Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz! (Márai Sándor)

2017. július 6., csütörtök

Azúr túlcsordulás

Első körben elmondanám, hogy továbbra is szeretem a gyógyfürdőnket. Tervezzük egy másik meglátogatását is, István szomszédunk javaslatára a tamásit szemeltük ki. Az, persze, nem OEP támogatott látogatás lesz, s inkább a fürdőzés miatt, mint gyógyhatást keresve mennénk oda.

Emellett most hétvégén a kisapostagi repülőnapot célozzuk meg, illetve Krisztám unokatestvérét látogatjuk meg, akik a reptér közelében laknak. Valamikor majd beleférhet Szelidi is, meg Bikal és Gunaras. Utóbbi legnagyobb sajnálatomra...

Srácok javarészt velem vannak itthon, egy-két napot leszámítva. Legutóbb sógorom vigyázott rájuk, míg Krisztámmal és anyósommal elmentünk vásárolni pár ruhát, elsősorban a mamának. Közben én is találtam magamnak egy dzsekit (több, mint 14 éve nincs), illetve egy 50%-kal leárazott Nike cipőt. Semmi baja, csak utolsó pár volt, s nem átlagos méret. Nekem viszont pont jó. :D

Beszéltem arról is, hogy ki kell cserélni Azúr bal hátsó lámpáját, s ezt Krisztámmal szerettem volna végrehajtani. Végül nem így alakult. Beni segített nekem. Leginkább az alkatrészek, szerszámok adogatásával, illetve a fékpedál nyomkodásával. Kiderült, hogy a féklámpa is kiégett, azt is ki kellett cserélnünk. Profik voltunk, egyszerűen profik... :D 

A képeken látszik, hogy a régi bura (ki volt aki kitalálta, hogy ezt így kell írni?) alsó része homályosabb, fátyolosabb az állandó párásodástól. Mielőtt megvádolnál: a régit nem lehetett javítani, több helyen is kisebb-nagyobb repedések voltak rajta. Az "új" meg eredeti ugyan, de bontott. Harmada volt az új utángyártott bura árának.

Előtte - Utána

De nem csak Azúr farához, hanem az első kerekek mögötti sárvédőkhöz is hozzá kellett nyúlni. Az első ajtókat kinyitva, azok alsó sarkához pillantva látni lehetett, hogy ott lerakódott sár, kosz és növényi maradványok. Ennek kitakarításához le kellett venni a sárvédőket, illetve a dobbetéteket is ki kellett mozdítani a helyéről. Készítettem két képet, ezek takarítás után készültek. A jobb oldalit ábrázolják, bal oldalon ugyanez a helyzet, de arról, mivel ugyanilyen, nem készítettem fotókat.


Nem kevés kosz jött ki, de mentségemre szóljon, négy hónapja van nálunk Azúr, s ez nem ennyi idő alatt gyűlt össze. Mielőtt visszacsavaroztam volna mindent a helyére, István szomszéd segítségével bekentük a fotón is látható fémrészeket alvázvédővel. A dísztárcsákat is cserélni kell majd, ne piszkálj miatta, tudom, hogy betegek...

Ma meg hazahoztam a téli abroncsokat a gumistól (sógor lehozta anyóstól a hétvégén), immár felnin vannak. Szaki tanácsára oldalra fordítva, egymásra halmozva tárolom a tappancsokat.

Sajnos a fotóművet még mindig nem sikerült az én szájízemnek megfelelően beállítani. Már háromszor voltam, negyedjére nem kezdtek neki, elmentünk egy pár kilométeres körre a főnökkel, aki megmutatta, hogy a beállítás jó. Nem tudom, nekem miért nem viselkedik úgy az autó, ahogy az ő kezei között, de elfogadtam, ez van. Majd ha nagyon zavar, keresek egy másik "garázst", hátha ott eltalálják az ízlésemet.

2017. június 27., kedd

Mint a hal

Múlt héten megtörtént a csoda, melyre évtizedek óta vár a fél város...

Na jó, nem igaz. Az igen, hogy évtizedek óta, de nem a fél város és nem is várta senki. De az bizonyos, hogy iszonyat régen voltam nyilvános fürdőhelyen (strand, uszoda...). Egyrészt, nem tudok úszni, tériszonyom van a vízben, másrészt, erősen dolgozott bennem a túlsúly miatti szégyenérzet. Nem mondom, hogy mára maradéktalanul megszabadultam ettől, de eljutottam oda, hogy már nem érdekel, ki mit gondol rólam. Az meg, hogy bennem él egy kép önmagamról, mint a lehetőségekhez képest egészséges emberről, az én dolgom. Teszek érte, ahogy tudok.

Múlt héten kétszer is meglátogattam a város "új" gyógyászati épületét, a balneológiát. Tegyük hozzá csendesen, nem nagyon hittem én ebben, de mások esküsznek rá. De nem csak áztatom magam a gyógyvízben, hanem tornát is végeztetnek velem, valamint masszőr is kezelésbe veszi a hátamat.

Gyerekek (srácok, urak, csajok, lányok, asszonyok és mindenki), ez FANTASZTIKUS! A meleg gyógyvíz ellazít, a vízalatti torna (fejem azért kint van) kíméletesen átmozgat, a masszázs meg hol finoman, hol erőteljesebben, de megszabadít a mélyebben megbúvó izomfájdalmaktól.

Röviden: én, aki sosem rajongott a fürdőhelyekért, alig várom, hogy ismét mehessek. Sajnos, csak hetente kétszer, de már ez is sokat segített, pedig, eddig csak kétszer voltam. Jó, igen, elmúlik a hatása egy idő után, egy nap, körülbelül, de addig sokkal jobban érzem magam. Ha neked is fáj, állandó jelleggel fáj a hátad, derekad, nagyon jól tudod, miről beszélek. Egy napnyi könnyebbségért, vagy akár csak pár óráért is mennyire hálásak tudunk lenni!

De nemrég ott fejeztem be, hogy iskolai évzáró.

Nos, mindkét gyerek kitűnő lett. Ha jól emlékszem, összesen 10 tantárgyi dicsérettel zártak. Mindketten könyvjutalmat kaptak. Meg oklevelet. Ha Benikém egészséges lett volna, magán az ünnepségen vehette volna át az igazgatónőtől az angol verseny megyei 3. helyéért a jutalmat. Így Kriszta ment ki helyette. De megörökítettem, már amennyire a fényképezőgépünk filmfelvevő képessége ezt lehetővé tette. Nagyon büszkék vagyunk a gyerekeinkre. Persze, akkor is azok lennénk, s ugyanígy szeretnénk őket, ha nem  lennének kitűnők, de nem csaplak be sem téged, sem magamat: piszok jó érzés, hogy ilyen jól sikerült utódokkal ajándékozott meg minket az ég.

Krisztám továbbra is szép, kívánatos és fáradt. Neki nincs nyári szünet, se gyógyfürdő, se masszázs. Igyekszem könnyíteni a dolgát, de a munkahelyére nem mehetek be helyette. Lelkem legmélyéig hálás vagyok neki minden erőfeszítéséért, amit a házasságunk és a családunk megmaradásáért, fennmaradásáért tesz!

Zárásként, mielőtt letenném a fejem a párnára: rendeltem Azúrnak bal hátsó lámpaburát. Ha minden jól megy, csütörtökön kicseréljük. Mármint Kriszta és én. Gábor megmutatta (még Bonyhádon), hogy kell leszedni, izzót cserélni. Emellett letöltöttem a netről a kézikönyvet is. :D Viszont egyedül nem tudok meggyőződni róla, hogy minden izzót jó helyre raktam-e vissza. Ehhez kell Édes Drágám két pici szeme és cseresznye ajka. Meg a, remélhetőleg, jól megérdemelt hitvesi csókhoz, a jól végzett munka jutalmaként. ;)

Jó éjt!

2017. június 21., szerda

Az érem másik oldala, avagy, a kőkemény mennyire jó

Ha úgy érezted volna, tegnap panaszkodtam volna, vagy csak azt akartam leírni, mennyire elfáradtam, félresiklott a szándékom. Helyrerakom, ahogy erőmből telik.

Elfáradtam, hogyne fáradtam volna, alapjáraton is kész vagyok délutánra, 14-15 óra felé. De nem ez a lényeges, hanem az, hogy tegnap mitől.

Kiléptem a komfortzónámból, s olyasmivel telt a napom, amire egy éve nem hogy esélyt nem láttam, de nem is gondoltam volna rá. Még hogy én vezessek, autót vegyünk és szerelőhöz menjek egy másik városba, majd ott álljak órákat, s végül haza is hozzam a kocsit, hogy itt még egy kört tegyek a gumisnál? Életidegen, vagy ahogy az orvosok mondják egy súlyos sérülés esetén: élettel össze nem egyeztethető. 

Ennyire? Igen.

Mégis végigcsináltam, s ha jól tudom, kisebb bakikat leszámítva (senki nem vezet tökéletesen), gond sem volt, másnak sem okoztam. 

Tegnap este ültem a konyhában, néztem a feleségemet, s olyan mély hála fogott el, mint mikor megszülettek a fiaim. Mert ő volt az, aki presszionált, hogy menjek, tanuljak meg vezetni, bízott és bízik bennem, egyszer sem hallottam tőle bántó szavakat, csak és kizárólag dicséretet, köszönetet és időnként építő kritikát (mint mondtam, senki sem vezet tökéletesen).

Mély, s a lelkemet egyre jobban kitöltő hála fogott el, ami mellé megjelent egy csipetnyi (OK, több) büszkeség is. Hogy képes voltam rá. Nem csak a jogosítványra, hanem erre a nehéz napra is. Fájt mindenem, remegett mindenem, de megcsináltam! Mert van egy nő, aki hisz bennem, aki mellettem áll, aki elnézi a hibáimat és a jót látja bennem, immár több, mint 14 éve...

Átadtam neki mindazt, amit ebből az érzésből át tudtam adni. S milyen jellemző rá, most is rám koncentrált mindebből, mert széles mosollyal kérdezte-mondta, hogy úgy látja, jót tett az önbizalmamnak a mai nap.

Igen, határozottan jót! Ahogy a boldogságszintemnek is. :)

2017. június 20., kedd

Mint a kő

Kemény nap volt.

No, nem kell megijedni, semmi olyasmi, amit egy hasonló korú férfiember ki ne rázna a kisujjából, akár naponta is. 

Nekem viszont teljesítmény volt.

Azúrt vittem doktor bácsihoz. Bonyhádra. Ott lakik a szerelőm, akit még Zoli barátom mutatott be nekem. Aki tolnai és Gábor rokona. aki a szerelőm. Eddig megvan, igaz? :)

Szó szót követ, de mégse haladok...

Nemrég lementem az egyik helyi gumis műhelybe, hogy állítsák be a futóművet, kormányt, meg nézzék át a gumikat... De, erről, azt hiszem, már írtam. Ha mégse, nos, akkor is így történt.

Ott derült ki, hogy a kormányösszekötő gömbfejek kissé elhasználtak (még gyáriak, a kocsi meg a 14. évében jár), s a fékeim valamelyike is fog... Te, figyelj, erről biztosan írtam már! OK, nem ragozom: gömbfejek, fékek, toronycsapágyak, szilentek, pollenszűrő.

Sikerült bekerülnöm egy motorblokk felújításra előkészítés és egy váltócsere közé. Ami azt jelentette, hogy ma kellett lemennem Bonyhádra. Reggel nyolcra. Pontban 7:00-kor léptem ki a lakásból, 7:10-kor már a szülővárosom határában jártam. S mivel a királyok erénye a pontosság, 8:00-kor a célpontnál voltam. Igaz, elsőre eltévesztettem az utcácskát (van egy pár egymás mellett, ráadásul egyformák és egy név alatt futnak), de nem osztott-szorzott. Leértem.

Gábor nekiugrott, az előre megrendelt alkatrészek ott sorakoztak egy nagyobb szatyorban, papír dobozban, bontatlanul. Mivel Azúr gyártója már kivonult az európai piacról, utángyártott alkatrészeket lehet csak kapni. Így ezek is azok voltak.

Pikk-pakk felemelte Gábor és Gábor. Azt a srácot is így hívták, akinek a kocsijában felújítják a blokkot, s mivel jó barátok, besegített, hogy amennyire lehet, gyorsan végezzenek Azúrral, utána nekifoghassanak a felújítás előkészítésének. Kikerültek a gólyalábak, régi toronycsapágyak le, újak fel, gólyalábak vissza, aztán következtek a gömbfejek. Égett a kezük alatt a munka. Közben bebizonyosodott, hogy az első fékekkel semmi gond.

A hátsóknál annál több volt. Mindkét fékben tönkrement a munkahenger. Ekkor 10:05 volt. A webshop, ahonnan a mester az alkatrészeket rendeli, 10:00-kor elindítja a reggeli rendelésekkel a futárt. Elvileg. Biztos, ami biztos alapon, Gábor felhívta a futárt, elindult-e már. Örömmel hallottuk, hogy még nem, de mindjárt indul. Szépen megkértük, hozza ki a most rendelt munkahengereket is, ne kelljen a 13:30-as kiszállításra várnunk. OK.

Míg befutottak a munkahengerek, Gáborok kipucolták a hátsó fékeket, ittunk pár korty vizet és érkezett egy újabb beteg autó, akinek a tulajdonosával egyeztetni kellett a már korábban megbeszélteken felül. Már-már kezdtünk unatkozni (beszélgettünk, nőkről, mi másról), mikor megállt mellettünk a futár, s folytatódhatott a munka. Nem tartott sokáig a csere, a légtelenítés és a kerekek visszaszerelése.

Azután kitolták a kocsimat az akna fölül, a mester megmosakodott, s elkezdte beszerelni a pollenszűrőt. Előtte levette a kesztyűtartót, meg kivágta a zárófedél helyét, ami, mivel a kocsi nem klímás, csak előkészítve volt, kialakítva nem. 

Miután ezzel is megvoltunk, a ködlámpát ellenőriztük, ami gyanúsan viselkedett már vásárláskor is, de nem foglalkoztam vele, ködben nem vezetek és pont. Mint sejtettem, kiégett az izzó. Valamint az is kiderült, hogy párásodik a bal hátsó lámpatest, mert van rajta egy nagyobb repedés, amit csak szétszedés után láttunk meg. Javítani nem lehet, illetve lehet, de nem lesz tartós. Csere, de ezt most biztos, hogy nem várom meg. Decemberben úgyis vizsga, addig még járok erre, megoldjuk.

Gyors ellenőrzőkör, fizettem, s pontban 12:00-kor vettem át kulcsot. Hazafelé, de még Bonyhádon, megtankoltam a kis makrancost, aztán a megengedett legnagyobb sebességgel megcéloztam a hazafelét. A szerelés miatt, persze, elkúszott a korábban beállított futómű-kormány harmónia, de ezt leszámítva egy szavam sem lehetett Azúrra. Pedig eddigre már fáradt voltam, a műhelyben nem tudtam leülni, odakint meg tűzött a nap. Ráadásul pár szelet abonetten és egy doboz májkrémen kívül csak citromos vizet fogyasztottam.

Útba ejtettem Zoliékat Tolnán, pihenésnek is kiváló volt az a bő fél óra. Beszélgettünk. Saját üzletük van, így nem kellett aggódni a főnök miatt. :) De a hasam már hajtott haza, így 13 óra felé eljöttem tőlük is.

Mivel nem volt kedvem se másnap, se később újra legurulni a gumishoz a futómű beállítása miatt, oda is benéztem. Volt valaki előttem, várnom kellett, de, végül is, hamar végeztek, s mivel nemrég jártam itt, kaptam egy kis kedvezményt is. 

Ha jól emlékszem, 14:30 körül állítottam le a kocsit a házunk előtt. Remegett a kezem, lábam. Hajnali 3:49-kor ébredtem fel, 7:00-kor indultam el, 8:00-tól 12:00-ig egy pillanatra sem ültem le (térdízületeim és gerincem legnagyobb örömére), s levezettem több, mint 100 kilométert, eddigre már igen csak eljutottam az erőm végére. 

Kriszta ebéddel várt (itthon maradt, mert Beni belázasodott), majd lezuhanyoztam, s bedőltem az ágyba. Ki se másztam 17 óráig. :)

Mondhatnád, ez egy átlagos nap a legtöbb embernek. S igazad is van, az. Nekem kemény volt, mint a kő. Ráadásul Benikém is beteg, egész nap lázas és hasmenése van. Holnap évzáró, de ő biztosan nem megy. Maximum orvoshoz.

Sebi viszont táncolni fog, még fel kell töltenem az akksikat a fényképezőgéphez! Megyek is, jók legyetek!

2017. június 13., kedd

Megtáltosodtam

Hűha, mi történt velem,  hogy ilyen hamar írok? :-o

Végül is, semmi különös, kedvem támadt körmölni kicsit. Betöltöttem az "írós" zeneválogatásomat a YouTube-ról és az ujjaim elkezdtek mozogni. Hát gyorsan alátoltam a billentyűzetet. ;)

Kezdeném azzal, hogy ha lassabban is, de továbbra is fogyok. Bár az utóbbi időben, valószínűleg a fellobbant bélgyulladásomnak is köszönhetően, meg az ízületi fájdalmaim következtében is, kissé elengedtem magam. Nem nagy dolgok, összeszűkült gyomorral nehéz is lenne. De megkóstoltam ezt-azt, egy-egy gombóc fagyi, húsvét környékén sütemények... Ennek ellenére már 117 kg alatt tartok. Feltolok egy képet is ide, még márciusi, de témához illő.


A nadrág a 2015-ös állapotomat mutatja, 150 kg-ot. Semmi kalóriaszámolás, semmi megerőltetés, semmi önsanyargatás, vagy önostorozás. Kényelmes, komótos, békés, higgadt tempó. Ott tartok, hogy a konfekció mérettábla felső határáról már válogathatok ruhákat. Ez iszonyat régen volt így utoljára, rendelni, varratni kellett, ha szükségem volt valamire. Most meg találtunk fürdőnadrágot is. Igaz, évek óta nem voltam strandon, még tinédzser voltam, ha jól emlékszem. Most viszont kell, mert megyek majd fürdőbe.

Bizony, a helyi gyógyfürdő szolgáltatásait veszem majd igénybe. Voltam reumatológián, ahol kiírtak ezt-azt, többek között gyógyfürdőben lubickolást, masszázst és vízi tornát. Utóbbi, gondolom, valami olyasmi lehet, mint a Hegylakóban, mikor Ramirez kitessékeli Connort a csónakból. Csak én nem vagyok halhatatlan...


Mostanában gyakrabban vezetek, természetesen tornacipőben, s kezdek egyre nagyobb önbizalomra szert tenni. Nem, nem kell olyasmitől félni, hogy elszállok magamtól, hogy Vettelnek hiszem magam és kitolom szegény Azúrból a lelket is. Parkolni továbbra sem tudok (úgy, ahogy szeretnék), de nem adom fel. István szomszéd még fel is festette a helyet a házunk előtt, ahová állni szoktam, hogy megkönnyítse a dolgomat.

S ha már Azúr: nemrég elvittem a helyi gumishoz, mert hiába állíttattam be a futóművet márciusban, egy közeli városban, még mindig nem tetszett, ahogy a kormánykerék állt. Korábban balra "lejtett", utána meg jobbra. Most viszont jó. Apróságnak tűnik, de egészen más élmény így vezetni.

A műhelyben derült ki, hogy szervizbe kell vinni a lánykát, a kormányösszekötő gömbfejnél és a toronycsapágyaknál (milyen szavakat tanulok, eszem megáll!) is akad tennivaló, plusz, valószínűleg a kézifékem akkor is fog valamennyire, mikor kioldom. Ha már ott leszek, rakatok a drágába pollenszűrőt is, mert jelenleg nincs. Gondolkodom még a fejegység cseréjén is, bár a mostani hangjával elégedett vagyok, de a kezelőpanel az olvashatatlanságig kopott, illetve még kazettát fogad plusz zenehordozóként. Ellene szól, hogy alapvetően keveset vezetek hosszabb távra, városban meg zavar a rádió és a zene. De piszkálja a fantáziámat egy menetkamera (fedélzeti kamera, autós kamera, dashcam) beszerzése is.

Holnap vége a tanévnek. Mindkét gyerek eszeveszetten örül ennek a ténynek. Benikém, ha igazak a pletykák, angolból és történelemből is dicsérettel zár. Azon gondolkodom, mi lenne, ha még szeretné is a törit? :D Sebi egész évben 100%-os felmérőket írt angolból, büszke is vagyok rá, szívem legmélyéig.

Krisztám múlt hét szombaton Szekszárdon járt, egy tornát tanult be, meg. Most is itt ugrabugrál mögöttem. Nem örültem neki, hogy egyedül megy és egyedül hagy minket, de túléltük. Sokat segített, hogy azt ígérte, ha rendszeresen tornázik, ruganyosabb lesz és az nekem is... khm... jó lesz, bizonyos helyzetekben. Remélem a legjobbakat!


2017. június 8., csütörtök

Munka utáni édes pihenés

Újra itt, újra veletek. Hogy érdemes volt-e várnotok, kiderül, én mindent megírok, amit fontosnak tartok.

Legutóbb ott hagytam abba, hogy készülök a lakógyűlésre. Ez stresszes időszak, 30 lakás igényeit, elvárásait kell összehangolnom, s ez konfliktus nélkül nem megy. Soha sem. 

Végig kell gondolnom, hogy a könyvelő által elkészített, a tavalyi kiadásokat és bevételeket taglaló mérleg mennyiben felelt meg az elvárásoknak, a tavalyi költségvetésben megfogalmazott számoknak. 

Utána kiszámolni, hogy a jelenlegi befizetésekkel mennyi pénze lesz a háznak, majd ezt összevetni a tervezett, tervezhető kiadásokkal (költségvetési javaslat első része), s a maradékot ismét összevetni a tavalyi mérleggel. Ha negatív a végeredmény, vagy csak minimális plusz jelentkezik, neki lehet ülni kiszámolni, hogy a közös költség mely részét és mennyivel kell emelni. Az üzemeltetési részből vagy a felújítási alapból költöttünk-e, vagy költünk-e többet, mint amennyi bevétel érkezett, érkezhet, netán mindkettőhöz hozzá kell nyúlni? 

Kezdődik a matek azon része, mikor el kell döntsem, melyik ujjamba harapjak, mivel álljak a közgyűlés elé, mi az amit még elfogadnak, mi az amit nem. Ehhez pedig igen jól kell ismerni a lakókat. Nem mindet, s nem bensőségesen, de a többséget és egész jól. 

Amikor megszületik a döntés, határozati javaslatot kell készíteni, felsorolni minden költségnemet, indokot, okot arra, hogy miért változik, vagy miért nem változik, lehetőleg olyan módon, hogy azt mindenki megértse, s a közgyűlés során ne azzal menjen el minden idő, hogy erről vitázzunk, beszéljünk. 

Ha ez kész, egyeztetni a könyvelővel és a számlavizsgáló bizottság elnökével. Ha kiugrik valami hiba, gond, az egészet átszámolni, javítani. Majd kinyomtatni, sokszorosíttatni. 

Ezt követően összeállítani a teljes költségvetési javaslatot, immár a vélhetően elfogadásra kerülő közös költség megemelt összegével.

Ezután elkészül a meghívó is, mindent aláírni, sokszorosítani és mind a postaládákba, mind az üzenőfalra eljuttatni.

Ez nem órák, ez napok munkája. Nem mondom, hogy álmatlan éjszakáim voltak miatta, de időnként beleizzadtam a dologba. Biztosan lehet egyszerűbben, netán lazábban is csinálni, de én a saját társasházam ügyeit képviselem, ahol én is élek, s így olyan emberek életének egy szeletéről hozok döntést, akikhez ilyen-olyan érzelem köt. 

A könyvelővel és a számlavizsgáló bizottság elnökével közösen végzett munkának köszönhetően idén is gond nélkül lezajlott a közgyűlés, nem voltak viták, csak kérdések, s a megjelent tulajdonostársak szavazatainak 100%-át bírtam minden napirendi pontban.

Ezt követően már csak a jegyzőkönyv megírása, annak ellenőriztetése és aláíratása két, a közgyűlésen is jelen lévő tulajdonostárssal, majd a határozatok elkészítése, aláíratása a számlavizsgáló bizottság elnökével, majd az tulajdonostársak és bérlők számára készülő értesítés elkészítése, sokszorosítása és postaládába juttatása volt hátra. A korábbiakhoz képest pár óra. :)

Köszönet illeti Krisztát, aki mindig végighallgatja az aktuális ötleteimet, aki az első szűrő. Az idei költségvetésünk is másként nézne ki, ha ő nem szólt volna közbe. Meg a fiaimat is dicséret illeti a papírok hajtogatásáért és a postaládákba juttatásáért. Kevesebbet kellett lépcsőznöm.

Apropó, lépcsőzés! Ismét voltam ortopédián, illetve most először reumatológián. Utóbbiról nemrég értem haza, előbbit még a múlt héten megejtettem. Sok jóval nem kecsegtettek, kaptam a térdeimre valamilyen bondage-t (nem tudom a nevét, a recept nincs kézközelben, a lényeg, hogy rögzíti az ízületeket és könnyíti a járást), illetve beutalót a helyi gyógyfürdőbe, hát- és gerinctáji masszázsra, gyógytornára. A fekélyes vastagbélgyulladásom miatt gyógyszert most sem írtak fel.

Hétvégén elutaztunk Gunarasra, három nap, Kriszta rendezte, céges üdülő. Pihentünk, fagyiztunk, játszottunk. Én a napjaim nagy részét a teraszon, a hintaágyban fekve töltöttem és olvastam. Utolsó éjszakán volt némi afférunk a szomszédok hangoskodása miatt, de mivel tudom, hogy Kriszta jól megszidna, ha részletezném, így csak annyit írok, hogy keveset aludtunk. Illetve, hogy a gunarasi rendőrség tehet egy szívességet, amiért, szerintük, a haveri körükre nem érvényesek az emberi normák és az együttélés írott és íratlan szabályai. De ott egye a fene őket, mi is elfoglaltuk magunkat Krisztámmal, ha már aludni nem tudtunk. ;)

Viszont, ami nagyon fontos: én vezettem. Mondjuk, ki más vezetett volna? :D Közel 100 km oda is, vissza is, kis falvak, emelkedők és lejtők, s egy szemből érkező rendőrautó, ami kissé leszorított minket az útról. A szokásos nóta: beláthatatlan kanyar, megyünk felfelé, a rendőr jön lefelé, nagy sebességgel, középre tartva. Se sziréna, se villogó. Én meg, két gyerekkel és Krisztával a fedélzeten húzódjak ki, hogy elférjünk. A jobb kerekek már lent volt az útról, el is kaptam a lábam a gázról és szkanderoztam a kormánnyal. Közben hallottam Kriszta szörnyülködését, hogy hogy lehet ilyen valaki, főleg, hogy rendőr.

Hazafelé meg túlbecsültem Azúrt. Megjegyzés magamnak: ha nem vagy biztos benne, hogy felmegy az autó az emelkedőn, inkább válts vissza még egyet! Egy újabb tapasztalat, egy újabb lecke.

Egy másik jó hír: Beni az angol nyelvi verseny megyei döntőjén a harmadik helyet csípte meg. Három osztálytársával és pár nagyobb diáktársával mentek a megyeszékhelyre. Mindannyiukat ugyanaz a tanárnő készítette fel. Az összes gyerek az első tízben végzett. Beni a második legjobb eredményt érte el a csapatból, az egyik osztálytársa az évfolyamukban megyei első lett. Jó alapanyag, jó pedagógus!

Egy ideje járunk pszichológushoz, családterápiára. Nem kell semmi komolyra gondolni, nem válunk és semmi gyámhatósági ügy. Csak szeretnénk a végére járni, hogy Sebi miért rágja a körmét, mire reagálhat így, hogy segítsünk neki másként levezetni a feszültségét. Még vissza van egy beszélgetésünk, de nagy baj nincs. Azért említettem meg mindezt, mert a hölgy azt mondta a nagyobbik fiúnkra, hogy érdemes lenne egy tehetségfelmérő vizsgálatot, tesztet, feladatsort kitöltetni vele. Azon idő alatt, míg csak vele beszélgetett, kirajzolódott benne egy meggyőződés, hogy a fiúnk nagyon értelmes, tehetséges, kortársaihoz képest előrébb jár, komoly értéket hord a buksijában. Nem így fogalmazott, de lényegében zseniféle. Nem vagyok ettől elszállva, s indokolatlan büszkeség sem fogott el, de a kíváncsiság ott dolgozik bennem. Úgy vettem észre, Beni sem zárkózik el ettől a vizsgálattól. De majd csak a következő tanévben. A szünet az szünet, szent és sérthetetlen!

Legyen elég mostanra ennyi. Hogy megérte-e velem tartanod most is, döntsd el te! Akárhogy is, legyen nagyon szép minden napod, míg újra találkozunk!

2017. május 12., péntek

Nem hagytam magam

Szép csendesen eltelt az április, már május közepét írjuk. Jól is van ez így. Nem volt miről írnom. Vagy ha úgy jobb, nem éreztem késztetést arra, hogy rögzítsek bármit is frissen, ropogósan, csak hagytam ülni a történéseket a lelkemben.

A térdeim megvannak még, nem kerestem Dr. MÁV segítségét. :P Hol fájnak, hol egész korrekten viselkednek. Csak a lépcsőzést nem kedvelik túlzottan. Majd június elején megyek vissza orvoshoz, reumatológiára és ortopédiára is. Azt mondták, fizikoterápia után hagyni kell 2-3 hetet, hogy javulhasson a kezelt terület. Azt hiszem, ezt bőven túlteljesítettem. ;)

Srácok továbbra is szépek, okosak, ügyesek, egyszóval, tiszta apjuk mindkettő! :D Persze, be-becsúszik egy-egy gyengébb nap, hazahoznak egy-egy gyengébben sikerült felmérőt, feleletet, de semmi komoly. Egyedül egy testnevelés kettesről tudnék összébb húzott szemöldökkel említést tenni, ha érdekelne Beni kislabda hajításra kapott jegye. Ám mivel én is pontosan ugyanilyen jegyet kaptam rá, anno, nem érdekel. Ha nem tud dobni, hát nem tud. Én se tudok, a mai napig se, mégis megnősültem, van két gyermekem és egyszer sem ébredek arra, izzadságban úszva, hogy a kislabdadobásom nem tökéletes. :P Ennyi hiba mindenkinek kijár...

Krisztám körül zajlanak az események, pár hónapja elvállalta a környezetvédelmi ügyeket is, s most felpörgött a helyzet a városban és a környékén. Még a helyi lapba is bekerült a neve, mint a témakörben hivatalos személyé, akihez fordulni lehet. Azon gondolkodom, hogy ha bejelentést kéne tennem, elég-e, ha szólok neki, mikor hazaér, vagy írjak-e inkább egy tértivevényes levelet. :) Viccet félretéve: sok dolga van, de iszonyatosan büszke vagyok rá, mert nap mint nap old meg olyan problémákat, amikről addig fogalma sem volt, vagy csak érintőlegesen, kollégák elbeszéléséből. Csodálom, hogy napok, hetek alatt eligazodott a jogszabályokban, s tudásának, képességeinek megfelelően helyt áll egy olyan helyzetben, ami bőven kívül esik a "komfortzónáján".

Sajnos, kevesebbet vezetek, mint kéne. Ennek leginkább az az oka, hogy kissé tartok a városi forgalomtól, parkolástól. Sok üzlet van a főutcán, parkoló meg igen kevés. Ahol meg volna, vagy messze van a célomtól, vagy macerás kijönni. De ma hatalmas felfedezést tettem. Erre szokta Kriszta azt mondani, hogy feltaláltam a forró vizet... :D

Szóval, eddig, tanulóvezetői tapasztalataimat félredobva, a sportcipőben vezetést erőltettem. Korábban mindig tornacipőbe bújtam, még a legnagyobb hidegben is, mert abban jól éreztem a pedálokat. Sportcipőben meg "vakon" voltam. Elég volt egyszer abban mennem Szekszárdra, hogy tudjam, ez nem nekem való. Aztán, mikor meglett Azúr, ezt a tapasztalatot félredobtam, mondván, meg tudom én ezt csinálni, csak szokni kell. Ennek az lett a következménye, hogy rengetegszer lefulladtam. De tényleg. S mindig a legrosszabb, legváratlanabb helyzetekben történt meg.

Persze, az is igaz, hogy jelentős különbség van egy 1.9-es dízel és egy 1.2-es benzines autó között, de akkor is bántott a dolog. Egészen addig ment ez így, míg végül a gyomrom is összeszorult, ha arra gondoltam, kocsiba kell ülnöm. Ez meg, ha igaz, amit az álmoskönyv ír, nem jó jel a jövőt tekintve.

Szóval, ma átvettem a sportcipőmet tornatutyira, s egészen más élményt kaptam az autóvezetéstől. Volt így is hiba (mikor nem volt?), de éreztem a pedálokat, s ez hatalmas könnyebbség.

De menjünk vissza az elejére!

Tegnapelőtt itthon volt Krisztám, dolgunk volt, így szabadságot vett ki szerdára. Ennek keretében lementünk a városba is, mert, többek között, ki kellett cserélni Azúron az ablaktörlőket és új EÜ doboz is kellett. Amit a kocsihoz kaptam, júniusban lejár. (Mielőtt mondanád, megemlítem, ez német szabvány szerinti, nem olyan egyszerű csak a lejárt, hiányzó dolgokat pótolni.)

A Bárdiék helyi lerakatához gurultam be, segítettek felszerelni az új törlőket, rendesek, kedvesek voltak. Új EÜ dobozuk is volt, nagyon jó áron. Otthon kibontottam, hogy átrakjam bele a német készletből még menthető részeket, s ekkor vettem észre, hogy ez nem MSZ 13553 szerinti, hanem valami más országé, amit, jogszabály szerint, elvileg, el kéne fogadnia a rendőrnek. Én viszont vagyok olyan perfekcionista (mások szerint hülye), hogy ez ne nyugtasson meg, s cserét kérjek.

Mivel aznap volt egy (illetve több, mivel sorozatos volt) nagyon csúnya lefulladásom a város egyetlen körforgójában, s ez végképp betette azt a bizonyos kaput nálam, gyomorgörcsöm lett, mikor arra gondoltam, hogy vissza kell mennem arra a szűk kis udvarra a pénteki, városomban a piacnapi forgalomban.

Reggel elkísértem a srácokat a suliba, aztán hazajöttem, kiraktam a dobozt az asztalomra, bekapcsoltam a laptopot és pörgettem a YouTube-ot. Próbáltam nyugtatni magam, miközben sorra vettem a lehetőségeket:
- helyi járat / persze, ott a kocsi!
- bicikli / térdeid biztos örülnének!
- taxi / nem ég le a pofádról a bőr?
- gyalog / őőő...

A vége az volt, amit, anno, a pszichiáterem javasolt, mikor agorafóbiával küzdöttem. Nem szó szerint idézem, csak tartalmilag: minél több teret engedünk a félelemnek, az annál többet követel magának belőlünk. Ergo, nem megoldás a "könnyebb út", épp ellenkezőleg. Szóval, a vége az lett, hogy a hónom alá csaptam az EÜ dobozt, beültem az autóba, lecseréltem a cipőmet és legurultam az autósboltba. Mikor leparkoltam, már tudtam, hogy ezt okosabban kellett volna, de akkor már mindegy volt. Ugyanis egy lejtőn, orral egy fa felé raktam le a kocsit...

Sajnos, a boltban nem tudtak MSZ dobozt adni, de még a szemben lévő, konkurens üzletben sem. Mindenhol horvát, meg ki tudja milyen szabvány szerintiek voltak. Én meg ragaszkodom a magyarhoz. De a pénz visszaadták, korrekten. (Végül ebből rendeltem egy dobozt a neten, hétfőre ígérték, addig jó lesz a német doboz is.)

Beültem a kocsiba, s néztem az előttem álló fát. Aztán bekötöttem magam, s végiggondoltam, hogy is tanultam, hogy is mondták, hogy is magyarázták, legutóbb épp Kriszta egyik rokona. Beindítottam a motort, kuplung lassan fel, pici gáz, s kiengedem a kéziféket. Elsőre túl kicsi volt a gáz, Azúr azonnal lefulladt. Én meg rátapostam a fékre, mint egy eszelős. Nagy levegő, nyugi. Nem fogok bemenni a boltba, hogy szégyenszemre azt kérjem az egyik eladótól, segítsen kiállni a SAJÁT kocsimmal! Nagy levegő...

Gyújtás, kuplung lassan fel, pici gáz, autó már menne, kézifék ki és azonnal még gáz... Azúr, mint az álom, elindult hátrafelé, fel-fel-fel... Igaz, nem szedtem eléggé alá, így némi padkáról legurulás is volt a művelet végén, de gond nélkül összejött minden. Remélem, holnap reggel is épségben találom a kék villámot!

Az utca végén van még egy mumusom, mikor kihajtok a főútra, szintkülönbség van, hirtelen emelkedik az út. Korábban itt is képes voltam 3-4 lefulladást produkálni egymás után, így némi idegenkedéssel gurultam a kereszteződés felé. Nyújtottam a nyakam, néztem balra, jön-e valami, de egy szem kisteheren kívül semmi, azt elengedtem, majd simán, kettesben feltoltam Azúrt a főútra és már pakoltam is feljebb a fokozatokat. Úgy látom, ma szeretett engem az Isten! :)

De nem csak ma. Nemrég voltunk anyósomnál is. Szomszéd város. Miközben telezöldnél balra kanyarodtam, s tágra nyílt szemmel, értetlen tekintettel néztem a kövér gázzal egyenesen haladó, közben nekem mutogató és ajkaival a "Mi a f***t csinálsz?" kérdést megfogalmazó nőt, úgy, hogy közben hallottam párom hangját: "De miért balra indexel?", majd a pillanat tört része alatt rántottam jobbra a kormányt, s utána ellenőriztem a belső tükörből, hogy a két gyerek jól van-e mögöttünk... Na, akkor is ott éreztem a kezét a kezemen. Vagy, ahogy Zoli barátom mondta: került egy piros pont a rutinkönyvembe.

Egy szó, mint száz: visszatért belém a remény, a lelkesedés, az önbizalom. Szét nem vet, de sokkal, sokkal jobban érzem magam, mint akár csak tegnap, vagy tegnapelőtt. Nem vagyok egy túl bonyolult lélek igaz? De úgy hiszem, az apró örömök adják meg az élet igazi ízét.

Holnap, elvileg, megint meglátogatjuk a mamát. Biztos, ami biztos alapon, mikor hazaértem, ellenőriztem minden izzót, amit egyedül tudtam. Majd reggel megkérem a családot, segítsenek a fék- és tolatólámpával. Ha sikerül, hazahozom a téli gumikat, az egyik helyi gumisnál rendeltem 4 használt felnit, így nem kell majd állandóan húzni-nyúzni az abroncsokat, mikor váltás van.

Készülök a lakógyűlésre is. De erről majd máskor.

2017. április 4., kedd

Az életem szép

Már azt hitted, nem is jelentkezem, igaz? Sebaj, itt vagyok, s folytatom tovább a krónikámat.

Azzal kezdeném, hogy az elmúlt hetekben végigcsináltam a fizikoterápiát, amit a térdeimre írt ki a szakorvos. Eleinte kellemetlenebb volt a helyzet, mint induláskor, aztán mintha javulni látszott volna, míg a végére sokkal rosszabb lett.

Ha nem ugrana be a dolog: korábban is volt gond a bal térdemmel. Időnként fájt, kattogott, ha hirtelen fordultam, ott felejtette magát és belehasított a jaj. Ez, egy ideje, ha lassacskán is, de rosszabb lett. (Értelmes ez a mondat egyáltalán?)

A panaszaimmal a háziorvos az ortopédiára küldött, előtte röntgenre. A felvételeim alapján a jobb(!) térdemben ízületi kopás és gyulladás van. Hmm... Akkor miért a bal fáj? Sebaj, az ortopéd szakorvos majd megmondja!

Meg is mondta: a felvétel alapján ő nem lát különbséget a térdeim között (ergo, van mindkettőben gubanc), ráadásul a jobb fel is volt dagadva vizsgálatkor, s kissé fura, hogy mégis a bal fájlalom inkább. Illetve, akkor még a jobbal nem is volt gondom, bár, mikor mutatta a duzzanatot, láttam, mi a helyzet.

Kaptam tíz alkalmas beutalót a fizikoterápiára, ultrahangos és elektromos (vagy mifene a neve) kezelésre. El is kezdtem március 15-e hetében. Aztán, ahogy volt szabad hely és megfelelő "szabadidőm", lejártam. Azúrnak hála, ez könnyen ment. 

Egyik hazafelé úton beálltam az egyik autósbolt elé, vettem pár műanyag kis bigyót, amire a kalaptartó zsinórját lehet felakasztani, hogy a hátsó ajtó felnyitáskor azt is magával húzza, illetve egy T-s matricát. Fel is ragasztottuk a hátsó szélvédőre. Emellett a nyári papucsokat is megkapta, még 17-én, azóta azzal rójuk a kilométereket.

Szóval, szépen eljártam a kezelésekre, minek a vége felé úgy tűnt, mintha picit javult volna a helyzet. Aztán pár napra rá rosszabb lett, mint eddig bármikor. Most már mindkét térdem felduzzad estére, sajognak az ízületek, váratlanul bele-belehasít a fájdalom mindkettőbe.

Múlt héten felmentünk Dunaföldvárra, hogy rendbe rakjuk apósom sírját. Ekkor már erőst sántikáltam. Miközben körülnéztünk a házban, ezt-azt helyreraktunk, megtaláltam apósom járóbotját. Állítható magasságú, kék színű, kissé kopottas. Gondoltam, miért ne, s kipróbáltam vele pár lépést. Megdöbbenve tudatosult, hogy sokkal kevésbé fáj a térdem. A tenyerem annál inkább, de a térdem kevésbé.

Azóta elválaszthatatlan párost alkotunk mi ketten, a bot és én. Néznek is az utcán az ismerősök és ismeretlenek. Aki rákérdez, annak elmondom pár szóban, mi a helyzet, de semmi panaszkodás. Semmi nem lesz tőle jobb, sőt, csak mélyíti az ember önsajnálatát, abból meg, isten látja lelkem, nem kérek többet, elég volt. Most ilyen lapot húztam, ebből játszom. Ettől még én én vagyok.

Azúr ebből a szempontból is egy újabb megváltás. Nem, a közelben található intézményekbe (bolt, orvos, iskola...) nem vele gurulok el, ennyi mozgás kell, akármit is mondjon a testem éppen. Különben sem a sétával van gond, hanem a lépcsőkkel (harmadik emeleti lakás rulez!), illetve a cipekedéssel. Utóbbira jó megoldás a kerekes bevásárlótáska, vagy ahogy mi mondjuk, banyatank.

Ma is gyalog mentem az orvosomhoz, vittem az ortopédiai leletemet, illetve kértem egy újabb beutalót, hogy megmutassam a jobban fájó lábacskáimat a szakembernek. Meg térjünk vissza a gerincemre, bár, ezek után kissé kételkedem minden fizikoterápiában. :P 

Emellett a reumatológiára is szeretnék bejutni a bal kezem ujjaival. Azokban is fájnak az ízületek. Illetve, örülnék egy térdultrahangnak is, mivel a röntgen az ízületekkel nem tud mit kezdeni, túl lágyak hozzá.

Összességében a helyzet valamivel nehezebb, mint volt, de egyáltalán  nem vagyok elkeseredve. Most ez van. Pozitívan tekintek a jövőbe, nincsenek sötét gondolataim, ahogy az önsajnálatot (ahogy mások sajnálatát) is, amennyire csak lehet, távol tartom magamtól. 

Az életem szép: gyönyörű feleségem, csodálatos gyermekeim vannak, szeretetben élünk. A kellemetlenségek csak apró, lakatlan, kopár szigetek az örömtengerem peremén. Látom, de kikötni egyiken sem akarok. ;)

2017. március 12., vasárnap

Mielőtt elfeledném

Azúr miatt majdnem kimaradt: -32 (és fél) kg! ;)

2017. 03. 04.

2017. március 11., szombat

Kőbe vésett

Szerdán lementem, busszal, Bonyhádra. Azúr ott állt, frissen, útra készen, a szerviz előtt. Gábor megmutatta a kiszedett kuplungot (nem sok volt már neki vissza), a rezonátorcsövet, odaadta a maradék olajat, illetve elmagyarázta, hogy s mint kezelte az első lámpaburákat (szólj majd rám, hogy fotózzam le!).

 előtte - utána

A korábbihoz képest, de, szerintem, amúgy is, nagyon szépek lettek. Majd tavasz végén, ha jó kedvünk lesz, kaphatnak még egy nagyon-nagyon finom polírt, illetve a szélvédőt is kezelni kell a karcok miatt. Sötétedés után furán szórja a fényt. Gábor szerint van egy új cucc, amivel el lehet tüntetni ezek nagyját.

Kifizettem a munkát és az alkatrészeket, majd irány haza.

Nem tudom, mennyire ültél új kuplunggal szerelt autóban, úgy, hogy korábban egy igen kopottat vezettél, előtte meg dízelt, de mintha egy teljesen más kocsiban ültem volna. Nem egyszer lefulladtam, ami kiváltképp olyan helyzetekben volt kellemetlen, mikor álltak mögöttem. Legemlékezetesebb, míg élek, nem felejtem el, a szekszárdi szőlős körforgónál történt. Mögöttem egy kisteher állt, s mikor lefulladtam, a sofőr elkezdte nyomni a dudát. Persze, sietségemben megint túl gyorsan akartam elindulni, így csak harmadikra jött össze a mutatvány. Innen is köszönöm az ismeretlen barátomnak a "segítséget"! Megértése, türelme példaértékű...

Jó, tudom, balfék vagyok. Főleg, hogy a kapkodásnak hála egy hibakód is bekerült a kocsi fedélzetijébe, a kopogásérzékelő(?) jelzett be, s hol felgyulladt a CHECK lámpa, hol elaludt. Nagyon érik az a T-matrica...

Hazafelé még beugrottam Zoliékhoz, Tolnára. Tényleg csak pár percre, siettem haza.

Mivel aznap volt nőnap, Krisztámat hamarabb elengedték, így már ebéd után végzett. Mielőtt hazaindultunk volna, még elgurultam a közeli gumishoz, megkérdezni a nyári papucsok árát, majd már Krisztámmal az anyósülésen a LIDL-t céloztuk meg. Pár apróság, aztán jöttünk haza.

Másnap, csütörtökön furcsa dolgot vettem észre. A kocsi alatt olajfolt volt. Felhívtam Gábort, mondtam neki, mi a helyzet. Két lehetséges okot is megnevezett, abban maradtunk, péntek reggel leviszem Azúrt Bonyhádra.

Aznap még az ortopédiára is elmentem, időpontom volt. A térdeim vacakolnak. Múltkor már voltam röntgenen, kiderült, a jobban arthrosist látnak. Ami érdekes, mert a bal jobban fáj. Dokik szerint, ha az ízület sérült, az nem látszik a röntgenen, így majd jelenésem lesz a reumatológián is. Az ortopédus meg kiírt fizikoterápiára, hétfőn kezdek.

Péntek reggel elvittem a srácokat a suliba, majd elindultam Bonyhádra. Lefelé nagyon ügyesen és szerencsésen haladtam. Volt ugyan pár, számomra, érthetetlen momentum, de baj nem történt. Egy transporteres, miután megelőzött, úgy, hogy én a kapaszkodón mentem felfelé, ő meg nem, hirtelen, minden látható ok nélkül, bevágott elém. Kopogtak a motorháztetőn és a szélvédőn a kavicsok (mikor megálltam, kiderült, látható sérülés nincs). Kaptam is le a lábam a gázról, de feleslegesen, ő ment, mint egy rakéta. Másik esetben meg záróvonalon előzött egy drága kocsival a jóember, szerintem nem látta be a kanyart, de tolta neki.

Gábor beállt az akna fölé, majd egy szempillantás múlva már meg is volt a diagnózis: szimering. Szétszedte, megnézte a méreteit, megrendelte. Necces volt, éppen belefértünk a délelőtti kiszállításba. De belefértünk. Kért még egy liter váltóolajat is, hogy pótolja az elcsöpögött mennyiséget. Ami, egyébként, nem volt sok, de literesnél kisebb kiszerelés nincs.

Sajnos a futárnak elég sok helyre kellett mennie, így a szokásos szállítási idő jelentősen csúszott. Fújt a szél, hűvös volt, borult az ég. Beszélgettünk, míg vártuk az alkatrész(eke)t: család, gyerekek, fogyás, párkapcsolat... Közben szemtanúja lehettem szélvédő javításnak, fékcserének is.

Miután megérkezett Azúrhoz a kért motyó, percek kérdése volt, hogy végezzünk. Gábor előre közölte, nem fogad el pénzt, ezt a kört ő állja. Látszott rajta, hogy bántja a dolog, mondta is, hogy ilyen nagyon ritkán fordul elő, de mentségére szóljon, miután kicserélte a kuplungot, s próbaútra vitte, majd egy éjszakát állt is a kocsi nála, nem tapasztalt olajfolyást. Valami történhetett út közben, vagy csak hosszabb távon jött ki annak az apró sérülésnek a következménye, ami végül ehhez vezetett. Megnyugtattam, részemről egy csepp harag sincs, főleg, hogy garanciálisan javította a hibát. :D

Hazafelé a bonyhádi lámpasornál fulladtam le, de csak azért, mert olyan kedvem volt... :P Meg az ALDI parkolóból kifelé nem adtam meg az elsőbbséget egy Audinak. (Azért álltam meg a parkolóban, mert a jobb tükrömet meg kellett igazítani, szerelés közben behajtottuk, s nem sikerült indulás előtt a helyére billenteni.) Mentségemre szóljon, én értem hamarabb a kereszteződéshez. Két másodperccel, de hamarabb.

Hazafelé, ezt leszámítva, gond nélkül jöttem. Bár egyre erősödik bennem a gyanú, sok autóst bosszant, hogy igyekszem betartani a kitáblázott sebességhatárokat. Sokan agresszívan és felelőtlenül viselkednek.

Itthon Kriszta munkahelyéhez közel parkoltam le. Fel hozzá, pár falat ebéd gyanánt, rövid élménybeszámoló. Majd le, s átgurultam érte az épület háta mögé, onnan pedig a biztosítóhoz, módosítottuk az életbiztosításainkat.  Nem, nem azért, mert vezetni kezdtem! :P

Nem tudom, említettem-e már, de a szülővárosom délutánonként, főleg pénteken, egy közúti tetrishez hasonlít. Ki, hol, hogyan fér be, el, át... Ebben volt részem, fáradtan, álmosan. Nem mondom, hogy bunkók, agresszívek lettek volna, sőt, de érezhető volt, hogy mindenki menne, megy haza.

Megvettük a nyári papucsokat. Matador lett végül, ez volt raktáron. Aztán a lakásunkhoz közeli COOP-ban kifizettük e megrendelt húst. Végül beparkoltam a házunk elé. Fájt már mindenem, legfőképp a derekam, vállaim, nyakam. Lecincáltam a tárolóba a gumikat, elraktuk a fagyasztóba a hús egy részét, majd irány a lakás, a pihenés. Este pillanatok alatt elaludtam.

Majdnem elfelejtettem! Ezt kaptam Krisztámtól:


Immár hivatalos, kőbe vésett, örök érvényű tény. 💓

Reggel elszaladtunk a DM-be, előtte ellenőriztem Azúrt. Nem láttam friss olajat alatta, de biztos, ami biztos, átálltam egy másik helyre. Mikor hazaértünk, ellenőriztük, továbbra sincs alatta olaj. Őszinte és széles a mosolyom. Azt már csak megemlítem, hogy miközben e sorokat írom, a konyhából bekúszik a sült pulyacomb illata. Nyelek nagyokat... :D

2017. március 7., kedd

Kettecskén dél felé

Ott hagytam félbe, hogy vasárnapra egy bonyhádi utat terveztünk, kettecskén, Krisztámmal.

Délután kettő felé indultunk, borús volt az ég. Mire kiértünk a városból, már csepergett az eső. Én, mint aki erre született, rutinosan kapcsoltam be az ablaktörlőt, miközben 90-es tempóval igazgattam Azúrt dél felé.

Aztán, mintha elzárták volna, elállt az eső.

Szekszárdig csukott szemmel is mehettem volna, de nem tettem! :D Tolna után villogtak rám a szemből érkezők, amit, megvallom, egy pillanatra nem értettem. Lenéztem a kapcsolókra, s megnyugodtam, ég a tompított, mikor belém hasított, hogy trafi miatt jeleznek. Apró szemmozdulat az órára, de megnyugodhattam, 88-89-cel haladtunk.

Eközben Kriszta elbóbiskolt mellettem, illetve, pihentette a szemét. Kérdeztem is tőle, hogy ennyire biztonságban érzi magát (vagy már imádkozik - a szerk.). Csukott szemmel bólogatott. Kissé hitetlenül kérdeztem újra, hogy biztos nem fél-e, mire megnyugtatott, hogy nem. Kellhet ennél több? ;)

Háromnegyed háromra értünk a célhoz, mivel Bonyhádon kicsit eltévedtem. Persze, hogy be volt állítva a telefonon az utca, házszám, de nemhogy már ne találjak oda, mikor nemrég voltam ott! Szerinted? Persze, hogy nem találtam oda. Kétszer is meg kellett néznem a térkép appot...

S hogy teljes legyen a boldogság, kikaptam egy emelkedő közepén álló STOP táblát is. A kedvencem az ilyen elindulás, de NEM fulladtam le! Egy kicsit törlesztettem... Hogy aztán egy kapualjban, mikor megfordultam, s tolatnom kellett volna, lefulladjak. Sebaj, a vállveregetést akkor se vonom vissza, megérdemeltem!

Álomszerűen parkoltam be, jobbra hátrafelé, két kocsi közé. Na jó, nem. Picit közel sikerült. Nem annyira, mint vizsgán, mert ki tudtam volna szállni, de inkább javítottam. Főleg, hogy a mester autója mellé álltam. :)

Mint kiderült, el kellett ugrania valahová, így a párja vette át a kocsit, s vitt le minket a pályaudvarra, hogy hazajöhessünk. Pécs felől érkezett a járat, Szekszárdon át kellett szállnunk, fél ötre már itthon is voltunk. Illetve, anyunál, mert nála voltak a srácok.

Kiszámoltam, a busz- és az itthoni taxiút (szakadt az eső) árának 2/3-ából kijön a háztól-házig, ha sajáttal jövünk-megyünk.

S most beszéltem a mesterrel, végzett a melóval, holnap mehetek Azúrért, ráadásul az első árnál olcsóbbra sikerült kihoznia a végösszeget. Nem sokkal, de 5% is pénz. ;)

Egyébként, tegnap már nézelődtem nyári gumik ügyében is. A Barum Brillantis 2-vel szemezek. Beszéltem Csabával is, igen baráti áron szerelik át, akár náluk veszem, akár viszem. Persze, ehhez hozzá kell adni a futóműbeállítás árát is.

Izgatottan várom a holnapi napot. Kár, hogy Kriszta nem tud eljönni velem. :(

Ui: Majdnem elfelejtettem! Megérkezett Azúr törzskönyve is.

2017. március 4., szombat

Szokom a városom

Csütörtök délutánra, úgy tűnt, rendbe jövök. Még nem volt az igazi, de javult. Aztán péntek délelőtt megint sokat kuporogtam a fehér porcelánon. Emiatt lemondtam egy délutánra megbeszélt programot is.

Kriszta délután három óra felé ért haza. Pénteken mindig rövidebb a munkaideje, de most neki is dolga volt, így "késett" egy órát. Még mielőtt elindult volna, beszéltünk, hogy nem tudom mi van velem, de egyfolytában hamburgert vagy pizzát ennék, s kólát innék hozzá. Tényleg nem értem, nem mintha nem esne jól időnként, de ez több volt ennél, mert egyenesen kívántam ezeket a kajákat.

Persze, hogy jó volt hozzám, s hazafelé vett egy nagy hamburgert, meg hozott kólát is. Meg a hétvégi főzéshez alapanyagot. Ültő helyemben bepusziltam a hambit, s megittam rá fél liter fekete átkot. Olyan szinten felpörgetett az a lötty, hogy győztem pislogni.

Közben Krisztám még vissza is ment a suliba Beniért, meg Sebi leckéjéért. Srácok is ittak a kólából, ami, mivel ritkán veszünk ilyesmit, nekik is "ünnepnap" volt. Benike közölte, hogy ő fáradt, Krisztám viszont el akart menni valamerre. Mivel ez igen csak összecsengett az én akkori, magasabb fokozatba kapcsolt állapotommal, felöltöztünk, Sebit a hónunk alá csaptuk, s legurultunk a JYSK felé.

Még korábban mondtam, hogy a vezetőülés cseppet ki van ülve (ihaj, de szép magyarul fogalmaztam), ezért néztünk egy párnát a hátsóm alá. Mintha oda tervezték volna, pontosan passzol az ülés méretéhez és formájához. Ha jól rémlik, kétezer forint volt. Ennyit megér a popsim és a derekam.

Sebi talált magának a rózsaszín, plüss malacot. Odavan mindenért, ami malac(os). Olyannyira, hogy ha valami nem tetszik neki, hangosan ui-zik, vagy visít, röfög. Némileg idegesítő, de hát gyerek...

Az egészben az az érdekes, hogy elsőre sikerült jól beparkolnom a JYSK-nél. :D

Aztán, ahelyett, hogy hazajöttünk volna, mentünk egy kört a városban. Kár volt. 

Az OMV-nél pirosat kaptam a 6-osra kihajtás előtt, s ahogy ilyenkor illik, meg is álltam. Erre beállt a kocsi hátsójába, de konkrétan centiméterekre, egy fehér négykerekű. OK, mondtam magamban, van még egy kis helyem, picit előrébb engedtem az autót, nehogy az legyen, hogy induláskor lefulladok, az arc meg belenyomja a nóziját a faromba. Erre fogta magát, s ő is előbb jött ugyanannyit. Mire jó ez? Fél, hogy lemarad valamiről? Induláskor kicsi híja volt, hogy ne álljon le a motor. Lehet, kéne egy T-matrica a kocsira...

A körforgalomnál másik, szép és nagy hófehérke miatt hördültem fel. Csorgok, figyelem a körforgóban haladó Opelt, elsőbbsége van, menjen csak. Ekkor balról, Kápolnából megérkezik bömbike, se fék, se semmi, bevág a forgóba egy már bent haladó elé és nyomja a gázt. Én meg már félig belógva taposok a fékbe, mögöttem a többiek szintén.

Utána meg az ASE csarnoknál lévő kereszteződésnél ment fel a pumpám. Van két szép kövér STOP tábla, hogy az igavonásra használt párosujjú patása nehogy beledurrantson a hozzá képest elsőbbségben lévőbe. Erre mit csinál az IQ-barbár? Irányjelző és már tekeri is, én meg kapom le a lábam a gázról, s lépek a fékre. Mert annak, ugye, akinek elsőbbsége van a KRESZ szerint, ez a kötelessége. S mindezt miért? Hogy a kolléga sietősen bevehesse a következő kanyart a PARKOLÓBA! Vajon hány pálcás volt a jogsija?

Ehhez képest Szekszárd egy leányálom.

Ma délelőtt Beninek jelenése volt a megyei helyesírási versenyen, szintén Szekszárdon. A nyelvtan tanára vitte le egy hatodikos lánnyal együtt. A VMK-tól indultak, oda vittem el a családot, aztán legurultunk a MOL-ra, onnan meg át a LIDL-be. Itt szintén elsőre leparkoltam. Persze, nem volt nehéz, olyat választottam, ahová nem volt bonyolult.

Krisztám mondta is, ma úriasszony volt, nem kellett cipekednie. Ennek örömére szuper ebédet rittyentett, már csak Benit vártuk. Kilenc órakor indultak le, fél tizenkettőkor már itthon is volt. Azt mondta, jól sikerült a teszt, eredményt majd később tudunk meg.

Akárhogy is lesz, akár továbbjut, akár nem, mindenképpen büszke vagyok rá, s örülök a teljesítményének, mivel tudom, hogy rengeteget dolgozott, tanult.

Délutáni csendes pihenőt követően a ház legszebb nője el szeretett volna menni valahova, s mivel a múltkor már a Dunához vágyott, hát legurultunk oda. Majd át a kompkikötőhöz. Majd feljöttünk a strand mögötti tóhoz.

Itt találkoztunk húgommal, aki azonnal lecsapott a lehetőségre, hogy kipróbálja Azúrt. Első reakciója az volt, miután elfordította a kulcsot, hogy "Ennyi? Már jár?". Mivel nekik dízeles van, furcsállta a halk motorhangot. Aztán mikor elkezdte tekerni a kormányt, amiben nincs szervó... :D Kérdezte is, ilyet szerettem volna-e. Megnyugtattam, nekem ez nem jelent gondot, sőt, időnként kifejezetten jó, hogy dolgozni kell a kocsival, nem lustul el a hátam, később fájdul meg a derekam.

Holnap délután, ha minden igaz, irány Bonyhád. Srácokra mama vigyáz, csak Kriszta és én megyünk. Remélem, minden rendben lesz.

2017. március 2., csütörtök

Száz kilométernek ötven a fele

Ennek a bejegyzésnek hamarabb kellett volna megszületnie, de mindjárt megérted, miért csak most vetem e sorokat virtuális papírra.

Zoli mondta még korábban, hogy egy másik rokona Bonyhádon lakik. Őt Gábornak hívják, ő is autószerelő, mint a másik rokona, Csaba. Mivel Bonyhád közelebb van hozzá, mint Dunaföldvár, így ő Gáborhoz szokta vinni a Hondájukat.

Megbeszéltük, hogy hétfőn, dél tájban ismét lemegyek Tolnára, majd onnan, együtt, Bonyhádra. Ő elől, én utána. A szakember nézze át alaposan a kocsit, most derüljön ki, aminek ki kell, ne akkor, mikor a srácok ott ülnek mögöttem.

Így is tettünk. Lefelé majdnem eseménytelenül telt az út, egyszer láttam trafizó rendőrautót, de a megengedett sebességhatáron belül voltam. Aztán Bonyhádnál áthajtottam egy sárgán. Meg tudtam volna állni, de akkor Zolinak is meg kellett volna, hogy bevárjon. Így inkább hagytam átgurulni a kocsit a kereszteződésen.

Gábor szimpatikus fiatalember, egykorúak vagyunk. Zoli Hondáját és a Kalosunkat párhuzamosan szerelte, hol ezzel, hol azzal foglalkozott. Hol a motort kellett hagyni hűlni, hol a forrasztó rendetlenkedett, majd a hegesztő is előkerült... stb.

Ami Azúrt illeti: volt egy-két luk a kipufogón, cserélni kell a rezonátort, matt az első fényszórók burája, lassan elérjük az olajcserét is, valamint a kuplungszettet is cserélni kell pár ezer kilométer múlva. Most még jó, nem csúszik, de szoktatni kell magunkat a gondolathoz. Emellett kiderült, hogy a generátorszíj katasztrofális állapotban van. Plusz, ami miatt, végső soron, levittem, a jobb hátsó ajtót nem vitte a központi zár.

Mivel Zoli autójának javítása elhúzódott, volt idő megrendelni a generátorszíjat, s még ki is hozta a futár. Ez 1210,-Ft volt szállítással együtt. A központi zár problémáját kábelhiba okozta, valamint a kipufogón lévő lukakat is sikerült befoltozni. Gábor szerint nem szép, de megnyugtattam, nem szépségversenyre készül a kocsi.

Végül Zoli első szélvédőjét is kijavította, volt a Hondának egy csúnya kavicsfelverődése, már vagy 8-9 éve ott éktelenkedett. Ezt, valamilyen NASA technológiás injektoros bigyóba szívott folyadékkal feltöltötte. Alig látszik a sérülés, ha az ember nem tudja mit keressen, átsiklik rajta a szeme.

Végül már erősen ment le nap, hogy elindultunk haza. Mire kiértünk Bonyhádról, be is sötétedett. Erőst kihűlt az autó, ezért bekapcsoltam a fűtést, közepes fokozatra. Kakasd után visszavettem, mert elég jó idő volt a kocsiban, a pulcsim cipzárját is lehúztam. Izzadtam, na!

Nem a félelem, vagy ilyesmi, bár tény, Bonyhád és Szekszárd között még nem sokat vezettem, s így, sötétben, igen érdekes élmény volt. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ismeretlen úton nyomom a gázt, teljesen sötétségben, egyedül Zoli hátsó lámpái jelentették a helyes irányt, de csak egy pillanatra. Szekszárdtól már hazai pálya volt, rengetegszer vezettem innen haza, sötétben is.

Még induláskor megállapodtunk, nem megyek be Tolnára. Így is tettem. Bár Zoli félrehúzódott az elágazónál lévő buszmegállónál, én csak villantottam kettőt és jöttem tovább, hazafelé. Bunkó vagyok? Lehet, de hiányzott már a család, s éhes is voltam.

Mint itthon megtudtam (mert hazaértem, épen és egészségesen), itthon ment édesanyám és párom között a telefonálás, hogy mi van velem, megérkeztem-e már, de sötét van... Engem, persze, nem hívtak, hiába is tették volna, nem veszem fel vezetés közben. Majd ha lesz a kocsiban valamilyen kihangosító, vagy beszerzek egy Bluetooth fülre akasztóst, foglalkozok a csörgő telefonnal is. Addig nem.

Hazafelé egyszer sem fulladtam le, ami igen szép teljesítmény tőlem, úgy vélem. Parkolni is sikerült másodjára.

S most következik, hogy miért csak most ültem le mindezt megírni. Kedden elég furán éreztem magam. Csikart a hasam, volt egy-két hasmenéses futásom is. Kriszta hozta el a srácokat a suliból.

Szerda reggelre Sebinek felment a hője, köhögött, folyt az orra, kutyául érezte magát. El kellett vinnem orvoshoz. Délután tettem-vettem, Sebiről gondoskodtam, mikor hirtelen, mint derült égből villámcsapás, elkapott egy iszonyatosan erős hasmars. Ki is tartott hajnali 4 óráig, erős hányingerrel keverve, hőemelkedéssel, majd lázzal tarkítva. Ma délelőtt az ágyat nyomtam, s mostanra szedtem össze magam annyira, hogy gép elé üljek, s rendezzem a gondolataimat.

Mivel tegnap elég sok időm volt (annyit ültem WC-n, mint az egész család 7 nap alatt), írtam Gábornak, megkérdeztem tőle, mindaz, amit előbb-utóbb meg kell javíttatnunk, mennyibe kerülne. Osztott-szorzott, majd mondott egy számunkra elfogadható árat. Abban maradtunk, ha rendben leszek, vasárnap délután leviszem a kocsit, ő hétfőn nekiáll, kedd délutánra befejezni, s akkor mehetek Azúrért. Utána már csak nyári papucsok kellenek, s róhatjuk az országutat. Remélem, nem jön közbe semmi!

2017. február 26., vasárnap

Ezért érdemes volt

Csabi barátom fél kettőkor érkezett meg hozzánk. Körbejárta a kocsit, majd felnyitottam a motorháztetőt és megnéztük az ablakmosó- és hűtőfolyadékot. Az olajszint rendben volt, ahhoz nem kellett nyúlni. A fékhez és a tengelykapcsolóhoz való folyadékot majd a szerelő ellenőrzi. Legurultunk a közeli MOL kútra. Persze, nem ment olyan simán, az utca, ami a legközelebb van hozzá, s kivezet a főútra, egy kissé lejt, felfelé. Akarom mondani, emelkedik. Persze, hogy pont akkor jött autó, mikor én hajtottam volna ki a főútra. Dízellel tanultam, még azzal is sikerült lefulladni emelkedőn, benzinessel NEGYEDJÉRE tudtam elindulni...

Megtankoltunk, de nem vittem túlzásba, 10 litert töltöttem a gépbe. Aztán ellenőriztük a keréknyomást az összes papucson. Minden rendben volt, így visszajöttünk a ház elé, ahol Csabi is beült, s tettünk egy kört a parkoló körül. Elégedett volt a Kalosunkkal, szerinte is tökéletes lesz családi autónak. Még kérdeztem tőle ezt-azt, főleg az olajról, aztán elbúcsúztunk, dolga volt.

Megkértem a srácokat, csengessenek fel Krisztáért, közben elbeszélgettem a szomszéd nénivel, aki szintén megcsodálta Azúrt. Igen, így neveztük el, kék és messze megy, adta magát a rajzfilmhős neve. ;) Egy közelben lakó idősebb hölgy pedig amiatt szólított le, hogy mennyit fogytam és hogyan sikerült. Dagadt a mellem, mit tagadjam! (Apropó: visszaállt a korábbi 119 kg.)

Lejött párom, mondtam neki, menjünk egy kört a városban, majd támadt egy ötletem, s megkérdeztem, szeretne-e inkább a méztermelő rokonaihoz elgurulni, itt laknak 25 km-re. Nem volt kedve. Srácok közben kitalálták, nézzünk el az erőműhöz. Erre nekem egy új terv fogant meg a fejemben. De senkinek nem mondtam semmit, csak kihajtottam a főútra és elindultam dél felé. Szépen el is elgurultunk az erőmű mellett, mikor is a fiúk megkérdezték, hová megyünk. Kriszta válaszolt helyettem: "Az a gyanúm, Tolnára!".

Út közben megelőztem egy Suzukist, majd szépen bekanyarodtam a megfelelő elágazónál. Aztán eltévesztettem az utcát. Szép és keskeny volt, de sikerült egy tökéletes ipszilonnal megfordulnom. Ezután már gond nélkül megtaláltam a megfelelő útkereszteződést, s beálltam Zoliék háza elé.

Kiszálltam, csengettem, de csak a kutya jött a kapuhoz. Ismer, nem ugatott, meg amúgy is szelíd jószág. Így rá nem számíthattam, ha elromlott volna a csengő. Gondoltam, teszek egy próbát, mielőtt felhívnám őket telefonon, s benyitottam a kapun. Már első pillantásra észrevettem Zoli párját, Mónit. Intettem, mosolyogtam, majd beléptem a házba is. Nagy mosoly, kézfogás, puszik, majd behívtam a családot is.

Mindenkit alaposan megleptem. :D

Beszélgettünk, Zoli megnézte a kocsit, közben megkínáltak süteménnyel is. Srácok sem szerénykedtek, de bevallom, én is ettem, nagyon finom citromos túrótorta volt. Ha meghajt, meghajt, nem bánom, a túróra nagyon nehezen mondok nemet.

Délután négy felé elbúcsúztunk, s bemutattam, milyen frankón indulok el HARMADJÁRA... Ember, nagyon szoknod kell még ezt a gépet!

Hazafelé gond nélkül vettem minden nem létező akadályt (sima utunk volt, kis forgalom). Itthon elgurultunk egy közeli parkba, mert Kriszta természetközelibb képeket akart készíteni Azúrról, mint egy parkoló. Megmutatni a kollégáinak, holnap.

Persze, induláskor megint volt miért szorongatnom a fogsoromat. De ezt is összehoztam HARMADJÁRA...

A házunk elé, először, úgy sikerült beállni, hogy elfoglaltam két autó helyét is. Korrigáltam. István pont lent volt, párjával sétáltak korábban, most egy szomszéddal beszélgettek. Mondta, inkább álljak be az ő kocsija mellé, ott több a hely. Megkértem, segítsen, nehogy lekapjam a kocsi elejét a padkával. Elsőre kissé ferdén sikerült, másodjára szép párhuzamosan. Úgy persze könnyű, ha közben valaki mutatja, merre és meddig. :D

Itthon aztán boldogan gyönyörködhettem a család mosolyában és úszhattam a köszönetük tengerében. Ez az én jutalmam mára!

Csak a margóra

Az új családtagunkkal kapcsolatos történet margójára két érdekes esemény, még péntekről, de jobbnak láttam külön rögzíteni. Mindjárt megérted, miért.

Ha emlékszel még, említettem, volt egy másik ember is, előttünk, aki megnézte a kocsit, de anélkül nem akarta megvenni, hogy ne mutatta volna meg a párjának, aki, tulajdonképpen, vezette volna a későbbiekben.

Az eladónk felesége elmesélte, hogy pénteken, kora reggel megjelent a kapuban az úr, hogy jött a Kalosért. Mondták neki, már eladták. Mire a férfiember ránézett az udvaron parkoló kocsira, s megkérdezte, kifizették-e már az árát. Mondták neki, hogy még nem, de délután jönnek érte. Férfiember nem értette, hogy mégis "hozomra" miként lehet eladottnak tekinteni a kocsit. Mosolyogva felhívták a figyelmét, hogy ez egy kisváros, itt mindenki ismer mindenkit, itt nincsenek ilyen gondok. Férfiemberünk akkor elkomorult, s követelte, hogy adják meg a telefonszámomat, majd ő felhív, hogy biztos kell-e nekünk az autó, mert ő többet is adna érte... Erre, persze, nem volt hajlandó a hölgy, de felajánlotta, hogy felírja a számát, s ha mégis meggondoljuk magunkat, felhívja őt. Végül, ha jól tudom, egy Suzukit vitt el, mert párjának kellett egy autó. Drágább volt, mint a miénk, de ha kellett, kellett...

A másik történet a szemünk előtt játszódott le. Épp a papírokat írtuk, mikor csörgött a hölgy telefonja. A Kalos után érdeklődtek. Nem tetszhetett neki a válasz, mármint, hogy eladták, mert rákérdezett újra, de csak megerősítést nyert, amit először is hallott, miszerint, eladták az autót, most írjuk a papírokat. Erre káromkodott egy kedveset a hívó fél, s lecsapta a telefont. Eladónk felesége meg nézett értetlenül a készülékre. Mi meg rá.

Estére, mikor hazaértünk, a kocsi lekerült a hirdetési oldalról, a már említett Suzukival együtt.

Most meg várom a délutánt, jöjjön Csabi, megnézzük az olaj- és ablakmosó szintjét, leguruljunk tankolni, s megbeszéljünk ezt-azt, mit és hol vegyek, neki mi vált be. Ha jól megy, holnap irány Zoli barátom rokona, Bonyhádon, megjavíttatom a jobb hátsó központiját. Nincs közel, de gyakorolni ideális, mivel az út felét, Szekszárdig, már ismerem. Ja, az ajtónyitó izébe (távirányító?) ne felejtsek el elemeket venni!

2017. február 25., szombat

Új családtag

Mint legutóbb mondtam volt, úgy éreztem, ideje kicsit félrerakni az autóvásárlás témáját, s kicsit visszatérni a kályhához: önmagamhoz. Nem adtuk fel, csak üresbe raktuk. :)

Egészen csütörtök délutánig, mikor István szomszéd átkopogott, ráérek-e, mert a közelben parkol egy eladó autó. Olyan, amit először is néztünk, még Szekszárdon, de annál sokkal jobb állapotban van, s olyan, amilyet alapvetően szeretnék.

Kriszta is odalépett hozzánk, kérdeztem, szeretne-e jönni, mire "hogyne jönnék!" volt a válasz. Felöltöztünk, srácoknak mondtuk: viselkedjetek rendesen, szabályokat tudjátok, nemsokára jövünk, telefon a helyén, ha kell valami, hívjatok!

Elsétáltunk a kocsihoz, megnéztük, kívülről, belestünk az ablakokon... Aztán felhívtam az eladót, aki már mondta is, 10 perc múlva ott van, hozza a kulcsokat.

Pontos volt. Igaz, egyre hűlt a levegő, kissé már reszkettem, még nem kellemes naplemente környékén a szabad ég alatt ácsorogni. De megérkezett. Kinyitotta, benéztünk, felnyitotta a motorháztetőt, beindította a motort. Pöccre, ahogy mondani szokás. Szépen járt, semmi zaj. A motortér az elvártnak megfelelően nézett ki. Pár mondatban összefoglalta a kérdéseinkre a választ, majd már ültünk is be, hogy elvigyük próbakörre a kocsit. Eladó az anyósra, Kriszta mögém, István az eladó mögé. Kitalálhatod, én hol ültem. :)

Vezettem kb. 15 km-t, városban, főúton. Nagyon szépen viselkedett a gépjármű, annak ellenére, hogy "csak" 1,2-es motor van benne, a négy embert tempósan vitte. A váltója valami álom, mindig is ilyenről ábrándoztam. Nem fulladtam le, de nyilvánvaló volt, hogy nem vagyok gyakorlott sofőr.

Visszaértünk a parkolóba, kérdeztünk még ezt-azt. Megtudtuk, hogy kora délután is megnézte már egy érdeklődő, de nem akart anélkül dönteni, hogy a feleségének meg ne mutatta volna, mivel az övé lett volna a kocsi. Nem ezért, hanem mert teljesen elégedettek voltunk, s István is támogatta (családjában van ilyen autó, ismeri a típust), mi kezet nyújtottunk a kiírt ár 5%-nál kevesebbért. Az eladó meg belecsapott.

Másnap, péntek délután ütöttük nyélbe az üzletet. Kifizettük a vételárat, helyben megkötöttük a biztosítást (kedvezőbbet, mint amit a neten találtunk, alkuszoktól), majd azon melegében el is vitt bennünket az eladó felesége az okmányirodába. Mikor visszaértünk, kaptunk a kocsi mellé egy egészségügyi dobozt, elakadásjelző háromszöget, fényvisszaverő mellényt. Emellett pár hasznos tanácsot a tankolással, szervizzel és a kocsi kezelésével kapcsolatban, valamint egy telefonszámot, amin bármikor, bármi miatt felhívhatjuk őket. Mosolyogva mesélte a hölgy, hogy legutóbb egy házaspárnak segítettek kitalálni Budapestről, mert eltévedtek, s tőlük kértek segítséget. De ha alkatrész kell, azt is olcsóbban tudnak szerezni...

Végül becsüccsentem a sofőrülésbe, Krisztám mellém, s elindultunk... volna. Mert lefulladtam. Aztán megint. Jó, bevallom, eléggé izgultam. Első autó, első önálló út, mellettem párom, közben egy másik nő figyel az autó mellett állva, mögöttem meg egy drága autó parkol, előttem egy kitárt, de nem nagy vaskapu... Zabszem nem fért volna be. Ha te ügyesebb lettél volna két hónapos friss jogsival, úgy, hogy a vizsga óta nem vezettem 3 órát... akkor jobb vagy, mint én.

De, végül, harmadjára sikerült elindulni, s gond nélkül haza is hoztam páromat. Feljöttünk, srácoknak mondtuk, ha szeretnék megnézni, kipróbálni, öltözzenek. Pillanatok alatt elkészültek, a tárolóból felhozták Sebestyénnek az ülésemelőt, majd kiálltam a parkolóból, s átgurultunk a szomszéd utcába, anyumék háza elé.

Ott érdekesen fordultam meg (zsákutca), rutinos pilóták vagy a hasukat, vagy a fejüket fogták volna, ha látnak. Lehet, láttak is. Nem baj, megfordultam. Ezután szólt fel Kriszta anyumnak, nézzen ki az ablakon, itt vagyunk a ház előtt. Ő szépen ki is kukucskált, de nem értette, miért nem lát minket, hol vagyunk. "A kék autóban!" :)

Anyu csodálkozott, hüledezett egy sort, majd örvendezett is. Közben én visszagurultam hozzánk, beálltam oda, ahonnan indultuk, majd kifújtam magam. Egy nap két út is, megy ez nekem, igazi Fittipaldi vagyok! :D

Srácoknak nagyon tetszett a kocsi, nagyon örültek, Kriszta nem különben. Én túl fáradt és feszült voltam ehhez, de örültem az örömüknek. Krisztáénak leginkább, hiszen, végül is, érte, kérésére csináltam végig mindent, a KRESZ-től kezdve, egészen idáig.

A már korábban említett két kocsis rokon is megtudta, hogy autót vettünk. Megkérdezte, hogy kajára maradt-e pénzünk. Egyszerűen rajongok a kedvességéért! Toll a fülébe...

Ma nem mentünk vele, de felfedeztem, hogy a kesztyűtartóban egy doboz izzókészlet van. Az agyam viszont sokszor járt körülötte, találgattam, milyen név illene hozzá. Mániám, hogy a fontosabb használati tárgyaimat elnevezem, illetve elnevezzük, vagy ha önálló nevet nem kapnak, de rendszeresen megsimogatom őket, beszélek hozzájuk, megköszönöm a munkájukat. Nézhetsz bolondnak, nem számít. :P

Vacsoránál Krisztám megjegyezte, hogy jó lenne, ha holnap lenne kedvem és energiám vezetni, mert szeretne kicsit menni vele. Mondtam neki, Csabi barátommal már lerendeztem egy ebéd utáni találkát, megmutatja, hogyan kell olajszintet ellenőrizni, tankolni... stb. Egyszóval, nem kell aggódni, megyünk vele, ha eljönnek velem a kútra.

S végül, íme, egy kép, ahogy a srácok örülnek az új családtagnak:

Beni, Sebi és a Daewoo Kalosunk

2017. február 17., péntek

Egy sablon visszatért

Csak azután vettem észre, hogy az előző bejegyzésem "ünnepi", miután megírtam és kiraktam. Utólag már nem akartam szerkeszteni, így most emlékezem meg a "nagy" eseményről: a Már autókkal álmodom című szösszenetem volt a 400. blogbejegyzésem. Harsonák, konfetti... :D

S most, hogy mindenki arcára kiült a boldogság (bor)virága, tereljük gyorsan komolyabb témára a szót.

Nem, nem autó, nyugi, abból most, egy időre, elég volt. ;)

Még tavaly decemberben vettem észre magamon, hogy, leginkább édesanyám főztjének hatására, meg annak köszönhetően, hogy még mindig szeretek enni, a havi 1-1,5 kilogrammos súlycsökkenésem megállt. Idén januárban meg, hónap végén, 121 kilogrammot mutatott a mérleg. Február 10-e környékén már 122-t.

Persze, el is hallgathatnám, meg fényezhetném magam, kereshetnék mentségeket, de nem teszem. Tudom az okát, tudom, miért történt mindez.

Nem, nem felejtettem el, hogy milyen úton haladok.

Az események láncolata ott kezdődött el igazán, mikor levizsgáztam és felszabadultam az állandó feszültségből, amit a tanulás és vizsga jelentett. De nem volt túl sok szünet, mert elkezdődött az a folyamat, amiről az előző bejegyzésemben írtam, nevezetesen, elkezdtünk kocsit keresni. Eleinte vicces volt, aztán egyre nagyobb és nagyobb súllyal nehezedett rám. Jöttek a tanácsok és a javaslatok, meg a kételyeket támasztani kívánó szólamok. 

Belezavarodtam és ráfeszültem.

Legfőképp abba, hogy megfeleljek a feleségem elvárásának: találjunk egy autót, vezessek, ne essek ki a megszerzett gyakorlatból, könnyítsem meg a család életét azzal, hogy elviszem őket oda, ahová csak kell. Például, meglátogatni anyósomat, vagy egy másik városba, orvoshoz a gyerekeket. Nem, ezt ő nem mondta nekem, én vettem ilyen formán magamra.

Aztán, talált egy eladó házikót egy közeli faluban, amit meg is nézett, tetszett is neki. Nem is kerülne sokkal többe, mint amennyit a lakásunk ér. Nem ez volt a gond, hanem a kérdés, hogy megvásárlás után hogyan jövünk ki a pénzből úgy, hogy egy kertes ház fenntartása mindig drágább, mint egy panel, plusz ott lenne az autó is, ami muszáj, ha be akarunk jutni a városba.

Olyan szintű feszültséget generált bennem e két dolog, vegyülve azzal, hogy ismét megtámadott az értéktelenség érzése, amit már nem tudtam normális keretek között kezelni. Felborult a szekér, hogy így mondjam. Mivel még mindig nincs munkám, s ahogy az egészségi állapotom alakul, nem is könnyen lesz, így én potyautasként élek a családban, mindenféle, általam biztosított bevétel nélkül. Az alkalmi segítségekért kapott ellentételekkel nem lehet állandó támaszként számolni.

Fejre állt bennem a világ. Egy ideig hallgattam erről, bíztam benne, hogy menni fog egyedül is, meg tudok birkózni vele, de talmi remény volt. Azon vettem észre magam, hogy napi szinten megeszek egy családi csomag szotyit, vagy tökmagot, meg olyan mennyiséget eszek másból is, ami túlmutat az addigi "eredményeimen".

Kézzel foghatóan, a mérlegen kívül, azt tapasztaltam, hogy a korábban laza övem szorítani kezdett, ha leültem, vagy hajoltam... stb. Időnként már akkor is, ha csak álltam, mentem.

Végül kiborultam. Az utolsó lökés egy közeli rokon megjegyzése volt, mely, hogy így fejezzem ki magam, nem volt túl fényes rám nézve. Nem kell drámára gondolni, nálam ez nem ezzel jár. Egyszerűen megfogtam a pálinkásüveget, s az esti gyógyszer helyett bedobtam 3 felest. Mivel régen nem ittam alkoholt, ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy megeredjen a nyelvem. Friss bátorságomtól indíttatva elmondtam Krisztának, hogy mit érzek, s ezzel összetörtem a családi ház vásárlásáról szőtt álmait.

Hosszan beszélgettünk, nem volt nehéz, ilyenkor nem igazán tudok járni. Az agyam általában tiszta, még ha nehezebben is beszélek, de járni nem tudok. Megállapodtunk abban, hogy a házvásárlást, egyelőre, elengedjük. Az autót pihentetjük. Emellett, mivel most már nem csak a derekam, gerincem fáj nonstop, hanem a térdeim (legfőképp a bal) is elkezdtek rosszalkodni, reggelente recsegni-ropogni, inkább arra koncentrálunk, hogy eljussak a megfelelő orvosokhoz, s ha az eredményeim azt hoznák ki, írni a megfelelő szervnek, benyújtva a munkaképesség csökkenésem megállapítása iránti keresetet.

Azóta minden visszaállt a korábbi kerékvágásba. Illetve, majdnem minden. A szotyi és tökmag iránti vágyam mind a mai napig kísért. Ilyesmit érezhet egy függőségben szenvedő személy, ha le akar szokni, csak, valószínűleg, sokkal erősebben. Annyi szerencsém van, hogy kényes ízlésem van e téren, nem eszem meg bármilyen szotyit, tökmagot. Ahol beszerezhetném ezeket, viszonylag messze van, illetve a tökmag drága is. E szempontból most jól jön, hogy fájnak a térdeim, mert így nincs kedvem se sokat lépcsőzni, se messze menni egy zacskó olajos magért.

A testsúlyomat érintő hatás is jelentkezett azóta, visszacsúszott 121-re a mérleg "nyelve". Az önértékelésemen ejtett sebeimet meg, ha már voltam oly balga, hogy bántottam magam, lassan begyógyítja a törődés, mely Krisztám felől árad.

2017. február 14., kedd

Már autókkal álmodom

Eltelt egy hónap ismét. Gondolom, hiányoztam. Ha mégse, annyi baj legyen, akkor is itt vagyok. ;)

Az elmúlt időszak két dologgal telt, ha a hétköznapok monotonitását nem veszem számításba: leendő autónk keresgélésével és gyógyulással.

Kezdjük az utóbbival!

Benjámin kezdte a sort, belázasodott, köhögött, náthás volt. Egy hetet töltött itthon, ápolgattam. Aztán következtem én, bár nálam nem volt szó szerinti láz, s csak náthás voltam, de olyan fejfájással és általános gyengeséggel keveredett, hogy volt mikor felállni sem tudtam. Aztán Kriszta is beleszaladt, ő is köhögött és úgy fogyasztotta a zsebkendőket, mintha ette volna. Egyedül Sebestyénnek nem volt semmi baja, nehezményezte is, hogy míg ő iskolába megy, addig mi sehova. Egyáltalán nem vigasztalta, hogy szívesen cserélnénk vele.

S most az autóról...

Nem, nincs még meg az igazi, így aztán fényképet sem fogok róla feltölteni. 

Az első, amit megnéztünk, Szekszárdon volt, egy kereskedésnél. Előtte felhívtam, megnéznénk, megkérdeztem, mit kell tudni az autóról, milyen ismert gondja van... Minden szuper, minden szép, jöjjünk bátran. 

OK, István szomszéd segítségével lejutottunk, ahol azzal fogadtak, hogy szilentet kell cserélni a hátsó futóműveken, türelmünket kérik, nemsokára kész a kocsi. OK. Vártunk. Teszem  hozzá, a kutya nem foglalkozott velünk, azt leszámítva, hogy időnként az épület másik oldalából odaszólt az egyik férfi, üljünk le, ha szeretnénk. Mi inkább a többi kocsit néztük. Eltelt 10 perc, majd 15. Elnézést kértek, nemsokára jön a kocsi, türelem. OK. Aztán 20-25-30 perc. Még mindig semmi. Elnézést, megnézik mi a helyzet, rögtön jönnek. OK. Vártunk, immár 35-40 perce. S akkor hirtelen megérkezett a Daewoo, ami, hogy is mondjam, nem pont úgy nézett ki a valóságban, mint a fotókon. Rozsdafoltok, felpúposodott festék... 

Beültem, kipróbáltam a pilótafülkét. Az első, ami feltűnt, hogy a jobb lábszáramat nagyon nyomta a fűtés és rádió kezelőpaneljét magába foglaló elem. Bocsi, nem tudom, mi a konkrét neve. 

Kiszálltam, ekkor állt velünk először szóba (leszámítva a köszönést, meg a hellyel kínálást) az eladó. Hogy mennyit szánunk autóra, mit és miért... stb. Pont ott állt egy Ford mellettünk. István mondta, nézzem meg azt is. Beszálltam, nagyon kényelmes volt, minden kézre állt. Néztem az árat, 29 ezerrel több, mint amit mi mondtunk felső határként. Elkezdtem dicsérni az autót, kérdeztem ezt-azt, sétálgattam körbe, hümmögtem... Az eladó meg csak nézett, majd bezárta a kocsi ajtaját. Hogyhogyhogymi? Itt állok mellette, próbálok némi értelmes reakcióit kicsiholni, elkezdeni egy beszélgetést, esetleg alkut... Erre bezárja az ajtót. OK, mondtam, gondolkodunk rajta. Megköszöntük a lehetőséget és eljöttünk.

Átgurultunk egy szomszédos kereskedőhöz. Bementünk, nagy udvar. Néztük a kocsikat. Sehol senki, még annyi se, hogy köszönjön. Nézegettük, nézegettük, István talált egy Wagon R+-t. Odaint, szálljak be, kényelmes-e. Beültem, beállítottam az ülést, majd kiszálltam és beültem hátra. Éppen elfértem, ez jó jel. Ekkor megjelenik egy alkalmazott és közli, de nem túl kedvesen, hogy most lett kitakarítva az autó. Mi meg mondtuk neki, hogy autót vennék, ezért ültem bele. Valamit dünnyögött az orra alatt, hogy "szabad", vagy ilyesmi. OK, fogtuk magunkat, eljöttünk.

(Voltunk korábban egy helyi kereskedésben is, de nem tudtak nekünk olyan autót mutatni, amit megengedhettünk volna magunknak. Ezt leszámítva rendesek, segítőkészek voltak, ott semmi gond nem volt.)

Nézelődtem a neten, most már abban a tudatban, hogy egy Wagon R+ megfelelő lenne. Találtam is egyet Kriszta lánykori városában. Felhívtam az eladót, megbeszéltünk egy mindkettőnknek megfelelő időpontot, amikor felutaztunk és elvittük egy helyi szerelőhöz az autót, átvizsgálásra.

A történethez hozzátartozik, hogy egy tolnai barátom, Zoltán egyik rokona ennél a szerelőnél dolgozik, s ismerősi alapon, ingyen átnézték a kocsit. Hála Zoltánnak és a rokonának!

Szóval, átnézettük a kocsit. Körülbelül 60 ezer forintnyi javítanivalót találtak rajta. Ez a kocsi hirdetési árának kb. 10%-a. Ennél alacsonyabb árat mondtam alkukezdésnek, majd végül eljutottunk egy olyan összeghez, amennyit már szerintem nem ért az autó. Még úgy se, hogy kaptunk volna hozzá egy szett nyári gumit felnin, plusz odaadta volna a vezérműszíj cseréhez az alkatrészeket. Kértünk pár nap gondolkodási időt, mert korábban már szóba került két másik kocsi is.

Az egyik István szomszéd lányának Fordja volt, egy aranyos Ka. Nem, nem aranyoska, hanem aranyos Ka. Igen, ez nem túl nagy autó, csak három ajtaja van és viszonylag pici a csomagtere. De van benne klíma és ABS is, plusz az egész autó tipp-topp állapotban. Van rajta mit javíttatni, de semmi olyan, ami taposóakna lenne. Motorikusan rendben van a kicsike, friss műszakival. Beültem, nagykabátban is teljesen kényelmes volt, a srácaink is bőven elfértek mögöttünk. Ha nem gondolkodna még a lány az eladáson (jelenleg nincs is itthon, rokonokhoz ment ki külföldre), már megvettük volna.

A másik kocsi egy Opel Astra lett volna, az F szériából. De arról letettünk, túl sokat kért érte az eladó. Nem azért, mert nem ért volna annyit, szuper állapotban van a kocsi, hanem mert annyi lett volna az összes pénz, amit vásárlásra, szervizre és átírásra akarunk költeni. Plusz ekkor derült ki, hogy a Krisztám által megörökölt pincére bejelentkező vevő mégsem fizetőképes, így almás maradt a dolog.

Végül felhívtuk a Wagon R+-t áruló férfit, hogy köszönjük szépen, nem vesszük meg a kocsit. Egyáltalán nem volt csalódott, szinte örült. A hirdetés azóta is fent van a neten. Érdekes. :)

Nézelődtem, nézelődtem a neten. Találtam egy Ople Astra-t Kriszta öccsének lakóhelyéhez közeli utcában. Összehoztuk az eladót és sógoromat telefonon. Ha sógor úgy látja, jó az autó, felmegyünk hozzájuk, megnézzük, kipróbáljuk. Másnap hívott minket sógor, elmondta, mit tapasztalt. Véleménye szerint az autó megérné, egy dolog nem tetszett neki, de az nagyon nem. Nekünk sem. Nevezetesen az, hogy megkérte az eladót, reggel, mikor odamegy, nézhessen egy hidegindítást. Erre, mikor odaért, felnyitotta a motorháztetőt, langyos volt a gép. Mikor sógorom rákérdezett, hogy ezt most mégis hogy és miért, az eladó csak hárított, hogy ő is most jött le, nem használta a kocsit...

Most komolyan, tényleg ennyire nehéz őszintének lenni, nem hülyének nézni az embert, nem azzal a szándékkal árulni egy autót, hogy átverjem a vevőt?

Aztán kiderült, hogy Csabi barátom Astra-ja is eladó lehet. De még ő is gondolkodik. Nincs is ezzel gond. Főleg, mivel a minap, mikor megtudta, hogy már közel két hónapja nem ültem volánnál, felajánlotta, hogy menjünk egy nagy kört a környéken, "ismerd meg hazád" jelszóval ajkainkon. :D 

Közben kikérdeztem a kocsiról. Egy aprócska bibi van: mások is megvennék. Üzletben meg nincs barátság, főleg, ha rokonok is jelezték korábban, érdekelné őket a kocsi. Aki többet ad majd, azé lesz. Ez, egyébként, teljesen érthető és korrekt. Ha végül nem is mi vesszük meg, de vezethettem már, s ahogy Csabi mondta, fogom is. Legközelebb itt, a városban. Ahogy anyum mondta: "Nagyon rendes ez a fiú!" Egyetértek. ;)

Most egy kicsit leültettem a témát. Elfáradtam. Valahol vár ránk egy autó, majd megtaláljuk. Ha nem most, akkor később, vagy azután.