Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz! (Márai Sándor)

2016. november 29., kedd

Oda ne rakd a kezed!

Minap elkészült az új szemüvegem. Ilyen jó kukkantóm még sosem volt! Fekete, műanyag, olyan SZTK-s stílusú keret, de annál kissé dizájnosabb, valamint fényre sötétedő lencsék. A szemégésemet, amit olvasás, telefonhasználat, vagy laptopbambumlás közben szoktam érezni, elfújták, mintha nem is lett volna, napok óta nem használtam műkönnyet. Szuper érzés, hogy látok napfényben is, s nem vakulok meg, ha az autóval a nap felé fordulunk. Persze, lecsapom az ellenzőt, de látok, s nem telik el úgy 1-2 másodperc, hogy tulajdonképpen vakon vezetek.

Nem, fényképet nem készítek magamról. Esetleg majd a szemüvegről igen, de csak ha jó leszel. ;)

Apropó vezetés! Mi más, ugye?! Nem unod még?

Mindegy, ha unod is, most akkor is ez a téma. :P

Szóval, hősünk hétfőn volt legutóbb Szekszárdon. Ő vitte le az autót. Gond nélkül végigment a 6-oson, át a három körforgón, be a városba, egészen a Széchenyi-Rákóczi kereszteződésig. Kapott egy vastag pirosat, pont akkor ért oda, előtte egy autó, mögötte egy másik. Szendvicsbe fogták, de ez nem gond, nem az első eset. 

Hősünk - mármint én, gondolom leesett már a szitu - várta a piros-sárga kombinációt, jobb lába a féken, ballal rákészülve a kuplungra. Közben bal kezével a kormányt markolta, jobbját meg a sebváltón nyugtatta. Eljött a pillanat, kuplung be, üresből balra fel a sebességváltó, majd kuplung lassan fel, pici gáz... S ekkor az autó egy akkorát rántott, mint még soha. Hősünk egyből a fékre ugrott, majd nézett le bután a műszerfalra. Lefulladt az autó. Oktató lenéz a sebváltóra, majd elszörnyülködve közölte, szerencse, hogy lefulladtunk, ez ugyanis nem egyes, hanem rükverc. Majd hozzátette, egy pillanatra kihagyott a légzése, s nem érti, hogy sikerült ezt összehozni.

Hősünk, felfogva, hogy mekkorát hibázott, remegni kezdett, mint a kocsonya, de parancsszóra újraindította az autót, s áthajtott az útkereszteződésen. Az ezt követő 15-20 perc egy az egyben kiesett az emlékezetéből, fogalma sincs merre mentek, hogy mentek, hogy sikerült úgy közlekednie, hogy nem okozott hasonló gondot. Egy dologra emlékszik: ettől kezdve nem várta meg a piros-sárga jelzést, megállás után üres, majd rögtön egyes, s ezt szemrevételezéssel is ellenőrizte. Oktató először nem szólt, de később szóvá tette, hősünk azonban, egészen addig, míg meg nem nyugodott, ezzel egyáltalán nem foglalkozott.

Ezt leszámítva, s pár apróbb, szóbeli korrigálástól, tanácstól eltekintve, minden simán ment. Már amire emlékszik, ugyebár...

Illetve, a városból kifelé, Budapest felé hajtva le kellett volna fordulnia jobbra, de hiába indexelt, az autósok nem engedték ki, sorba mentek el mellette, mire az oktató jelezte: a vizsgabiztos, ha itt lenne, nem örülne a jobbról előző autóknak. Hősünk megjegyezte, ő sem örül. Majd végül sikerült sávot váltania.

Így hát hősünk két dolgot is megtanult hétfőn:
1.) SOHA, de tényleg SOHA ne rakja a kezét a sebváltóra, ha olyan autót vezet, aminek a rükvercét lenyomott sebváltóval kell kapcsolni, az egyes mellé
2.) bizonyos helyzetekről hasonlóan gondolkodik, mint a vizsgabiztosok

Hazaérve, mielőtt kiszállt az autóból, ismét elnézést kért az oktatótól a hatalmas balfékeskedésért.
- Van ilyen, belefér! - hangzott a laza válasz.

Jó fej az öreg. Leteremt, ha kell, magyaráz, tanácsot ad, s egyáltalán nem ideges, kiabálós típus. Talán pont azért, mert 29 éve ezt csinálja, látott már mindent, amit tanuló elkövethet. Bár, szerintem, ezzel a félresikerült kapcsolással alaposan megleptem. Remélem, kellemes is telni fog tőlem (a jól sikerült saroktolatós megfordulásomat nem sorolom ide).

Még valami: azt a zebrát, amiről beszéltem legutóbb, nem csak én nézem be! Saját szememmel láttam, ahogy, egy, már jogosítvánnyal rendelkező ember is elhibázta. Én viszont megálltam! :D Egy életre megtanultam...

Ma meg, egész délelőtt, a reggeltől eltekintve, ment a hasam, mint a lakodalmas kutyának. Fájnak a váll-, könyök-, csukló-, térd- és bokaízületeim, fázok a 25 fokos lakásban, levert és fáradt vagyok. Remélem nem húzódik el, holnap főznöm kellene, meg egyéb, szabadidős feladatok is várnak rám (porszívózás, felmosás és társaik).

2016. november 27., vasárnap

Itt a zebra, hol a zebra?!

Ezt se így akartam, de most már mindegy. Még a hét "közepére" akartam időzíteni soraim, de nem jött ki jól a lépés.

Igen, a vezetés...

Vannak fantasztikus napjaim, mikor alig hibázom, s annak olyanok is, mint a múlt hét csütörtöki (vagy szerdai?). Mikor semmi sem jön össze. Félreváltok, kanyar előtt lefulladok, nem találom az adott fokozatot, ránt az autó még négyesbe, ötösbe váltáskor is, vagy túl durván fékezek.

Jó, nem haltunk bele, vigasztalhatna ez is... Igaz, nem okoztam senkinek sem gondot, nem veszélyeztettem, akadályoztam, zavartam senkit sem, önmagamnak voltam kétbalkezes. Meg azoknak, akik egy autóban voltak velem.

Ettől függetlenül elkapott a negatív hullám, s leeresztettem, mint egy lufi, annyira, hogy egész este azon járt az agyam, hogy ennyi, kész, befejezem. Elment minden önbizalmam, s alig vártam, hogy kiszállhassak az autóból. Pedig az autópályára úgy hajtottam fel, majd többször úgy előztem, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Végig egy szót sem szólt az oktató, nem instruált, csak vezettem, mint aki tud is.

Oktató is érezhette, hogy befeszültem, mert mikor beértünk a városunkba, s már vittük házhoz a tanulótársakat, megjegyezte, hogy úgy látja, leblokkoltam, úgy vezetek, mintha egy másik világban közlekednék. Igaza volt. Mikor végre megálltunk a házunk előtt, mondtam, nekem másnap nem jó, dolgom van, mire mondta, neki meg csak a másnap délelőtt jó, úgyhogy találkozunk reggel. A jó öreg, "ha leestél a lóról, ülj vissza gyorsan". Egyébként tényleg dolgom lett volna, de anyu segített, megoldódott.

(Sebi babakocsijáért, kiságyáért, gyerekágyakért, matracért jöttek a családsegítősök. Nézelődtünk a neten, hátha kellhet valakinek, de olyan nyomott áron kelnek el az ilyenek, s olyan sokára, hogy értelmetlen lett volna hirdetni. Akkor inkább már legyen olyané, akinek tényleg kell, s használja egészséggel. Mi meg örülünk a tárolóban felszabaduló helynek.)

S milyen igaza volt az oktatómnak!

Másnap úgy vezettem, mint egy álom. Nem hibátlanul, de életem legjobbját hoztam ki magamból, ráadásul úgy, hogy még csak el sem fáradtam túlzottan. Persze, a napi egy lefulladás megvolt, meg pici bizonytalanság egy szűk utcában, de egyébként nagyon, nagyon jól ment. Sokat tanultam ezekből is!

A lefulladást a szekszárdi autóbusz-pályaudvarnál követtem el, annál a zebránál, ami összeköti a vasútállomással. Beszúrom a képet, hogy ne kelljen magyaráznom.


Igen, jól látod, ez egy hosszú zebra. Ami nem a kétkarú villanyoszlopnál kezdődik, hanem a sövény mögött, a lámpaoszloptól jobbra, a pályaudvaron. Ami, teljesen logikus is. Még villogó sárga lámpával is ellátták a jelzőtáblákat. Viszont elég érdekesen oldották meg a burkolat színezését. Helyismeret nélkül nem biztos, hogy időben észreveszi az ember, hogy ott süllyesztett a lámpaoszlop mögötti terület. Hogy aztán egy bolhaugrásnyit ismét kiemelkedjen.

Itt egy közelebbi kép:



De menjünk tovább: egy idős, hajlott hátú, barnás kabátot viselő néni, kerekes bevásárlótáskát húzva maga után, már a zebrán volt, de én nem vettem észre, mert a sövény ágai kitakarták. Mire észleltem, hogy mi a helyzet, úgy ítéltem meg, nem biztos, hogy meg tudok állni anélkül, hogy ne lógjak a zebrára, s mivel még csak akkor tartott a jobb oldali út jobb szélén, igen lassan lépkedve, arra gondoltam, mire odaérne, hogy egymást zavarnánk, talán már a következő piros lámpánál állok. Oktatóm azonban, talán a jobb memorizálásért, hogy ez ott nem csak a lámpaoszloptól van zebra, s jegyezzem meg, mi a helyzet, belelépett a fékbe. Igen, csak a fékbe. Én meg, ahelyett, hogy benyomtam volna a kuplungot, értetlenül néztem ki a fejecskémből. A kocsi meg, annak rendje, s módja szerint lefulladt. 

Ha nem teszi, gond nélkül átmegyünk a zebrán, a nénit sem zavarom meg semmiben sem, a kocsi sem fullad le. De én sem tanulom meg a saját bőrömön, hogy ez egy "cseles" zebra. Hangsúlyozom: a KRESZ szerint meg kellett állnom! És időben észre is kellene vegyem! Ott a villogó sárga a gyalogátkelő tábla tetején! Vannak még hiányosságaim, nem vitás. De miért kell oda az az átkozott sövény?

Mielőtt elfelejteném, nemrégiben voltunk 100 Folk Celsius koncerten is. A helyi művelődési házban, este 5 órakor kezdődött, egy órás műsor volt, ami, a célközönséget tekintve, bőven elég volt. Persze, mi, anyukák, apukák, hallgattuk volna még gyermekkorunk slágereit... Emlékek felidézésére így is tökéletes volt.

Telefonos kép

Családról is pár szó: srácok okosak, ügyesek, szépek. Meg lusták. De így is hozzák a jó eredményeket, fel nem foghatom, hogyan. Illetve, de, van sejtésem: amit meg kell tanulni, megtanulják az órán, az itthoni leckék már csak púp a hátukon. Csodálattal vegyes büszkeséggel nézem őket, miközben morgolódom velük, hogy tessék megcsinálni a házi feladatot. :) Egészségesek, elevenek, s egyre szemtelenebbek. :P 

Krisztám sokat dolgozik és sokat foglalkozik velünk. Ad és ad önmagából. Igyekszem jó társa lenni, a magam módján és erejéből. Sajnos kevés, mert egyre fárad. Vagy ő is öregszik? Nem, soha! ;)

2016. november 18., péntek

Még mindig vezetek

Itt vagyok, megjöttem! ;)

A tanulás iszonyat kemény meló. Jó, nem kőfejtő, de fárasztó. Az elmúlt napokat instant zombi módban töltöttem. Csak addig szívtam fel magam, míg a kormányhoz ültem, utána, mint egy rongyos, sarokba dobott zokni... Meg is látszott a lakáson. Nem, nem úsztunk a szemétben és a koszban, de látszott. Sokkal kevesebb időt töltöttem a konyhában is, Krisztám főzött, jó esetben segítettem neki. Ha rám került a sor, egyszerűbb megoldás(oka)t választottam: sült hús. Ez hol csirkét, hol halat jelentett.

Tegnap előtt is Drágám markolta a fakanalat, vettem 2 kg darált húst és a srácok kérésére spagettit csináltunk. Jó nagy adag, esszük három napig is, de gond nincs belőle, mindenki szereti. Ha megunjuk a spagettit, sütünk hozzá pizza tésztát, arra kenjük.

Apropó vezetés!

Kiderült, hogy valami brutális módon zavar a napsütés, ha dél felé megyünk. Ahogy a kijárt aszfalt visszaveri a fényt, alig látok valamit. Anyu mondta, hogy egy Ofotértnél akció van, így bementünk egyik nap, megnézettem a szemem és a szemüvegem. Kiderült, a dioptria, a cilinderek, minden jó, de... Mert de mindig van... De, egyrészt nagyon karcos már a régi lencsém (ez totál igaz, egyszer leesett, a jobb oldali nem néz ki túl szépen, érdekesen töri a fényt), másrészt gyorsan kiszárad a szemem. Ennek biztosan köze van a számítógéphez, telefonhoz, könyvekhez... A megoldás, vagyis inkább mankó, a műkönny. Muszáj ez van. Ezen felül rendeltünk egy új keret és lencséket is (utóbbi sötétedős, remélem segít), a mostanit meg elrakom majd tartaléknak. Aztán Krisztámnak is kell majd másik, körülbelül fél dioptriával gyengébb is elég neki. Nem tudom, anno, ki mérte be a szemét, de vagy elnézte, vagy elkezdődött egy természetesnek mondott folyamat, mikor a rövidlátó látása javulni kezd, hogy aztán, pár év múltán, már két szemüvegre legyen szüksége: egy közelre (olvasáshoz), egy meg távolra (közlekedni).

De még mindig a vezetésnél maradva...

Megbeszéltem az oktatóval, hogy pár alkalommal gyakoroljunk itthon, ne menjünk le Szekszárdra. Nem látta akadályát, így aztán 2 alkalommal is a szülővárosom utcáit róttuk. Itt éreztem rá a kuplung-gáz párosra igazán, tolatva parkoltam két autó közé (jobbról is, balról is), s itt kezdtem el félni a körforgalomtól. Szekszárdon is vannak érdekes sofőrök, de ott megszokták a "mazsikat", türelmesebbek velük, jobban figyelnek rájuk. Itt ez, hogy is mondjam, kevéssé jellemző. Azt is megfigyeltem, hogy nagyon sok típusban nem tartalmazza az alapcsomag az irányjelzőt. Állunk a körforgónál, nézem a közeledő autót. Látom, nem indexel, ergo, elsőbbséget kell adjak neki, így nem indulok el. Erre kihajt mellettem. Így kell ezt, találgassa csak az ember, hogy indulhat-e, vagy sem!

Viszont ez tagadhatatlanul a hasznomra szolgált, fejlesztette a tudásomat, például abban, hogyan kell szabályosan áthajtani egy körforgón (nem mindig sikerül, de törekszem rá). Ennek következtében a szekszárdiaknál már érettebben hajtottam be, sőt, a "szőlősnél" meg is jegyezte az oktató, hogy igen bátran mentem bele. Jött balról egy autó, de úgy ítéltem meg, elég messze van ahhoz, hogy gond nélkül elindulhassak, így nem fékeztem állóra, hanem kettesben hagytam az autót, kormány-gáz és haladtunk.

Tűrhetően Y-ozok, bár félreváltások, lefulladások még előfordulnak. De szokom az autót, egyre ritkábbak az ilyen esetek. A (balra) kanyarodás közben sávtartással még vannak gondjaim, nem mindig sikerül eltalálni a megfelelő ívet, s előfordul, hogy a terelővonal a két kerék közé kerül. Illetve, van hogy félreértem az utasítást. De a többieket figyelve látom, hogy ez nem csak velem fordul elő.

Az Y-ról jut eszembe!

Legutóbb a szekszárdi ipari parkból hajtottam volna ki egy sikeres Y után, mikor is kettes helyett négyest kapcsoltam. Az autó persze rögtön máshogy muzsikált, amit észleltem is. Oktató is azonnal szólt. Viszont, az előző napiból tanulva, mikor is lefulladt alattam az autó egy ugyanilyen akció után, ráadásul egy körforgóba behajtva (mögöttem meg egy csuklós busz), nem pánikoltam be, kuplung, kettesbe vissza, aztán gáz és már kint is voltunk az úton. Tudom, ez neked, aki minden nap vezet, nem nagy kunszt, főleg, hogy félreváltani se szoktak a tapasztalt vezetők, de nekem igen is nagy dolog volt, nagyon büszke voltam magamra. Oktató ugyan nem szólt egy szót sem, de nála a csend a dicséret, s azon kívül, hogy az elején közölte, "ez négyes", semmit nem szólt.

Érdekes embereket lehet megismeri az autó hátsó ülésén beszélgetve. Ezernyi élet, ezernyi sztori, viccek vagy komoly dolgok. Szeretek mindenkivel pár szót váltani, akivel meg lehet, végigdumáljuk az utat: gyerekek, főzés, városfejlesztés, vezetés, sulik, vizsgák, családok, nyarak, telek... stb. Régebben elég zárkózottnak ismertem magam, s a mai napig van, hogy nem szívesen beszélgetek, főleg ha fáradt vagyok, de minden nap egy újabb élmény, mikor vezetünk. Ha a kormány mögött ülök, azért, ha hátul, akkor azért. Persze közben figyelem az előttem ülő kezét, váltásait, az autó mozgását, merre járunk, de mivel nem én ülök a volánnál, nem foglal le teljesen a közlekedés. Jut idő beszélgetni, sztorizni is. Van hogy az oktatónk is beszáll, egy-egy hosszabb pirosnál, vagy könnyebb útszakaszon az éppen tanuló társunk is. Jó hangulat szokott uralkodni az autóban. :)

S ha már jó hangulat! Beszúrok egy képet, örülj velem!


Igen, megvan az "idénre kitűzött cél", a 30 kilogramm mínusz. Széles mosoly betölt...

2016. november 3., csütörtök

Amikor az egy igazából kettő

Fél nyolc után pár perccel gördült be értem a hintó. "Kolléga" a kormánynál, az anyósülésen az oktatónk. Picinyke, 46-os cipőcskémmel bepattantam hátulra, s megcéloztuk Szekszárdot. Lefelé a város dolgairól beszélgettünk, közben figyeltem, hogyan gépészkedik a srác. Az autóbuszállomáson felvettünk egy újabb tanulót, majd újabb körök következtek. Körülbelül 9-kor adta át a volánt a másik tanulónak. 
 
Vele is körök a belvárosban, majd az autópálya felé, végül ismét megálltunk a pályaudvaron (kb. 10:30 volt), s akkor én ültem a pilótaülésbe. 

Rögtön tolatással kezdtem, előttünk egy másik oktatóautó parkolt, s nem fértünk volna ki. Persze, mire hátramentem az autóval, megérkezett a sofőr, beült az autóba, s elment. Ilyen a formám! :)

Tettünk pár kört a belvárosban, egész jól ment. Bár az oktatóm többször rám szólt, hogy finomabban szálljak le a kuplungról, nem forró, hogy leugráljak róla. Igaza van. S nem mentségként mondom, hanem tényként, hogy, sajnos, a bal oldalam, úgy egészében, érzéketlenebb. Mintha félbe lennék vágva: arc, kar, hát, láb.
 
Amikor arról beszélünk, hogy érezni kell, hol fog a kuplung, nekem az azt jelenti, hogy figyelem, mikor indul el az autó gázadás nélkül is. Azt tudom, hogy be van-e nyomva a kuplung, vagy sincs. Azt már nem érzem igazán, hogy mennyire engedem fel, csak az autó mozgását figyelem. Alapban lassabban csinálnám, mint kéne, mert tartok attól, hogy lefullasztom az autót. Viszont így meg tötyögök, feltartom a forgalmat. Gázt kell adni, ami nem gond, jobbal történik, de utána rögtön megint kuplung, hogy kettesbe kapcsoljak... 
 
Na most, amiatt, hogy ne szuttyogjak az indulással, előfordul, hogy gyorsabban engedem fel a kuplungot, mint kéne. Úgymond, leugrok róla. Ezt meg nem szereti az autó. Meg az oktató se. Meg én se. Valamit ki kell találnom erre... Például átszokni... Vagy nem tudom.

Csabi autójával jobban megy ez a dolog, igaz, vele nem forgalomban mentünk, hanem egy elhagyatott placcon. Ott tötyöghettem, nem zavart senkit, sőt!

Egyik alkalommal, elkeseredésemben, feljajdultam, hogy kezdem reménytelennek érezni magam. Tudom, nem szabad negatívnak lenni! Oktató sem szidott, nem kiabálós, csak szól, ha elront valamit az ember. De akkor is elkeseredtem. A Mester azonnal leintett, hogy ne mondjak ilyet! Majd ha ő mondja, akkor így van, de amíg ő nem mond ilyet, ne higgyem ezt magamról! Addig tanulunk, amíg nem megy mindig minden úgy, ahogy kell.

Igyekszem figyelni erre is, a sávtartásra is. Mert, ugye, melyik kezemmel fogom a kormányt, mikor váltok? Igen, a ballal. Az meg, mint tudjuk, kevéssé korrekten viselkedik, mint a jobb. Elhúz valamerre. Nem csapódok a szembejövőbe, s nem padkázom le a felnit se, de picit elhúz a kezem, s ilyenkor rám szól az oktató. Jogosan, nincs is ezzel gond.

Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni...

Velem másfél órát foglalkozott a városban a Mester. Kétszer lefulladtam, kétszer belenyúlt a kormányba, párszor rám szólt. Mondhatnám, közepesen teljesítettem.

Aztán megcéloztuk a hazafelé vezető utat. Ekkora már égett a derekam, zsibbadt a combom. Nem is erőszakoltam a váltásokat, négyesig feltoltam, úgy jöttem végig, tartva a 90-es határt. Persze, ahol kevesebb volt, ott kevesebbel. Oktatóm, akkor még nem tudtam miért, de nem is szólt rám, hogy rakjam ötösbe.

Aztán a szülővárosom határában megint lefulladtunk egy piros lámpánál. Ekkora már az egész derekam, jobb combom zsibbadt, hiába mocorogtam az ülésben. Viszont az emelkedőnek felfelé kirakott STOP táblánál jól vettem az akadályt, összehoztam a kuplung-fék-gáz triót úgy, hogy le se fulladtunk, de meg is álltunk, majd tempósan át is jöttünk a kereszteződésen. Onnan már egyenes út vezetett haza.

Ekkor volt fél egy.
 
A ház előtt ott várt a családom. Mint megtudtam, már vagy háromnegyed órája. Ahogy én sem, úgy ők sem tudták, hogy a szokásos idő kétszeresét fogom levezetni. Nagyon megmelengette a szívemet, hogy nem mentek fel, pedig hűvös, szeles idő volt ma. Ehelyett szaladgáltak inkább. Remélem nem fáztak meg!

Oktatóval egyeztettünk a holnapi időpontban, azt kiszálltam. Ő meg átült a kormány mögé. Közben pár baráti szót váltottunk még egymással, Krisztám részvételével. Neki is megerősítette, hogy nem vagyok reménytelen, s hogy érezte a figyelmem lankadását a második órában. Mondtam neki, ez a vashiány miatt is van, mire megnyugtatott, hogy két óra amúgy sem kevés. Remélem, ez azt jelenti, ezután nem nyomunk ilyen etapokat. :)

Feljöttünk, ettem pár falatot, lefürödtem (a pólóm megint egy csurom víz volt), aztán ledőltem aludni. Terveink szerint, délután lementünk volna a városi múzeumba, családi napot tartottak. Ebből, végül, nem lett semmi. Nem azért, mert sokat aludtam, hanem mert éppen hogy alig sikerült egy órát pihennem. Arra ébredtem, hasogat a fejem, háborog a gyomrom, szomjas vagyok és a szokásosnál magasabb a pulzusom. Kutyául voltam, na...

Mivel nélkülem nem akartak lemenni, itthon maradtunk. Ittam, bevettem egy ritmusszabályzót, s ledőltem Kriszta mellé, aki a srácok ágyán ülve rendezgette a régi filctollakat, ceruzákat...

Most pedig írom e sorokat, neked, s nekem. Remélem, tanulságul mindazoknak, akik olvasták, s olvassák majd.

2016. november 1., kedd

Mennyi? Majdnem 30!

Egy ideje nem írom, mennyit is adtam le. Azért, mert vártam.

Év végére a -30 kilogrammot céloztam be.

Ha jó vagy matekból, könnyen kijön, mennyi voltam 2015. év januárjában, ha a lenti kép alapján, a kitűzött célhoz, körülbelül 1 kilogramm hiányzik.

Egyszerűen nem bírtam tovább "titkolózni"! :D
 

Egyre többen állítanak meg az utcán, hogy milyen sokat fogytam, hogy csinálom...

Minden szavuk simogatja a lelkemet. :)