkül), meg sütött egész csirkecombokat. Vittünk még ezt-azt melléjük (tészta, savanyúság, kenyér), plusz némi gyümölcs és egy kis házikolbász meg sajt. Úgy voltunk vele, hogy ennyi elég lesz szombatra és vasárnapra, majd hétfőn keresünk egy élelmiszerboltot, meg eszünk majd valahol, ha megkívánunk valamit.

Nem ragozom, megettük, amit meg akartuk és vettünk, amit venni szerettünk volna. Egyébként élveztük a jó időt, a vizet, a pihenést. Annyi érdemel még említést ezen felül, hogy a szállásunk udvarára egy igen keskeny kapun keresztül lehetett csak bejutni, nekem, mint kezdő sofőrnek, igen csak oda kellett figyelni a ki- és beálláskor. Kint is hagyhattam volna a kocsit, de abban mi lett volna a kihívás? :) Így meg gyakoroltam.

Krisztám készített fotókat rólam, meg a srácokról, cserébe én is lefényképeztem, ahogy vízibicikliztek. De ennél többet nem foglalkoztunk a digitális megörökítéssel. Élményeket gyűjtöttünk, nem pixeleket! ;)

Kedd délután indultunk haza. Mondták is mások, rokonok, hogy most kéne ottmaradni. Persze, tudjuk, de azt senki nem ajánlotta fel, hogy fizeti a szállást és a többit. :P Hazafelé megint beugrottunk anyóshoz, kaptunk egy kis uzsonnát, majd Krisztám egyik rokonánál vettünk akácmézet. Nem volt honvágyam, de a saját ágyam és fürdőkádam már nagyon hiányzott.

Holnap jelenésem van a volt vezetés oktatómnál, némi segítségre van szükségem, valami intelligens ember rácsapta az ajtót Azúrra, s megsérült a festés. Mivel a volt mesterem másik szakmája fényező, könnyedén megoldható a szín kikeverése és az egyéb, maszatolós dolgok. Meg majd keresnem kell egy autókárpitost is, a bal egyes szivacsa eléggé haldoklik. Hátha ismer valakit...

Jövő héten megint a helyi gyógyfürdő, masszázs (de várom már!), s ha minden klappol majd, még az ünnep előtt eljutunk Bikalra. Az sincs kizárva, hogy idén még egyszer elugrunk Tamásiba, vagy egy másik fürdőbe. Jövőre, talán, Orfű és Magyarhertelend... De addig még sok víz lefolyik a Dunán.

2017. július 22., szombat

Zsúfolt hetek

Írtam arról legutóbb, hogy szeretnénk elmenni a Baracs-Kisapostagi Repülőnapra. Jelentem, nagy örömmel, sikerült, ott voltunk, s bármilyen fura is, én vezettem! Nem a repülőt, a kocsit!:D

Itt egy fénykép, Krisztámról és a gyerekekről, mielőtt felszálltak volna.


Nem, én nem mentem velük. Egyrészt, a gép 4 személyes, s ebbe a pilóta is beletartozik, másrészt, valami iszonyú sok pénzt kéne nekem azért fizetni, hogy elszakadjak az anyaföldtől. Az én őseim - ha Darwinnak van igaza -, már a földön születtek, semmi közük nem volt a fákhoz. Ember nem született és élt még akkora tériszonnyal, mint én. Vagy igen, de még nem ismerkedtünk meg. Mivel azonban még nekünk kellett fizetni a sétarepülésért, így én odalent vártam, hogy visszatérjenek. Végig követtem a gépet a tekintetemmel és, szerintem, végig vissza is tartottam a  lélegzetemet...

Miután a srácok megkapták, amiért jöttünk (amit nagyon, nagyon, nagyon élveztek), sok miértje nem volt a maradásunknak. Főleg úgy, hogy Krisztám rokonai Baracson élnek, s meghívtak minket ebédre. Ennek, úgy két óra felé, mikorra odaértünk hozzájuk, már erős érkezése volt. Az étel első osztályú volt, a társaság meg szeretetteljes.

Következő hét hétfőjén (10-én) a társasház egyik lépcsőházában az épületgépészeti helyiséget kellett kitakaríttatnom, kifestetnem, mivel egy hajléktalan költözött be oda. Rengeteg mocskot hagyott maga után, literszám álltak a vizelettel teli palackok, vagy 3 zsák koszos, büdös ruha mellett. Emellett üres borosüvegek, gyógyszeres üvegcsék, cigarettacsikkek, és egyéb hulladék tarkította a képet. Meg bűz. Utána zárcsere a helyiség ajtajában és bezártam. 

Most csütörtökön (20-án) ugyanezt végigzongoráztattam a vállalkozóval a társasház másik lépcsőházában is, de ott találtunk egy személyi igazolványt is, amit leadtam a rendőrségen. Az ügyeletes csak egy pillantást vetett az iratra, máris mondta, hogy ismeri a fickót, épp most fogják átszállítani, lecsüccsentik betöréses lopásért. Végre lesz egy kis nyugalmuk tőle, ismerik jól, sok gondjuk volt vele. Valahol nagyon kisiklott ennek a 20 éves srácnak az élete...

De tekerjünk kicsit visszább!

Szerdán, 12-én, felpakoltuk magunkat és Azúrt (indulás előtt még megejtettünk egy újabb izzócserét, most a jobb oldalon, hátul), s elindultunk Tamásiba, a fürdőhöz. Navigációs szoftverre támaszkodtam, Németkér után már nem ismertem az utat. Néha megtréfált ugyan (láthatatlan sebességkorlátozó táblákra hivatkozott), de elvitt Tamásiba. Ott, javarészt a saját butaságomból, kicsit eltévedtünk, a lökött szoftver helyett a táblákat kellett volna figyelnem, s nem lett volna semmi baj. Így tettünk egy kis kitérőt, s megzötyögtettem a családot egy termésköves utcában. Azúr kiválóan vizsgázott.

Nagyon jól éreztük magunkat Tamásiban. Nyitás után nem sokkal értünk oda, voltak ugyan, de bőven jutott hely mindenkinek. Végre szabadon kamatoztathattam a helyi gyógyfürdőben megszerzett magabiztosságomat. Mármint azt, hogy nem érdekel (lesz@rom), ki mit gondol a testem jelenlegi állapotáról. Ez a teher évtizedekig nyomta a vállam, mostanra megszabadultam tőle, mi sem bizonyítja jobban, minthogy egy száll fürdőnadrágban ültem az étkezde teraszára, s nem is jutott eszembe, hogy eltakarjam a pocakom, mellkasom, vagy hogy azzal foglalkozzam, ki hogy néz rám. Totálisan ellazultam és élveztem a napsütést, a vizet, a kaját, a gyerekeim mosolyát és Kriszta szeretetét, ahogy odabújt hozzám. A nagy felszabadultságot egy alapos, válltájéki leégéssel ünnepeltem, de megérte, mert tényleg szuperül éreztem magam! 

Hazafelé vettünk cecei dinnyét, ettünk németkéri fagyit és véglegesen rájöttem, hogy nem szabad teljesen a navigációs kütyüre hagyatkoznom. Vagy arra, amit mond, vagy a fülemre, vagy mi... De így is hazaértünk, gond nélkül.

Szombaton, 15-én, kerti partira voltunk hivatalosak Gerjenbe. Kisebb autókaravánnal mentünk, elől a szervezővel. Jó hangulat volt, húst sütögettünk, mindenki hozott sütit, zene szólt, beszélgettünk, volt aki pecázott vagy csónakázott is, a bátrabbak meg úszkálhattak is a holtágban. A gyerekek is bemerészkedtek a vízbe, nekik egy korábban kikotort, majd kaviccsal feltöltött, biztonságos rész jutott. Elfáradtam délutánra, de ki nem hagytam volna.

Még 19-én, a helyi gyógyfürdőből, kezelésről hazafelé beugrott az egyik helyi autósboltba, s vettem Azúrba új szőnyegeket. A régi szövetet, ami eléggé leharcolt volt már (ezzel vettük), lecseréltem gumira. A kereskedő nagyon jó fej volt, mikor mondtam neki, hogy 4 darabos szettet keresek, mondta, hogy jelenleg nincs, de van olyan lehetőség, hogy két első, két hátsó szőnyeg, s azt odaadja a szett áráért. Így 1200,-Ft-ot spórolt nekem. Gyorsan vettem egy műszarfalápoló folyadékot is, "hálából". Majd jönnöm kell dísztárcsákért is, Azúr 15-én eldobta a bal elsőt. Illetve, az hagyott el minket.

Valamelyik nap faternak is segítettem, vettünk a Tescoban marhatrágyát, s kivittük a kertbe. Igazából apu bátyjáé a hely, de közösen művelik. Visszafelé barackot, tököt hoztunk.

De 20-án nem csak a társasházi takarítás történt, majdnem elfelejtettem!

Aznapra voltam hivatalos a munkaügyi központba, délelőtt 10-re. Körülbelül 9:45-kor már ott voltam, reménykedve, hogy talán hamarabb végzek. Nem szaporítom a szót: 11:45 körül léptem ki az épületből. Mint kiderült, az az ügyintéző, akihez tartozom, 9 óra körül hívott be utoljára ügyfelet, aki azóta is bent volt. Sem érdeklődésre, sem önmagától nem adott tájékoztatást senkinek sem arról, hogy mi történik, mikor lesz ideje fogadni azt az 5-6 embert, akik kint ülnek, s várják a sorukat. De maximum délig, mert aznap addig volt ügyfélfogadás. Végül az egyik kislány, aki az ügyfeles pultnál ült, feltelefonált egy másik ügyintézőnek, aki fogadott és adott egy új időpontot. 

Hogy ideges voltam-e? Nem mondanám, tudatosan törekszem arra, hogy minél kevesebb dolog húzza fel az agyam. Türelmetlen voltam-e? Úgy 11 óra után már igen. Ami viszont a legjobban zavart, az a hely volt: levegőtlen, meleg, emberszagú. Aznap is hőségriadó volt, de a kutyának nem jutott eszébe, hogy bekapcsoljon egy klímát (gondolom nincs is a szinten), ventilátort hozzon, vagy vízzel kínálja a várakozókat. Az ügyfeles pult fölött pörgött ugyan egy mennyezeti légkavaró, de az csak a pultban ücsörgő lányokat "hűtötte", nekünk csak jutott volna belőle, ha odaálltunk volna melléjük. Kriszta átjött, hogy hozzon nekem valami harapnivalót meg hűtött innivalót (még szerencse, hogy a két épület egymás mellett áll), de alig felért, már fordult is vissza, mert olyan állapotok uralkodtak, hogy ő se bírta, pedig neki nincs baja a meleggel. Szerencsére én akkor már fent voltam a másik ügyintézőnél és pár perc múlva követtem a példáját, elhagytam a helyszínt. Előtte még, az az ügyintéző, aki végül fogadott, arra buzdított, tegyek panaszt a vezetőnél, mert ez valóban felháborító. Megfontolom, de alapvetően nem vagyok ennek híve. Biztosan nem azért történt mindez, mert az ügyintéző, akihez eredetileg mentem, úgy kelt fel reggel, hogy most aztán kiszúrok mindenkivel, akivel csak lehet. Valami gondja lehetett. Másrészt, ezzel nem kapom vissza az elvesztegetett órákat, s attól sem fogom jobban érezni magam, ha kiderül, az ügyintéző valami megrovást, figyelmeztetést vagy ejnye-bejnyét kap.

Még valami 21-ről: nem csak a rendőrségen voltam, hanem az egyik ékszerésznél is. Rászántam magam, hogy bevetessek a gyűrűmből, mert már nem egyszer előfordult, hogy leesett az ujjamról. Nem szerettem volna elhagyni, ezzel esküdtünk, nagyon fontos számomra. Három mérettel lesz kisebb, mint most.

A jövő hetet nem szeretném ilyen elfoglaltan tölteni (gyógyfürdőbe is csak egyszer megyek). Remélem, mások is így gondolják majd!

2017. július 6., csütörtök

Azúr túlcsordulás

Első körben elmondanám, hogy továbbra is szeretem a gyógyfürdőnket. Tervezzük egy másik meglátogatását is, István szomszédunk javaslatára a tamásit szemeltük ki. Az, persze, nem OEP támogatott látogatás lesz, s inkább a fürdőzés miatt, mint gyógyhatást keresve mennénk oda.

Emellett most hétvégén a kisapostagi repülőnapot célozzuk meg, illetve Krisztám unokatestvérét látogatjuk meg, akik a reptér közelében laknak. Valamikor majd beleférhet Szelidi is, meg Bikal és Gunaras. Utóbbi legnagyobb sajnálatomra...

Srácok javarészt velem vannak itthon, egy-két napot leszámítva. Legutóbb sógorom vigyázott rájuk, míg Krisztámmal és anyósommal elmentünk vásárolni pár ruhát, elsősorban a mamának. Közben én is találtam magamnak egy dzsekit (több, mint 14 éve nincs), illetve egy 50%-kal leárazott Nike cipőt. Semmi baja, csak utolsó pár volt, s nem átlagos méret. Nekem viszont pont jó. :D

Beszéltem arról is, hogy ki kell cserélni Azúr bal hátsó lámpáját, s ezt Krisztámmal szerettem volna végrehajtani. Végül nem így alakult. Beni segített nekem. Leginkább az alkatrészek, szerszámok adogatásával, illetve a fékpedál nyomkodásával. Kiderült, hogy a féklámpa is kiégett, azt is ki kellett cserélnünk. Profik voltunk, egyszerűen profik... :D 

A képeken látszik, hogy a régi bura (ki volt aki kitalálta, hogy ezt így kell írni?) alsó része homályosabb, fátyolosabb az állandó párásodástól. Mielőtt megvádolnál: a régit nem lehetett javítani, több helyen is kisebb-nagyobb repedések voltak rajta. Az "új" meg eredeti ugyan, de bontott. Harmada volt az új utángyártott bura árának.

Előtte - Utána

De nem csak Azúr farához, hanem az első kerekek mögötti sárvédőkhöz is hozzá kellett nyúlni. Az első ajtókat kinyitva, azok alsó sarkához pillantva látni lehetett, hogy ott lerakódott sár, kosz és növényi maradványok. Ennek kitakarításához le kellett venni a sárvédőket, illetve a dobbetéteket is ki kellett mozdítani a helyéről. Készítettem két képet, ezek takarítás után készültek. A jobb oldalit ábrázolják, bal oldalon ugyanez a helyzet, de arról, mivel ugyanilyen, nem készítettem fotókat.


Nem kevés kosz jött ki, de mentségemre szóljon, négy hónapja van nálunk Azúr, s ez nem ennyi idő alatt gyűlt össze. Mielőtt visszacsavaroztam volna mindent a helyére, István szomszéd segítségével bekentük a fotón is látható fémrészeket alvázvédővel. A dísztárcsákat is cserélni kell majd, ne piszkálj miatta, tudom, hogy betegek...

Ma meg hazahoztam a téli abroncsokat a gumistól (sógor lehozta anyóstól a hétvégén), immár felnin vannak. Szaki tanácsára oldalra fordítva, egymásra halmozva tárolom a tappancsokat.

Sajnos a fotóművet még mindig nem sikerült az én szájízemnek megfelelően beállítani. Már háromszor voltam, negyedjére nem kezdtek neki, elmentünk egy pár kilométeres körre a főnökkel, aki megmutatta, hogy a beállítás jó. Nem tudom, nekem miért nem viselkedik úgy az autó, ahogy az ő kezei között, de elfogadtam, ez van. Majd ha nagyon zavar, keresek egy másik "garázst", hátha ott eltalálják az ízlésemet.

2017. június 27., kedd

Mint a hal

Múlt héten megtörtént a csoda, melyre évtizedek óta vár a fél város...

Na jó, nem igaz. Az igen, hogy évtizedek óta, de nem a fél város és nem is várta senki. De az bizonyos, hogy iszonyat régen voltam nyilvános fürdőhelyen (strand, uszoda...). Egyrészt, nem tudok úszni, tériszonyom van a vízben, másrészt, erősen dolgozott bennem a túlsúly miatti szégyenérzet. Nem mondom, hogy mára maradéktalanul megszabadultam ettől, de eljutottam oda, hogy már nem érdekel, ki mit gondol rólam. Az meg, hogy bennem él egy kép önmagamról, mint a lehetőségekhez képest egészséges emberről, az én dolgom. Teszek érte, ahogy tudok.

Múlt héten kétszer is meglátogattam a város "új" gyógyászati épületét, a balneológiát. Tegyük hozzá csendesen, nem nagyon hittem én ebben, de mások esküsznek rá. De nem csak áztatom magam a gyógyvízben, hanem tornát is végeztetnek velem, valamint masszőr is kezelésbe veszi a hátamat.

Gyerekek (srácok, urak, csajok, lányok, asszonyok és mindenki), ez FANTASZTIKUS! A meleg gyógyvíz ellazít, a vízalatti torna (fejem azért kint van) kíméletesen átmozgat, a masszázs meg hol finoman, hol erőteljesebben, de megszabadít a mélyebben megbúvó izomfájdalmaktól.

Röviden: én, aki sosem rajongott a fürdőhelyekért, alig várom, hogy ismét mehessek. Sajnos, csak hetente kétszer, de már ez is sokat segített, pedig, eddig csak kétszer voltam. Jó, igen, elmúlik a hatása egy idő után, egy nap, körülbelül, de addig sokkal jobban érzem magam. Ha neked is fáj, állandó jelleggel fáj a hátad, derekad, nagyon jól tudod, miről beszélek. Egy napnyi könnyebbségért, vagy akár csak pár óráért is mennyire hálásak tudunk lenni!

De nemrég ott fejeztem be, hogy iskolai évzáró.

Nos, mindkét gyerek kitűnő lett. Ha jól emlékszem, összesen 10 tantárgyi dicsérettel zártak. Mindketten könyvjutalmat kaptak. Meg oklevelet. Ha Benikém egészséges lett volna, magán az ünnepségen vehette volna át az igazgatónőtől az angol verseny megyei 3. helyéért a jutalmat. Így Kriszta ment ki helyette. De megörökítettem, már amennyire a fényképezőgépünk filmfelvevő képessége ezt lehetővé tette. Nagyon büszkék vagyunk a gyerekeinkre. Persze, akkor is azok lennénk, s ugyanígy szeretnénk őket, ha nem  lennének kitűnők, de nem csaplak be sem téged, sem magamat: piszok jó érzés, hogy ilyen jól sikerült utódokkal ajándékozott meg minket az ég.

Krisztám továbbra is szép, kívánatos és fáradt. Neki nincs nyári szünet, se gyógyfürdő, se masszázs. Igyekszem könnyíteni a dolgát, de a munkahelyére nem mehetek be helyette. Lelkem legmélyéig hálás vagyok neki minden erőfeszítéséért, amit a házasságunk és a családunk megmaradásáért, fennmaradásáért tesz!

Zárásként, mielőtt letenném a fejem a párnára: rendeltem Azúrnak bal hátsó lámpaburát. Ha minden jól megy, csütörtökön kicseréljük. Mármint Kriszta és én. Gábor megmutatta (még Bonyhádon), hogy kell leszedni, izzót cserélni. Emellett letöltöttem a netről a kézikönyvet is. :D Viszont egyedül nem tudok meggyőződni róla, hogy minden izzót jó helyre raktam-e vissza. Ehhez kell Édes Drágám két pici szeme és cseresznye ajka. Meg a, remélhetőleg, jól megérdemelt hitvesi csókhoz, a jól végzett munka jutalmaként. ;)

Jó éjt!

2017. június 21., szerda

Az érem másik oldala, avagy, a kőkemény mennyire jó

Ha úgy érezted volna, tegnap panaszkodtam volna, vagy csak azt akartam leírni, mennyire elfáradtam, félresiklott a szándékom. Helyrerakom, ahogy erőmből telik.

Elfáradtam, hogyne fáradtam volna, alapjáraton is kész vagyok délutánra, 14-15 óra felé. De nem ez a lényeges, hanem az, hogy tegnap mitől.

Kiléptem a komfortzónámból, s olyasmivel telt a napom, amire egy éve nem hogy esélyt nem láttam, de nem is gondoltam volna rá. Még hogy én vezessek, autót vegyünk és szerelőhöz menjek egy másik városba, majd ott álljak órákat, s végül haza is hozzam a kocsit, hogy itt még egy kört tegyek a gumisnál? Életidegen, vagy ahogy az orvosok mondják egy súlyos sérülés esetén: élettel össze nem egyeztethető. 

Ennyire? Igen.

Mégis végigcsináltam, s ha jól tudom, kisebb bakikat leszámítva (senki nem vezet tökéletesen), gond sem volt, másnak sem okoztam. 

Tegnap este ültem a konyhában, néztem a feleségemet, s olyan mély hála fogott el, mint mikor megszülettek a fiaim. Mert ő volt az, aki presszionált, hogy menjek, tanuljak meg vezetni, bízott és bízik bennem, egyszer sem hallottam tőle bántó szavakat, csak és kizárólag dicséretet, köszönetet és időnként építő kritikát (mint mondtam, senki sem vezet tökéletesen).

Mély, s a lelkemet egyre jobban kitöltő hála fogott el, ami mellé megjelent egy csipetnyi (OK, több) büszkeség is. Hogy képes voltam rá. Nem csak a jogosítványra, hanem erre a nehéz napra is. Fájt mindenem, remegett mindenem, de megcsináltam! Mert van egy nő, aki hisz bennem, aki mellettem áll, aki elnézi a hibáimat és a jót látja bennem, immár több, mint 14 éve...

Átadtam neki mindazt, amit ebből az érzésből át tudtam adni. S milyen jellemző rá, most is rám koncentrált mindebből, mert széles mosollyal kérdezte-mondta, hogy úgy látja, jót tett az önbizalmamnak a mai nap.

Igen, határozottan jót! Ahogy a boldogságszintemnek is. :)

2017. június 20., kedd

Mint a kő

Kemény nap volt.

No, nem kell megijedni, semmi olyasmi, amit egy hasonló korú férfiember ki ne rázna a kisujjából, akár naponta is. 

Nekem viszont teljesítmény volt.

Azúrt vittem doktor bácsihoz. Bonyhádra. Ott lakik a szerelőm, akit még Zoli barátom mutatott be nekem. Aki tolnai és Gábor rokona. aki a szerelőm. Eddig megvan, igaz? :)

Szó szót követ, de mégse haladok...

Nemrég lementem az egyik helyi gumis műhelybe, hogy állítsák be a futóművet, kormányt, meg nézzék át a gumikat... De, erről, azt hiszem, már írtam. Ha mégse, nos, akkor is így történt.

Ott derült ki, hogy a kormányösszekötő gömbfejek kissé elhasználtak (még gyáriak, a kocsi meg a 14. évében jár), s a fékeim valamelyike is fog... Te, figyelj, erről biztosan írtam már! OK, nem ragozom: gömbfejek, fékek, toronycsapágyak, szilentek, pollenszűrő.

Sikerült bekerülnöm egy motorblokk felújításra előkészítés és egy váltócsere közé. Ami azt jelentette, hogy ma kellett lemennem Bonyhádra. Reggel nyolcra. Pontban 7:00-kor léptem ki a lakásból, 7:10-kor már a szülővárosom határában jártam. S mivel a királyok erénye a pontosság, 8:00-kor a célpontnál voltam. Igaz, elsőre eltévesztettem az utcácskát (van egy pár egymás mellett, ráadásul egyformák és egy név alatt futnak), de nem osztott-szorzott. Leértem.

Gábor nekiugrott, az előre megrendelt alkatrészek ott sorakoztak egy nagyobb szatyorban, papír dobozban, bontatlanul. Mivel Azúr gyártója már kivonult az európai piacról, utángyártott alkatrészeket lehet csak kapni. Így ezek is azok voltak.

Pikk-pakk felemelte Gábor és Gábor. Azt a srácot is így hívták, akinek a kocsijában felújítják a blokkot, s mivel jó barátok, besegített, hogy amennyire lehet, gyorsan végezzenek Azúrral, utána nekifoghassanak a felújítás előkészítésének. Kikerültek a gólyalábak, régi toronycsapágyak le, újak fel, gólyalábak vissza, aztán következtek a gömbfejek. Égett a kezük alatt a munka. Közben bebizonyosodott, hogy az első fékekkel semmi gond.

A hátsóknál annál több volt. Mindkét fékben tönkrement a munkahenger. Ekkor 10:05 volt. A webshop, ahonnan a mester az alkatrészeket rendeli, 10:00-kor elindítja a reggeli rendelésekkel a futárt. Elvileg. Biztos, ami biztos alapon, Gábor felhívta a futárt, elindult-e már. Örömmel hallottuk, hogy még nem, de mindjárt indul. Szépen megkértük, hozza ki a most rendelt munkahengereket is, ne kelljen a 13:30-as kiszállításra várnunk. OK.

Míg befutottak a munkahengerek, Gáborok kipucolták a hátsó fékeket, ittunk pár korty vizet és érkezett egy újabb beteg autó, akinek a tulajdonosával egyeztetni kellett a már korábban megbeszélteken felül. Már-már kezdtünk unatkozni (beszélgettünk, nőkről, mi másról), mikor megállt mellettünk a futár, s folytatódhatott a munka. Nem tartott sokáig a csere, a légtelenítés és a kerekek visszaszerelése.

Azután kitolták a kocsimat az akna fölül, a mester megmosakodott, s elkezdte beszerelni a pollenszűrőt. Előtte levette a kesztyűtartót, meg kivágta a zárófedél helyét, ami, mivel a kocsi nem klímás, csak előkészítve volt, kialakítva nem. 

Miután ezzel is megvoltunk, a ködlámpát ellenőriztük, ami gyanúsan viselkedett már vásárláskor is, de nem foglalkoztam vele, ködben nem vezetek és pont. Mint sejtettem, kiégett az izzó. Valamint az is kiderült, hogy párásodik a bal hátsó lámpatest, mert van rajta egy nagyobb repedés, amit csak szétszedés után láttunk meg. Javítani nem lehet, illetve lehet, de nem lesz tartós. Csere, de ezt most biztos, hogy nem várom meg. Decemberben úgyis vizsga, addig még járok erre, megoldjuk.

Gyors ellenőrzőkör, fizettem, s pontban 12:00-kor vettem át kulcsot. Hazafelé, de még Bonyhádon, megtankoltam a kis makrancost, aztán a megengedett legnagyobb sebességgel megcéloztam a hazafelét. A szerelés miatt, persze, elkúszott a korábban beállított futómű-kormány harmónia, de ezt leszámítva egy szavam sem lehetett Azúrra. Pedig eddigre már fáradt voltam, a műhelyben nem tudtam leülni, odakint meg tűzött a nap. Ráadásul pár szelet abonetten és egy doboz májkrémen kívül csak citromos vizet fogyasztottam.

Útba ejtettem Zoliékat Tolnán, pihenésnek is kiváló volt az a bő fél óra. Beszélgettünk. Saját üzletük van, így nem kellett aggódni a főnök miatt. :) De a hasam már hajtott haza, így 13 óra felé eljöttem tőlük is.

Mivel nem volt kedvem se másnap, se később újra legurulni a gumishoz a futómű beállítása miatt, oda is benéztem. Volt valaki előttem, várnom kellett, de, végül is, hamar végeztek, s mivel nemrég jártam itt, kaptam egy kis kedvezményt is. 

Ha jól emlékszem, 14:30 körül állítottam le a kocsit a házunk előtt. Remegett a kezem, lábam. Hajnali 3:49-kor ébredtem fel, 7:00-kor indultam el, 8:00-tól 12:00-ig egy pillanatra sem ültem le (térdízületeim és gerincem legnagyobb örömére), s levezettem több, mint 100 kilométert, eddigre már igen csak eljutottam az erőm végére. 

Kriszta ebéddel várt (itthon maradt, mert Beni belázasodott), majd lezuhanyoztam, s bedőltem az ágyba. Ki se másztam 17 óráig. :)

Mondhatnád, ez egy átlagos nap a legtöbb embernek. S igazad is van, az. Nekem kemény volt, mint a kő. Ráadásul Benikém is beteg, egész nap lázas és hasmenése van. Holnap évzáró, de ő biztosan nem megy. Maximum orvoshoz.

Sebi viszont táncolni fog, még fel kell töltenem az akksikat a fényképezőgéphez! Megyek is, jók legyetek!

2017. június 13., kedd

Megtáltosodtam

Hűha, mi történt velem,  hogy ilyen hamar írok? :-o

Végül is, semmi különös, kedvem támadt körmölni kicsit. Betöltöttem az "írós" zeneválogatásomat a YouTube-ról és az ujjaim elkezdtek mozogni. Hát gyorsan alátoltam a billentyűzetet. ;)

Kezdeném azzal, hogy ha lassabban is, de továbbra is fogyok. Bár az utóbbi időben, valószínűleg a fellobbant bélgyulladásomnak is köszönhetően, meg az ízületi fájdalmaim következtében is, kissé elengedtem magam. Nem nagy dolgok, összeszűkült gyomorral nehéz is lenne. De megkóstoltam ezt-azt, egy-egy gombóc fagyi, húsvét környékén sütemények... Ennek ellenére már 117 kg alatt tartok. Feltolok egy képet is ide, még márciusi, de témához illő.


A nadrág a 2015-ös állapotomat mutatja, 150 kg-ot. Semmi kalóriaszámolás, semmi megerőltetés, semmi önsanyargatás, vagy önostorozás. Kényelmes, komótos, békés, higgadt tempó. Ott tartok, hogy a konfekció mérettábla felső határáról már válogathatok ruhákat. Ez iszonyat régen volt így utoljára, rendelni, varratni kellett, ha szükségem volt valamire. Most meg találtunk fürdőnadrágot is. Igaz, évek óta nem voltam strandon, még tinédzser voltam, ha jól emlékszem. Most viszont kell, mert megyek majd fürdőbe.

Bizony, a helyi gyógyfürdő szolgáltatásait veszem majd igénybe. Voltam reumatológián, ahol kiírtak ezt-azt, többek között gyógyfürdőben lubickolást, masszázst és vízi tornát. Utóbbi, gondolom, valami olyasmi lehet, mint a Hegylakóban, mikor Ramirez kitessékeli Connort a csónakból. Csak én nem vagyok halhatatlan...


Mostanában gyakrabban vezetek, természetesen tornacipőben, s kezdek egyre nagyobb önbizalomra szert tenni. Nem, nem kell olyasmitől félni, hogy elszállok magamtól, hogy Vettelnek hiszem magam és kitolom szegény Azúrból a lelket is. Parkolni továbbra sem tudok (úgy, ahogy szeretnék), de nem adom fel. István szomszéd még fel is festette a helyet a házunk előtt, ahová állni szoktam, hogy megkönnyítse a dolgomat.

S ha már Azúr: nemrég elvittem a helyi gumishoz, mert hiába állíttattam be a futóművet márciusban, egy közeli városban, még mindig nem tetszett, ahogy a kormánykerék állt. Korábban balra "lejtett", utána meg jobbra. Most viszont jó. Apróságnak tűnik, de egészen más élmény így vezetni.

A műhelyben derült ki, hogy szervizbe kell vinni a lánykát, a kormányösszekötő gömbfejnél és a toronycsapágyaknál (milyen szavakat tanulok, eszem megáll!) is akad tennivaló, plusz, valószínűleg a kézifékem akkor is fog valamennyire, mikor kioldom. Ha már ott leszek, rakatok a drágába pollenszűrőt is, mert jelenleg nincs. Gondolkodom még a fejegység cseréjén is, bár a mostani hangjával elégedett vagyok, de a kezelőpanel az olvashatatlanságig kopott, illetve még kazettát fogad plusz zenehordozóként. Ellene szól, hogy alapvetően keveset vezetek hosszabb távra, városban meg zavar a rádió és a zene. De piszkálja a fantáziámat egy menetkamera (fedélzeti kamera, autós kamera, dashcam) beszerzése is.

Holnap vége a tanévnek. Mindkét gyerek eszeveszetten örül ennek a ténynek. Benikém, ha igazak a pletykák, angolból és történelemből is dicsérettel zár. Azon gondolkodom, mi lenne, ha még szeretné is a törit? :D Sebi egész évben 100%-os felmérőket írt angolból, büszke is vagyok rá, szívem legmélyéig.

Krisztám múlt hét szombaton Szekszárdon járt, egy tornát tanult be, meg. Most is itt ugrabugrál mögöttem. Nem örültem neki, hogy egyedül megy és egyedül hagy minket, de túléltük. Sokat segített, hogy azt ígérte, ha rendszeresen tornázik, ruganyosabb lesz és az nekem is... khm... jó lesz, bizonyos helyzetekben. Remélem a legjobbakat!


2017. június 8., csütörtök

Munka utáni édes pihenés

Újra itt, újra veletek. Hogy érdemes volt-e várnotok, kiderül, én mindent megírok, amit fontosnak tartok.

Legutóbb ott hagytam abba, hogy készülök a lakógyűlésre. Ez stresszes időszak, 30 lakás igényeit, elvárásait kell összehangolnom, s ez konfliktus nélkül nem megy. Soha sem. 

Végig kell gondolnom, hogy a könyvelő által elkészített, a tavalyi kiadásokat és bevételeket taglaló mérleg mennyiben felelt meg az elvárásoknak, a tavalyi költségvetésben megfogalmazott számoknak. 

Utána kiszámolni, hogy a jelenlegi befizetésekkel mennyi pénze lesz a háznak, majd ezt összevetni a tervezett, tervezhető kiadásokkal (költségvetési javaslat első része), s a maradékot ismét összevetni a tavalyi mérleggel. Ha negatív a végeredmény, vagy csak minimális plusz jelentkezik, neki lehet ülni kiszámolni, hogy a közös költség mely részét és mennyivel kell emelni. Az üzemeltetési részből vagy a felújítási alapból költöttünk-e, vagy költünk-e többet, mint amennyi bevétel érkezett, érkezhet, netán mindkettőhöz hozzá kell nyúlni? 

Kezdődik a matek azon része, mikor el kell döntsem, melyik ujjamba harapjak, mivel álljak a közgyűlés elé, mi az amit még elfogadnak, mi az amit nem. Ehhez pedig igen jól kell ismerni a lakókat. Nem mindet, s nem bensőségesen, de a többséget és egész jól. 

Amikor megszületik a döntés, határozati javaslatot kell készíteni, felsorolni minden költségnemet, indokot, okot arra, hogy miért változik, vagy miért nem változik, lehetőleg olyan módon, hogy azt mindenki megértse, s a közgyűlés során ne azzal menjen el minden idő, hogy erről vitázzunk, beszéljünk. 

Ha ez kész, egyeztetni a könyvelővel és a számlavizsgáló bizottság elnökével. Ha kiugrik valami hiba, gond, az egészet átszámolni, javítani. Majd kinyomtatni, sokszorosíttatni. 

Ezt követően összeállítani a teljes költségvetési javaslatot, immár a vélhetően elfogadásra kerülő közös költség megemelt összegével.

Ezután elkészül a meghívó is, mindent aláírni, sokszorosítani és mind a postaládákba, mind az üzenőfalra eljuttatni.

Ez nem órák, ez napok munkája. Nem mondom, hogy álmatlan éjszakáim voltak miatta, de időnként beleizzadtam a dologba. Biztosan lehet egyszerűbben, netán lazábban is csinálni, de én a saját társasházam ügyeit képviselem, ahol én is élek, s így olyan emberek életének egy szeletéről hozok döntést, akikhez ilyen-olyan érzelem köt. 

A könyvelővel és a számlavizsgáló bizottság elnökével közösen végzett munkának köszönhetően idén is gond nélkül lezajlott a közgyűlés, nem voltak viták, csak kérdések, s a megjelent tulajdonostársak szavazatainak 100%-át bírtam minden napirendi pontban.

Ezt követően már csak a jegyzőkönyv megírása, annak ellenőriztetése és aláíratása két, a közgyűlésen is jelen lévő tulajdonostárssal, majd a határozatok elkészítése, aláíratása a számlavizsgáló bizottság elnökével, majd az tulajdonostársak és bérlők számára készülő értesítés elkészítése, sokszorosítása és postaládába juttatása volt hátra. A korábbiakhoz képest pár óra. :)

Köszönet illeti Krisztát, aki mindig végighallgatja az aktuális ötleteimet, aki az első szűrő. Az idei költségvetésünk is másként nézne ki, ha ő nem szólt volna közbe. Meg a fiaimat is dicséret illeti a papírok hajtogatásáért és a postaládákba juttatásáért. Kevesebbet kellett lépcsőznöm.

Apropó, lépcsőzés! Ismét voltam ortopédián, illetve most először reumatológián. Utóbbiról nemrég értem haza, előbbit még a múlt héten megejtettem. Sok jóval nem kecsegtettek, kaptam a térdeimre valamilyen bondage-t (nem tudom a nevét, a recept nincs kézközelben, a lényeg, hogy rögzíti az ízületeket és könnyíti a járást), illetve beutalót a helyi gyógyfürdőbe, hát- és gerinctáji masszázsra, gyógytornára. A fekélyes vastagbélgyulladásom miatt gyógyszert most sem írtak fel.

Hétvégén elutaztunk Gunarasra, három nap, Kriszta rendezte, céges üdülő. Pihentünk, fagyiztunk, játszottunk. Én a napjaim nagy részét a teraszon, a hintaágyban fekve töltöttem és olvastam. Utolsó éjszakán volt némi afférunk a szomszédok hangoskodása miatt, de mivel tudom, hogy Kriszta jól megszidna, ha részletezném, így csak annyit írok, hogy keveset aludtunk. Illetve, hogy a gunarasi rendőrség tehet egy szívességet, amiért, szerintük, a haveri körükre nem érvényesek az emberi normák és az együttélés írott és íratlan szabályai. De ott egye a fene őket, mi is elfoglaltuk magunkat Krisztámmal, ha már aludni nem tudtunk. ;)

Viszont, ami nagyon fontos: én vezettem. Mondjuk, ki más vezetett volna? :D Közel 100 km oda is, vissza is, kis falvak, emelkedők és lejtők, s egy szemből érkező rendőrautó, ami kissé leszorított minket az útról. A szokásos nóta: beláthatatlan kanyar, megyünk felfelé, a rendőr jön lefelé, nagy sebességgel, középre tartva. Se sziréna, se villogó. Én meg, két gyerekkel és Krisztával a fedélzeten húzódjak ki, hogy elférjünk. A jobb kerekek már lent volt az útról, el is kaptam a lábam a gázról és szkanderoztam a kormánnyal. Közben hallottam Kriszta szörnyülködését, hogy hogy lehet ilyen valaki, főleg, hogy rendőr.

Hazafelé meg túlbecsültem Azúrt. Megjegyzés magamnak: ha nem vagy biztos benne, hogy felmegy az autó az emelkedőn, inkább válts vissza még egyet! Egy újabb tapasztalat, egy újabb lecke.

Egy másik jó hír: Beni az angol nyelvi verseny megyei döntőjén a harmadik helyet csípte meg. Három osztálytársával és pár nagyobb diáktársával mentek a megyeszékhelyre. Mindannyiukat ugyanaz a tanárnő készítette fel. Az összes gyerek az első tízben végzett. Beni a második legjobb eredményt érte el a csapatból, az egyik osztálytársa az évfolyamukban megyei első lett. Jó alapanyag, jó pedagógus!

Egy ideje járunk pszichológushoz, családterápiára. Nem kell semmi komolyra gondolni, nem válunk és semmi gyámhatósági ügy. Csak szeretnénk a végére járni, hogy Sebi miért rágja a körmét, mire reagálhat így, hogy segítsünk neki másként levezetni a feszültségét. Még vissza van egy beszélgetésünk, de nagy baj nincs. Azért említettem meg mindezt, mert a hölgy azt mondta a nagyobbik fiúnkra, hogy érdemes lenne egy tehetségfelmérő vizsgálatot, tesztet, feladatsort kitöltetni vele. Azon idő alatt, míg csak vele beszélgetett, kirajzolódott benne egy meggyőződés, hogy a fiúnk nagyon értelmes, tehetséges, kortársaihoz képest előrébb jár, komoly értéket hord a buksijában. Nem így fogalmazott, de lényegében zseniféle. Nem vagyok ettől elszállva, s indokolatlan büszkeség sem fogott el, de a kíváncsiság ott dolgozik bennem. Úgy vettem észre, Beni sem zárkózik el ettől a vizsgálattól. De majd csak a következő tanévben. A szünet az szünet, szent és sérthetetlen!

Legyen elég mostanra ennyi. Hogy megérte-e velem tartanod most is, döntsd el te! Akárhogy is, legyen nagyon szép minden napod, míg újra találkozunk!

2017. május 12., péntek

Nem hagytam magam

Szép csendesen eltelt az április, már május közepét írjuk. Jól is van ez így. Nem volt miről írnom. Vagy ha úgy jobb, nem éreztem késztetést arra, hogy rögzítsek bármit is frissen, ropogósan, csak hagytam ülni a történéseket a lelkemben.

A térdeim megvannak még, nem kerestem Dr. MÁV segítségét. :P Hol fájnak, hol egész korrekten viselkednek. Csak a lépcsőzést nem kedvelik túlzottan. Majd június elején megyek vissza orvoshoz, reumatológiára és ortopédiára is. Azt mondták, fizikoterápia után hagyni kell 2-3 hetet, hogy javulhasson a kezelt terület. Azt hiszem, ezt bőven túlteljesítettem. ;)

Srácok továbbra is szépek, okosak, ügyesek, egyszóval, tiszta apjuk mindkettő! :D Persze, be-becsúszik egy-egy gyengébb nap, hazahoznak egy-egy gyengébben sikerült felmérőt, feleletet, de semmi komoly. Egyedül egy testnevelés kettesről tudnék összébb húzott szemöldökkel említést tenni, ha érdekelne Beni kislabda hajításra kapott jegye. Ám mivel én is pontosan ugyanilyen jegyet kaptam rá, anno, nem érdekel. Ha nem tud dobni, hát nem tud. Én se tudok, a mai napig se, mégis megnősültem, van két gyermekem és egyszer sem ébredek arra, izzadságban úszva, hogy a kislabdadobásom nem tökéletes. :P Ennyi hiba mindenkinek kijár...

Krisztám körül zajlanak az események, pár hónapja elvállalta a környezetvédelmi ügyeket is, s most felpörgött a helyzet a városban és a környékén. Még a helyi lapba is bekerült a neve, mint a témakörben hivatalos személyé, akihez fordulni lehet. Azon gondolkodom, hogy ha bejelentést kéne tennem, elég-e, ha szólok neki, mikor hazaér, vagy írjak-e inkább egy tértivevényes levelet. :) Viccet félretéve: sok dolga van, de iszonyatosan büszke vagyok rá, mert nap mint nap old meg olyan problémákat, amikről addig fogalma sem volt, vagy csak érintőlegesen, kollégák elbeszéléséből. Csodálom, hogy napok, hetek alatt eligazodott a jogszabályokban, s tudásának, képességeinek megfelelően helyt áll egy olyan helyzetben, ami bőven kívül esik a "komfortzónáján".

Sajnos, kevesebbet vezetek, mint kéne. Ennek leginkább az az oka, hogy kissé tartok a városi forgalomtól, parkolástól. Sok üzlet van a főutcán, parkoló meg igen kevés. Ahol meg volna, vagy messze van a célomtól, vagy macerás kijönni. De ma hatalmas felfedezést tettem. Erre szokta Kriszta azt mondani, hogy feltaláltam a forró vizet... :D

Szóval, eddig, tanulóvezetői tapasztalataimat félredobva, a sportcipőben vezetést erőltettem. Korábban mindig tornacipőbe bújtam, még a legnagyobb hidegben is, mert abban jól éreztem a pedálokat. Sportcipőben meg "vakon" voltam. Elég volt egyszer abban mennem Szekszárdra, hogy tudjam, ez nem nekem való. Aztán, mikor meglett Azúr, ezt a tapasztalatot félredobtam, mondván, meg tudom én ezt csinálni, csak szokni kell. Ennek az lett a következménye, hogy rengetegszer lefulladtam. De tényleg. S mindig a legrosszabb, legváratlanabb helyzetekben történt meg.

Persze, az is igaz, hogy jelentős különbség van egy 1.9-es dízel és egy 1.2-es benzines autó között, de akkor is bántott a dolog. Egészen addig ment ez így, míg végül a gyomrom is összeszorult, ha arra gondoltam, kocsiba kell ülnöm. Ez meg, ha igaz, amit az álmoskönyv ír, nem jó jel a jövőt tekintve.

Szóval, ma átvettem a sportcipőmet tornatutyira, s egészen más élményt kaptam az autóvezetéstől. Volt így is hiba (mikor nem volt?), de éreztem a pedálokat, s ez hatalmas könnyebbség.

De menjünk vissza az elejére!

Tegnapelőtt itthon volt Krisztám, dolgunk volt, így szabadságot vett ki szerdára. Ennek keretében lementünk a városba is, mert, többek között, ki kellett cserélni Azúron az ablaktörlőket és új EÜ doboz is kellett. Amit a kocsihoz kaptam, júniusban lejár. (Mielőtt mondanád, megemlítem, ez német szabvány szerinti, nem olyan egyszerű csak a lejárt, hiányzó dolgokat pótolni.)

A Bárdiék helyi lerakatához gurultam be, segítettek felszerelni az új törlőket, rendesek, kedvesek voltak. Új EÜ dobozuk is volt, nagyon jó áron. Otthon kibontottam, hogy átrakjam bele a német készletből még menthető részeket, s ekkor vettem észre, hogy ez nem MSZ 13553 szerinti, hanem valami más országé, amit, jogszabály szerint, elvileg, el kéne fogadnia a rendőrnek. Én viszont vagyok olyan perfekcionista (mások szerint hülye), hogy ez ne nyugtasson meg, s cserét kérjek.

Mivel aznap volt egy (illetve több, mivel sorozatos volt) nagyon csúnya lefulladásom a város egyetlen körforgójában, s ez végképp betette azt a bizonyos kaput nálam, gyomorgörcsöm lett, mikor arra gondoltam, hogy vissza kell mennem arra a szűk kis udvarra a pénteki, városomban a piacnapi forgalomban.

Reggel elkísértem a srácokat a suliba, aztán hazajöttem, kiraktam a dobozt az asztalomra, bekapcsoltam a laptopot és pörgettem a YouTube-ot. Próbáltam nyugtatni magam, miközben sorra vettem a lehetőségeket:
- helyi járat / persze, ott a kocsi!
- bicikli / térdeid biztos örülnének!
- taxi / nem ég le a pofádról a bőr?
- gyalog / őőő...

A vége az volt, amit, anno, a pszichiáterem javasolt, mikor agorafóbiával küzdöttem. Nem szó szerint idézem, csak tartalmilag: minél több teret engedünk a félelemnek, az annál többet követel magának belőlünk. Ergo, nem megoldás a "könnyebb út", épp ellenkezőleg. Szóval, a vége az lett, hogy a hónom alá csaptam az EÜ dobozt, beültem az autóba, lecseréltem a cipőmet és legurultam az autósboltba. Mikor leparkoltam, már tudtam, hogy ezt okosabban kellett volna, de akkor már mindegy volt. Ugyanis egy lejtőn, orral egy fa felé raktam le a kocsit...

Sajnos, a boltban nem tudtak MSZ dobozt adni, de még a szemben lévő, konkurens üzletben sem. Mindenhol horvát, meg ki tudja milyen szabvány szerintiek voltak. Én meg ragaszkodom a magyarhoz. De a pénz visszaadták, korrekten. (Végül ebből rendeltem egy dobozt a neten, hétfőre ígérték, addig jó lesz a német doboz is.)

Beültem a kocsiba, s néztem az előttem álló fát. Aztán bekötöttem magam, s végiggondoltam, hogy is tanultam, hogy is mondták, hogy is magyarázták, legutóbb épp Kriszta egyik rokona. Beindítottam a motort, kuplung lassan fel, pici gáz, s kiengedem a kéziféket. Elsőre túl kicsi volt a gáz, Azúr azonnal lefulladt. Én meg rátapostam a fékre, mint egy eszelős. Nagy levegő, nyugi. Nem fogok bemenni a boltba, hogy szégyenszemre azt kérjem az egyik eladótól, segítsen kiállni a SAJÁT kocsimmal! Nagy levegő...

Gyújtás, kuplung lassan fel, pici gáz, autó már menne, kézifék ki és azonnal még gáz... Azúr, mint az álom, elindult hátrafelé, fel-fel-fel... Igaz, nem szedtem eléggé alá, így némi padkáról legurulás is volt a művelet végén, de gond nélkül összejött minden. Remélem, holnap reggel is épségben találom a kék villámot!

Az utca végén van még egy mumusom, mikor kihajtok a főútra, szintkülönbség van, hirtelen emelkedik az út. Korábban itt is képes voltam 3-4 lefulladást produkálni egymás után, így némi idegenkedéssel gurultam a kereszteződés felé. Nyújtottam a nyakam, néztem balra, jön-e valami, de egy szem kisteheren kívül semmi, azt elengedtem, majd simán, kettesben feltoltam Azúrt a főútra és már pakoltam is feljebb a fokozatokat. Úgy látom, ma szeretett engem az Isten! :)

De nem csak ma. Nemrég voltunk anyósomnál is. Szomszéd város. Miközben telezöldnél balra kanyarodtam, s tágra nyílt szemmel, értetlen tekintettel néztem a kövér gázzal egyenesen haladó, közben nekem mutogató és ajkaival a "Mi a f***t csinálsz?" kérdést megfogalmazó nőt, úgy, hogy közben hallottam párom hangját: "De miért balra indexel?", majd a pillanat tört része alatt rántottam jobbra a kormányt, s utána ellenőriztem a belső tükörből, hogy a két gyerek jól van-e mögöttünk... Na, akkor is ott éreztem a kezét a kezemen. Vagy, ahogy Zoli barátom mondta: került egy piros pont a rutinkönyvembe.

Egy szó, mint száz: visszatért belém a remény, a lelkesedés, az önbizalom. Szét nem vet, de sokkal, sokkal jobban érzem magam, mint akár csak tegnap, vagy tegnapelőtt. Nem vagyok egy túl bonyolult lélek igaz? De úgy hiszem, az apró örömök adják meg az élet igazi ízét.

Holnap, elvileg, megint meglátogatjuk a mamát. Biztos, ami biztos alapon, mikor hazaértem, ellenőriztem minden izzót, amit egyedül tudtam. Majd reggel megkérem a családot, segítsenek a fék- és tolatólámpával. Ha sikerül, hazahozom a téli gumikat, az egyik helyi gumisnál rendeltem 4 használt felnit, így nem kell majd állandóan húzni-nyúzni az abroncsokat, mikor váltás van.

Készülök a lakógyűlésre is. De erről majd máskor.

2017. április 4., kedd

Az életem szép

Már azt hitted, nem is jelentkezem, igaz? Sebaj, itt vagyok, s folytatom tovább a krónikámat.

Azzal kezdeném, hogy az elmúlt hetekben végigcsináltam a fizikoterápiát, amit a térdeimre írt ki a szakorvos. Eleinte kellemetlenebb volt a helyzet, mint induláskor, aztán mintha javulni látszott volna, míg a végére sokkal rosszabb lett.

Ha nem ugrana be a dolog: korábban is volt gond a bal térdemmel. Időnként fájt, kattogott, ha hirtelen fordultam, ott felejtette magát és belehasított a jaj. Ez, egy ideje, ha lassacskán is, de rosszabb lett. (Értelmes ez a mondat egyáltalán?)

A panaszaimmal a háziorvos az ortopédiára küldött, előtte röntgenre. A felvételeim alapján a jobb(!) térdemben ízületi kopás és gyulladás van. Hmm... Akkor miért a bal fáj? Sebaj, az ortopéd szakorvos majd megmondja!

Meg is mondta: a felvétel alapján ő nem lát különbséget a térdeim között (ergo, van mindkettőben gubanc), ráadásul a jobb fel is volt dagadva vizsgálatkor, s kissé fura, hogy mégis a bal fájlalom inkább. Illetve, akkor még a jobbal nem is volt gondom, bár, mikor mutatta a duzzanatot, láttam, mi a helyzet.

Kaptam tíz alkalmas beutalót a fizikoterápiára, ultrahangos és elektromos (vagy mifene a neve) kezelésre. El is kezdtem március 15-e hetében. Aztán, ahogy volt szabad hely és megfelelő "szabadidőm", lejártam. Azúrnak hála, ez könnyen ment. 

Egyik hazafelé úton beálltam az egyik autósbolt elé, vettem pár műanyag kis bigyót, amire a kalaptartó zsinórját lehet felakasztani, hogy a hátsó ajtó felnyitáskor azt is magával húzza, illetve egy T-s matricát. Fel is ragasztottuk a hátsó szélvédőre. Emellett a nyári papucsokat is megkapta, még 17-én, azóta azzal rójuk a kilométereket.

Szóval, szépen eljártam a kezelésekre, minek a vége felé úgy tűnt, mintha picit javult volna a helyzet. Aztán pár napra rá rosszabb lett, mint eddig bármikor. Most már mindkét térdem felduzzad estére, sajognak az ízületek, váratlanul bele-belehasít a fájdalom mindkettőbe.

Múlt héten felmentünk Dunaföldvárra, hogy rendbe rakjuk apósom sírját. Ekkor már erőst sántikáltam. Miközben körülnéztünk a házban, ezt-azt helyreraktunk, megtaláltam apósom járóbotját. Állítható magasságú, kék színű, kissé kopottas. Gondoltam, miért ne, s kipróbáltam vele pár lépést. Megdöbbenve tudatosult, hogy sokkal kevésbé fáj a térdem. A tenyerem annál inkább, de a térdem kevésbé.

Azóta elválaszthatatlan párost alkotunk mi ketten, a bot és én. Néznek is az utcán az ismerősök és ismeretlenek. Aki rákérdez, annak elmondom pár szóban, mi a helyzet, de semmi panaszkodás. Semmi nem lesz tőle jobb, sőt, csak mélyíti az ember önsajnálatát, abból meg, isten látja lelkem, nem kérek többet, elég volt. Most ilyen lapot húztam, ebből játszom. Ettől még én én vagyok.

Azúr ebből a szempontból is egy újabb megváltás. Nem, a közelben található intézményekbe (bolt, orvos, iskola...) nem vele gurulok el, ennyi mozgás kell, akármit is mondjon a testem éppen. Különben sem a sétával van gond, hanem a lépcsőkkel (harmadik emeleti lakás rulez!), illetve a cipekedéssel. Utóbbira jó megoldás a kerekes bevásárlótáska, vagy ahogy mi mondjuk, banyatank.

Ma is gyalog mentem az orvosomhoz, vittem az ortopédiai leletemet, illetve kértem egy újabb beutalót, hogy megmutassam a jobban fájó lábacskáimat a szakembernek. Meg térjünk vissza a gerincemre, bár, ezek után kissé kételkedem minden fizikoterápiában. :P 

Emellett a reumatológiára is szeretnék bejutni a bal kezem ujjaival. Azokban is fájnak az ízületek. Illetve, örülnék egy térdultrahangnak is, mivel a röntgen az ízületekkel nem tud mit kezdeni, túl lágyak hozzá.

Összességében a helyzet valamivel nehezebb, mint volt, de egyáltalán  nem vagyok elkeseredve. Most ez van. Pozitívan tekintek a jövőbe, nincsenek sötét gondolataim, ahogy az önsajnálatot (ahogy mások sajnálatát) is, amennyire csak lehet, távol tartom magamtól. 

Az életem szép: gyönyörű feleségem, csodálatos gyermekeim vannak, szeretetben élünk. A kellemetlenségek csak apró, lakatlan, kopár szigetek az örömtengerem peremén. Látom, de kikötni egyiken sem akarok. ;)

2017. március 12., vasárnap

Mielőtt elfeledném

Azúr miatt majdnem kimaradt: -32 (és fél) kg! ;)

2017. 03. 04.