Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz! (Márai Sándor)

2016. október 31., hétfő

Áramot és autót is vezetek

Ahogy sejted, ismét történt ez-az a házunk táján, ami nem csak az időmet, de az energiáimat is megcsapolta. 

Október 21-én, az esti órákban felhívott a gyakorlati oktatóm, hogy mikor tudjuk elkezdeni a vezetést. Mivel az a hétvége már nem jöhetett szóba, így a következő hét elejében maradtunk. Nálam izgatottabban csak Krisztám várta ezt a hívást, de én is majdhogynem elfelejtettem elmenteni a telefonszámot.

Másnap megünnepeltem a második születésnapomat.

Látom, elkerekedett a szemed, lévén, második, plusz, ugye, mint tudod, én ezzel alapjáraton nem foglalkozom, nem örvendezek az öregedésnek.

Rendben, kicsit részletezem ezt a második születésnapot.

Úgy történt a dolog, hogy örököltem egy hűtőládát, ami két éve az alagsori tárolónkban várta jobb sorsát. Ehhez azonban áramot kellett levezetni a villanyóránktól. Mivel a harmadikon lakunk, s nálam az áram kimerül a villanykörte cseréjében, nem ment egyszerűen a dolog.

Sógorom, Kriszta öccse diplomás villanyász (mérnök a lelkem), de mivel ő is nemrég vett házat, ráadásul az ország másik felében, nehezen jött össze a szerelés. De 22-re összejött. Idecuccolt mindennel, amivel lehetett, s nekiállt.

Már ott tartottunk, hogy a behúzóval toltuk lefelé a 3×1,5-es MBCu tyúkbelet, mikor megkért, menjek le az alagsori elosztószekrényhez, s ha leért a szál, húzzam el a tárolónk felé.

Ha ismered a helyi alagsori elosztókat, tudod, hogy néznek ki. Ha nem, legyen elég annyi, hogy az a cső, amin lehoztuk a kábelt, elég közel van egy hármas dugaljhoz, amiről nem mondod meg kívülről nézve, csak ha konkrétan benézel mögé, hogy hátul nyitott. Ami, ugye, nem mehetne át az érintésvédelmi felülvizsgálaton, amit, ugye, nemrég készítettem el egy helyi vállalkozóval...

Igen, jól sejted, fém szállal dolgoztunk, hogy segítse a súlyával a kábelt. S mikor megfogtam, s húzni kezdtem, hozzáért valahol a dugaljak egyikének hátához. Hatalmas szikrázás, én helyben ugrottam vagy 2 métert, miközben ordítottam egyet, s ezzel a lendülettel felrohantam a lépcsőn, a bejárati kapuhoz. Sógorom, hogyan, hogyan nem, 3 másodperc alatt ért le a harmadikról. Áramtalanította a házat (volt is anyázás a szomszédok egy részétől, mosógép, mosogatógép miatt), s megdöbbenve hallgatta, mi történt.

Épp villámvédelmi felújítás is folyt a társasházon, azok a srácok is bejöttek, hogy mi történt. Mikor elmeséltem nekik, gratuláltak a második születésnapomhoz. Sógorral karöltve mondták el, az volt a szerencsém, hogy műanyag papucsban voltam, nem értem hozzá semmi máshoz és nem lógott le a gatyám szára a földre. Ha nem így történt volna, most nem irkálnék ide semmit sem. Csak tippelni tudták, de 10 Amperről szólt a beszélgetés, s ha jól értettem, 0,2-0,3 már halálos. A behúzószál eldeformálódott egy pontban, majd apró hajlításra el is tört. Megkaptam emlékbe, azzal, hogy kiváló hegesztő lehetnék, ha érdekelne a szakma.

Az igazi baj azonban még csak nem is az volt, hogy ez megtörténhetett, hanem hogy egyetlen kismegszakító, egyáltalán, semmi nem oldott ki, nem működött a védelem. Ez komoly gond.

Nem okolok én senkit semmiért sem. Sógoromat iszonyúan bántotta a lelkiismeret. Én csak később fogtam fel, hogy mi is történt, s akkor elkezdtem remegni, mint a kocsonya. Mostanra, persze, ez is bekerült a családi történetgyűjteménybe, s előszeretettel veszem elő, mikor sógorral találkozunk. :P

A következő érintésvédelmi felülvizsgálatot pedig biztosan másik vállalkozóval készíttetem el.

A lényeg az, hogy élek. Nem? De!

Aztán a hétvége második felében Csabi barátommal lementünk a helyi vasútállomásra. Kihalt placc, ideális hely az autóval, mint eszközzel történő ismerkedésre. A nyomokból, illetve a később érkező párból ítélve nem csak mi gondoljuk így. Szerintem jól ment. Csabi szerint is. Elégedett voltam.

A következő héten aztán hétfőn és szerdán is már az oktatómmal róttuk a köröket. Hétfőn délután indultunk Szekszárdra (a megyében szinte minden városból oda viszik a diákokat). Először némi rutinpálya (elindulás, megállás, kanyar, irányjelzés, motorfék, váltás, Y...), aztán már azt hittem, hogy végeztünk, mikor az oktatóm közölte, hogy akkor most kimegyünk a városba is.

Nyeltem egy hatalmasat.

A városba? De hiszen már sötétedik!

Akkor kapcsoljam fel a tompítottat.

Huhhhhh... 

Biztos?

Biztos!

OK, majré indul, kormányt elfehéredett ujjakkal markol, pupilla tágul, pislogás elfelejtve, zabszem nem férne be...

Kimentünk a forgalomba. A városi forgalomba. Téli sötétedésben. Nem igazán emlékszem, mi hogyan történt, merre mentünk. Egy biztos, nem mentem neki semminek sem. Oktató magyarázott, figyelmeztetett, belenyúlt, ha kellett. Aztán kifelé indultunk a városból. Kezdtem megkönnyebbülni, mindjárt félreállunk, átül a helyemre...

Aha, ahogy azt Móricka elképzeli!

Hozd szépen haza a kocsit!

Anyám, édes jó anyám!

Átverekedtem magam a 3 körforgón. Oktató segített, utasított, s ha kellett, a kormányhoz nyúlt, hogy még jobban húzódjak jobbra. Majd mikor kiértünk ebből a zónából, utasított, hogy cél a 90km/óra.

OK, gáz, 4-es. Még gáz, 5-ös. Utazósebesség.

Ekkor már felszabadultabb voltam. Beszélgetni kezdtünk, időnként még gesztikuláltam is a jobbommal. Elkezdtem évezni a vezetést.

Mikor hazaértünk, remegve szálltam ki az autóból, s otthon, mikor levetkőztem, csavarni lehetett a pólómból a vizet.

Aztán szerdán ugyanez, de akkor délelőtt indultunk. Ugyanúgy én hoztam haza az autót, de nem este. Mit mondjak, egészen máshogy néz ki minden nappali fényben. Más a forgalom, más a város, más a főút, más vezetni.

A városban ugyanúgy görcsöltem, hazafelé meg ugyanúgy jól éreztem magam. Igaz, mikor visszaértünk a városomba, nekem kellett hazavinni a tanulótársakat is, s ekkorra már igen fáradt voltam, nem mindig értettük meg egymást az oktatóval. Például, mikor emelkedőnek felfelé álltunk meg, s nem értettem, mit szeretne, mikor arra utasított, hogy féket nyomva engedjem fel a kuplungot. Túl gyorsan csináltam, az autó lefulladt.

Másnapra Sebestyén beteg lett, s mivel Krisztám dolgozott, én vittem orvoshoz a gyereket. Arcüreggyulladás gyanúja, torokgyulladással. Antibiotikum és egyebek. A hét hátralévő részére tervezett óráimat lemondtam. 

Igaz, ami igaz, iszonyúan el is fáradtam, sok(k) volt ez nekem elsőre. Emiatt nem is bántam egy kis szünetet. Beszélgettünk erről Krisztámmal, s egyetértettünk abban, hogy nem kapkodok, nem rohanok, nem gyorsan akarok tanulni, hanem alaposan. Ne "csak" a vizsgán menjek át, hanem stabilan tudjak vezetni. Ha ehhez több idő, több gyakorlás kell, akkor az kell. Nem verseny.

Végül egy lista, amin javítanom kell:
- ne csapjam le a bal kanyart
- kisebb ívben vegyem a jobb kanyart
- finomabban bánjak a fékkel
- határozottabban, jobban nyomjam a kuplungot
- ne fojtsam meg a kormányt (ezt csak magamnak jegyeztem meg, oktató nem szólt érte)
- irányjelzővel óvatosabban, könnyen átbillen a másik irányba
- a 3-as és 5-ös sebességfokozat közelebb van egymáshoz, mint gondolom

Hétvégén azért ismét kormány mögé ültem, Csabi barátommal ismét lementünk a vasútállomáshoz. Vittünk pár palack ásványvizet, gyakoroltam a parkolást, illetve a megállást. Bár nem megy a párhozamos beállás, de mindig sikerült beparkolni anélkül, hogy felborult volna bármelyik palack is. Megálláskor se döntöttem fel egyiket sem. A végére kezdtem ráérezni a dologra.

Továbbra is bizakodom. Csütörtökön újabb óra, irány Szekszárd. Ha azt is túlélem, találkozunk itt! ;)

2016. október 19., szerda

Géza mosolya

Megtörtént.

Igen, az elsősegély vizsgámról beszélek. 

Jó, tudom, nem egy doktori, mit parázok ezen.

Nekem fontos. Nem azért, mert perfekcionista vagyok... Na jó, azért is. 

Egyszerűen önmagam miatt. Hogy képes vagyok rá elsőre is, nem kell ismételnem.

Ígéretemhez híven, teljesen rácsüggtem az elsősegély könyvre. Ha nem az volt a kezemben, akkor a telefon, s ilyen témájú videókat néztem, tananyagokat olvastam az interneten. Fejben újra és újra lejátszottam az újraélesztést, a stabil oldalfekvést, a bukósisak levételét, a kötözéseket...

Aztán kedd délután, 14 óra előtt, megjelentem a vizsga helyszínén. Beszélgettünk a többiekkel, legfőképp a KRESZ vizsgáról (volt, aki aznap délelőtt volt újrázni). Persze az elsősegély is szóba került, de azon nem nagyon volt mit megbeszélni.

Aztán befutott a vizsgabizottság is, egy férfi és egy nő. Utasításuk szerint átalakítottuk a termet (itt folyt a KRESZ és az elsősegély oktatás is), ők meg berendezték az általuk hozott, vagy már itt lévő holmikkal: bukósisak, plédek, kötözéshez szükséges anyagok és újsütetű barátom, Géza.

Ezután mindenkit kiküldtek, a hölgy kijött velünk, elmondta a szabályokat, az elvárásaikat, majd kérdezte, ki lesz az első négy. Azonnal előreléptem, három másik KRESZ-ismerőssel együtt.

Személyivel és a befizetett vizsgadíj csekkjének ellenőrzőszelvényével a kezünkben az asztalhoz sorakoztunk, ahol azonosítottak minket, majd a lapunkhoz csatolták a szelvényt. Ezután tételt húztunk, majd helyet foglaltunk a vizsgáztatókkal szemben.

Nemsokára szólították T. nevű társunkat, akinek az újraélesztést kellett bemutatnia. Nem volt döccenőmentes, ami, mind T., mind a vizsgabiztos homlokán jól látszódott. Aztán M. következett, neki a stabil oldalfektetés jutott. Némi ügyetlenkedéssel, de sikeresen megoldotta. Ezt követően engem szólítottak. A sorminta alapján az újraélesztés következett, s nem számoltam rosszul. Géza türelmesen feküdt a pokrócon, s minta némi mosoly bujkált volna a szájzugában, mikor mellétérdeltem. Újra itt Gézám, újra meg kell mentselek!

Apró bénázással kezdtem, de a mentőtiszt nem vette zokon, rákérdezett, javítottam. Aztán mellkasprés, lélegeztetés. Kérdésekre válaszoltam, a reakció mindig bólintás és ha jól láttam, egy pipa volt a vizsgalapomon. Vagy pont. Nem tudom. 

Alig felálltam, utolsó társunk (elnézést, elfelejtettem a nevét, így most nincs rövidítés) segítségére kellett sietnem, ugyanis azt a feladatot kapta, hogy rajtam mutassa meg, mi a stabil oldalfekvés.

Képzelj el egy nálam fejjel alacsonyabb és testsúlyra is maximum feleakkora embert. Megvan? OK. Neked most annyi! - közöltem vele széles vigyorral. A mentőtiszt megnyugtatott, segíthetek kicsit. Persze, a hölgy odakint azt mondta, csak semmi susmus, mert kivágnak minket. Ehhez tartottam magam.:P

Jó, nem igaz, nem hagytam el magam, segítettem átgördülni, de csak egy kicsit. Arany szívem van, nem? ;) Végül is, gond nélkül és tökéletesen adtam az áldozatot. Nem tudom, járt-e érte pont, én beleadtam anyait-apait. Persze, a srácnak is sikerült a feladat, hála nekem. :D 

Ezután a kihúzott tételre figyeltem, így a többiek szavai igen szűrten jutottak el a tudatomig. Az A; jelű elméleti feladat egy motoros által elgázolt gyalogos alsó végtagjának ellátása volt, melyből bőven folyt a vér. Magabiztosan közöltem, hogy szerintem ez vénás vérzés, nyomókötést kell ráhelyezni. A mentőtiszt kérte ennek pontos elméleti menetét, amit, bólogatásából ítélve, teljesítettem is. Aztán arra volt kíváncsi, van-e még teendőm ezen felül. Mondtam, hogy mentőt hívok, 104, vagy 112.

Szuper, tovább a B; kérdésre. Ez az alsó végtagi törés ellátását firtatta. Elmélet és gyakorlat volt feltüntetve, de tőlem csak az elméletet kérdezte. Ismét ponto(ka)t, vagy pipá(ka)t kaptam. Az külön bólintást ért, hogy megint hívtam a mentőket. :) Kérdés volt még, mi jellemző a törésekre, mi alapján lehet felismerni. Ezt, oktatáson, alaposan a szánkba rágta a másik mentőtiszt: fájdalom, funkciózavar, deformitás. Hozzátettem még a duzzanatot, elszíneződést is, súlyosabb esetben látható is az elmozdulás is a törött csonton. Ekkor a vizsgabiztos a sikeres vizsgát igazoló kártyáért nyúlt, aláírta, közben megdicsért: "Magán látszik, fiatalember, hogy végig ott volt az oktatáson!".

Megkönnyebbülten léptem ki az ajtón (utoljára még visszapillantottam Gézára, de épp nem ért rá, áldozatot játszott hanyatt fekve). Ahol, mint a húst a legyek, megleptek a többiek. Kérdezték, mit kaptam gyakorlati feladatnak, mit húztam, milyenek a vizsgáztatók... Megnyugtattak őket, hogy rendesek, segítenek, aztán elköszöntem, siettem haza, mert Beni egyedül volt itthon. Jó, 12 éves, de akkor is. Szülőből vagyok én is...

Ez volt tegnap.

Ma, szerdán, úgy hozta az élet, le kellett mennem az óvárosba. Beni is jött velem, fogorvoshoz ment a család háromnegyede. Beninek semmi komoly baja, éjszakai ingyombingyomot kap, ahhoz vettek mintát. Nem is ez a lényeg.

Tempósan lépkedtünk a főutcán, mikor egy ismerős alak lépett elénk. Kellett pár másodperc, mire megismertem, múlt hét óta némi arcszőrzetet növesztett: az oktató mentőtiszt! Nyújtotta a kezét, paroláztunk, majd kérdezte, mi volt a vizsgán. Mondtam, sikerült, mire megjegyezte, ebben nem kételkedett. Arra volt kíváncsi, mit kaptam, mit húztam. Pár mondatban felvázoltam, ő is bólogatott. Úgy látszik, ez a mentőtiszteknél szakmai ártalom. :D Gratulált, majd Benihez fordult, s életem egyik legszebb dicséretét kaptam tőle: "Legyél büszke az édesapádra, okos ember!".

Ezek után nekem már mindegy volt, a fogorvos mit csinál velem, a napomat elrontani nem tudta. Érzéstelenítőt, persze, kaptam. ;)

2016. október 16., vasárnap

Új barátom, Géza

Úgy volt, hogy pénteken (délután) és szombaton (reggeltől kora délutánig) elsősegély oktatásban veszek részt a helyi művelődési házban, pontosan ott, ahol a KRESZ-t is belénk verték.

Ebbe a tervbe az egyik, nagy, helyi cég kissé belekavart. Ugyanis, hiába voltunk ott péntek délután, hiába nem zavartunk volna senkit sem, a cég kibérelte az egész művelődési házat és zárt körű rendezvényt tartott. Így, csak arra az időre juthattunk be az épületbe, míg az oktatást tartó mentőtiszttel megbeszéltük, másnap mikorra jöjjünk, valamint kitöltöttük a jelentkezési lapot és befizettük az oktatás díját.

Én, biztos, ami biztos alapon, vettem egy könyvet is. A könyv jó, szép, okosság van benne, bármikor fellapozható, annak is hasznos, aki nem akar vizsgázni, én meg később is felfrissíthetem a tanultakat... Egyszóval, láttam értelmét, hogy kiadjak rá 1600 kemény magyar forintot.

Másnap, tehát szombaton, 8:30-ra megjelentünk, a mentőtiszt is megérkezett, nagy pakkal. Mint kiderült, ez csak a fele volt a csomagjának. Egyelőre a különféle, sebellátáshoz szükséges gézlapokat, kötözőanyagokat, fertőtlenítőket hozta be. Meg egy bukósisakot. Amit később el is rakott, volt bent már egy másik, a KRESZ oktató cégé. Gyakorolni és vizsgára az is tökéletes.

Elkezdtük a fejtágítást, zúdultak az információk a szürkeállományba. A mentős egyébként szuperül csinálta. Folyamatosan magyarázott, ismételt, kihívott egyet-egyet közülünk, megmutatta amit épp mondott, színészkedett, figyelmeztetett, dicsért, viccelt, visszakérdezett. Egy pillanatra sem éreztem azt, hogy mi most oktatáson veszünk részt, inkább egy jó kedélyű beszélgetés, társasjáték részese voltam. Nincs módom szakmailag megítélni, de emberileg jelesre vizsgázott előttem.

Óránként tartottunk szünetet, amire szükség is volt a dohányosok és az olyan hugyosjózsik miatt, mint én. Jó ideje több vizet iszom, mint az átlag ember. Erről már beszéltem korábban, így nem kezdem el újra, nyugodj meg! ;)

Dél tájban megérkezett Krisztám és a két fiam, ebédet hoztak nekem. Mentős meg is jegyezte, elismerően, ilyet még nem látott, pedig jó ideje tart oktatást. Nem titkolom, jól esett, amit mondott. Bár nem kérdeztem, de feltételezem, Krisztámnak is.

Ebéd után megérkezett a tiszt csomagjának második fele, Géza. Nem, igazából nem így hívják, én neveztem el. Valahogy személyesebbé vált ezzel a kapcsolatunk, főleg, hogy amúgy is igen bensőséges közelségbe kerültünk. Itt van róla egy fotó (nem saját, Google):


Délután, sajnos, elkezdett csepegni az eső. Addig nem is értettem, mitől sajog a fejem már késő délelőtt óta, s miért erősödik egyre jobban, míg a végén már meg is szédültem egyszer (Itthon kiderült, magas a vérnyomásom és pulzusom. Nem vészesen, de aki ehhez nincs hozzászokva, azt könnyen kikészíti. Mint például engem.). Emiatt nem voltam túlzottan aktív részese a gyakorlatoknak.

Persze, amikor kihívott az oktatónk, kimentem hozzá, illetve ugyanúgy végigcsináltam a stabil oldalfekvés, majd az újraélesztés protokollját, mint a többiek. Nekem, szereplésként, a hajszáleres vérzés jutott, én volt a sérült apuka, aki a játszótéren, a gyermekei hintázása közben, felsértette a kézfejét. Szó szerint testközelből volt módom megfigyelni a kötözést. 

Illetve, egyszer a bukósisak levételekor én volt a B jelű segítő, aki a sérült nyakát rögzítette, míg az A jelű társam levette a sisakot. Magyarázatként: az A azt jelenti, ő ad utasítást, vizsgán ez az ő tétele, a B csak engedelmeskedik. De ez még délelőtt történt.

A végén, aki akart, még maradhatott. Én az utolsók között jöttem el, nem sokkal este 6 előtt, mikor már tényleg nem bírtam tovább a fejem állandó lüktetését. Ismét végigcsináltam két újraélesztést, részt vettem egy bukósisak levételben, valamint többször végignéztem sapkakötést, parittyakötést, artériás és vénás nyomókötést, hajszáleres vérzés bekötözését, illetve alkar-, könyök-, felkar- és vállrögzítést.

Elköszönéskor kezet fogtam a mentőtiszttel, üdvözölte a családomat, majd, stílusosan, kéz- és lábtörést kívánt. S mielőtt bármit mondhattam volna, rám szólt, ne köszönjem meg. Bár nem vagyok babonás, de engedelmeskedtem, ki tudja, mikor futunk össze újra, nehogy ez álljon közénk. :D Elmosolyodtam, még egyszer szép estét és kellemes hétvégét kívántam, majd hazavánszorogtam.

Itthon ugyanaz az érzés kerített hatalmába, ami KRESZ oktatás után is. Nem is tudom, hogy nevezzem. Talán a "teatyaúristenhogytanulommegeztvizsgára" megfelelő lesz. Ezért ma az elsősegély könyvre vetem rá magam pitbullként. Meg az internetre, Youtube-on találtam is pár oktató videót. Holnap még foglalkozhatom ezzel, de kedden már vizsga. 

Össze kell kapjam magam, hiszen, meg kell mentsem Gézát! :)

2016. október 12., szerda

KRESZ stressz

Körülbelül egy hónapja jártam erre utoljára.

Nem azért, mert unom, vagy nem történt semmi. Elfoglalt voltam!

Nem, nem kaptam munkát, nem ez tartott fel.

Történt ugyanis, hogy Krisztám felvetette a gondolatot: mi lenne, ha megtanulnék autót vezetni?

Hm... és megint csak hm... 

Az első gondolatom az volt, hogy ehhez a mondathoz, bizony, elég nagy bizalom kellett. Nem azért, mert béna vagyok, s nem tudom megkülönböztetni a jobb és a bal kezemet, hanem hogy hisz bennem.

- Beülnél mellém? - kérdeztem cselesen.
- Persze! - egy csepp kétkedés sem hallatszott.

Nofene...

Másnap elsétáltam a művelődési házhoz, az egyik autós iskola rendszeresen oda szervez oktatást. Megnéztem a kiírást, már a következő hétre hirdettek tanfolyamot. Felhívtam a tulajdonost, jeleztem a részvételi szándékomat, érdeklődtem, él-e a feltüntetett időpont. Megnyugtatott, jöjjek csak.

A megjelölt napon és időben ott voltam, megbeszéltünk mindent, kifizettem a tandíjat és az első vizsga összegét, meg a tankönyvet. Utóbbiból már volt egy példányom, kölcsön, a szomszéd lánytól, de ha már egyszer leraktam a pénzt az asztalra, elhozom a könyvet is. Naná, majd nem...

Elkezdődött az oktatás, minden kijelölt napon ott voltam, minden percet végigültem, jegyzeteltem, olvastam, tanultam. Krisztával minden nap megbeszéltük az aznapi penzumot. Emellett netes és egyéb gyakorlási lehetőségeket is igénybe vettem: a legtöbbet ez az oldal segített.

Mivel itthon vagyok, napi szinten több órát is tudtam foglalkozni a témával. Mikor hogy alakult. Ez nem azt jelenti, hogy ne mostam, főztem, mosogattam, takarítottam volna. Vagy elhanyagoltam volna a srácokat, Krisztát.

Megvallom őszintén, iszonyatosan nehezen indult a dolog. Mérges voltam, ha nem tudtam egy kérdésre a választ, akkor is, ha azt még nem vettük a tanfolyamon. Ilyenkor utánaolvastam, kutattam, kérdeztem másokat. Krisztám persze nyugtatott, de jól ismer, halottnak a csók. Pitbullként tudok rácsüngni egy témára.

Némileg mániákussá váltam, WC-n, fürdőben, este, reggel a KRESZ könyvet bújtam, a szabadidőmben meg tesztsorokat töltöttem ki. Emlékszem, a legelső végeredménye 75% volt. Ez még az előtt volt, hogy akár csak egy oktatáson részt vettem volna, vagy akár csak egy sort is olvastam volna. Bosszantott, meg bizakodtam is. Aztán, ahogy egyre több és több dolgot értettem meg, úgy kúszott feljebb ez a mutató, míg a végére 95+% lett.

Nemsokkal ezután a végére értünk az elméleti tananyagnak is, az iskola számítógépein kezdtünk el gyakorolni, a vizsgaprogramhoz hasonló szoftverrel. Ott is hoztam ezt az eredményt. Volt a programon belül egy olyan kérdéssor is, ami nem 55 feladatot tartalmazott, hanem 90-et. Barátságosan csak "Nem szokták tudni" listának nevezték el. A végén már csak azt nyomtam, s nem nyugodtam, míg ott is a konstans 95% környékét el nem értem.

Aztán elérkezett a vizsga napja: október 11-e, 9:30. Krisztám elkísért Szekszárdra. Hagyomány nálunk, hogy ha fontos esemény történik valamelyikünk életében, a másik ott van mellette, ha máshogy nem, kísérőként. Lelki támaszként, én mindig is így fogtam fel.

Elég korán érkeztünk, 9 óra felé, így várnunk kellett. A tanfolyamtársak - már aki akkorra volt behívva - többsége is megérkezett hamarosan, s mindenki elmerülten nézett ki a fejéből. Nem tudom, ki mire gondolhatott, én próbáltam kiüríteni a fejemet. Reggel ugyanis arra ébredtem, hogy kavarog a KRESZ az agyamban, s nem tudok semmit sem. Krisztám szerint ez természetes és jó jel. Köszi...

Fél tíz előtt pár perccel felmehetünk, lepakoltunk, egyesével behívtak minket, adategyeztetés, majd elfoglaltuk a kijelölt számítógépeket. Ma már nem papíron, hanem érintőképernyős PC-ken folyik a vizsga. Némi magyarázat után - hogyan működik a szoftver, mikor mi a teendőnk - nekiugorhattunk a kérdéseknek. Ekkor körülbelül 9:40-45 lehetett. Én nem néztem hogy hanyadik kérdésnél tartok, csak nyomtam a szerintem helyes válaszokat. Kettőnél komolyabban el kellett gondolkodom, az egyiknél pár másodperc után a tovább gombot nyomtam. Ezt, az utolsó megválaszolt kérdés után visszaadta a gép, s addigra bizonyossá vált bennem, mit fogok rá válaszolni.

Az első, amin elgondolkodtam, hogy előzni tilos táblánál szabad-e lovaskocsi előzni. Itt kissé leblokkoltam. Kapásból az igent nyomtam volna, de elbizonytalanodtam. Aztán belezavarodtam. Végül, igazból magam sem tudom miért, a nemet nyomtam meg. Vagyis, de, az jutott eszembe - tudom, hülyeség, de ekkor ez járt az agyamban -, hogy a lovak élőlények...

A második az volt, hogy milyen típusú fékrásegítő van a személyautókban. Itt, valamiért, nem tudom, miért, de a buszok ugrottak be. Ennél nyomtam a továbbot. Aztán mikor visszakaptam, pár másodperc után a vákuumost nyomtam.

A végső mérleg: 74 pont a maximális 75-ből. Igen, a lovak miatt. :)

Mikor aláírtam a jegyzőkönyvet, 10:00 volt. Elsőnek végeztem. A vizsgabiztos gratulált, elmondta, hogy gyors és szép munka volt. Kezet fogtunk, szép napot kívántunk egymásnak, aztán lementem Krisztámhoz, az előtérbe. Állítólag világítottak a fogaim, úgy vigyorogtam. :D

Később, több olyan emberrel is beszéltem, akik napi szinten vezetnek autót. Szerintük, még ha a szabály meg is engedi, lovaskocsinál, a lovak miatt, nagyon körültekintőnek kell lenni. Egyikük azt is kiemelte, hogy ahol előzni tilos van, ott nem véletlenül van előzni tilos, inkább lassan, de biztonságban...

Krisztám mondta is: nekem a te vizsgaeredményed 100%-os. ;)

Hétvégén elsősegély tanfolyam, jövő héten vizsga abból is.

S ebben a pillanatban hívott az iskola tulajdonosa, hogy megkérdezze, melyik gyakorlati oktatót választom.

Egyéb híreink: húgyhólyag gyulladásom van, antibacit szedek. Lórúgás erejű. Sebi és Beni sorba hozzák a jó eredményeket, jegyeket az iskolából. Hála istennek, jól vannak, csak fáradtak. Sebi immár kap tízórait és uzsonnát is, az önkormányzat észhez tért, észlelték a törvényi kötelezettségüket. Krisztám meg, édes drága asszonykám, teszi, amit most tennie kell: dolgozik. Fáradt, de nem felejti el egyszer sem megköszönni, hogy rendben tartom a háztartást. Szeretem!

Majdnem elfelejtettem: -27,5 kilogramm! 

Ismétlés

Minap beszélgettem két ismerőssel. Pontosabban egy ismerőssel, s az ő társaságában lévő férfiemberrel. Ismerősöm megjegyezte, hogy sokat fogytam. Én meg szégyentelenül bólogattam, s mondtam, hogy így van, 26 kilót már leadtam, remélem lesz ez több is. Erre ismerősöm ismerőse elismerősen megjegyezte, hogy biztosan erős az akaraterőm. Ő, egyébként, hasonló testalkatú volt, mint én. 

Rögtön megszólalt bennem a vészcsengő. Ezt itt és most tisztázni kell! Mondhatni, egy sorstárs áll mellettem, tudnia kell, hogy ez a mondat egy az egyben ostobaság. De amúgy is, egyszerűen rühellem a sablonokat. Persze, nekem is vannak ilyen mintáim, de próbálom irtani őket, ahogy erőmből telik.

Szóval, a vészcsengő kolompolni kezdett, s mielőtt bárki bármit reagálhatott volna, akár csak egy bólintás erejéig, lecsaptam, mint a vadászó vércse.

- Semmivel sem kell több akaraterő, mint ami benned, vagy másban megvan. Ugyanis nem ezen múlik!

Láttam az értetlen pillantásokat, s a hirtelen beálló hosszabb csend is árulkodó volt.

- Nem kell hozzá akaraterő! - magyaráztam tovább - Ez egy ostoba sablon, vagy ha úgy jobban tetszik, hazugság tetőtől talpig. Önmagam ostorozására vagy mentegetésére kiválóan alkalmas gondolat, mondat, de előrébb nem visz, egy milliméterrel sem. Arra, amit én teszek, bárki, mindenki, akárki képes lenne, akaraterőtől függetlenül.

Láttam a hitetlenkedést.

- Egy dolog kell: szeretet. Önmagam elfogadása, az önmagam iránt érzett szeretet. Ez nem akaraterő kérdése, épp ellenkezőleg: a szeretetből meríthetsz erőt. Akaraterőt, ha mindenáron ragaszkodni akarunk ehhez a kifejezéshez. De valójában a szeretet hajt, az a gyökér. Anélkül semmire nem juthatunk, legyen bármilyen erős az akaratunk, ha önmagunkkal szembeni utálattal, haraggal találja szembe magát, ha megfeszül is, veszíteni fog. A szeretet a kulcs, nem az akaraterő. Visszafelé nem működik. Egyszerű példa: ha szereted a feleségedet, nem csalod meg. Nem azért, mert erős az akaraterőd, s így ellen tudsz állni más nők csábításának, hanem mert szeretetet érzel a párod iránt, s meg sem fordul a fejedben, hogy őt (és magadat) megbánts ezzel. Fordítva nem fog működni. Ideig-óráig talán ellen tudsz állni, de az igazi hajtóerő, a szeretet nélkül előbb-utóbb elbuksz. Főleg, ha nem csak hogy nem szereted a másikat, hanem lenézed, megveted, utálod. Ugyanígy működünk önmagunkkal, a testünkkel szemben is. Nem akaraterő kell, hanem szeretet. Mert az generálja, termeli a kitartást. Ne higgy a buta szólamoknak!

Örömmel láttam a megértés fényét a szemében.