Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz! (Márai Sándor)

2017. november 12., vasárnap

Minden jobb

Most van egy kis energiám írni.

A címből már sejtheted, hogy a helyzet javul, de nem ringatlak illúziókba azzal, hogy jobbnak festem le, mint amilyen. Jobb, mint volt, az biztos. Küzdök, ez is biztos.

Csütörtökön (26-án) voltam a pszichológusomnál, ismét jót beszélgettünk, ismét egy kedves hang törte meg a napi rutinná vált magányos órákat. Kedves hölgy, leginkább az a jó benne, hogy nem ítélkezik és mivel senkinek nem mondhat el semmit arról, ami kettőnk között elhangzik, szabadon beszélhetek bármiről, nem kell óvatoskodnom, vagy körülményesen fogalmaznom. Persze, nem káromkodok, nem szidalmazok senkit sem, egyszerűen elmondom mindazt, ami érdekel, ami örömet okoz vagy épp bánt. Közben nem kell azon gondolkodnom, hogy a beszélgetőpartneremet ez miként érinti, hiszen egy objektív személlyel beszélgetek. Nem rokon, nem szomszéd, nem ismerős, még csak nem is itt lakik. Egy idegen, akinek az a munkája, hogy hallgasson és segítsen, amiben kérem, amiben tud.

Következő héten elkezdődött a suliban az őszi szünet, Krisztám is kivett pár nap szabadságot, így együtt lehetett a család. Szeretem ezeket a napokat. Lustálkodós, reggelente összebújós, beszélgetős, csendes napok, amikor egymásra figyelünk és csak annyi külvilágot engedünk be, amennyit nagyon muszáj.

Kedden a gasztroenterológiára voltam hivatalos, reggel 9 órára. Nem sokkal múlt el, mikor behívott az asszisztens. A doki egy nálamnál kicsit idősebb, magas, sportos férfi. Barátságos, de határozott hang. Elmondtam a panaszaimat, s mindazt, mit fontosnak tartottam. Kérdezett is pár dolgot, majd megkért, feküdjek fel a vizsgálóasztalra. Megnyomkodta a hasfalam, meghallgatta a bentről kiszűrődő hangokat. Majd elhangzott a mondat, amitől végig rettegtem: "Tolja le a nadrágját és forduljon a fal felé!".

Finoman jeleztem, hogy így is fáj mindenem odalent, hogy az aranyereim égnek... stb. Közben hallottam a gumikesztyű csattanását. Majd megpróbálta a mutatóujját felnyomni a végbelembe. Hogy finom legyek (és nőies), ordítottam, mint a fába szorult féreg. Csodálkozva kérdezte, hogy "Ennyire fáj?". Nem voltam olyan hangulatban, hogy mókázzak vele, s azt mondjam, hogy csak ha nevetek, így maradt a bólogatás meg a nyöszörgés.

Elnézést kért, illetve a megértésemre apellált, hogy meg kell vizsgáljon, s ezúttal a kisujját próbálta felnyomni. Ezt se fogadtam kitörő örömmel, de ennél vékonyabb ujja nem lévén, nem adta fel. Finoman körbeforgatta, éreztem, hogy nyomkodja a gyulladt részeket, majd megkért, hogy préseljek, mintha WC-n ülnék. Amit tudtam, megtettem.

Ezután kihúzta az ujját, majd már a fene se tudja, melyik ujjával, de megint felnyúlt. Gyanítom, hogy a mutató lehetett ismét, mert ezzel mélyebbre hatolt, mint az előbb. Ekkor már csak nyöszörögtem. Majd, ahogy jött, ment is a feszítő érzés, kihúzta az ujját és nézte a gumikesztyűn lévő "mintát". Majd ezt valamilyen műanyag flakonkába rakta, amihez egy papírt nyomtatott, miközben felöltöztem.

Mondta, hogy üljek le, míg elkészül, de jeleztem, hogy most, inkább, ha lehet, állnék... Kaptam a flakonkához egy vizsgálatkérő lapot, meg egy sürgősségi beutalót a vérvételre. Átrobogtam (sántikálva, összeszorított farpofákkal, eltorzított arccal) a szemközti folyosón lévő laborhoz. Leadtam a papírokat, a flakonkát és vártam, hogy behívjanak. Pár perc volt az egész, addig Kriszta és a srácok is megérkeztek. Ők is lejöttem velem, de átszaladtak a közeli boltokba.

Aztán következett egy óra várakozás, míg elkészült a vérvételi eredményem és kielemezték a "mintám". A végeredmény alapján elég rossz a helyzet, de jobb, mint amit a doki várt. Ezt ő mondta így, én csak elfogadom. Mikor visszamentem hozzá, s behívtak, kaptam egy dobozt, amibe megint "mintát" kellett produkálnom. 

Nem ott és akkor! Csütörtök reggel, ergo, november másodikán kellett visszamenjek, kezemben a megtöltött és bedobozolt mintavételi tégellyel.

De ne szaladjunk annyira előre!

Aznap még hivatalos voltam az egyik gumishoz is, Azúr megkapta a téli bakancsokat, centrírozással együtt. A nyáriak meg lekerültek az alagsori tárolóba, majd ha lesz rá érkezésem, kicsit átkenem az oldalfalakat glicerines keverékkel. Egyébként szép tornamutatvány volt felhozni a négy felnis téli gumit, majd a végén levinni a négy felnis nyárit. Fájt is utána minden fájós ízületem, meg a gerincem is. De hát ez mégse női munka, még ha Krisztát el is hívtam magammal. A srácok meg itthon játszottak, Minecraftot, mint általában. Egy óra volt az egész.

Elsején kimentünk nagybátyámhoz, vett egy új fagyasztót meg szárítógépet és segítettem neki meg faternak egy kicsit. Nem, nem emelgettem, nem toltam semmit, azt megcsinálták a srácok, akik kivitték a holmit, de akadt pár műszaki cucc, amit nagybátyám már nem akart használni, s úgy döntött, nekünk, illetve anyunak adja. Így mi kaptunk egy konyhai aprítógépet és kenyérsütőt, anyu meg valami elektromos főző- és párolókészletet. Mindegyik párszor használt, az állásban lettek porosak, koszosak, némi tisztítószer és egy kis munka árán olyanok lettek, mint az új.  Kriszta sütött is már pár kenyeret a sütővel, ami nagyon jókor jött, mert a régi megadta magát. Ráadásul a régi csak 0,75 kg-os kenyereket tudott sütni, ez maximum 1,6 kg-osat is tud.  Bár én magam nem eszek ilyesmit, de megkóstoltam, finomabb, mint amit a régiben készített párom.

Másodikán visszamentem a gasztroenterológiára. Miután azt leadtam mintavételi tégelyt, várnom kellett kicsit, majd mikor behívtak, kaptam egy raklap receptet és egy újabb beutalót, ezúttal teljes hasi ultrahangra. A gyógyszerek többsége antibiotikum, illetve kifejezetten a fekélyes vastagbélgyulladásra kifejlesztett szer volt. Doki szerint gyalulni kell a bélfelszínemet, hogy egyáltalán vizsgálni lehessen, bár az eredményeim alapján erős elképzelése van arról, mit látna most, s az nagyon nem tetszene neki. Valahogy így fogalmazott...

Lényegében kell egy hasi ultrahang, majd ha az megvan, vissza kell mennem a gasztroenterológiára, hogy megbeszéljük, mikor kerülhet sor a tükrözésre. Már alig várom... (erős irónia betöltve) Az ultrahang holnap, 13-án lesz. Ha végeztem, át kell menjek a gasztroenterológiára, s várni a soromra, mint egy jó gyerek a menzán.

Pénteken, ami idén 3-ára esett, lementem Sebestyénnel a piacra. Mindenáron mézet szeretett volna venni magának, nemrég mesélte neki édesanyám, hogy egy hölgy árul méhviasz gyertyákat és egyéb figurákat is. Hozott is neki egy kismalacot, de Sebi szerette volna a saját szemével látni a kínálatot. Az egyik árusnál vett egy kis üveg krémes mézet, majd a gyertyás néninél egy doboz lépes mézet és méhviaszból készült magyar címert.

Kérdeznéd, honnan ez a méz iránti szeretet. Sebi nagyon édesszájú, rajong a mézért és az utóbbi időben mindenért, ami a méhekkel kapcsolatos. Képes órákat ülni a Youtube előtt és méhes videókat nézni. Olyan szakszavakat használ, meg olyasmiket tud ezekről a pici rovarokról, hogy csak ámulok. Krisztivel méhes könyveket hozat ki a könyvtárból és azokat bújja, vagy elalvás előtt abból kell olvasni neki.

Szombaton elgurultunk anyósomhoz, nagyon finom ebéddel várt minket. Eredetileg a Decathlonba mentünk volna, de a pénteken kiváltott és szedni kezdett antibiotikumoktól órák alatt olyan szintű hasmenést kaptam, hogy messzebb nem mertem menni. Így is félútig jutottunk, ha az eredeti tervet nézem. Kárpótlásul fantasztikus rántott hús orgia várt minket ebédre. Hazafelé teletankoltam Azúrt.

A kis makrancos elég jól fogyaszt, a gyárilag megadott értékeken belül maradt mindeddig. Legutóbb szeptember elején tankoltam, s a 45 literes tankba most is csak 28,5 liter ment, úgyhogy ráért volna még, de hónap eleje volt, s úgy állapodtunk meg Krisztámmal, hogy ha lehet, ilyenkor letudjuk, hogy később ne legyen gond az üzemanyaggal (pénzzel). Szóval, nekünk egy tank benzin elég 2 hónapra. Legalább is jelenleg.

Hétfőn folytatódott a suli, Kriszta is dolgozni ment, így maradt a magány és a gyógyszerek. Meg a hasmenés. Meg a hányinger. Viszont csökkentek a fájdalmaim és összességében javult a közérzetem.

Szerdán Sebi kapott egy kis csomagot Krisztámtól. Méhviasz lapok és kanócok voltak benne. Kismackó azonnal nekiállt és alkotott:


Ebből van még pár. A leégett viaszból pedig mécseseket készített. :D

Péntekre már olyan jól voltam, hogy a társasjáték klubesten végig ott maradtunk, holott átnyúlt már a tervezetten is. Jó volt a társaság, jó volt a hangulat, jó volt minden.

Kedves emberek, jó humorral, sok játékszeretettel. Ezúttal a Colt Express és a Cash 'n Guns került az asztalra. Előbbi a klubot szervező családé, utóbbi a miénk volt. A vonatrablósból két kört játszottunk, ebből egyet Krisztám nyert meg, hogy aztán a Cash 'n Guns-ban is ő brillírozzon. Ami ezen felül további jó hír, hogy úgy néz ki, bővül a csapat, jönnek új emberek.

Szombaton bevásároltunk pár kiló húst. Tudod, hónap eleje. Ebből élünk a következő fizetésig. Persze, veszünk mást is, de a nagyobb főzésekhez ebből gazdálkodunk. Aztán hónunk alá csaptuk Azúrt, vagy inkább ő minket, és elvágtattunk a már korábban célként kitűzött Decathlonba. Beninek bakancs, Sebinek csizma. Emellett pólók, zoknik, meg egy kis ez, plusz egy kis az. Téli cuccok, javarészt.

Hazafelé megint anyósom, ismét egy finom ebéd, ismét rántott hús. Mostanában nagyon rákattantam, hála az égnek, az egész család szereti. Aztán délután négy óra felé elindultunk haza, utálok sötétben vezetni, s már kitapasztaltuk, hogy így még időben hazaérünk.

Itt jegyezném meg, hogy mennyire látszik az állapotom a vezetésemen is. Ami persze, nyilvánvaló, de akkor is érdekes. Szóval, a klubból egy régi ismerőst mi vittünk haza, s ő egy olyan helyen szállt ki, ahol orral felfelé álltam meg. Korábban, ha ilyen történt, ahhoz, hogy eltudjak indulni, behúztam a kéziféket és játszottam a kuplung-gáz kombinációval. Most, miután az ismerősünk kiszállt, jobbal a féket nyomtam, miközben a balt lassan engedtem fel. Figyeltem, mikor indulna a kocsi, s mikor éreztem, elengedtem a féket és nyomni kezdtem a gázt. Azúrka pedig, mint egy kezesbárány, visszagurulás és lefulladás nélkül elindult felfelé. :D A másik pozitív élményem az itthon-Decathlon-mama-itthon út volt. Se egy lefulladás, se egy rossz fékezés, se semmi. Mint az álom. Dicséret illeti a kocsimat!

Még egy dolog: a gyerekek IQ, vagy tehetségvizsgálata. Sebestyéné a jövő héten lesz, Benjáminé az azt követő héten. 

2017. október 24., kedd

Új hobbi?

Miután már kaptam egy finom jelzést, hogy jó ideje nem írtam, ráébredtem, hogy valóban régen jártam erre. Nem azért, mert ne lenne mit leírnom, vagy mert unnám. Nem vagyok jól. Eléggé nagyon nem.

De nem akarok össze-vissza ugrálni az időben, ezért szép sorban.

Szeptember utolsó hetében összeszedtem egy csinos légcsőhurutot. Új háziorvosunk sikerrel vette az akadályt, felírta az antibiotikumot, lelkemre kötötte a probiotikumot és picit elbeszélgettünk a gyerekekről. Lórúgás adagot kaptam, testtömeg szerint, de tapasztalatból csak a felét szedtem be. Nem az időt, az adagot feleztem. Így is meggyógyultam egy héten belül, s csak megroggyant a bélflórám, nem került teljesen padlóra. Persze, ahogy tudtam, helyreraktam egy kis Enterollal.

Szeptember utolsó hetében, egy nappal később, minthogy orvoshoz mentem volna, ergo, 27-én történt egy nagyon fontos dolog az életünkben: kifizettük a lakáshitelünk utolsó részét is. Kriszta munkáltatói hitelét is letudtuk végre, a földhivatali törlés folyamatban van, amint kézhez kapjuk a papírt, teljesen hivatalos lesz a dolog. Hitelmentesek leszünk, végre, 9 év után!

Azon a héten gyógyulgattam ezerrel, szedtem a tablettáimat, pihentem, teáztam és örültem, hogy léptünk egy nagyot előre. Egyik nap beszélgettünk is vacsora közben a srácokkal, hogy ez milyen nagy dolog nekünk. Nem csak azért, mert ma divatos eladósodni, hanem mert így könnyebben tudjuk majd beosztani a havi keretet, picit több jut majd erre-arra.

Mondtam a srácoknak, hogy lenne mit felújítani a lakásban is, nem kell messzire menni, a konyhaszekrény az egyik legjobb példa. Vagy a fürdőszoba. Koránt sem biztos, hogy ezekre akarjuk költeni a felszabaduló összeget, de ezekkel is foglalkozni kell majd valamikor. Nem nagy dolgokra gondolunk, csak kisebb renoválásra. Krisztával együtt úgy gondoljuk, hogy bár szép és hasznos tud lenni egy "fullos" konyha vagy fürdő, de kevésbé felszerelt vagy kevéssé szép lakásban is felnőhet egy gyermek hiányérzet nélkül. Mert fontosabb a szeretet, a törődés és a közös élmények, mint a kézzelfogható, materiális javak. Értem ez alatt azt, hogy inkább egy pár napos nyaralás, inkább egy közös mozi, inkább egy vidám kirándulás, semmint egy új mosdó, vagy egy modern sütő.

Benike egyik osztálytársának anyukája felrakott a Facebookra egy Gazdálkodj okosan! társast, amire lecsaptam. Ez már modernebb verzió, OTP, bankkártya, autóvásárlás meg fityfene, de jót játszottunk vele így is. Kriszta mosolyogva mondta el, mire jött rá játék közben: mi már megnyertük a Gazdálkodj okosant! Nincs hitelünk, megvan minden berendezési tárgyunk, amire szükségünk van és áll egy autó is a ház előtt. :D

Apropó társasjáték!

A városunkban indult egy társasjáték klub, az első összejövetelt 8-án tartották, ahová mi is elmentünk. A Timeline (Idővonal) és a Carcassonne került az asztalokra. Előbbit először Sebestyénnel párban játszottam, ám miután többször is bebizonyosodott, hogy a fiam jobb ebben, holott a játék vegytiszta történelem, hagytam, hogy egyedül folytassa. Ha azt mondom, hogy egy olyan partiban, ahol három két fős csapat játszott (egy házaspár, két hölgy, valamint Kriszta és Benjámin) Sebestyén mellett, s az én végtelenül okos fiam így is a második lett, elhiszed? Mert elsőre nekem is nehezen ment...

Én eközben átnyergeltem a Carcassonne-ra. Életemben másodszor játszottam, az elsőt még technikusként, körülbelül 20 éve. Az ellenfeleim között tapasztalt játékosok is voltak, de valahogy sikerült megcsípni az első helyet. :) Erős a gyanúm, hogy hagytak nyerni. De az is lehet, hogy nem... :P

A következő klubest november 10-én lesz, ha egy mód van rá, ott leszek.

Ennek nyomán is, de ráébredtünk, hogy a társasozás nagyon jó móka. Elkezdtem bújni az internetet, végül kikötöttünk pár, számunkra szimpatikus játék mellett. Az egyik Benjáminnak tetszett meg, de nagyon. Forbidden Desert, magyarul, Tiltott sivatag a neve. Kooperatív játék, tehát nem egymás ellen, hanem egymást segítve kell játszani, az ellenfél maga a játék. A másik Krisztámat fogta meg, szintén együttműködésre építő, de komolyabb, Robinson Crusoe: Adventures on the Cursed Island. Ha jól fordítom, Robinson Crusoe: Kalandok az elátkozott szigeten. Mindkettő november végén jelenik meg magyarul. Az előrendelést leadtam, hagyjuk telni a napokat. Sebestyénnek a Zombie Dice (Zombi kocka) tetszett meg, de úgy döntöttünk, nem adunk négyezer forintot 13 dobókockáért. Kriszta kinyomtatta a mintákat, majd ráragasztotta azokat 13 dobókockára. Ma is játszottunk vele jó néhány kört. Nekem a Cash 'n Guns fogta  meg a fantáziámat, ez egy versengő játék, amiben gengsztereket alakítunk, akik a zsákmányon marakodnak. Ezt már megvettük, több kört játszottunk vele, nem egyszer vicces helyzetben találtuk magunkat. 

Ezenfelül szemezünk még a Bang! Dice-szal is, ami szintén egy kockajáték, vadnyugati témában, de ez már nem fért bele a költségvetésbe. A fentieket is a nagyszülők fizették, a fele sem fért volna bele a saját keretünkbe. Talán megoldható lesz ez is a Zombie Dice-nál alkalmazott módszerrel, bár ez más játékelemeket is használ, mint a kockákat. De tudnék még sorolni több olyan társasjátékot, amivel szívesen játszanék. Erre is jó a klub. Az egyik tag már jelezte, őt nagyon érdekli a Cash 'n Guns, engem meg a Colt Express, ami neki van meg.

Múltkor említettem a srácok IQ vizsgálatát. Annyi előrelépés van a dologban, hogy kitöltöttem mindkét gyerek kérelmező lapját, majd visszajuttattam azokat az osztályfőnököknek. Ettől kezdve náluk a helyzet kulcsa, illetve, a pszichológusnál, aki vizsgálni fogja őket.

Egyébként továbbra is rendszeresen járok én is pszichológushoz. Legutóbb 5-én voltam, legközelebb pedig most csütörtökön megyek. Szeretem ezeket a napokat, szívesen megyek. 

Október 11-én ismét meglátogattam a háziorvosomat, ezúttal a havi vasamért. Ekkor tudtam meg, hogy amire várok, már valóság: elindult a gasztroenterológiai rendelés, be lehet jelentkezni. Egy füst alatt kértem beutalót a reumatológiára is, s pár nap múlva már a kezemben voltak az időpontok is. Ha ezek a vizsgálatok meglesznek, más csak egy nyaki röntgen és összeállíthatjuk a papírjaimat a bizottság számára.

Sokat rágtuk magukat Krisztámmal, nem látunk más kiutat. Így talán lesz olyan munkalehetőség, mit el tudok végezni és lesz olyan munkáltató, aki a kedvezmények miatt alkalmazni fog.

S itt térnék ki, hogy miért telt el egy hónap a legutóbbi jelentkezésem óta. Nyílt leszek, mert megtehetem. Itt nincs kinek játszanom az erős férfit... Egyre többet, egyre jobban és egyre hosszabb ideig fáj a hasam bal oldala, ahol beteg a vastagbelem. Vérzek, sokszor fekete, ami kijön belőlem. Emiatt már kora reggeltől fáradt vagyok. A derekam, gerincem hasogat, ég, sokszor zsibbad, s ez lesugárzik a lábam felé. A térdízületeim és a jobb bokám szúr, a bal könyököm és mindkét kezem ujjainak ízületei nyomásérzékenyek, nem szeretik az erős hajlítást. A nyakam nem fordul rendesen, akad, az izmok görcsösek. 

Mindez rányomja a bélyegét az egész napomra, fáradt, kedvetlen és időnként türelmetlen vagyok, állandóan csak pihennék. Amit nem teszek, mert nem tudnék tükörbe nézni. Ha lassabban és kedvetlenebbül is, meg kevéssé alaposan, de ellátom a háztartást. Ez a minimum, amit megtehetek a családért, Krisztámért. 

A hideg, szeles, esős időtől viszont rosszabb minden.

Apropó, hideg idő: le kell cserélni az autón a gumikat és nemsokára lejár a műszakija is!

2017. szeptember 25., hétfő

Külön(leges) fogadóóra

Ott tartottam, hogy bemegyünk Sebestyén tanítónénijeihez, beszélni velük, hogy mit javasolnak, miben tudnak segíteni, illetve, leginkább arról, hogy ők minként látják a gyerekünk helyzetét. Nem mondom, hogy nem voltam ideges. S nem szoktam ilyet csinálni, de úgy éreztem, ez, egyelőre nem tartozik másra, így egyik barátomnak is azt mondtam, nem tudom, miért hívtak be. Most viszont, hogy sikerült a különleges fogadóórát megejteni, leírhatom, leírom, mire jutottunk.  

Azért volt különleges, mert egyébként, hivatalosan, nem volt fogadóóra, csak miattunk maradtak bent a pedagógusok. Külön nekünk, ezért különleges... Na jó, először jó ötletnek tűnt, most már nem az, belátom, de marad, jobb híján, bocs!

Szóval, felmentünk Krisztámmal, a srácok addig ketten voltak itthon. Telefon kézügyben, ha bármi volna...

Felmentünk, leültünk és meghallgattuk, hogy a tanítók hogyan látják Sebestyén helyzetét, állapotát. Hosszasan ecsetelték, hogy mit tapasztalnak, hogy miben látnak megerősítést a korábbi beszélgetéseink alapján és mi jutott azóta eszükbe.

Tömören arról van szó, ha figyeltél egy részét tudod is, hogy Sebestyén rágja a körmét és olyan helyzetekben, amikor a szerettei között van, olyan helyen, ahol biztonságban érzi magát, szopja az ujját. Ez, általában, azt jelenti, hogy itthon. Se az utcán, se az iskolában, se máshol, csak itthon. Mármint az ujjszopást. A körömrágás előfordul máskor és máshol is, de jellemzően itthon találkozunk a jelenségekkel.

Emiatt már voltunk pszichológusnál is, akivel eléggé befürödtünk. Nem elég, hogy "elfelejtette" közölni, hogy szeptembertől nem dolgozik a városban, miközben olyan vizsgálatokat hajtott végre a gyerekeken, amiket jó ideig nem lehet megismételni, de mikor "lelépett", elvitte az összes vizsgálati anyagot, így, az utóda támpontok nélkül maradt egy olyan helyzetben, amikor szüksége lett volna minden korábban rögzített információra. Ráadásul, hogy a történet még vaskosabb legyen, lejelentett engem a családsegítőnél, mint gyerekbántalmazót. Nem részletezem, milyen lelki válságon mentünk keresztül ezt követően. Nem csak én, Kriszta is. A srácok se értették. Szerencsére, rövid úton sikerült rendezni, lezárni a vizsgálatot. Persze, bevonták a két gyerek osztályfőnökét és a háziorvosukat is, akik, tudtommal, szintén értetlenül álltak a helyzet előtt és abszolút támogatólag léptek fel mellettem. Nem emlékszem pontosan a szövegkörnyezetre és az elhangzottakra, de lezáráskor a két családsegítős szakember mintha a "szakmai hibák" kifejezést használta volna a korábbi pszichológus ténykedésével kapcsolatban. 

De ha már így alakult, járok a családsegítős pszichológushoz, de nem azért, mert köteleztek rá, hanem mert nekem van igényem erre. Aminek a szakember, ha ismét jól értettem, kifejezetten örül, mert végre egy olyan emberrel foglalkozhat, aki nem kényszerből, hanem igényességből van ott. Lépjünk ezen túl, mert nem ez a lényeges. Zárójelben jegyzem meg, hogy azért nem írtam erről eddig, mert meg akartam várni a vizsgálat végét, s nem azért, mert lenne bármilyen rejtegetnivalóm. Egy dolog tény: a fentiek hatására még szorosabbá vált a kapcsolatom a srácaimmal. Ezért, talán, még köszönettel is tartozom.

De vissza Sebestyénre, mielőtt valaki rám nyomná a narcisztikus jelzőt. (Egyébként, aki blogot ír a netre, mi más lehetne? Mármint, azon felül, hogy exhibicionista...)

Szóval, a tanítónénik elmondták, hogy Sebestyén sokszor nem vesz részt a közös munkában, például, nem énekli a korábban tanult dalokat. Látszik rajta, hogy időnként unatkozik, máskor elhúzódik kissé, vagy épp ellenkezőleg, agresszívan viselkedik szünetben. Utóbbi igen ritka, egy komolyabb esetről számoltak be, még tavalyról (idén még alig volt pár hét suli). Mi hozzátettük, hogy előfordult, reggelente sírt, mert nem akart iskolába jönni, de hiába kérdeztük, van-e valakivel konkrét gondja (csúfolódás, hasonlók), mindannyiszor rázta a fejét és azt ismételgette, hogy unja az iskolát és otthon jobb, mert ott mást is tanulhat.

Klári néni, akit mi, elsősorban, a magyar irodalom és nyelvtan tanítójaként tartunk számon családi körben, hosszasan ecsetelte, hogy fejlesztőpedagógusként úgy látja, Sebestyén kiemelkedően magas intelligenciával rendelkezik, emiatt nem tud azonosulni a számára túl egyszerű, így unalmas feladatokkal, s emiatt zárkózik el a számára kihívást nem jelentő elfoglaltságokban való részvételtől. Elmondta, hogy nem fogja emiatt piszkálni a gyereket, elfogadja úgy, ahogy van. Majd megosztott velünk két rövid történetet Sebestyén gondolkodásmódjáról. A közös pont a betűbehelyettesítés.

Az első esetben azt a feladatot kapták a gyerekek, hogy egészítsék ki az alábbi szócsonkot: _lm_. Ahogy Klári néni fogalmazott, a 20 gyerekből 19 azt mondta: alma. Sebestyén, felszólítás után, az álma szót mondta. Klári néni helyeselt, majd megkérte, mondjon egy mondatot ezzel a szóval, hogy értse, mire gondolt Sebestyén. A fiúnk erre lazán közölte, hogy "A medve téli álma 5 hónapig tart.". A tanítónő véleménye szerint ez nem egy 8 évesre valló ismeretanyag, ahogy az sem, hogy ilyen könnyedén és az átlagtól eltérő módon teljesítette a feladatot.

A második esetben az aktuális dolgozatot mutatta meg, ahol ugyanez volt a egyik feladat, csak a vi_ág szócsonkot kapták a gyerekek. A 20-ból 19 virágot írt, míg Sebestyén világot. Szintén nem tipikus megoldás, ami arra mutat, hogy a gyerek agya másként jár (én fogalmazok így, nem a pedagógus).

Ezen felül mindketten megemlítették, hogy más esetekben is tapasztalják a gyermekünk átlagtól eltérő feladatmegoldásait, meglátásait, szóbeli és írásban megjelenő megnyilvánulásait. Ezek alapján arra kértek minket, hogy egyezzünk bele egy intelligenciatesztbe, mellyel képet kaphatnánk arról, hol tart a gyerek az átlaghoz képest, így a részletes elemzéssel segítséget lehetne kérni. Tehetséggondozás a kulcsszó, mert nem arról van szó, hogy utol kell érnie a többieket, mint ahogy ez az esetek 99%-ban történik, hanem rá kell jönni, mivel lehet sikerélményben részesíteni a srácunkat, ösztönözve őt, gondozva az istentől kapott talentumát.

Beleegyeztünk, most várjuk a papírokat, hogy kitöltsük és visszajuttassuk az iskolába.

Persze, felmerült a kérdés, hogy hogyan is néz ki egy ilyen vizsgálat, de csak nagyobb vonalakban kaptunk képet erről, a lényeget tekintve ez hosszabb és sok szempontból összeállított kérdéssor, mely kitér a lehető legtöbb területre, de konkrét anyagot nem ismernek, utoljára 10 évvel ezelőtt küldtek hasonló vizsgálatra egy kislányt. Ő idén érettségizik.

Azóta próbáltam összeszedni, amit csak lehet, erről a vizsgálatról, segítséget kérve más pedagógustól és jó ismerőstől. Eddig, úgy vélem, nincs okom aggódni, de magamat megerőszakolni nem tudom. Féltem a kis tücsköt. Megegyeztünk a tanítónénikkel, hogy Sebestyénnek egy szót sem szólunk erről a dologról, így mikor hazaértünk, csak annyit mondtunk neki, mert láttuk, hogy aggódik kissé, vajon miért kellett bemennünk a tanítóihoz, hogy semmi gond, nagyon okos és próbáljuk kideríteni, mivel tehetjük könnyebbé azt az időszakot, amit a suliban kell töltenie. Láthatóan megkönnyebbült, másnap már jelentkezett versmondásra is, amire ötöst kapott. Nem jellemző rá, de úgy tűnik, már az sokat számított neki, hogy mindenki rá figyelt, vele foglalkozott és kizárólag dicsértük, támogattuk, amiben csak tudtuk.

Egy-két nappal később felötlött bennem, hogy ha már lúd, legyen kövér. Benjámin idén hatodikos, szeretném, ha hatosztályos gimnáziumba menne, de erőszakoskodni nem fogok. Viszont, ha a vizsgálat neki is segíthetne kideríteni, miben erősebb, talán irányt mutathatna, hogy merre tovább. Mert, ha reál tárgyakban szorult belé több, talán jobb lenne egy műszaki beállítottságú iskola. Mondom, talán... A végső döntést úgy is neki kell meghoznia.

De a lényegre visszatérve: megkerestem Benjámin osztályfőnökét, hogy ha lehet, kérvényezze ezt a vizsgálatot ő is, hátha közel egy időben történne, s végül mindkét csemeténkről kaphatnánk egy kis mankót. Ő belelegyezett, azt mondta, utánanéz. 

Afelől kétség sincs, hogy okosak, ne értsd félre! A kérdés az, miben tudunk nekik segíteni, hogy ezt jól használhassák fel, s addig is örömet leljenek az iskolai elfoglaltságaikban. Jó, tudom, lehetetlen küldetés, de meg kell próbálnunk. Értük mindent.

2017. szeptember 18., hétfő

Nehezen indul

Elkezdődött ez a tanév is. Nem mondom, hogy zökkenőmentesen. 

Még az utolsó augusztusi héten bevittük a srácok cuccait a suliba, ne az első napokban kelljen mindent elrendezni, így ebből a szempontból nyugodtak voltunk. Persze, ilyenkor mindig kiderül, hogy ez-az nem került fel a listára, amit még tavaly kiosztottak a tanárok, de végső soron, komoly panaszra nem lehet okunk, egy-két rajzlapon kívül nem sokat kellett ezekre költenünk.

A nyár utolsó napján még nyakamba kaptam a srácokat és kimentünk a strandra. Kriszta is jött utánunk, igaz, csak munka után, s hozta az életmentő uzsonnát a három vízinyuszinak. :) Becsülettel elbúcsúztattuk ez a nyarat is, egy szava nem lehetett ránk... 

Jó, OK, igaz, nem voltunk a Balatonon, elismerem! Jó lett volna, de féltem. Féltem friss jogsival, friss autóval, nulla helyismerettel nekivágni, például, egy siófoki útnak. Persze, bátraké a szerencse, de idén ez nem így alakult. Szelidi megvolt, ennyit bírt a szarka idén. 

Viszont, ha már Balaton: egyszerűen fel nem foghatom, hogy a sok magyarnak miért jelent a nyár egyenlőséget ezzel a tóval. (Most csak azokról beszélek, akik így vagy úgy, de eljutnak, eljuthatnak oda, nem mindenkiről!) Persze, tudom én, hogy nosztalgia, meg a legnagyobb tó a környéken, meg a miénk, de akkor sem tudom felfogni. Rengeteg szép hely van hazánkban, ahol sokkal kevesebben járnak, pihentetőbb és fürdőhely is van a környéken, miért csak a Balaton?

Mindegy, a lényeg ez nem változtat, nem voltunk a Balcsin és kész.

Szeptember első napján, kora reggel kigurultam nagybátyámért, behoztam orvoshoz, majd délben hazavittem. Közben elmentem a srácok évnyitójára is, ami, idén már nem csak az övék volt, hanem húgom kislányáé is. Elsős lett a leányka is, hiába, múlik az idő... Érdekesség, hogy egy folyósra került Sebestyénnel. Az egyik oldal a két első osztályé, a másik oldal két másodiké. 

Hétvégén pihentünk, muszáj volt kiheverni az első iskolanap sokkját. :D Hétfőn aztán nekilódultak a fiúk az igazi tanulásnak. Nem tetszett nekik, még most se tetszik. Van, hogy reggel Sebi sírva megy iskolába. Többször kérdeztem tőle, mi a baj, bántja-e valaki a suliban, de mindig nemleges a válasza. Az a gond, hogy amit tanulnak, javarészt tudja, emiatt unalmas számára a tananyag, s inkább lenne itthon, velem. Megértem szegényt, hogyne érteném, én is rengeteget kínlódtam az iskolával, hogy mást ne mondjak, egészen másként tanultam meg a szorzótáblát, mint ahogy tanítani akarták (s ahogy ma tanítják).

Ha nem is pont ezt, de valami hasonlót látok viszont Sebestyénben. Nem rossz gyerek, de szabadon szárnyalnak a fejecskéjében a gondolatok és a képek, emiatt neki túl kötött a jelenlegi rendszer. Ráadásul a nyári szünet szabadsága után nagy pofonként csattant a táska és a tanulás terhe. Próbálom tompítani a dolgot, hazahozom ebéd után, ha lehet, de már szóltak neki, hogy ha kikérem, írjam oda, mi miatt. Holnap délután majd bemegyünk Krisztával és beszélünk a két tanítónénivel. Hátha jutunk valamire.

Benit meg úgy kell odaimádkozni a leckéjéhez. Bevallása szerint nem szereti a történelmet, képes is 2 órát ülni 2-3 lapnyi anyag felett, sóhajtozva, ábrándozva, ablakon kinézve, asztalra borulva. Aztán hazahozza az 5-ös dolgozatot... De szinte mindennel így van, ami iskolához kötődik. Látom rajta a kamaszkor fáradtságát, unottságát, begubózottságát, s próbálom hol szép szavakkal, hol paranccsal feltörni, egyelőre vajmi kevés sikerrel. Hol van már az a kerek fejű, pösze kisfiú, akinek minden pillantása, minden mozdulata és szava egy új világot nyitott? Lassan felnőtt lesz belőle...

Persze megvoltak a kötelező körök, szülői értekezletek (5-én és 11-én), adatszolgáltatások, könyv- és füzetcsomagolás... stb.

Apropó könyvek: nem tudom, világos-e, hogy az ingyen tankönyv csak egy üres szöveg, hiszen a könyveket év végén vissza kell adni az iskolának. Maximum kölcsönről beszélhetünk. Ami igaz, az igaz, a munkafüzetek tényleg ingyen voltak, azok maradnak, hiszen valamibe dolgozniuk is kell. A nyelvkönyvek jelentenek csak kivételt, azok maradnak, de, ha nem tévedek, azokat ki is kellett fizetni. Egyébként minden megrendelhető a KELLO-tól, de Beni és Sebi között négy osztály van, tuti, hogy mire Sebi hatodikos lesz, már más tankönyvek lesznek forgalomban.

Szerdán karon fogtuk egymást Krisztámmal és egy kis ajándékkosárral elzarándokoltunk a háziorvosunkhoz. A fülünkbe jutott, hogy nyugdíjba megy és a lánya veszi át a praxist, így arra az elhatározásra jutottunk, hogy egy másik orvoshoz jelentkezünk át. Ne értsd félre, nem arról van szó, hogy a lánya rossz orvos lenne, néha ő látott el minket, ha a mi doktornőnk épp szabadságon volt, vagy bármi oknál fogva nem ő rendelt. Ismerjük. Akihez viszont átmegyünk, régebbi ismeretség, a gyermekei és a gyermekeink összesen 8 évet jártak együtt az óvodába. Volt, hogy tőle kérdeztünk, volt, hogy ő vizsgálta meg a gerincemet. Emiatt is vállalt el minket, egyébként senkit nem vesz már át senkitől, még édesanyámat se, aki szintén a régi orvosunknál van, s most átkerül annak lányához.

A lényeg a lényeg, tisztességgel elbúcsúztunk egymástól. Az egyenes dolgok híve vagyok, nem vette volna be a gyomrom, ha csak bedobtuk volna hozzá az átkérőt/átjelentőt, aztán viszlát, maximum az utcán köszönünk egymásnak és ennyi. Ezt gerinctelennek, embertelennek tartottam volna, mégiscsak közel 20 évet "húztunk le" egymás mellett, Krisztámnak is már vagy 15 éve ő a háziorvosa.

Aztán jött a feketeleves.

Törvényi kötelezettségem, közös képviselőként, hogy a Társasház közgyűléséről minimum 8 nappal az esemény előtt meghívót küldjek körbe. Ezt meg is tettem, ahogy a törvény előírja, mindenkinek sajátot, plusz a hirdetőtáblára egyet-egyet (két lépcsőház). A kitűzött dátum 8-a volt, péntek.

Előtte nap kaptam egy háromoldalas levelet az egyik lakótól, melyben, hogy is fogalmazzam, elég furcsa hangnemben kért számon olyan dolgokat, amiket csak félismeretből, pletykából tudott, de tényként kezelt. A furcsa hangnem magában foglalt olyan kifejezéseket is, melyekkel engem, illetve a cselekedeteimet minősítette, de nem idéznék. Mindezt borzalmas helyesírással és nyelvtani lehetetlenségekkel, amiktől értelmetlenné vált a mondatok egy része.

Elolvastam, majd újra. Aztán felhívtam a másik lépcsőházban lakó könyvelőt, hogy átmennék hozzá, mivel, bár szó szerint ő nem volt említve, de érzésem szerint, ő is érintett. Férje jogban igen jártas ember, tőle vettem át a stafétát 8 éve, átolvasta a levelet, majd közölte, hogy bár az utóbbi időben egy közgyűlésre sem jött el, úgy látja, ismét itt az ideje, mert rendet kell tenni az emberek fejében.

Másnap elég sokat készültem a közgyűlésre. Nem, nem voltam ideges, dühös, csak értetlen. Tudtam, hogy a leírtak 99%-a félreértés, pletyka, ferdítés vagy tartalom nélküli vádaskodás, így félnivalóm nem volt. De akkor is készültem: átolvastam újra és újra a levelet, végiggondoltam, mit szeretnék mondani.

A közgyűlés eleje egészen könnyen és gyorsan lezajlott, abszolút higgadt voltam, a napirendi pontok mindegyikében teljes egyetértés született, minden ment a maga kerékvágásában. Itt jegyezném meg, hogy a korábbiakhoz képest sokan voltunk. Hogy ebben mennyi volt a szándékosság, mennyi a véletlen (épp lejött, épp akkor jött haza), nem tudom. Viszonylag sokan voltunk, ez biztos. A levélíró viszont, ahogy a mozgásából, gesztusaiból látni lehetett, igen feszült volt, alig várta, hogy eljussunk a napirend azon részére, melybe belefért a levele is. Ezt mi "Egyebek" néven hívjuk, amikor mindenki elmondhatja, ami a szívét nyomja, s vagy lesz belőle egy másik alkalommal előterjesztés, vagy sem, a közgyűlés eldönti. Hogy gondoskodjon a tartalmas beszélgetésről, a jelenlévőknek is kiosztott pár példányt az írásából, meg, mint megtudtam, előző nap nem csak én kaptam belőle egyet, hanem mások is. Akikről úgy gondolta, hogy egyetérthetnek vele.

Rövidre zárom: nem kellett sokat beszélnem. Az előző közös képviselőnk, a könyvelőnk férje, jogban igen csak jártas ember, alaposan elmagyarázta a levélírónak és a vele szimpatizálóknak, hogy amit a levél tartalmaz, egyrészt tévedések sorozatára épül, másrészt képtelenségeket javasol, harmadrészt ismerethiányra vall, negyedrészt olyan kiadást jelentene a háznak, amire az ég adta egy világon semmi szükség nincs, ötödrészt tisztességtelen velem szemben. Pár pontban szóltam csak hozzá, mikor a jogi tényeken felül személyes megjegyzésem volt, ám így is olyan "testőrség" sorakozott fel mellettem a lakók közül, ami bedarálta a vádakat és elűzte a vádaskodókat. Nem kertelek: mocskosul jól esett, de eszméletlenül mocskosul jól! Főleg Krisztám egy-két mondata. Nőstényoroszlán volt, harcos amazon, szikrázó szemű félistennő...

A közgyűlés végét követően megkértem a könyvelőnk férjét, legyen majd kedves összefoglalni az általa elmondottakat, mert képtelen voltam követni a mondatait, s mivel én írom a jegyzőkönyvet, jó lenne az elhangzottak szerint leírni mindent. 

Ha nem is másnap, de talán hétfőn délelőtt szólt, hogy elkészült, menjek át pár percre. Mivel mindig is jókat beszélgettünk (sokat tud sztorizni), több, mint két órát voltam nála. Leírta, mit és hogyan szólt hozzá, valamint röviden felvilágosított, amit gyanítottam is valahol, hogy a levél kiosztása az abban található szöveggel karöltve igen csak aggályos jogilag. Véleménye szerint kimeríti a nagy nyilvánosság előtt elkövetett becsületsértést. Majd elmondta, hogy ha perre akarom vinni a dolgot, mit kell tegyek.

Még most sem tudom, hogy itt ülök, s eltelt már egy hét a beszélgetésünk óta, még most sem tudom, hogy meglépjem-e. Igazából nem érzem magam megsértve, nem vágyom az illető vérére, vagy meghurcoltatására. Én megkaptam az elégtételt azzal, hogy sokan mellémálltak, hogy felszólaltak értem, hogy a mai napig vannak szomszédok, akik megdöbbenésüknek adnak hangot, s láttam megfutamodni a levélírót és támogatóit. Ugyanakkor, hogy egy másik, szintén kedves szomszédom szavaival éljek, "megérdemelné, de nem csak ezért, másért is, hogy végre megkapja, ami jár neki". Nem tudom, tényleg nem. Most, talán, a gőzt, ami felgyűlt, mindenki kiengedte valamennyire, van értelme újra növelni a nyomást egy bírósági eljárással? A héten mindenképpen döntésre jutok.

2017. augusztus 29., kedd

Rövid-hosszú hétvége

A hétvége igen kurtára, furcsára sikerült. Bár, ha máshonnan nézem, elég hosszúra.

Úgy indult, hogy a helyi vízmű céges bulit tartott a strandon pénteken, egészen éjfélig zenélt egy felfogadott banda. Mivel, mint korábban is mondtam, pár percre lakunk onnan, egészen addig egy percet sem aludtam emiatt. 

Szombaton igyekeztem ugyan kipihenni magam, de kevés sikerrel jártam. Fürödtünk volna egy kicsit, de, sajnos, a belépő árát egy régi ötezressel akartuk kifizetni (valahogy megmaradt és senkinek nem tűnt fel, hogy ez még a régi), így nem engedtek be, visszamenni meg már nem volt energiám, a többiek meg nem akartak nélkülem menni. Este aztán a közeli kocsma idült alkoholistái törzsvendégei szórakoztattak. Ha már aludni nem tudtunk, beszélgettünk Krisztámmal. A vendéglátóegység valamikor éjfél után 2 órával zárt, mi 3 óra felé aludhattunk el. Hogy aztán reggel arra ébredjek, indulni kell a már tegnapra is ígért pancsolásba. Ebédelni hazajöttünk, azzal a tervvel, hogy majd 15 óra felé visszamegyünk, s ott leszünk záróráig, vagy amíg bírjuk. 

Nem sokkal azelőtt, hogy készülődni kezdtünk volna, felhívott édesapám (a munkahelyéről), hogy nagybátyám rosszul van, ha tudok, menjek el hozzá, s ha kell, vigyem el orvoshoz. Nagybátyám egy közeli faluban lakik, közigazgatásilag a városomhoz tartozik, de csak főúton megközelíthető. Krisztával összekaptuk magunkat, srácok átmentek édesanyámhoz. Mikor kiértünk, nagybátyám már a kapuban várt. Láthatóan fájdalmai voltak. Besegítettük a kocsiba, megkérdeztem, mi a gond, s mivel ő már beszélt az orvosával, megcéloztuk a sürgősségit, Szekszárdon. 

Nem részletezem, este hat után értünk haza, nagybátyám lent maradt a kórházban. Azt beszéltük meg az orvosával, hogy ha másnap reggelig javul az állapota, a beavatkozás, amit kapott, eredményes lesz, másnap hazajöhet. Ha nem, viszünk neki csereruhát és minden mást, ami több napra kellhet. 

Annyit még megemlítenék, hogy nekitolattam a kórház udvarán egy kis oszlopnak. Tudod, az a fajta, amit építkezéskor raknak ki és kifeszítik rájuk, közéjük a szalagot, hogy munkaterületről van szó. Na, egy ilyet nem vettem észre. Szerencsére Azúr nem sérült nagyon, kisebb felszíni, majd megoldom. Akkor viszont nagyon megijedtem, mondtam is Krisztának, hogy "Összetörtem a kocsit!". Kipattant, megnézte, megnyugtatott, hogy nem. Majd hozzátette, nagyon szeretetteljesen, kedvesen, hogy ennyire fáradtan nem csoda, ha hibázok, sokkal inkább az csoda, hogy csak ennyit. Benéztem, ez van, se mentegetőzéssel, se önostorozással nem megyek már semmire.

Itthon aztán láttuk a srácokon, hogy kicsit savanyú az arcuk a délutáni pancsolás hiánya miatt, így összekapartuk magunkat (halálosan fáradt voltam már), s kimentünk a strandra. Egészen záróráig áztattuk magunkat a lemenő nap fényében.

Tegnap reggel, hétfőn, Krisztám már ment dolgozni. :( Srácokat átküldtük édesanyámhoz, én meg, úgy fél kilenc felé, már lent voltam édesapámmal Szekszárdon. Szerencsére jól reagált nagybátyám szervezete a beavatkozásra, így vizit után, a zárójelentéssel a kezében, hazajöhetett. Tízre már én is hazaértem.

Abban maradtunk édesapámmal, hogy délután kettő felé kimegyek nagybátyámhoz, segítek leszedni az utolsó barackokat, uborkákat, tököket, majd haza is hozom őket, hadd dolgozzon velük édesanyám. Próbáltam aludni, de eljutottam arra a pontra, hogy már annyira fáradt voltam, nem tudtam elaludni, akárhogy feküdtem, kényelmetlen volt. Ráadásul valaki szerelt valami gépet is a közelben, brümmögött, zörgött. Meg a szomszéd utcában lakó gyerekek is rajcsúroztak a közeli játszótéren, parkban. Zakatolt a szívem, fájt a fejem. Enni is alig ettem, pár barackot, egy kis szőlőt. Ittam, ami belém fért és próbáltam egyszerűen csak pihenni. 

Délután leszedtük a gyümölcsöket, ellenőriztük nagybátyámat, apu hozott neki enni is. Fáradt szegény, de egyébként jól van. Elhoztam a leszedett barackot, szőlőt, uborkát, tököt, s abban maradtunk, édesapám kimegy kora reggel, megnézi nagybátyámat, meg ami elmaradt, megcsinálja, aztán ha kell segítség, szól. 

Este, úgy hat óra felé beájultam az ágyba (előtte bevettem egy Frontint, ekkor már nem érdekelt semmi, csak aludni akartam). Az egyik szomszéd nem sokkal később (mikor máskor?) keresett, majd a telefonom is zenélt, de azt csak kinyomtam, nem érdekelt. Valamikor este tíz felé felébredtem, hogy piszkosul éhes vagyok. Krisztám közben lerendezte a srácokat, már aludtak, mint a bunda. Kaptam egy kis vacsorát, fogat mostam és már arra sem emlékszem, hogy visszafeküdtem az ágyunkba. 

Reggel hatkor ébredtem, sokkal kipihentebben. Főztem egy iszonyat erős teát, most azt kortyolgatom, miközben megosztom veled az életem.

Szép jó reggelt! :)

2017. augusztus 24., csütörtök

Közel a vége

Tudom, sokaknak nagyon fáj, de nemsokára itt a tanévkezdés, s bár úgy tűnhet, ez, nekünk, szülőknek a fellélegzés ideje, valójában elég sok fejfájást okoz. Nem csak azért, mert egy vagyon, főleg két gyerekkel, hanem mert az ember hozzászokik, hogy a srácok itthon vannak, kéznél, biztonságban. Most pedig közeledik az idő, mikor reggelente újra el kell engednem a kezüket. Vége a lustálkodós reggeleknek, kezdődik a katonás(abb) napirend, mikor nincs pardon, ébredni, öltözni, indulni kell. S kezdődik a napi 8 órás magány is...

De addig még van pár nap, ne lovaljam bele magam, igaz?! :)

Ott fejeztem be, hogy kaptam egy nagy leckét az élettől. Türelmet, alázatot. Egyáltalán nem bánom és félelmet sem ébresztett bennem. Sőt, valahogy nagyobb magabiztossággal ülök a volán mögé, mint korábban. Nem, nem hiszem magamról, hogy jól vezetek, de tudom, hogy jobban, mint korábban.

Hétvégén ismét elugrottunk a strandra (nincs messze, pár perc séta), ám a rövidre tervezett lubickolás (11 óra felé haza szoktunk jönni, délután megyünk vissza, 15 óra után) ezúttal nem is lett olyan rövid. Nem akaródzott hazamenni, így végül ott ebédeltünk, s egészen 14 óráig kint maradtunk. (Akkor is csak amiatt jöttünk haza, mert nem volt gyógyszerem.) Meg is kapott mindenkit a napfény. Mostanra kellemes barnasággá szelídült, olyan "jó színünk" van, de volt egy-két nap, mikor kellemetlen volt, ha hozzáértem a vállamhoz, combomhoz. Később kimentünk még, de már érkezett a 20-ára ígért rossz idő, fújt a szél, gyorsan hűlt a levegő.

Vasárnap édesanyámnál vendégeskedtünk, alaposan belakmároztunk. Hétfőn bevásároltunk pár dolgot az iskolai listából. Kriszti függönyanyagot is választott, a szülői házba kért sógorom új sötétítőket. Sajnos ezt szerdán cserélni kellett, mert a gyári adatlaphoz képest rövidebb volt (150-es helyett 140-es volt). A boltban szó nélkül cserélték, sűrű bocsánatkérések közepette. Az új anyag még jobb is, szerintem.

De előtte, még kedden, elgurultunk a közeli Decathlonba. Cipők, ruhák, többségük iskolába, más részük nekünk, felnőtteknek. Kaptam két melegítőalsót, egy ingpólót, zoknikat... Srácoknak cipők, pólók, nadrágok, zoknik... Sebi vett magának a tájolót, Beni meg egy fejlámpát. Ott voltunk vagy 3 órát, el is fáradtam, pedig még nem is mentünk át a szomszédos Müllerbe, ahol írószereket vettünk, meg az Aldiba, ahonnan egy kis uzsonnával leptük meg magunkat.

Még odafelé történt, hogy a visszapillantóban észrevettem egy Opelt, nagyon jött, majd beállt mögénk. Nem vagyok teljes mértékben tisztában a szakkifejezésekkel, de "tolt", vagy tolni szeretett volna. Én viszont sosem engedem főúton 90 fölé a sebességet, most sem gyorsítottam. Igaz, nem is pöccintettem oda a féknek, hogy észhez térjen, nem vagyok olyan típus, aki szeret bosszút állni, vagy önkéntes rendőrködni. Figyeltem a mozgását, de nem csináltam ügyet abból, ahogy mögöttünk jött. Teljesen tisztában voltam azzal is, hogy mikor vágott ki mögülünk irányjelzés nélkül, majd kezdte igazán nyomni, egy olyan szakaszon, ahol épelméjű ember nem csinált volna ilyet. Szépen levettem a lábam a gázpedálról, mert láttam, hogy nem fog beférni, majd mikor nyilvánvalóvá vált, hogy még ez kevés, finoman fékeztem egy rövidet. S hogy mit nyert ezzel a veszélyes manőverrel? Körülbelül 8-10 másodpercet. Utána utolért egy kisteherautót, ami mögül már nem látott úgy ki, mint mögülünk, így jó darabon kísérte. :P

Hazafelé beugrottunk Kriszti rokonaihoz, vittünk nekik két doboznyi üres üveget (méhészkednek), cserébe kaptunk egy telit, mennyeien finom akácmézzel töltve. Srácok kicsit macskázhattak, kutyázhattak, galambokat nézhettek, míg mi beszélgettünk.

Ma pszichológusnál voltam, meg sétáltunk, s közben bevásároltunk, legyen mit főzni holnap. Terveink szerint húsleves lesz, meggyszósz és rizs, illetve pirított dara. Nagy kedvenc mindegyik, az egész család örömmel fogadta az ötletemet. A húst már feldaraboltam, Kriszta befűszerezte, holnap csak oda kell rakni.

Majdnem elfelejtettem!

Egészségügyi téren van egy-két változás, újdonság. Egyrészt, a vastagbelem nagyon jól viselkedik, elkényeztet. Semmi vérzés, semmi fájdalom, pedig nem kímélem, elég sok rostos ételt ettem mostanában. Másrészt, vettünk egy gerincvédő és tartásjavító hevedert. Egész más lett a világ, ahogy egyenesebb tartásra kényszerít. Csak oda kell figyelni rá, mert hajlamos kidörzsölni a bőrt, nem lehet egész nap fent, 1-2 óra után le kell venni. Póló fölé kéne felvenni, vagy atlétát venni alá. Az időjárásra tekintettel ez is elérkezik nemsokára. De összességében sokkal jobban vagyok, s ezt a gyógyfürdőben kapott kezelésnek, valamint annak tudom be, hogy lelkiekben sokkal pihentebb, kiegyensúlyozottabb vagyok. Utóbbiban teljesen biztosan közrejátszik, hogy Krisztám kivett két hét szabadságot, így sokkal több időt tudtunk együtt tölteni. 

Egy férfinak is fontos, hogy szeretve érezze magát, legyünk akármennyire is az erősebbnek nevezett nem tagjai. Szükségünk van az erőre, amit ez ad, hogy újra és újra képesek legyünk felfogni a családnak szánt pofonokat, hogy újra és újra fel tudjunk állni, hogy újra és újra támaszok lehessünk a bajban, hogy újra és újra a hátunkra vehessük a lemaradókat, a gyengélkedőket. Csak úgy tudunk önmagunkból adni, ha előtte kapunk is.

2017. augusztus 18., péntek

Vastag vonal

Ahogy ígértem, visszatérek az autós témára. Azért írom külön, mert, bár Bikal felé történt, de attól hangulatban mindenképpen különbözik.

Hú... Akkor kezdjünk bele.

Nem egyszerű, mert olyasmiről van szó, amire egyáltalán nem vagyok büszke, sőt! De muszáj kiírnom magamból. Aztán hogy te mit gondolsz róla, a te dolgod. Nálamnál jobban úgysem ítélhetsz el.

Nem tudom, hol voltunk pontosan, valahol Bonyhád és Bikal között.

Egy traktor kanyarodott elénk, épp a földre tarthatott, fel volt szerelve valamilyen eszközzel, ott ringott előttünk a sok veszélyes fémeszköz. Nem a jármű sebessége zavart, hanem ezek látványa.

Enyhe bal kanyar volt, pici emelkedővel.

Kikukkantottam a traktor mögül, néztem a távolságot, néztem az utat. Úgy láttam, tiszta minden, elég hely is idő áll rendelkezésemre, a belátható távolságban nem jött szemben senki.

Visszapillantóban minden rendben.

Felpörgettem Azúrkát, kiraktam az irányjelzőt és nyomtam a gázt.

Mikor a traktor mellé értem, megjelent szemből egy fekete autó. És nagyon jött...

Se időm, se helyem nem volt, hogy beférjek a traktor elé, a korábbi helyemet meg már elfoglalta egy másik autó, de mindegy is volt, ugyanannyi idő, vagy még több lett volna, mintha befejeztem volna az előzést.

A traktoros meg veszettül nyomta a dudát.

Kriszta szerint a fekete autó sofőrje mutogatott, vagy gesztikulált. Én nem őt figyeltem.

Jobbra traktor, nincs se hely, se idő megelőzni, se fékezve visszasorolni. Ha vészfékezek, vagy csattanunk a feketével, vagy nem.

Egyetlen pillanatra megnyomtam a féket, majd kormány balra, irány az utat és a szántóföldet elválasztó füves terület.

A fekete autó elzúgott mellettünk, a traktoros még mindig dudált. A visszapillantóból ellenőriztem, hogy senkinek nem lett semmi baja, sem kocsin belül, sem azon kívül, majd fékezés nélkül, de körülnézve és indexelve visszatereltem az autót az útra.

Senki nem jött utánunk, nem dudált le, nem integetett, nem hívott rendőrt rám. De nem ez volt a furcsa. Hanem hogy a kocsiban végig néma csend uralkodott, se Kriszta, se a gyerekek nem adtak ki egy hangot sem. Mint utólag megtudtam páromtól, mikor észrevettem a fekete autót, kicsúszott a számon egy "Ó, b+!", de ezen felül semmi.

Fent írtam, hogy nálam jobban nem ítélhetsz el. S ez igaz is. De miután ezen túlléptem, rájöttem, nincs miért ostoroznom magam, nincs értelme. Arra koncentrálok, hogy kaptam egy iszonyatosan nagy és fontos leckét, ráadásul piszkosul olcsón.

Ahogy Zoli barátom mondta egyszer régen: behúzhatok egy újabb vonalat a rutin mellé. Ez most egy nagyon vastag vonal...

Még egy kis nyaralás

Tombol a nyár, még mindig. De jól van ez így, ilyenkor kell izzadni és strandolni, nem télen... Illetve, a magunkfajtának kell ilyenkor, mert vannak olyan szerencsések, akik jó helyre születtek, s megállás nélkül tehetik ugyanezt. 

Bele is pusztulnék, nekem kell a többi évszak is! :D

De most még nyár van.

Meséltem ugye, hogy felszabadultam a külsőmmel kapcsolatos belső nyomás alól?! Persze, hogy meséltem, csak olyan jó újra és újra elmondani! ;) Egyébként félelmetes az emberi elme, mekkora hatalommal bír a porhüvelyünk és saját maga felett. Ugyanakkor épp oly törékeny is. De hogy a mondanivalóm velejénél maradjak: ismét elmentünk a helyi strandra és nagyon jól éreztük magunkat!

Közben beiktattam volt oktatóm műhelyét is, kevertettem festéket Azúrhoz, most már csak a megfelelő időjárási feltételeket várom (ne legyen hőség, ne legyen erős napfény, de ne is essen egy-két napig), s egy pici ecsettel, persze alapos autómosás után, nekiugrok a javításnak. Megérdemli a Kék Villám a törődést, hiszen amit kap tőlem egy-egy hosszabb út során... 

Egyébként mostanában egyre kevesebbet makrancoskodik, összeszokunk lassan. Nem egyszer előfordult, hogy egy-egy útkereszteződésben, ahol eredetileg kettesben szépen befordulhattam volna, meg kellett állnom, de elfelejtettem visszaváltani, s csak akkor vettem észre, hogy így indultam el, mikor kettesbe szerettem volna váltani. Legutóbb ugyanezt hármasból is elkövettem... 

Parkolás terén is alakulgat a helyzet, az orral előre egész jól megy már, mostanában majd odafigyelek a tolatósra is, azon is van még mit javítani. Vizsgához elég volt, amit a kötelező órák alatt megtanultam, de a saját lécem ennél magasabban van.

Az igazi mumusom továbbra is a lejtőnek felfelé elindulás. Rühellem, például, azokat a kereszteződéseket, ahol a STOP, vagy a macisajt tábla után szintkülönbséggel kell megküzdenem.  Persze a városomban hemzsegnek az ilyen kereszteződések. :P Tudom, kézifékes, tudom! De meg kell tanulnom anélkül is!

Apropó fék! Továbbra is kíméletesen használom. Lehet, ezzel az idegeire megyek másoknak, de én nem tábláig/vonalig nyomom a gázt, hogy aztán erősen fékezzek, hanem már sok-sok méterrel korábban leveszem a lábam a gázról, hogy mire elérem a korlátozót, épp csak oda kelljen pöttyinteni a féknek, vagy még azt se, csak visszaváltani 1-2 fokozatot.

De lépjünk tovább (majd visszatérek még erre, még ma, türelem)!

Lejárt a gyógykezelésem a gyógyfürdőben. A masszőr szerint, de ezt megerősítette Krisztám is, illetve a közérzetem is, nagyon sokat javult a hátam, derekam. Iszonyatos csomók voltak és még vannak is benne, de már sokkal jobb. Kevésbé fáj, könnyebben is mozgok. Jó lenne egy gyógyfürdő és masszázs bérlet, amivel a kiírt kezelések után is, legalább karbantartás szintjén, látogathatnám az intézményt. Van is ilyen, de nem számolható el egészségpénztárra, így, a tanévkezdés árnyékában, egyelőre, jegeltem a dolgot. (A TENS készüléket már nem is említem, ami nekem kéne, 30-40 ezer körül tanyázik.) Úgyis vissza kell még mennem a reumatológushoz is, leadni a kezelőlapot, hogy részt vettem mindenen és jelenteni, hogy érzem magam aktuálisan.

Viszont utolsó nap elcsaltam Krisztát is a fürdőbe, nézze meg, hol áztattam, kezeltettem magam 15 napon át. Nagyon tetszett neki. Kellemesen elfáradt, de úgy érezte, el tudná viselni télidőben, akár megfázás elleni megelőző kezelésként is a heti egy-két alkalmat. Elhiszem, a 36 fokos víz elég jól átmelegít. ;) 

Szerdán, 16-án, visszakaptam a szemüvegemet. Pontosabban, új keretbe rakták a régi lencséimet. Végre ismét látok napsütésben és nem vakulok meg vezetés közben az aszfaltról visszaverődő fénytől. Eltartott egy ideig, körülbelül 3 hét volt, mire sikerült megoldaniuk, de végül csak összejött, s ez a lényeg. Aznap még egy adag vasat is benyomattam a doktornénimmel, mert másnap utaztunk, s a friss laboreredményem szerint, az egészséges vasmennyiség minimumának felével rendelkeztem éppen: a 12,5-hez képest 6,3-mal. Mindezt úgy, hogy napi beszedem az ajánlott vasmennyiség többszörösét (meg egy csomó minden más is van a csomagban).

S elérkezett 17-e, csütörtök napja. Az utazás napja, pontosabban, a kirándulásé. Nem mentünk messzire, Bikalt céloztuk meg, az élménybirtokot ígértük meg a srácoknak.

Nyitásra értünk oda és zárás előtt kb. fél órával léptünk ki a kapun. Nagyon jól érzetük magunkat, a meleg ellenére is. S ami igazán furcsa, hogy ott voltunk "egész" nap, mégsem tudtunk mindent megnézni. Igen, vannak olyan helyek a birtokon, ahová be sem tettük a lábunkat. Nem akarom senki szórakozását elrontani, ezért nem árulok el sokat, de pár apróságot igen:
- nagyon finomak a pékségben kapható péksütemények
- fantasztikus illat árad az étteremből, nagyon hangulatos helyen lehet enni
- igen kényelmes a lovaskocsi, vicces a kocsis
- saját maguknak is nagyon jó hangulatot teremtenek  a látogatók a kibérelhető középkori ruhákkal
- az előadások szórakoztatóak, vidámak
- még az illemhelyeken is lantzene szól
- a fegyverbemutató kevésbé, míg a lovagi torna jobban felcsigázza a fiúgyermekeket
- a kurtizánképzésen résztvevő hölgyek valóban kapnak diplomát, Krisztának is van :D
- rengeteg pénzt el lehet(ett volna) költeni, mi csak apró emléktárgyakat vásároltunk

Röviden: aki teheti, menjen el! Nem vagyok egy embertömeget kedvelő, sétáért élő-haló pasi, de a programok bőven kárpótoltak mindenért. Le a kalappal a színészek előtt!

Hazafelé bementünk Tolnára, Zoli barátomékhoz. Eredetileg csak beköszöntünk volna, egy kis pihenés, egy pohár üdítő, aztán sipirc haza, de, sajnos, nem tudtuk már enni Bikalon (nem volt hol) és Sebestyén megemlítette, hogy éhes. Zoltán már kapta is elő a telefont és rendelt vagy 4 pizzát, Móni meg telepakolta az asztalt mindenféle alkoholmentes innivalóval. Ha emlékeim nem csalnak, egymagam termeltem be egy másfél literes narancslevet. Olyan jól esett a hideg gyümölcslé, mint még soha. Közben jót beszélgettünk. Végül fél kilenckor indultunk haza...

2017. augusztus 4., péntek

Nyaraltunk

Végül is, annyira nem volt zsúfolt a hetem :D

Elmentem a háziorvosomhoz, a szokásos vasinjekcióért, aztán másnap a helyi gyógyfürdő, majd pénteken az ékszerész. Elkészült a gyűrűm: három mérettel kisebbet készítettem, úgy, hogy egyszer már vettek be belőle, évekkel ezelőtt. Már vásárláskor is picit nagy volt (középső ujjamon hordtam), de nem csináltam belőle gondot, egészen addig, míg el nem deformálódott költözés közben. Most jó, nem csúszik le, de nem is szorít. Ha nem tévedek, 1500,- Ft volt.

Épp hazaértem, mikor hívtak az Ofotértből, hogy a javításra beadott szemüvegemhez elfelejtették elkérni a számlát, fáradjak majd be valamikor, mert anélkül nem nyúlnak a kerethez. Ami elpattant. Hét hónap után. Egy egyszerű orra tolás közben. Mivel nekem már csak az előlegszámla van meg, az eredetit le kellett adni a Vitaminpénztárnak, másolat meg nincs, miért is lenne, senki se mondta, hogy kéne, csak azt vihettem le szombaton. 

Kérdeztem, hogy ha nekik megvan a rendszerben (mert megvan, láttam, mikor átvette a szemüvegemet), miért nem elég az, nyomtassák ki és kész. A válasz az volt, hogy ezt ők nem tehetik meg, nekik az kell, ami nálam van. Mondtam, nekem meg az nincs meg, senki nem mondta, hogy kéne, különben is, ha a másolatot tudnám csak bemutatni, mennyiben lenne az jó, mikor az EREDETI ott van a számítógépükben?! 

A hölgy igazat adott, de a szabályzat köti őt is. Mondtam, elhiszem, de ettől még a tény tény marad: kifizettem a szemüveget, náluk fizettem ki, enélkül meg sem kaphattam volna, s vissza sem fogadták volna javításra, ergo, az, hogy a keret jótállásos, s törvényi kötelezettségük van ennek javítására, nem változik meg azzal, hogy nekem nincs meg az eredeti számla másolata. Annyit mondott, hogy mindent megtesznek. Várom az eredményt.

De a szombat nem csak emiatt volt "nevezetes", hanem, mert ahogy végeztünk az Ofotértben, már irányítottam is Azúrt észak felé. Beugrottunk anyósomhoz, majd át a hídon és irány Dunapataj, egészen pontosan a Szelidi tó. Ott vettünk ki egy kis házat, három éjszakára.

Az elsőn, sajnos, kissé hangos volt a szomszéd, s ezen az sem változtatott, hogy szóltam neki, először kedvesen, majd erősebben. Végül bevettem egy Frontint és nemsokára úgy horkoltam, mint a nagyok. Meg is egyeztünk Krisztával, hogy ha legközelebb többnapos kikapcsolódást szervezünk, a péntek és szombat estét kihagyjuk.

Egyébként nagyon élveztem: fagyiztunk, sétáltunk, strandoltunk. Még péntek este főzött Krisztám egy nagy adag maszatost (makaróni szósz gomba nélkül), meg sütött egész csirkecombokat. Vittünk még ezt-azt melléjük (tészta, savanyúság, kenyér), plusz némi gyümölcs és egy kis házikolbász meg sajt. Úgy voltunk vele, hogy ennyi elég lesz szombatra és vasárnapra, majd hétfőn keresünk egy élelmiszerboltot, meg eszünk majd valahol, ha megkívánunk valamit.

Nem ragozom, megettük, amit meg akartuk és vettünk, amit venni szerettünk volna. Egyébként élveztük a jó időt, a vizet, a pihenést. Annyi érdemel még említést ezen felül, hogy a szállásunk udvarára egy igen keskeny kapun keresztül lehetett csak bejutni, nekem, mint kezdő sofőrnek, igen csak oda kellett figyelni a ki- és beálláskor. Kint is hagyhattam volna a kocsit, de abban mi lett volna a kihívás? :) Így meg gyakoroltam.

Krisztám készített fotókat rólam, meg a srácokról, cserébe én is lefényképeztem, ahogy vízibicikliztek. De ennél többet nem foglalkoztunk a digitális megörökítéssel. Élményeket gyűjtöttünk, nem pixeleket! ;)

Kedd délután indultunk haza. Mondták is mások, rokonok, hogy most kéne ottmaradni. Persze, tudjuk, de azt senki nem ajánlotta fel, hogy fizeti a szállást és a többit. :P Hazafelé megint beugrottunk anyóshoz, kaptunk egy kis uzsonnát, majd Krisztám egyik rokonánál vettünk akácmézet. Nem volt honvágyam, de a saját ágyam és fürdőkádam már nagyon hiányzott.

Holnap jelenésem van a volt vezetés oktatómnál, némi segítségre van szükségem, valami intelligens ember rácsapta az ajtót Azúrra, s megsérült a festés. Mivel a volt mesterem másik szakmája fényező, könnyedén megoldható a szín kikeverése és az egyéb, maszatolós dolgok. Meg majd keresnem kell egy autókárpitost is, a bal egyes szivacsa eléggé haldoklik. Hátha ismer valakit...

Jövő héten megint a helyi gyógyfürdő, masszázs (de várom már!), s ha minden klappol majd, még az ünnep előtt eljutunk Bikalra. Az sincs kizárva, hogy idén még egyszer elugrunk Tamásiba, vagy egy másik fürdőbe. Jövőre, talán, Orfű és Magyarhertelend... De addig még sok víz lefolyik a Dunán.

2017. július 22., szombat

Zsúfolt hetek

Írtam arról legutóbb, hogy szeretnénk elmenni a Baracs-Kisapostagi Repülőnapra. Jelentem, nagy örömmel, sikerült, ott voltunk, s bármilyen fura is, én vezettem! Nem a repülőt, a kocsit!:D

Itt egy fénykép, Krisztámról és a gyerekekről, mielőtt felszálltak volna.


Nem, én nem mentem velük. Egyrészt, a gép 4 személyes, s ebbe a pilóta is beletartozik, másrészt, valami iszonyú sok pénzt kéne nekem azért fizetni, hogy elszakadjak az anyaföldtől. Az én őseim - ha Darwinnak van igaza -, már a földön születtek, semmi közük nem volt a fákhoz. Ember nem született és élt még akkora tériszonnyal, mint én. Vagy igen, de még nem ismerkedtünk meg. Mivel azonban még nekünk kellett fizetni a sétarepülésért, így én odalent vártam, hogy visszatérjenek. Végig követtem a gépet a tekintetemmel és, szerintem, végig vissza is tartottam a  lélegzetemet...

Miután a srácok megkapták, amiért jöttünk (amit nagyon, nagyon, nagyon élveztek), sok miértje nem volt a maradásunknak. Főleg úgy, hogy Krisztám rokonai Baracson élnek, s meghívtak minket ebédre. Ennek, úgy két óra felé, mikorra odaértünk hozzájuk, már erős érkezése volt. Az étel első osztályú volt, a társaság meg szeretetteljes.

Következő hét hétfőjén (10-én) a társasház egyik lépcsőházában az épületgépészeti helyiséget kellett kitakaríttatnom, kifestetnem, mivel egy hajléktalan költözött be oda. Rengeteg mocskot hagyott maga után, literszám álltak a vizelettel teli palackok, vagy 3 zsák koszos, büdös ruha mellett. Emellett üres borosüvegek, gyógyszeres üvegcsék, cigarettacsikkek, és egyéb hulladék tarkította a képet. Meg bűz. Utána zárcsere a helyiség ajtajában és bezártam. 

Most csütörtökön (20-án) ugyanezt végigzongoráztattam a vállalkozóval a társasház másik lépcsőházában is, de ott találtunk egy személyi igazolványt is, amit leadtam a rendőrségen. Az ügyeletes csak egy pillantást vetett az iratra, máris mondta, hogy ismeri a fickót, épp most fogják átszállítani, lecsüccsentik betöréses lopásért. Végre lesz egy kis nyugalmuk tőle, ismerik jól, sok gondjuk volt vele. Valahol nagyon kisiklott ennek a 20 éves srácnak az élete...

De tekerjünk kicsit visszább!

Szerdán, 12-én, felpakoltuk magunkat és Azúrt (indulás előtt még megejtettünk egy újabb izzócserét, most a jobb oldalon, hátul), s elindultunk Tamásiba, a fürdőhöz. Navigációs szoftverre támaszkodtam, Németkér után már nem ismertem az utat. Néha megtréfált ugyan (láthatatlan sebességkorlátozó táblákra hivatkozott), de elvitt Tamásiba. Ott, javarészt a saját butaságomból, kicsit eltévedtünk, a lökött szoftver helyett a táblákat kellett volna figyelnem, s nem lett volna semmi baj. Így tettünk egy kis kitérőt, s megzötyögtettem a családot egy termésköves utcában. Azúr kiválóan vizsgázott.

Nagyon jól éreztük magunkat Tamásiban. Nyitás után nem sokkal értünk oda, voltak ugyan, de bőven jutott hely mindenkinek. Végre szabadon kamatoztathattam a helyi gyógyfürdőben megszerzett magabiztosságomat. Mármint azt, hogy nem érdekel (lesz@rom), ki mit gondol a testem jelenlegi állapotáról. Ez a teher évtizedekig nyomta a vállam, mostanra megszabadultam tőle, mi sem bizonyítja jobban, minthogy egy száll fürdőnadrágban ültem az étkezde teraszára, s nem is jutott eszembe, hogy eltakarjam a pocakom, mellkasom, vagy hogy azzal foglalkozzam, ki hogy néz rám. Totálisan ellazultam és élveztem a napsütést, a vizet, a kaját, a gyerekeim mosolyát és Kriszta szeretetét, ahogy odabújt hozzám. A nagy felszabadultságot egy alapos, válltájéki leégéssel ünnepeltem, de megérte, mert tényleg szuperül éreztem magam! 

Hazafelé vettünk cecei dinnyét, ettünk németkéri fagyit és véglegesen rájöttem, hogy nem szabad teljesen a navigációs kütyüre hagyatkoznom. Vagy arra, amit mond, vagy a fülemre, vagy mi... De így is hazaértünk, gond nélkül.

Szombaton, 15-én, kerti partira voltunk hivatalosak Gerjenbe. Kisebb autókaravánnal mentünk, elől a szervezővel. Jó hangulat volt, húst sütögettünk, mindenki hozott sütit, zene szólt, beszélgettünk, volt aki pecázott vagy csónakázott is, a bátrabbak meg úszkálhattak is a holtágban. A gyerekek is bemerészkedtek a vízbe, nekik egy korábban kikotort, majd kaviccsal feltöltött, biztonságos rész jutott. Elfáradtam délutánra, de ki nem hagytam volna.

Még 19-én, a helyi gyógyfürdőből, kezelésről hazafelé beugrott az egyik helyi autósboltba, s vettem Azúrba új szőnyegeket. A régi szövetet, ami eléggé leharcolt volt már (ezzel vettük), lecseréltem gumira. A kereskedő nagyon jó fej volt, mikor mondtam neki, hogy 4 darabos szettet keresek, mondta, hogy jelenleg nincs, de van olyan lehetőség, hogy két első, két hátsó szőnyeg, s azt odaadja a szett áráért. Így 1200,-Ft-ot spórolt nekem. Gyorsan vettem egy műszarfalápoló folyadékot is, "hálából". Majd jönnöm kell dísztárcsákért is, Azúr 15-én eldobta a bal elsőt. Illetve, az hagyott el minket.

Valamelyik nap faternak is segítettem, vettünk a Tescoban marhatrágyát, s kivittük a kertbe. Igazából apu bátyjáé a hely, de közösen művelik. Visszafelé barackot, tököt hoztunk.

De 20-án nem csak a társasházi takarítás történt, majdnem elfelejtettem!

Aznapra voltam hivatalos a munkaügyi központba, délelőtt 10-re. Körülbelül 9:45-kor már ott voltam, reménykedve, hogy talán hamarabb végzek. Nem szaporítom a szót: 11:45 körül léptem ki az épületből. Mint kiderült, az az ügyintéző, akihez tartozom, 9 óra körül hívott be utoljára ügyfelet, aki azóta is bent volt. Sem érdeklődésre, sem önmagától nem adott tájékoztatást senkinek sem arról, hogy mi történik, mikor lesz ideje fogadni azt az 5-6 embert, akik kint ülnek, s várják a sorukat. De maximum délig, mert aznap addig volt ügyfélfogadás. Végül az egyik kislány, aki az ügyfeles pultnál ült, feltelefonált egy másik ügyintézőnek, aki fogadott és adott egy új időpontot. 

Hogy ideges voltam-e? Nem mondanám, tudatosan törekszem arra, hogy minél kevesebb dolog húzza fel az agyam. Türelmetlen voltam-e? Úgy 11 óra után már igen. Ami viszont a legjobban zavart, az a hely volt: levegőtlen, meleg, emberszagú. Aznap is hőségriadó volt, de a kutyának nem jutott eszébe, hogy bekapcsoljon egy klímát (gondolom nincs is a szinten), ventilátort hozzon, vagy vízzel kínálja a várakozókat. Az ügyfeles pult fölött pörgött ugyan egy mennyezeti légkavaró, de az csak a pultban ücsörgő lányokat "hűtötte", nekünk csak jutott volna belőle, ha odaálltunk volna melléjük. Kriszta átjött, hogy hozzon nekem valami harapnivalót meg hűtött innivalót (még szerencse, hogy a két épület egymás mellett áll), de alig felért, már fordult is vissza, mert olyan állapotok uralkodtak, hogy ő se bírta, pedig neki nincs baja a meleggel. Szerencsére én akkor már fent voltam a másik ügyintézőnél és pár perc múlva követtem a példáját, elhagytam a helyszínt. Előtte még, az az ügyintéző, aki végül fogadott, arra buzdított, tegyek panaszt a vezetőnél, mert ez valóban felháborító. Megfontolom, de alapvetően nem vagyok ennek híve. Biztosan nem azért történt mindez, mert az ügyintéző, akihez eredetileg mentem, úgy kelt fel reggel, hogy most aztán kiszúrok mindenkivel, akivel csak lehet. Valami gondja lehetett. Másrészt, ezzel nem kapom vissza az elvesztegetett órákat, s attól sem fogom jobban érezni magam, ha kiderül, az ügyintéző valami megrovást, figyelmeztetést vagy ejnye-bejnyét kap.

Még valami 21-ről: nem csak a rendőrségen voltam, hanem az egyik ékszerésznél is. Rászántam magam, hogy bevetessek a gyűrűmből, mert már nem egyszer előfordult, hogy leesett az ujjamról. Nem szerettem volna elhagyni, ezzel esküdtünk, nagyon fontos számomra. Három mérettel lesz kisebb, mint most.

A jövő hetet nem szeretném ilyen elfoglaltan tölteni (gyógyfürdőbe is csak egyszer megyek). Remélem, mások is így gondolják majd!

2017. július 6., csütörtök

Azúr túlcsordulás

Első körben elmondanám, hogy továbbra is szeretem a gyógyfürdőnket. Tervezzük egy másik meglátogatását is, István szomszédunk javaslatára a tamásit szemeltük ki. Az, persze, nem OEP támogatott látogatás lesz, s inkább a fürdőzés miatt, mint gyógyhatást keresve mennénk oda.

Emellett most hétvégén a kisapostagi repülőnapot célozzuk meg, illetve Krisztám unokatestvérét látogatjuk meg, akik a reptér közelében laknak. Valamikor majd beleférhet Szelidi is, meg Bikal és Gunaras. Utóbbi legnagyobb sajnálatomra...

Srácok javarészt velem vannak itthon, egy-két napot leszámítva. Legutóbb sógorom vigyázott rájuk, míg Krisztámmal és anyósommal elmentünk vásárolni pár ruhát, elsősorban a mamának. Közben én is találtam magamnak egy dzsekit (több, mint 14 éve nincs), illetve egy 50%-kal leárazott Nike cipőt. Semmi baja, csak utolsó pár volt, s nem átlagos méret. Nekem viszont pont jó. :D

Beszéltem arról is, hogy ki kell cserélni Azúr bal hátsó lámpáját, s ezt Krisztámmal szerettem volna végrehajtani. Végül nem így alakult. Beni segített nekem. Leginkább az alkatrészek, szerszámok adogatásával, illetve a fékpedál nyomkodásával. Kiderült, hogy a féklámpa is kiégett, azt is ki kellett cserélnünk. Profik voltunk, egyszerűen profik... :D 

A képeken látszik, hogy a régi bura (ki volt aki kitalálta, hogy ezt így kell írni?) alsó része homályosabb, fátyolosabb az állandó párásodástól. Mielőtt megvádolnál: a régit nem lehetett javítani, több helyen is kisebb-nagyobb repedések voltak rajta. Az "új" meg eredeti ugyan, de bontott. Harmada volt az új utángyártott bura árának.

Előtte - Utána

De nem csak Azúr farához, hanem az első kerekek mögötti sárvédőkhöz is hozzá kellett nyúlni. Az első ajtókat kinyitva, azok alsó sarkához pillantva látni lehetett, hogy ott lerakódott sár, kosz és növényi maradványok. Ennek kitakarításához le kellett venni a sárvédőket, illetve a dobbetéteket is ki kellett mozdítani a helyéről. Készítettem két képet, ezek takarítás után készültek. A jobb oldalit ábrázolják, bal oldalon ugyanez a helyzet, de arról, mivel ugyanilyen, nem készítettem fotókat.


Nem kevés kosz jött ki, de mentségemre szóljon, négy hónapja van nálunk Azúr, s ez nem ennyi idő alatt gyűlt össze. Mielőtt visszacsavaroztam volna mindent a helyére, István szomszéd segítségével bekentük a fotón is látható fémrészeket alvázvédővel. A dísztárcsákat is cserélni kell majd, ne piszkálj miatta, tudom, hogy betegek...

Ma meg hazahoztam a téli abroncsokat a gumistól (sógor lehozta anyóstól a hétvégén), immár felnin vannak. Szaki tanácsára oldalra fordítva, egymásra halmozva tárolom a tappancsokat.

Sajnos a fotóművet még mindig nem sikerült az én szájízemnek megfelelően beállítani. Már háromszor voltam, negyedjére nem kezdtek neki, elmentünk egy pár kilométeres körre a főnökkel, aki megmutatta, hogy a beállítás jó. Nem tudom, nekem miért nem viselkedik úgy az autó, ahogy az ő kezei között, de elfogadtam, ez van. Majd ha nagyon zavar, keresek egy másik "garázst", hátha ott eltalálják az ízlésemet.

2017. június 27., kedd

Mint a hal

Múlt héten megtörtént a csoda, melyre évtizedek óta vár a fél város...

Na jó, nem igaz. Az igen, hogy évtizedek óta, de nem a fél város és nem is várta senki. De az bizonyos, hogy iszonyat régen voltam nyilvános fürdőhelyen (strand, uszoda...). Egyrészt, nem tudok úszni, tériszonyom van a vízben, másrészt, erősen dolgozott bennem a túlsúly miatti szégyenérzet. Nem mondom, hogy mára maradéktalanul megszabadultam ettől, de eljutottam oda, hogy már nem érdekel, ki mit gondol rólam. Az meg, hogy bennem él egy kép önmagamról, mint a lehetőségekhez képest egészséges emberről, az én dolgom. Teszek érte, ahogy tudok.

Múlt héten kétszer is meglátogattam a város "új" gyógyászati épületét, a balneológiát. Tegyük hozzá csendesen, nem nagyon hittem én ebben, de mások esküsznek rá. De nem csak áztatom magam a gyógyvízben, hanem tornát is végeztetnek velem, valamint masszőr is kezelésbe veszi a hátamat.

Gyerekek (srácok, urak, csajok, lányok, asszonyok és mindenki), ez FANTASZTIKUS! A meleg gyógyvíz ellazít, a vízalatti torna (fejem azért kint van) kíméletesen átmozgat, a masszázs meg hol finoman, hol erőteljesebben, de megszabadít a mélyebben megbúvó izomfájdalmaktól.

Röviden: én, aki sosem rajongott a fürdőhelyekért, alig várom, hogy ismét mehessek. Sajnos, csak hetente kétszer, de már ez is sokat segített, pedig, eddig csak kétszer voltam. Jó, igen, elmúlik a hatása egy idő után, egy nap, körülbelül, de addig sokkal jobban érzem magam. Ha neked is fáj, állandó jelleggel fáj a hátad, derekad, nagyon jól tudod, miről beszélek. Egy napnyi könnyebbségért, vagy akár csak pár óráért is mennyire hálásak tudunk lenni!

De nemrég ott fejeztem be, hogy iskolai évzáró.

Nos, mindkét gyerek kitűnő lett. Ha jól emlékszem, összesen 10 tantárgyi dicsérettel zártak. Mindketten könyvjutalmat kaptak. Meg oklevelet. Ha Benikém egészséges lett volna, magán az ünnepségen vehette volna át az igazgatónőtől az angol verseny megyei 3. helyéért a jutalmat. Így Kriszta ment ki helyette. De megörökítettem, már amennyire a fényképezőgépünk filmfelvevő képessége ezt lehetővé tette. Nagyon büszkék vagyunk a gyerekeinkre. Persze, akkor is azok lennénk, s ugyanígy szeretnénk őket, ha nem  lennének kitűnők, de nem csaplak be sem téged, sem magamat: piszok jó érzés, hogy ilyen jól sikerült utódokkal ajándékozott meg minket az ég.

Krisztám továbbra is szép, kívánatos és fáradt. Neki nincs nyári szünet, se gyógyfürdő, se masszázs. Igyekszem könnyíteni a dolgát, de a munkahelyére nem mehetek be helyette. Lelkem legmélyéig hálás vagyok neki minden erőfeszítéséért, amit a házasságunk és a családunk megmaradásáért, fennmaradásáért tesz!

Zárásként, mielőtt letenném a fejem a párnára: rendeltem Azúrnak bal hátsó lámpaburát. Ha minden jól megy, csütörtökön kicseréljük. Mármint Kriszta és én. Gábor megmutatta (még Bonyhádon), hogy kell leszedni, izzót cserélni. Emellett letöltöttem a netről a kézikönyvet is. :D Viszont egyedül nem tudok meggyőződni róla, hogy minden izzót jó helyre raktam-e vissza. Ehhez kell Édes Drágám két pici szeme és cseresznye ajka. Meg a, remélhetőleg, jól megérdemelt hitvesi csókhoz, a jól végzett munka jutalmaként. ;)

Jó éjt!

2017. június 21., szerda

Az érem másik oldala, avagy, a kőkemény mennyire jó

Ha úgy érezted volna, tegnap panaszkodtam volna, vagy csak azt akartam leírni, mennyire elfáradtam, félresiklott a szándékom. Helyrerakom, ahogy erőmből telik.

Elfáradtam, hogyne fáradtam volna, alapjáraton is kész vagyok délutánra, 14-15 óra felé. De nem ez a lényeges, hanem az, hogy tegnap mitől.

Kiléptem a komfortzónámból, s olyasmivel telt a napom, amire egy éve nem hogy esélyt nem láttam, de nem is gondoltam volna rá. Még hogy én vezessek, autót vegyünk és szerelőhöz menjek egy másik városba, majd ott álljak órákat, s végül haza is hozzam a kocsit, hogy itt még egy kört tegyek a gumisnál? Életidegen, vagy ahogy az orvosok mondják egy súlyos sérülés esetén: élettel össze nem egyeztethető. 

Ennyire? Igen.

Mégis végigcsináltam, s ha jól tudom, kisebb bakikat leszámítva (senki nem vezet tökéletesen), gond sem volt, másnak sem okoztam. 

Tegnap este ültem a konyhában, néztem a feleségemet, s olyan mély hála fogott el, mint mikor megszülettek a fiaim. Mert ő volt az, aki presszionált, hogy menjek, tanuljak meg vezetni, bízott és bízik bennem, egyszer sem hallottam tőle bántó szavakat, csak és kizárólag dicséretet, köszönetet és időnként építő kritikát (mint mondtam, senki sem vezet tökéletesen).

Mély, s a lelkemet egyre jobban kitöltő hála fogott el, ami mellé megjelent egy csipetnyi (OK, több) büszkeség is. Hogy képes voltam rá. Nem csak a jogosítványra, hanem erre a nehéz napra is. Fájt mindenem, remegett mindenem, de megcsináltam! Mert van egy nő, aki hisz bennem, aki mellettem áll, aki elnézi a hibáimat és a jót látja bennem, immár több, mint 14 éve...

Átadtam neki mindazt, amit ebből az érzésből át tudtam adni. S milyen jellemző rá, most is rám koncentrált mindebből, mert széles mosollyal kérdezte-mondta, hogy úgy látja, jót tett az önbizalmamnak a mai nap.

Igen, határozottan jót! Ahogy a boldogságszintemnek is. :)

2017. június 20., kedd

Mint a kő

Kemény nap volt.

No, nem kell megijedni, semmi olyasmi, amit egy hasonló korú férfiember ki ne rázna a kisujjából, akár naponta is. 

Nekem viszont teljesítmény volt.

Azúrt vittem doktor bácsihoz. Bonyhádra. Ott lakik a szerelőm, akit még Zoli barátom mutatott be nekem. Aki tolnai és Gábor rokona. aki a szerelőm. Eddig megvan, igaz? :)

Szó szót követ, de mégse haladok...

Nemrég lementem az egyik helyi gumis műhelybe, hogy állítsák be a futóművet, kormányt, meg nézzék át a gumikat... De, erről, azt hiszem, már írtam. Ha mégse, nos, akkor is így történt.

Ott derült ki, hogy a kormányösszekötő gömbfejek kissé elhasználtak (még gyáriak, a kocsi meg a 14. évében jár), s a fékeim valamelyike is fog... Te, figyelj, erről biztosan írtam már! OK, nem ragozom: gömbfejek, fékek, toronycsapágyak, szilentek, pollenszűrő.

Sikerült bekerülnöm egy motorblokk felújításra előkészítés és egy váltócsere közé. Ami azt jelentette, hogy ma kellett lemennem Bonyhádra. Reggel nyolcra. Pontban 7:00-kor léptem ki a lakásból, 7:10-kor már a szülővárosom határában jártam. S mivel a királyok erénye a pontosság, 8:00-kor a célpontnál voltam. Igaz, elsőre eltévesztettem az utcácskát (van egy pár egymás mellett, ráadásul egyformák és egy név alatt futnak), de nem osztott-szorzott. Leértem.

Gábor nekiugrott, az előre megrendelt alkatrészek ott sorakoztak egy nagyobb szatyorban, papír dobozban, bontatlanul. Mivel Azúr gyártója már kivonult az európai piacról, utángyártott alkatrészeket lehet csak kapni. Így ezek is azok voltak.

Pikk-pakk felemelte Gábor és Gábor. Azt a srácot is így hívták, akinek a kocsijában felújítják a blokkot, s mivel jó barátok, besegített, hogy amennyire lehet, gyorsan végezzenek Azúrral, utána nekifoghassanak a felújítás előkészítésének. Kikerültek a gólyalábak, régi toronycsapágyak le, újak fel, gólyalábak vissza, aztán következtek a gömbfejek. Égett a kezük alatt a munka. Közben bebizonyosodott, hogy az első fékekkel semmi gond.

A hátsóknál annál több volt. Mindkét fékben tönkrement a munkahenger. Ekkor 10:05 volt. A webshop, ahonnan a mester az alkatrészeket rendeli, 10:00-kor elindítja a reggeli rendelésekkel a futárt. Elvileg. Biztos, ami biztos alapon, Gábor felhívta a futárt, elindult-e már. Örömmel hallottuk, hogy még nem, de mindjárt indul. Szépen megkértük, hozza ki a most rendelt munkahengereket is, ne kelljen a 13:30-as kiszállításra várnunk. OK.

Míg befutottak a munkahengerek, Gáborok kipucolták a hátsó fékeket, ittunk pár korty vizet és érkezett egy újabb beteg autó, akinek a tulajdonosával egyeztetni kellett a már korábban megbeszélteken felül. Már-már kezdtünk unatkozni (beszélgettünk, nőkről, mi másról), mikor megállt mellettünk a futár, s folytatódhatott a munka. Nem tartott sokáig a csere, a légtelenítés és a kerekek visszaszerelése.

Azután kitolták a kocsimat az akna fölül, a mester megmosakodott, s elkezdte beszerelni a pollenszűrőt. Előtte levette a kesztyűtartót, meg kivágta a zárófedél helyét, ami, mivel a kocsi nem klímás, csak előkészítve volt, kialakítva nem. 

Miután ezzel is megvoltunk, a ködlámpát ellenőriztük, ami gyanúsan viselkedett már vásárláskor is, de nem foglalkoztam vele, ködben nem vezetek és pont. Mint sejtettem, kiégett az izzó. Valamint az is kiderült, hogy párásodik a bal hátsó lámpatest, mert van rajta egy nagyobb repedés, amit csak szétszedés után láttunk meg. Javítani nem lehet, illetve lehet, de nem lesz tartós. Csere, de ezt most biztos, hogy nem várom meg. Decemberben úgyis vizsga, addig még járok erre, megoldjuk.

Gyors ellenőrzőkör, fizettem, s pontban 12:00-kor vettem át kulcsot. Hazafelé, de még Bonyhádon, megtankoltam a kis makrancost, aztán a megengedett legnagyobb sebességgel megcéloztam a hazafelét. A szerelés miatt, persze, elkúszott a korábban beállított futómű-kormány harmónia, de ezt leszámítva egy szavam sem lehetett Azúrra. Pedig eddigre már fáradt voltam, a műhelyben nem tudtam leülni, odakint meg tűzött a nap. Ráadásul pár szelet abonetten és egy doboz májkrémen kívül csak citromos vizet fogyasztottam.

Útba ejtettem Zoliékat Tolnán, pihenésnek is kiváló volt az a bő fél óra. Beszélgettünk. Saját üzletük van, így nem kellett aggódni a főnök miatt. :) De a hasam már hajtott haza, így 13 óra felé eljöttem tőlük is.

Mivel nem volt kedvem se másnap, se később újra legurulni a gumishoz a futómű beállítása miatt, oda is benéztem. Volt valaki előttem, várnom kellett, de, végül is, hamar végeztek, s mivel nemrég jártam itt, kaptam egy kis kedvezményt is. 

Ha jól emlékszem, 14:30 körül állítottam le a kocsit a házunk előtt. Remegett a kezem, lábam. Hajnali 3:49-kor ébredtem fel, 7:00-kor indultam el, 8:00-tól 12:00-ig egy pillanatra sem ültem le (térdízületeim és gerincem legnagyobb örömére), s levezettem több, mint 100 kilométert, eddigre már igen csak eljutottam az erőm végére. 

Kriszta ebéddel várt (itthon maradt, mert Beni belázasodott), majd lezuhanyoztam, s bedőltem az ágyba. Ki se másztam 17 óráig. :)

Mondhatnád, ez egy átlagos nap a legtöbb embernek. S igazad is van, az. Nekem kemény volt, mint a kő. Ráadásul Benikém is beteg, egész nap lázas és hasmenése van. Holnap évzáró, de ő biztosan nem megy. Maximum orvoshoz.

Sebi viszont táncolni fog, még fel kell töltenem az akksikat a fényképezőgéphez! Megyek is, jók legyetek!