Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz! (Márai Sándor)

2016. december 29., csütörtök

Lezárult

Kedden, volt oktatóm nagylelkűsége miatt, ingyen utazhattam le Szekszárdra, elintézni a jogsimat. Bárcsak olyan forgalom lett volna pénteken is! Komolyan mondom, alig volt ember az utcákon.

Első utam a Közlekedés Felügyeletre vitt. Beléptem az épületbe, elnéztem jobbra, az ügyfélszolgálat felé, senki. A portás-biztonsági őrnél bejelentkeztem, mondtam, miért jöttem, mondta, hogy fel az emeletre, aztán jobbra. Ezt amúgy is tudtam, nem először járok itt, de neki ez a dolga. Megköszöntem, felmentem.

Kedves, fiatal és csinos hölgy ült az ablaknál, mondtam, miért jöttem. Kérte az irataimat, meg a szükséges dokumentumokat. Amit kellett, átadtam, ő ellenőrizte, lemásolta, aláírta, aláíratta velem, majd visszaadta, végül megkaptam a vizsgaigazolásomat. Egy mosoly kíséretében, ami jól esett.

Innen átsétáltam az Okmányirodába. Nem tartott sokáig, egymás mellett áll a két épület.

Itt nem volt akkora szerencsém, mint a Felügyeleten. Na nem azért, mert tumultus volt, itt is egy szál magam voltam, meg az ügyintézők, hanem mert a sorszámom alapján egy fiatalemberhez vetett a sors. Itt is papírok, aláírás, majd fotó, tájékoztatás és elköszönés.

Elvileg, ha minden összejön, jövő hét végére már a kezemben lesz a vezetői engedélyem. Neten már megnéztem, kicsit fura színe van, de egye fene, ez egyszer elfogadom! ;)

Átszaladtam még a SPAR-ba, meg egy papírboltba, aztán jött is értem az autó. Kigurultunk a pályaudvarhoz, ott felvettünk egy korombeli nőt, majd volt tanulótársam, aki eddig is kormányozta az autót, elvitte a paripát a rutinpályára, ahol helyet cserélt a hölggyel.

Mentünk pár kört, majd irány a város, később a főút, végül a szülővárosom, s jelenlegi lakhelyem. Közben jót beszélgettünk. Megtudtam, hogy az új tanuló már próbálkozott Pécsett, de sikertelenül, s egy barátnője javasolta neki a volt oktatómat. 

Arra is fény derült, hogy igen kaotikus, mondhatni, embertelen körülmények uralkodnak a baranyai megyeszékhelyen forgalmi oktatás terén. Elmondása szerint, heti kétszer 40 percet tudott vezetni, parkolni nem is kezdtek még el, de már elvitték vizsgázni. Ez azt jelenti, hogy én egy hét alatt vezettem annyit,  mint ő egy hónapban. :-O

Itt jegyezném meg, hogy nézegettem más, nem itteni iskolák tanrendjét, s találkoztam olyan beosztással is, ami szerint az, amiben én részesülten, intenzív kurzus. A heti 3-4 alkalom, másfél órával számolva egyet. S ha bírtam volna fizikailag, idegileg és időben, szívesen mentem volna ötször is, mert azokon a napokon, mikor szünetet tartottam, bizony, hiányzott a kormánykerék.

Ahogy hiányzik most is.

Mondtam is a volt oktatómnak, hogy kicsit sajnálom, amiért véget ért az életem ezen része, hiányozni fognak ezek a napok: vezettük, beszélgettünk, tanultam. Élveztem, még akkor is, ha épp elrontottam. Jó, nem mindig volt teljesen őszinte a mosolyom, s egyszer-egyszer tele volt a hócipőm mindennel, de alapvetően szerettem vezetni tanulni. Jobban, mint bármilyen más oktatást valaha is.

Jövő héttől minden folytatódik a régi rend szerint, ami, egészen addig, míg nem éltem át a vezetés örömét, abszolút elég volt, mostanra viszont... mostanra olyan... olyan... kevés. Nem, nem, ez így nem igaz. A családomról fogok továbbra is gondoskodni, az nem kevés, épp elég fárasztó és örömteli. De másként.

Nem tudom, hogyan fogalmazzak, de ha ismered az érzést, tudod, miről beszélek. Ha meg nem, remélem, egyszer megtudod te is! Addig is, megpróbálom szavakba önteni, ha sikerül, jelentkezem. ;)

2016. december 26., hétfő

Karácsonyi coming-out

Bár már jó ideje nem ünnepelem a karácsonyt, itthon fa sincs, de azt nem tagadhatom le, hogy minden évben elkap a szele, s előjönnek bennem emlékek, vágyak... Idén sem volt ez másképp, bár, tény, ami tény, a vizsgafeladat, ami előttem állt, szinte mindent felülírt.

Srácoknak mi rendeztük a nagyszülői ajándékot, ismert keretösszeg mellett. Már múlt hét csütörtökön megkapták, nem bírták kivárni, míg a mama becsomagolja, s később átadja. Nem, attól, hogy mi úgy döntöttünk, nem veszünk részt a karácsony (és más) ünneplésében, a srácainktól nem tagadjuk meg ennek élményét. Se a nagyszülőktől az ajándékozás örömét. Így tartjuk tisztességesnek, így tudnak majd a gyermekeink jól átgondolt döntést hozni, ha önálló életet kezdenek majd, saját otthonukban, saját gyermekeikkel.

Sebi egy 15 részes magazint kapott, melynek minden részéhez egy átlátszó műgyantagömbbe zárt érdekesség járt. Javarészt rovarok, bogarak, mert nála most ezek a lények jelentik az érdeklődés csúcsát. Meg a malacok. Mármint a sertések. Hála az égnek, ilyesmi nincs a gömbökben. Beni egy drónt, illetve, egy quadcoptert kért és kapott. Mára már egész ügyesen bánik vele.

Mi nem ajándékozzuk egymást, se másokat. Illetve, de, csak nem kötjük dátumhoz. Krisztámnak nemrég vettem egy könyvet, melyből valamilyen speciális tornát sajátíthat el. Ne kérdezd, vannak a női léleknek olyan részei, melyet férfiember nem érthet meg. A legtöbb, amit tehet, hogy teljes mellszélességgel támogat, majd megiszik egy pohár sört. :D

Én, szintén korábban, de mivel most beszélek erről, most említem: egy társasjátékot kaptam. Nagy-nagy meglepetést szerzett vele párom, nem számítottam rá. Kipróbálni még nem volt lehetőségünk, nem egyszerűek a szabályok, felkészülést és időt igényel. De ami késik, nem múlik!

De vissza a téma elejére: nem ünneplünk, de nem is vonulunk el.

Így minden évben van legalább egy nap, de általában több, mikor átmegyünk anyuékhoz. Így volt ez tegnap is. Jöttek húgomék is a kislányukkal. Nem vagyunk nagy család, össze-vissza 9 ember, ebből 6 felnőtt.

Az arányok nagyon fontosak a most következő részhez!

Édesanyám, mint általában, kisebb lakodalmat főz ilyenkor. Facebookon gyakran látok "ünnepi menüt", s ilyenkor megértően mosolygok, majd bölcsen hallgatok. Maradjunk annyiban, anyunál az ilyen menük a hétvégi ebéd kategóriáját erősíthetnék. Amikor gyengélkedik és nincs kedve főzni. ;)

Íme, amit ő rakott elénk tegnap:
- Tyúkhúsleves
- Halászlé gyufatésztával
- Sült kacsacomb
- Töltött káposzta
- Tésztasaláta
- Curry-s, gombás csirkemell
- Rántott hal
- Rántott csirkemell
- Rántott csirkecomb
- Töltött dagadó
- Majonézes burgonyasaláta
- Kakukkfüves sültburgonya
- Vegyes saláta fűszeres joghurtöntettel
- Párolt lilakáposzta
- Petrezselymes burgonya
- Rizs
- Rizibizi
- Gyümölcs torta
- Hókocka
- Kókuszos krémes
- Diós kosárka
- Sajtos sósrudacska
- Köményes sósrudacska
- Diós bejgli
- Mákos bejgli
- és ami még nem jut eszembe

S ezt ne úgy képzeld el, hogy mindenből volt egy-két adag. Nem, a töltött káposzta, konkrétan, akkora lábosban volt, amibe a 12 éves fiam gond nélkül bele tudna ülni. Mikor eljöttünk, anyu megpakolt nekünk és húgoméknak is egy nagy SPAR-os szatyrot, majd megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy így talán már elfér a hűtőben a maradék, kivéve a töltött káposztát, az megy az erkélyre.

Ő így fejezi ki a szeretetét, törődését felénk. Nincs ellenemre, bár már jó ideje nem a kaja körül forog az életem. Meg is jegyezte, hogy alig eszünk. Hja, ekkora mennyiségnél a normális fogyasztás is kevésnek látszik. A pálinkát viszont nem kíméltem, a gyomrom jó ideje elszokott az ilyen szintű ételterheléstől, kellett a segítség. ;)

Kellemes nap volt, jól éreztük magunkat, jókat ettünk, jót beszélgettünk, s néztük, ahogy a gyerekek játszanak. Persze, mesélnem kellett a vizsgámról is. Megkérdeztem édesapámat, mit szól hozzá, hogy elsőre sikerült. Tömören válaszolt: "Bíztam benne!". Tőle ez hatalmas dicséret, jól is esett.

Úgy volt, hogy ma felmegyünk sógoromékhoz Gödöllőre, de Sebi is, Beni is beteg. Köhögnek, náthásak, elesettek. De nem csak ők fáradtak, mi is, Krisztámmal. Még szerencse, hogy főznünk nem kellett! :D Ha jól emlékszem, valamikor a jövő héten lejönnek hozzánk sógorék, hozzák anyósomat is, hadd lássa ő is az unokákat. Meg a lányát.

Ennyi a mi "titkunk".

2016. december 24., szombat

Tíz nap

Kicsit messzebbről kell kezdenem, mint pár nap. Egészen pontosan december 14-ig kell visszaugranunk az időben. 

Indítom az időgépet, beszállás! 

Levezettem már az aznapi időm körülbelül 2/3-át, mikor az oktatóm a rutinpályát céloztatta meg velem. 

Mikor megálltunk, komoly arccal rám nézett, majd megkérdezte, mikor tudok még jönni a héten és a jövő héten. Mondtam, hogy csütörtök nem jó, péntek necces, szombat jó lenne, de gondolom, akkor ő sem akarja erre szánni a hétvégéjét is. Jövő héten hétfő, kedd, szerda közül kettő nap jó, csütörtöktől téli szünet van a suliban, aznap és pénteken vigyázok a srácokra. 

De ő pont arra a péntekre, 23-ára gondolt, szabaddá tudnám-e tenni magam. Néztem értetlenül, de csak egy pillanatig, aztán leesett, de ő is folytatta: van egy vizsgahely, s úgy gondolja, ha addig jövök még 3-4 alkalmat, érdemes lenne megpróbálni. 

Nyeltem egy nagyot, majd bólintottam, megoldom. 

A párhuzamos parkolás után határoztam el, hogy erről senkinek nem szólok. Bízom benne, hogy sikerül a vizsgám, s meglepetést akarok szerezni mindenkinek.

Idáig az időhopp, most vissza a kvázi jelenbe.

Nagyon durván sűrű volt az elkövetkezendő időszak. S nem csak a vezetés miatt, hanem mert úton-útfélen "hazudnom" kellett azoknak, akik a vizsgám időpontja felől érdeklődtek. Igen, Krisztámnak is.

Ez lelkiismereti szempontból is megterhelt kissé. Nem azt mondom, hogy néha nem fér bele az életbe egy-egy kegyes hazugság, amivel igazából nem árt az ember, maximum a saját lelkiismerete háborog kicsit, de ez már túlnőtt ezen.

Egyre fáradtabb és feszültebb lettem. Próbáltam a helyzetet normálisan kezelni, de a hétfőre már úgy fordultam rá, hogy alig aludtam éjjel. Fáradt voltam, de levezettem az aznapit. Volt kis bénázás, de nem kiugró.

Kedden aztán, újabb félig-meddig átvirrasztott éjszaka után, olyan voltam, mint aki soha életében nem ült kormánynál, azt se tudja, mi az a sebességváltó, irányjelző, tolatás... Hazafelé volt körülbelül 2-3 perc, mikor konkrétan semmi mást nem láttam a főútból, mint a saját sávunkat. Minden más elmosódott paca volt, érzékelésen és felfogáson kívüli valami. Ahhoz is fáradt voltam, hogy a tükörbe nézzek, csak tartottam a lábam a gázon, s mikor kellett, mozdítottam a kormánykereket, hogy az úton maradjunk. 

Hatalmasakat pislogtam, megdörgöltem a szemeim (felváltva), megráztam a fejem, attól féltem, 90-es tempónál elalszom. S a hiba nem is ez volt, hanem hogy nem szóltam erről az oktatómnak. Ha megteszem, biztosan megállhattunk volna valahol. A szülővárosom határába érve "felébredtem", de úgy éreztem magam, mint aki nem is önmaga. Hazavittük tanulótársat, aztán hazagurultunk, s végre kiszállhattam.

Szerdán srácokra vigyáztam, egy nappal előbb kezdődött nekik a szünet, kikértük őket a suliból. Nem láttuk értelmét, hogy ünnepségen kelljen ülniük. Beírtam a "családi ok" bejegyzést az igazolásokhoz és ezzel megoldottnak tekintettem a dolgot. Ahogy az is, hiszen van 3 nap minden évben, amit a szülő igazolhat.

Aznap éjjel sokkal jobban aludtam, Krisztám meg is jegyezte reggel, hogy sokkal jobban nézek ki. Eredetileg ő aznap még dolgozott volna, anyum vigyázott volna a srácokra, de Sebi belázasodott éjjel, s az anyai szívnek parancsolni nem lehet...

Aznap főleg a parkolásokat gyakoroltuk. Nem mondom, hogy jeleskedtem benne. A tolatás még csak-csak, de az orral beállás... pff... hagyjuk kategória. Persze, mivel ez már 22-én történt, így a legtöbb parkolóban, üzletnél elég sokan álltak, jöttek-mentek az emberek, sokszor öngyilkos módon, s mivel amúgy sem voltam kipihent, elég sokat levett az energiámból az is, hogy rájuk is figyelni kellett, s nem csak azt, hogy hány centire vagyok a másik autótól, megvan-e a kötelező 40-40...

Így estére ismét olyan szinten voltam fáradt, hogy már 6 órakor elbóbiskoltam félig ülve, félig fekve. Éjszaka bezzeg... Felébredtem éjfélig kétszer, visszaaludni meg nagyon nehezen tudtam. Amikor csak becsuktam a szemem, a kormánynál ültem, tükör, tolatás, parkolás... Hajnali 1 felé már bevettem egy fél Frontint. Többet nem mertem, ki is kellett annak ürülnie. Így sikerült 2 óra tájban elaludni, s valamikor 5 előtt ébredni.

Nagy bögre fekete tea, önmagamhoz képest bőséges reggeli.

Azt kérded, miért nem kávé? Mert nincs. Az ilyen 3:1 megoldások, amiket a vendégeink miatt tartunk, nekem nem jönnek be. De egy adag fekete után is képes vagyok elaludni, tapasztaltam már nem egyszer.

Ing, boxer, farmer, meleg pulcsi, vastag zokni, sapka, vékony kabát, s a vezetéshez használt zöld tornacipő bundás talpbéléssel. Iratok, pénztárca, telefon, kulcs, tízórai (két banán), egy kulacs víz, s a hátizsákom. Indulás.

7.30-kor ültem be, 8:15-ig leértünk és mentünk egy kis kört Szekszárdon. Utána oktatóm egy másik tanulót vitt vizsgázni, én a Közlekedésfelügyelet előterében vártam a soromat.

Azt kérded, ideges voltam-e? 

Szerinted? :P

9:15 felé visszaértek, nemsokára már fent voltam az oktatómmal és a vizsgabiztosommal az emeleten, adatokat egyeztettünk, feladathúzás... stb. Lementünk, a biztos beült, mondta, hagyjuk az ellenőrzést, csak mondjam el szóban. Elmondtam. Az oktatóm szólt, induljunk.

Őszintén megmondom, fogalmam sincs már, merre mentünk pontosan. Arra emlékszem, hogy az OBI parkolóban kellett parkolnom: jobbra orral be, balra hátra be. Az első "tökéletesre" sikerült, a másodiknál még javítás után sem álltam középen, túl jobbra sikerült. Beálltam, de nem a 40-40-es szabály szerint. Vizsgabiztos és az oktatóm is morgott egy sort, igyekeztem nem odafigyelni.

Később az ipari park felé kanyarodtunk, ipszilonozni kellett volna, de a biztos közölte, ne menjünk be, elég lesz a Sport utcában is, aztán menjünk vissza. Az elrontott parkolás után is, de ekkor már eléggé megijedtem. Ennyire rosszul csináltam volna, hogy elég volt, végeztünk?

Közben folyamatosan beszélgettek az oktatómmal, mindenféléről. A feszültségtől vezérelve egy fél mondat erejéig megszólaltam én is, kaptam is érte a biztostól, hogy ez egy magánbeszélgetés, inkább a vezetésre figyeljek.

Nyeltem egy nagyot, láttam, jobb, ha befogom a számat.

Megcsináltam az ipszilont, úgy, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon, aztán vasúti átkelő, majd vissza a Felügyeletre. Parkolóban a biztos kiértékelte a teljesítményemet, ahol ismét meg mertem szólalni (nem kötözködtem, egyetértettem vele), mire ismét kaptam a fejemre, hogy hagyjam őt beszélni.

Elnézést kértem, s attól kezdve csak annyit mondtam, hogy "igen", "igen", "köszönöm", "viszont látásra".

A vizsgaeredményem: 5 hibavonal. Ebből egy a nem 40-40-es parkolásért, egy a nem egyenletes fékhasználatért (sose volt túl baráti a viszonyunk), egy a közlekedési helyzet lassan történő felismeréséért (picit tököltem a körforgóknál, de mit csináljak, ha sok autós nem használ indexet), egy a tükörhasználatért (tény, többet kell, de a többiektől tudom, ezt szinte mindenki megkapja), egyet meg azért, mert nem győződöm meg arról, hogy a többiek észlelték-e a jelzésemet. Ez utóbbit nem értem, talán ez is a tükörre vonatkozik, vagy esetleg a körülnézésre, de emiatt egyszer sem szólt, a tükörért igen.

A parkolás gyakorlással korrigálható. A fékezés is, ahogy a tükörhasználat is. A kicsit óvatosabb ritmusom már velem marad, ezen nem tudok változtatni, ilyen vagyok.

Hazafelé az oktatóm vezetett, mert mikor kiszállt a biztos az autóból, s én felfogtam, hogy sikerült a vizsgám, a kormánykerékre borultam, s elkezdtem sírni. Mester kérdezte is, mi a baj. Mondtam, semmi, csak kijött a feszültség. 

- Az nem baj! Hátra ülsz, vagy a helyemre? - kérdezte.
Elmosolyodtam, ezt nem lehet kihagyni!
- A helyére!

Nem szívesen vezettem volna haza, s így pont jó volt. Másik tanuló vizsgája is sikerült, így nagyon jó hangulatban telt a hazafelé út. Megbeszéltük, hogy a tolatást nagyon elszúrtam, de akkor már bánta a fene, viszont az orral előrét, amitől nagyon féltem, nagyon szépen oldottam meg.

Joggal kérdezheted, hol a negyedik manőver? Oktatóm elmondta, a szegély mellé, orral előre, két autó közé kimaradt, mert nem látott olyan helyet, ahol ez megoldható lett volna. Akkora forgalomban, ami tegnap volt, nem csoda, szinte a fákon is parkoltak.

Felhívtam Krisztát, aztán édesanyámat is. Volt öröm! 

Nálam jobban persze senki sem örülhetett volna. Hiába, már Robinson is tudta, jó nap a péntek! :)

Ja, hogy mi lett végül a titkolózással? Kriszta közölte egyik nap, hogy azt álmodta, a héten majd levizsgázom, de nem szólok senkinek sem előtte, csak hozom a jó hírt. Boszorkány ez a nő! :D

S mikor e sorokat írom, nem csak annak örülhetek, hogy nemsokára jogom lesz autót vezetni, hanem hogy ma éjjel több, mint 6 órát aludtam egyhuzamban. Édes, kegyes állapot.

2016. december 17., szombat

Másfél fel, kettő le

Kivételesen nem a vezetésről akarok írni. Bár írhatnék, de azon kívül, hogy továbbra is a parkolásokat gyakoroltuk, semmi különös. Jó, leizzadtam, ha ez megnyugtat, s oktatóm, mintegy biztatásként, elmondta, hogy jövő héten még jobban megizzaszt majd ezzel.

De félre ezzel a témával!

Hogy, illetve hol is kezdjem?

Az még megvan, ugye, hogy elértem a -30 kilogrammot a 2015. januárhoz képest? Persze, hogyne lenne meg, nem vagy olyan feledékeny, mint én... Ez volt november 18-án, ha nem tévedek (lestem). Akkor 119,6 kg-ot mutatott a mérleg.

Most december 17-e van, ergo, majdnem pontosan egy hónapnyira a legutolsó helyzetjelentéstől. Nézd el nekem, de ezt az egy napot lecsalom, remélem nincs harag! ;)

Egy hónappal ezelőtt nagy megnyugvással konstatáltam, hogy továbbra is jól haladok, nincs gond a "módszeremmel". OK, ez egy kicsit nagyképű volt, bocsánat! Ettől még igaz, nincs vele gond, haladok.

Ekkor, úgy érzem, picit leeresztettem.

Nem, nem szállt a fejembe a dicsőség, nem kezdtem el két pofára falni mindent, eldobva mindazt, amit eddig összeállítottam a fejemben, testemben, lelkemben.

Úgy mondanám, inkább, elfáradtam. Olvastad, jó ideje a jogosítvány megszerzése körül kavarognak az események. Meg a nyavalyáim körül, karácsony után, például, egy gerincspecialistához megyünk... Mindegy is, tudod, mi a helyzet, nem ragozom.

Elfáradtam. Többször előfordult, hogy vezetés közben megálltunk valahol, vettem egy-egy péksüteményt, vagy ittam egy könnyű kávét. Aztán, mikor hazaértem, s már kopogott a szemem az éhségtől, többet ás mást engedtem meg magamnak, mint kellett volna. (Később ráálltam arra, hogy vittem magammal gyümölcsöt, általában banánt. Így nem tört rám a falhatnék, mikor kiszálltam az autóból.)

Felborult a rend, sokszor felpuffadtam, hol hasmenésem, hol szorulásom volt, meg van is még időnként, máskor meg elkapott a hányinger... stb. Tudod, ilyen emésztési nehézségek, tünetek, gondok.

Igen, tudom, túl sok stresszt engedtem be, s kiléptem a fókuszból, így kisiklott a rendszer. (Van ennek a mondatnak értelme?)

Le kellett picit üljek, rendezni a sorokat a fejemben, elbeszélgetni önmagammal. Aztán ráálltam a mérlegre. A 119,6-ból hamar lett 121 kg. Nem törtem össze, többre számítottam, úgyhogy alapvetően nem volt olyan nagy baj, mint hittem.

Aznap este már újra a régi módon étkeztem, s elkezdtem probiotikumot szedni. Lassan rendeződik a helyzet.

De ami nagyon furcsa volt, ugyanakkor örömteli is, hogy a vezetési stílusom is változott valamennyit. Az igaz, hogy továbbra is erőteljesebben bánok a géppel, mint azt az oktatóm szeretné, de egyik napról a másikra kitisztult a fejem, koncentráltabb lettem. Nem iszonyatosan látványos módon, ez sokkal inkább belsőmben érezhető, mint kívülről, de tapasztalható volt a kevesebb lefulladásban, félreváltásban, gyalogosok észrevételében, a kanyarodásaimban, sávváltásaimban... stb. Összeszedettebb lettem. 

Nem, nem attól, hogy másként, a régi módon kezdtem táplálkozni, hanem hogy kipucoltam a fejemet, amennyire tőlem telt, kiűztem a feszültséget. Korábban gyomorideggel kezdtem a napot, ha vezetem kellett, ma már csak a várakozás izgalmát élem át reggelente, majd, ahogy beülök, a "menjünk már" kerít hatalmába. Amikor kiszállok, mert át kell adnom a helyem, vagy hazaérünk, elkap a "mikor megyünk megint" érzés.

S most értünk el oda, hogy miért csaltam el egy napot.

Mert ma megint mérlegre álltam. Nem fényképeztem le, de Kriszta látta, ha megkérdezed, megerősíti: 119,0 kg.

Nem is fűzök hozzá mást... ;)

2016. december 14., szerda

Közeleg az idő

Megpróbálom összefoglalni az elmúlt két napot. Tudom, tudom, szerda van, kérlek, értsd úgy, hogy azt a két napot, amiről volna mit mondanom. Ez a tegnapi és a mai nap.

Persze, hogy vezettem, hogy a bánatos tigrisbe ne vezettem volna?!

Tegnap én vittem le az autót Szekszárdra, s tanulótárs, akit reggel vettünk fel, még itthon, hozta haza.
Jól ment a szekér, tényleg jól. Természetesen volt mit tennie az oktatónknak is, de elég keveset szólt, inkább csak beszélgettünk. De nem fulladtam le, egyszer sem. Lefelé, mikor felhajtottunk a 6-os útra, félreváltottam, megint hármast az ötös helyett, de mire az oktató lenézett, már korrigáltam is. 

Lefelé végrehajtottam életem első ÖNÁLLÓ előzését FŐÚTON. Autópályán már volt ilyen, nem is egy, de ott, ugye, nincs szembe forgalom.

Szekszárdon megcsináltam a kötelező manőverek közül a saroktolatós megfordulást, nem is egyet. Majd két... nem, három ipszilont. Közben elhangzott egy kisebb kritika és pár jó tanács. Meg egy dicséret is: "Mindent jól megcsinálsz, de túl durván!". Utoljára így a KRESZ vizsgám után vigyoroghattam. :D

Hazafelé pihiztem.

Ma szólóműsor volt, én vezettem végig. A szőlős körforgó után kikaptam egy mentőautót. Nem használt megkülönböztető jelzéseket, de mivel elég lomhán közlekedett a külsőben, nem akartam besorolni mögé. Aztán mire elhaladtam volna mellette, a sofőr a gázba lépett. Ekkor bemehettem volna mögé, s ez lett volna a jó megoldás, de nem tettem, oktatóm nehezményezte is. Nem volt nagy forgalom, s hamar ott a lakott terület tábla, így megúsztam a komolyabb fejmosást.

Ezután szépen köröztünk a városban, apróbb bakikkal (pl.: későn váltottam), semmi eget verő, naponta látni ennél sokkal durvább hibákat, még gyakorlottabbaktól is. Aztán párhuzamos parkolás következett, megoldottam. Utána átgurultunk az OBI parkolóba, balra tolatva beállás két autó közé. Aztán a TESCO parkolónál orral előre, balra. A Pennynél meg jobbra hátra. Akár be is vásárolhattam volna... :D

Többi tanulótárstól, akik már levizsgáztak, tudom, hogy amikor elkezdjük ezeket gyakorolni, közel a vizsga... Zabszem pozitív az állapotom!

Hazafelé, mielőtt kiérünk Szekszárdról, van egy lámpás zebra a temető előtt. Na, ott szépen átengedtem a gyalogosokat (egész nap szépen átengedtem őket, s nem rohantam bele egy pirosba sem), majd piros-sárgánál, nagy igyekezetemben, lefullasztottam a kocsit, de két másodperc múlva már gurultunk is. 

Nem azért mondom, mert egyébként tény, hogy elrontottam, de ez határozott fejlődés: kuplung vissza, motor indít, kuplung fel, közben gáz. Korábban: mivanmivanmivan? Nem mondhatod, hogy nem tanultam semmit sem! :D

Hazafelé minden rendben ment, egy alkalommal, már itthon, picit erősebben léptem a fékre, jött is az elégedetlen hang, de semmi komoly.

Élveztem mindkét napot!

2016. december 9., péntek

Megijedtem, nem is egyszer

Ma is voltam Szekszárdon. Lefelé is, hazafelé is én vezettem.

Nagyon, de nagyon figyeltem mindenre, 7:30-től kezdve egészen 9:07-ig abszolút semmi gondom nem volt, pár tanácsot, figyelmeztetést leszámítva (inkább a zebra után váltsak sávot legközelebb, vagy korán kiraktam az indexet...).

Aztán 9:07-kor, egy zöldet mutató jelzőlámpa felé haladtam. Jobbról gyalogos állt a zebránál, neki piros. Észleltem a jelenlétét, felpillantottam a lámpára, ami akkor váltott át sárgára. Szemem sarkából azt láttam, hogy a gyalogos, egy idős hölgy megindul. Eredetileg át akartam gurulni a sárgán, de így lekaptam lábam a gázról és kuplung-fék, ami a csövön kifért. Közben hallottam az oktatót: "Nehogy megállj!". Késő volt. Mikor a hölgyre pillantottam, rájöttem, nem lépett le, csak a táskáját, vagy ridiküljét, vagy minekhívjákját igazgatta, abba nyúlt bele, úgy, hogy maga elé húzta, s én ezt érzékeltem mozgásnak. Nem tagadom, megijedtem.

Ettől a pillanattól kezdve zuhant a teljesítményem.

Amúgy is észrevettem, hogy másfél óra a határ, utána nagyon elfáradok, tompulok. 

Ezt követően egy pirosba rongyoltam volna bele, mert akkor meg úgy éreztem, már nem tudnék megállni, inkább átcsúszok a sárgán. Oktató megmutatta, hogy volt még elég hely, meg tudtunk állni. Utána elnéztem egy elsőbbségadást. Nem, nem az volt a baj, hogy nem adtam meg, hanem hogy olyannak akartam megadni, akivel szemben nekem volt. Mondhatnám, hogy ó, csak előzékeny akartam lenni a másik tanulóautóval, de nem lenne igaz. Elnéztem, nekem volt elsőbbségem. Aztán hazafelé félreváltottam, ötös helyett hármast kapcsoltam, bár ezt azonnal észleltem és javítottam. Majd már itthon elég szélesen vettem egy bal kanyart. Nem vittük el a táblát, nem mentünk neki a szegélynek, de szélesebb volt, mint ahogy kellett volna. Ez utóbbinál, mentségemre szóljon, egy szép nagy kamion mellett kellett volna ízlésesen bekanyarodnom, én meg az ilyenektől szeretek kicsit több távot hagyni.

Végül, hogy teljes legyen a nap, egy STOP táblás kereszteződésnél bizonytalankodtam. Szépen megálltam, majd egyes, kuplung picit fel, lassan csorgunk előre, forgatom fejem, mint akit épp pofoznak. Látom, hogy balról jön egy autó, de besorol középre, balra kanyarodáshoz. Én egyenesen mennék, csak elengedem és pá, mindenki mehet a dolgára. Jobbról másik autó, de kissé messze van még. Megint balra nézek, az érkező odaért a vonalhoz. Sehol senki, rajta kívül. Jobbra nézek, autó lassan érkezik. Engedem kicsit a kuplungot. Oktató szól, hogy lassan, majd felemeli a hangját, hogy "Figyeld a bal oldalit!". Nem kiabált, csak a korábbihoz képest felemelte a hangját. Én meg, mint akit megcsíptek, balra kaptam a fejem, közben beleléptem a fékbe. Mit mondjak, talán ha kettővel gurultunk, de lesatuztam. Látom, hogy az, aki balról jött, továbbra is áll a középsőben, pedig a nekem jobbról (neki a szemből) érkező már elment mellette. Végül elindult. Oktatóm meg elégedetlenül kérdezte, miért kell így megállni, miért kell ilyen durván belelépni a fékbe. Mert megijedtem...

Ez a mai nap krónikája. Talán negatívnak tűnik, de hidd el, nem az. Tanulok, ez hibákkal jár. Bosszantó hibákkal, kisebbekkel, nagyobbakkal. Ez természetes folyamat. Baj akkor lenne, ha nem tanulnék belőlük, csak stresszelnék rajtuk. Zavar, de egyben kell is. Mert lehet, hogy megijedek egy-egy helyzettől, vagy utasítástól, de még jobban akkor lennék megijedve, ha az oktató egy szót sem szólna egész úton. Az igazi horror lenne, legalább is nekem.

Máshogy megvilágítva (egy korábban hallott hasonlattal élek): én most egy csiszolatlan drágakő vagyok, amit a szakember olyanná alakít, hogy az a szemnek szép, kellemes és kelendő legyen. Meglehet, ez a folyamat nem könnyű, de a végeredmény mindenért kárpótol.

Szóval, kedvesem, ne aggódj és ne törj le, buzog bennem a pozitív szemlélet! Bízom önmagamban és a tanáromban, előbb-utóbb meghozza ez a munka is a maga gyümölcsét. ;)

2016. december 8., csütörtök

Dicséret dicséret hátán

Tudom, unod. Jelenleg ezzel töltöm az időm egy részét, így erről van a legtöbb élményem. Akár a kormánynál, akár a hátsó ülésen csücsülve. Persze, beszámolhatok arról is, hogy reggel óta hasmenésem van, vagy hogy mosok, porszívózok, s hogy Krisztám főzött tegnap (paprikás krumplit), előtte meg én sütöttem csirkecombokat... Vagy hogy a srácok ismét és rendületlenül hozzák a jó eredményeket. De ezek sem túl érdekesek, ha belegondolsz. Elsőre igen, másodikra talán, harmadikra meg már csak legyintünk. Naugyehogyugye?! :D

Egyébként, ha már itt tartunk... Mármint ott, ami nem a vezetés. Szombaton bálban voltunk. Az iskola szervezte, jótékonysági táncmulatság volt egy beteg kislány részére, akinek a gyógyulásához otthoni steril szoba kellene. Volt élőzene, előtte énekkar, tánc után meg tombola.

Az énekkart meghallgattuk, megtapsoltuk. Az élőzenére táncikáltunk, már amennyire a fájós térdem engedte. Többet kellett volna, Krisztám igényelte volna, de megértő volt velem. A hústest korlátai... Aztán vettünk egy kazal tombolát, tisztán támogatásként, nem a nyeremények vonzása miatt. Még beszéltünk is róla, hogy nem várjuk meg a sorlolást, ha túl későn lesz. De végül csak maradtunk, jól éreztük magunkat.

Mikor megvettük a tombolákat, mondtam Drágámnak, itt a fődíjas, s neki kell majd kimenni érte. Megértően bólogatott, arcán az együttérzés vigasztalónak szánt mosolyával.

Akkor mutatnám is, mi volt az utoljára húzott nyereménytárgy, amit, ki nem találnád, ki hozott el. :D


Ezen felül, az elsők között húzták ki egy másik számunkat, ami egy kis csomagot ért, benne verseskötettel, zoknival, fánksütővel.

A dobostortát azonnal felszeleteltük, s végigkínáltuk, akit tudtunk. A fele el is fogyott, a másik felét hazavittük, édesanyámékat kínáltuk meg vele másnap, mikor mentünk a srácokért. Meg persze a fiúknak is jutott. Nekem annyi elég volt, hogy lenyaltam a késről a krémet. Továbbra sem rajongok ezért a süteményért. Nincs benne gyümölcs, bocsi. Még ha orosz krém lett volna... ;)

De vissza a tegnapra!

Lefelé az egyik tanulótárs vitte az autót, én valamikor fél tíz tájban ültem a volánhoz. Rögtön azzal kezdtem, hogy az oktatóm szerint nem tekertem eléggé a kormányt balra. Én úgy láttam, kifértünk a kapun, de tény, ami tény, azt ő közelebbről tapasztalhatta, mennyi volt a kocsi jobb oldala és a kapu között. Aztán kikanyarodni balra, becsatlakozni a forgalomba. Jobbról két szép kisteherautó parkolt, semmit nem lehetett látni tőlük, így, mint aki hímes tojásokon lépdel, úgy engedtem az autót egyre előrébb. Már vártam, hogy szól az oktató, haladjunk, de nem tette. Valami hatodik érzéktől vezérelve még a fékbe is beleléptem, s ekkor feltűnt a kisteherautók mögül egy harmadik.

- Honnan tudtad, hogy jön? - kérdezte Mesterünk - Én nem láttam.
- Én sem láttam. - válaszoltam - De a két kistehertől semmit nem látni. Inkább megálltam.

Ezután kisebb bakikkal, de eredményesen köröztem a városban, egyetlen piros lámpát sem néztem be, egyetlen zebránál sem kellett felhívni a figyelmem, hogy gyalogos állt a szélén. Aztán jött a mumus, az a körforgó, ahol a múltkor kétszer egymás után lefulladtam... Jelentem, fejlődöm, most csak egyszer sikerült!

Szerintem, ez már lelkileg jött így össze, ráfeszültem arra az útkereszteződésre. Nem mentségként, vagy magyarázatként, de tanulótárs is ugyanott, ugyanúgy... Mumusunk az a körforgó.

Aztán az ipari park felől jöttem vissza a vasúti átjáró felé, négy sávra bővül az út, s én azonnal kihúztam az autót jobbra. Persze index után. Oktató azonnal megkérdezte, miért.

- Belső sávon, aki akar és gyorsabb, menjen csak.
- Nagyon helyes, reméltem, hogy nem azt mondod, a jobbra tartás miatt.
- Azt csak városon kívül van.
- Ahogy mondod, helyes.
- Bár, ahogy elnézem, maradhattunk volna bent is, a külső sáv kicsit zötyögős és senki sincs mögöttünk.
- Nem baj, jól csináltad, maradjunk csak itt.

Világított a burám a büszkeségtől. :)

Aztán egy STOP táblánál, balra kanyarodás után elhangzott az alábbi mondat:
- Így, tökéletes!

Ilyet még soha nem hallottam tőle. Nem csak nekem nem mondott ilyet még, másnak se, ha emlékeim nem csalnak. :D

Ezután hazafelé jót beszélgettünk a főzésről, majd a helyi ipari parkban egy balra betolatást és jobbra kiállást is megcsináltam, gond nélkül. Nem mondom, a parkolóba bekanyarodás lehetett volna szebb is, de, mivel tudom, a Mester egyik érzékeny pontja a záróvonal, s mivel igen kopott ott a festés, picit túlengedtem az autót, így cseppet kockásra sikerült a manőver. Bánja a fene! :D

Jó nap volt, örömteli nap.

2016. december 6., kedd

Ami biztosan nem kerül bele az önéletrajzomba

Emlékszel még, hogy mennyire jól ment a vezetés a múltkor?

A mai nap eddig egy... egy... szörnyen nehéz nap.

Fáradtan ébredtem, sajgott a fogam és a fejem. Hogy melyik melyiktől, nem tudom. A derekam is hasogatott, a térdem is szurkálódott (betett nekik a hétvégi bál). Borotválkozás közben hab került a számba, továbbra sincs jó íze. Aztán egy csinos hasmenéssel folytatódott a reggel, háromszor mentem oda, ahová még a király is gyalog jár. Később a reggelire szánt virsliket ejtettem le, s miközben lehajoltam, hogy felvegyem, kiborítottam a csomagolásukban lötyögő levet. Jutott a lábamra is. Ezután leforráztam a mellkasomat a kancsóból felfröccsenő teavízzel. Kiesett a kezemből a teás doboz, majd a kiázott filtert dobtam a kuka mellé. Ezt követte a félbevágott citrom bosszúja, lespriccelte az arcomat, majd a facsaró elmosásakor az erősen megnyitott csap segítségével löttyintettem egy adag vizet a konyhakőre. Meg magamra. Meg mindenre, ami ott volt a közelben. Reggeli közben, hála az égnek, semmi bajom nem esett, felöltözni is sikerült baleset nélkül, viszont a tízóraira szánt banánt és a kulacs vizet majdnem itthon felejtettem.

Mikor beültem az autóba, beállítottam a tükröt, sebesség, de észrevettem, hogy kicsit messze ülök. S ahelyett, hogy üresbe raktam volna az autót, megpróbáltam, a kuplungot benyomva tartva, előrébb húzni az ülést. Szerinted?

OK, Szekszárdra gond nélkül leértünk.

Tanulótársat kiraktuk az okmányirodánál, tegnap vizsgázott, ment intézni a papírokat.

Aztán egy olyan körforgónál, ahol soha nem szúrtam el semmit, lefulladtam. Újraindítottam és megint lefulladtam. Mi a fene van? Egyszerűen nem engedelmeskedtek a lábaim. Olyan volt, mint mikor először ültem autóban. Innen is elnézést a mögöttünk állóktól!

Utána majdnem belementem a pirosba, oktató szólt rám. Sajnos, az előttem lévőt figyeltem, ő még átment (neki még biztos sárga volt), nem a lámpát. Ez nagy hiba, azonnali bukást jelent.

Ezt követően egy tökéletes ipszilont mutattam be, hogy aztán megint meggyűljön a bajom a pirossal. Ez már nem azért volt gond, mert nem vettem észre, hanem mert nem fékeztem eléggé és túlmentünk volna a vonalon, amin meg kellett volna állni. S hogy az egészet betetézzem, annyira figyeltem egy zebránál a gyalogosokat (szépen átengedtem balról is, jobbról is őket), hogy nem vettem észre, szemben behajtani tilos van, ismét az oktató szólt, hogy jobbra kéne fordulni, nem egyenesen menni.

A zebrákkal, egyébként, a mai napon semmi gondom nem volt, minden gyalogost észrevettem, megálltam, ahol kellett, átengedtem, akit kellett. Ez tagadhatatlanul jól ment, s emiatt meg is dicsérem magamat!

Hazafelé, apróbb bakiktól eltekintve (finomabban lépjek a fékre, vagy elég lett volna a kettes is, nem megállni és egyes...) minden rendben volt.

Holnap ugyanez a kör következik, nagyon-nagyon remélem, hogy jobban fog menni!

2016. december 1., csütörtök

Úgy, mint aki tud

Ezt muszáj megosztanom. Ha nem is azonnal, hiszen délelőtt történt, de még ma. Nem tűr halasztást!

Kapaszkodj meg jól! Megvan?

Nem fogod elhinni, főleg, mert még én sem hiszem el...

Ma se egy félreváltás, se egy lefulladás! :D

Nem tudom, mi volt a levegőben, de összehoztam.

Sőt, a Rákóczi-Kapisztrán utca kereszteződésénél, a piros lámpát követően jobban jöttem el, mint a mellettünk álló autós. Ő sorolt be mögém, nem fordítva. Mondhatod, hogy biztos elengedett, vagy elbambult. Lehet, hogy így volt. Nekem másként nézett ki a helyzet. Akárhogy is, örültem.

Ráadásul csak egyszer fordult elő, hogy kissé elkapkodtam a kuplung felengedését és rántott egyet az autó. A tolnai elágazót követő körforgalomnál történt, ötösből kettesbe.

Nem, nem vezettek hibátlanul, annyira nem szálltam el agyilag, hogy ezt állítsam. Még mindig figyelnem kell a fékezésre, ha nem akarok túl intenzíven pedált taposni, hamarabb kell kezdenem. Illetve, az egyik zebránál nem adtam meg az elsőbbséget egy idősebb hölgynek, akit, jegyzem meg csendesen, nem is láttam, mivel a zebrától nem messze egy kisebb csoport ácsorgott, s közülük, mellőlük lépett ki, a járda széléhez. Ráadásul ő balról jött, én meg a négysávos út jobb szélén haladtam. Volt köztünk vagy 7 méter. Ettől függetlenül elsőbbsége lett volna. Ez van, jobban kell figyelnem. Emellett kanyarban kissé túlpörgetem a motort, mielőtt felkapcsolnék kettesbe. Nem eget verő gond, de nincs szép hangja.

Egy kellemes órát vezettem Szekszárdon, majd hazafelé nagyon odafigyelve soroltam be, ahová kellett, így nem ragadtam be, mint a múltkor. Végül gond nélkül hazahoztam az autót, s még a tanulótársakat is kiraktam, ahol kellett. 

Szülővárosomba érve tényleg másként kezdtem vezetni, itt nincsenek lámpák, a helyi sofőrök kevéssé toleránsak, így elővettem az totyogósabb énemet. Inkább megálltam, ha lehetett és jobbnak láttam, mintsem belemenjek olyasmibe, amiben nem voltam biztos. "Elóvatoskodtam". De inkább ezt, mint hogy bárkinek, bárminek baja legyen. Tudom, tapasztalt pilótaként nektek ez felesleges tötymörgés, nézzétek el, nem azért teszem, hogy bosszantsalak titeket.

De félre minden aggályt, hibát, mert fantasztikusan jó kedvem van!

Nem váltottam félre és nem fulladtam le. Sőt, pöpecül beálltam a benzinkútra is, s úgy jöttem ki onnan, majd hajtottam fel a Tartsayra, mint aki tudja mit csinál, mint aki tud vezetni. ;)

Szeretek vezetni. Erre jöttem rá az elmúlt időben. Sőt, némileg bosszant, ha a hátsó ülésre kényszerülök. Nem, nem vagyok beképzelt, nem hiszem magamról, hogy jó vagyok, de amikor ott ülök elöl, azt nagyon élvezem. Akkor is, ha hibázom éppen. Csak akkor kevéssé őszinte a mosolyom.

Persze, ebben sok szerepe van az oktatónak is, egy agresszívabb típussal nem jutottam volna dűlőre.

Csendben mondom csak, mert nem tudhatom teljesen biztosan, hogy így történt, de, szerintem, az oktatónk hazafelé elszenderedett pár percre, miközben én 90-es tempóban kormányoztam hazafelé a négykerekűt. Ha így történt, vagy nagyon fáradt volt, ami természetes, vagy ennyire már bízik bennem, vagy mindkettő. A fáradtság biztos, a másodikban csak erőst reménykedek.

Összegezve: csak magamat tudom ismételni, ez egy szuper nap volt, új és pozitív élményekkel. Amúgy is, de ilyenkor kifejezetten szeretek élni!