Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz! (Márai Sándor)

2016. augusztus 20., szombat

Itt a Telenor, ott a Vodafone

Zoli barátomra visszatérve: rajta keresztül vettem, anno, másfél éve, egy Lumia 735-ös telefont. A cége flottás csomagban van, így a listaárhoz képest némi kedvezménnyel kaphattam meg a Telenortól a készüléket. 

Akkor hagytuk ott a Vodafone-t, mikor az állam behozta az üzleti előfizetők számára (is) kötelező adót, s ők azonnal meg is küldték az emelt számlát (ott is flottában voltunk). A Telenornál kedvezőbb volt a díj (egy másik flotta), de kiderült, sajnos, csak rövid ideig, nemsokára ők is áthárították az adót az előfizetőkre. 

Adtunk annak a bizonyosnak egy pofont. 

Azonban, mivel a fél város ebben a flottában volt, s így a legtöbb ismerőssel, baráttal, kollégával, sok vállalkozóval "ingyen" beszélhettünk, ennél maradtunk. Anyósomat is behoztuk, így családon belül is megoldódott a távolság (ő másik városban él). Anyum nem akarta ezt a megoldást, de tőle nem is lakunk messze, ráadásul aktívan netezik, ott meg szintén "ingyen" beszélhetünk.

De vissza a telefonra!

Az első okostelefonom volt. Persze, láttam előtte is hasonló készülékeket, rokonok, barátok mutattak hasonló kütyüket, de ez volt az első saját intelligens mosóp... okostelefonom.

Csendes kitérőként: iszonyatosan, eszméletlenül, brutálisan nem érdekel, hogy Android, iOS, vagy Windows, vagy bármi más operációs rendszer fut-e a telefonon, amit használok. Nekem a telefon nem fétis, hanem használati tárgy. Nem határozza meg sem a társadalmi rangomat, sem a barátaim körében betöltött helyemet, s nem érdekel, hogy ki mit gondol az enyémről, ahogy az se érdekel, kinek mi van a kezében. Ez egy tárgy, előveszem, használom, elrakom. Szolgálja ki a nem túl magas igényeimet és tegye kényelmesebbé az életemet. Ennél több nem érdekel.

Ennek fényében és pár teszt elolvasása után döntöttem a Lumia 735 mellett.

Tavaly tavasszal érkezett meg hozzám, még Windows Phone 8.1-gyel. Eleinte bénáztam, kellett pár hét, míg összeszoktunk, de utána kényelmes, kézre álló, barátságos jószággá szelídült. Reggel vele kezdtem a napot (időjárás, hírek), este az utolsó mozdulataim között volt a repülő mód bekapcsolása. Elvittem a munkahelyre is, mobilnettel szörföztem, mikor volt időm és kedvem.

Aztán jött ugye a február, mikor is történt, ami történt. Hirtelen, az addig könnyen megfizethető szolgáltatás, drágának hatott. Viszont nem nagyon volt értelmes alternatíva, feltöltőkártyás csomagba lépni meg egyenlő lett volna az öngyilkossággal: a 40 forintos percdíj nagyobb marhaság, mint megtartani az előfizetésünket.

Egészen addig, míg a Vodafone elő nem állt a megyei flotta csomaggal. Nem részletezem, ha érdekel, ott a link, megnézed. Viszont olyan, mintha nekünk találták volna ki. Persze, oda kell majd figyelnem, ha vállalkozókkal beszélek. De összehasonlításként egy adat: Telenoros számlánk (csak kettőnknek, anyósét nem számolom), összesen 10 ezer forint volt havonta (ebben nekem volt egy 500MB-os mobilnet csomagom, amit drágábban kaptam, mint az, aki bement és kötött egy lakossági csomagot), míg a Vodafone-os 4,5 ezer forint lesz (ebben Krisztának 150MB, nekem 300MB mobilnet van). Még ha időnként túl is lógok a muszáj telefonálások miatt, kb. 5 ezer forint árkülönbségről beszélünk. Persze nem kapunk ugyanannyi szolgáltatást (elvész pár ingyen SMS, meg oda kell figyelni a beszélgetések hosszára), de a legtöbb családtagunk Vodafone-os (is). 

Kicsit sok a zárójeles részmondat, nem? Elnézést kérek! :)

Szép és jó, de Murphy sosincs szabadságon! Látom, kezded kapiskálni...

Igen, a Lumiám szolgáltatófüggő, Telenoros. Ki kéne kódoltatni.

Mivel törvénytisztelő ember vagyok, s utánaolvastam, így tudom, hogy a függőséget csak az oldhatja fel, aki rárakta, egyébként törvénysértést követnék el, ha csak úgy, XYZ-vel függetleníttetném. Akkor most mi legyen?

OK, telefon elő, Zolit tárcsázom. Ha emlékszel (miért ne emlékeznél), voltunk náluk nemrég. Ez a telefonbeszélgetés az előtt történt, hogy elmentünk volna hozzájuk. Szóval, felhívtam, mivel a készülék, hivatalosan, a cége nevén van, ergo, eljárni is csak ő tud. Így, mikor a vendégség után eljöttünk tőlük, a 735-ös ott maradt, egy Samsung S5610-essel egyetemben. Ezt használtam korábban, a szekrény mélyén lapult. Ezt konkrétan kaptam Zolitól, mikor egy ugyanilyet ripityára törtem kétbalkezességemben. Krisztának ugyanilyen van, de az a sajátja.

Zoli a következő héten elvitte a telefonokat a megyei Telenor központba, ahol közölték vele, hogy megoldható, csak mivel még nincs két éves a Lumiám, így kötbér, szervizköltség, garanciavesztés, 1-2 hét várakozási idő... (Később kiderült, hogy ez az egész nem igaz, illetve csak részben az. Nem megyek bele, nem akarom megint felidegesíteni magam. A lényeg az, átvert a Telenor, de vastagon.) A Samsunggal nem volt gond, rég lejárt rá minden, pár ezres volt a függetlenítés.

Kicsit padlót fogtam, mikor felhívott a rossz hírrel (kölcsön kértem Benikém telefonját, ő csak a nagyikkal szokott beszélni). Nyeltem egy nagyot, mondtam, hogy ez így nem jó. Felajánlotta, hogy megkérdezi egy ismerősét, én meg, törvény ide, törvény oda, rábólintottam. Végül is, kérdezni nem bűn.

Gondolhatod, mi történt. Segítek: Lumiát nem lehet kikódolni. Illetve, de, a szolgáltató ki tudja, de független szervizek, mobilboltosok nem. Hogy miért nem, ne kérdezd, nem értek hozzá. Zoli is megkérdezte egy szakitól, én is egy másiktól. A két ember egybehangzóan állította, hogy jelenleg még nem lehet, s nem tudják, ez változhat-e a közeljövőben. Talán a következő szoftverrel, amit kapnak, cirka két hét múlva...

Rendben, de nekem jövő héten számlazárás a Telenornál, számhordozás a Vodafone-hoz!

Gondolkodj! Gondolkodj! Gondolkodj!

Ki kell kódoltatni Kriszta Samsungját is, a két S5610-essel már megoldható! Lehetne, de nem az. Azok hagyományos készülékek, s van rajtuk valami böngészőnek csúfolt megoldás, de olyan szinten fapados, hogy ember legyen a talpán, aki azt használni tudja. Emellett a 735-ösön ez a megoldás nem segít, nem a fióknak vettem. Akkor el kell adni és venni egy Vodafone-ost. Vagy inkább egy függetlent. Nézzük a netet!

Vodafone-os 735, használtan (új már nincs) 25-30 ezer forint. Nem rossz, de szinte mindegyik elmúlt már másfél éves, akárcsak az enyém. Így, szerintem, picit drága. Vodafone árlistán, ami szóba jöhet, körülbelül ugyanennyi, plusz két évig havonta ezer forinttal több a telefonszámla. Ergo, összesen, kb 50 ezer, két év alatt. S a végén kapok egy lejárt garanciájú készüléket, ami szolgáltatófüggő... Pfff...

OK, mit lehet kapni ebben a sávban? Legyen független és új.

Néztem az Androidos készülékeket, olvastam teszteket, egyik sem volt szimpatikus igazán. Még az LG K8 tetszett volna, de olyan helyen, ahol megvettem volna (sufni boltok, szürke import, nem gyári garancia... stb. kilőve), kizárólag 50 ezer forint felett adták volna oda.

Windowsos készülékekből a Lumia 640 kerülhetett szóba. A két kártyás változat olcsóbb volt, de nincs benne 4G. Igaz, ez nem olyan nagy hátrány nekem. A drágábbik LTE verzió viszont épp csak belefért az ársávba. Akkor legyen a két SIM-es.

De még aludtam rá egyet...

Másnap rátaláltam az eMAG-on egy kedvező ajánlatra, egy fehér Lumia 640 LTE-re. Csak amiatt akciózta le a bolt, vagy a gyártó (Microsoft), mert fehér a hátlap. A fekete több ezerrel drágább, pedig ugyanaz minden, még a gyári garancia is. Pislogtam, néztem jobbról, balról, nem értettem. Összeadtam, kivontam, akárhogy is agyaltam, arra jutottam, hogy a fekete árából megkapom a fehéret, egy tokot és plusz 1 év garanciát (összesen 3-at) is.

Megrendeltem.

Nem mondom, hogy örömmel fizettem ki azt az 50 ezer forintot, de nem a családomtól vettem el ezt a pénzt. Segítettem itt-ott, csurrant-cseppent ez-az, hat hónap alatt spóroltam össze.

Aztán mikor belaktam, frissítettem a szoftvereket, felmerült a kérdés: mi legyen a 735-össel. Nagyon, de nagyon nem akaródzott eladni, de a dobozába sem akartam visszatenni, hogy várja a jobb időt. Láttam Benin, hogy ácsingózik rá, de mondani nem nagyon akarta, mert Krisztám nagyon ellenzi, hogy bizonyos életkor alatt óráig nézze valaki a monitort, kijelzőt. Ezt, alapvetően, helyeslem, igaza van!

Ugyanakkor meg, hol lehetne jobb helyen, mint a fiamnál? De hogy ne lehessen rám fogni, hogy semmibe veszem az anyai ellenkezést, s azzal se lehessen vádolni, hogy szembeköpöm a felállított elveinket, miszerint mindenért meg kell dolgozni, salamoni döntést hoztam az ügyben. 

Látom, már forgatod a szemed, de akkor is így történt: eladtam a gyereknek a telefont. Naná, hogy nem a piaci áron, s a tokért egy fillért se kértem. De így minden teljesen rendben zajlott. Azt persze tisztáztuk már előre, hogy csak azért, mert a telefon már hivatalosan is az övé, nem lóghat rajta egész nap. Ha játszani akar vele, vagy netezni, engedélyt kell kérnie, s ha azt mondjuk, elég volt, el kell raknia.

Létrehoztam neki egy MS fiókot, besoroltam az enyém alá, így minden lépést nyomon tudom követni, legyen az letöltött szoftver, vagy (szinte) bármi, ami a telefonon történik. Remélem, nem lesz rá szükség!

De a történetnek nincs vége, csak egy kis kitérőt tettem.

Lementünk a Telenorhoz, még számlazárás előtt, 16-án. Vittünk minden papírt, amit csak kérhettek. ebben nem is volt hiba.

Az viszont igen csak piszkálja a csőrömet, hogy miután kiléptünk a flottából, beraktak egy feltöltőkártyás csomagba, s AZONNAL fel kellett töltenünk az egyenlegünket 3 ezer forinttal! Érted, ugye: adott egy 10 ezres számla, amit a napokban leemelnek majd a bankszámlánkról, plusz fejenként ki kell fizetnünk 3 ezret kártyafeltöltésre! Mondom, s mi van akkor, ha én 10 perc múlva már a Vodafone-nál vagyok, hogy elindítsam a számhordozást? Eláruljam? Semmi! A Telenornak mindegy, neki már pénz a zsebben. Oldd meg!

Ez volt kedden. S ha nem is 10 perc múlva, de másnap már tényleg a Vodafone-nál voltunk. A kislány azt mondta, ők jóváírják ezt a 3 ezer forintot. Hittem is, meg nem is, mindegy volt, Vodához akartunk menni, így nem volt mit tenni. Persze lett volna, lebeszéljük a 3 ezret és utána megyünk. De két ember egyenlegfogyasztását hogy lehet ennyire szinkronba hozni? S ha egyikünknek kifogy a kerete, de telefonálnia kell, töltse fel megint?

Persze itt is bele kellett nyúlni a pénztárcánkba, az első hónapot ki kellett fizetni előre. Nesze neked 30 napos elégedettségi garancia... Mindegy. Fókuszálj ember, ne ess szét! Nyugalom, zen...

Végeredmény? Számoljunk: 50 ezer telefonra és tokra, 6 ezer Telenor feltöltőkártyára, 10 ezer a Telenor számlára, 4 ezer Vodafone számlára. Ez 70 ezer. Ebből a 10 ezres számlát amúgy is ki kell fizetni. Ahogy a Vodafone-ét is (4 ezer). Ami igazán bánt, a 6 ezres kötelező feltöltés, különben nem léptetnek ki a flottából, illetve telefonvásárlás. 

Mivel én is, mint minden ember, nehezen lépek túl a tökéletlenségeimen, ezt a két dolgot vastagon a Telenor nyakába varrom. Nem mintha érdekelné őket, de akkor is. Szép búcsúajándék volt kb. 3 évnyi hűségért cserébe... :(

Tudom, nagyon negatív voltam most, ne haragudj! Hogy ne csak a kellemetlen dolgok kerüljenek megemlítésre: ma délelőtt kisétáltunk a városi programra, s belebotlottunk egy bábelőadásba. Vitéz László - ugye elég ennyi?! ;) Aztán kisétáltunk a közeli "parkba", ittam egy jó sört, ettünk barackot, hagymás chipset, Kriszta hozott melegszendvicset. Srácok játszótereztek, mi beszélgettünk, kellemes volt. Hazafelé pedig felhívott anyu, hogy menjünk majd át ebédelni. :D


2016. augusztus 5., péntek

Tolna

Vasárnap Tolnán jártunk. Vendégségben. Barátoméknál, Zoliéknál. Úgy 2-3-4 havonta meg-meghívjuk egymást, hol ők jönnek ide, hol mi hozzájuk. Felesége, Mónika, finom ételekkel szokott kedveskedni nekünk. 

Most orjaleves volt, paradicsomos húsgombóc és palacsinta. A leves szuper volt, a húsgombócról meg csak és kizárólag szuperlatívuszokban tudok beszélni. Főleg, miután Mónika külön a kedvemért készítette. A palacsintát kihagytam, elnézést érte, de amennyi gombócot megettem... Meg aztán, hogy házasítottam volna össze a Csíki Sört a palacsintával? 

Na ugye! 

Ahogy mondani szoktuk: tele voltam, mint a déli busz. Megvan az a jelenet, mikor Gimliék rohannak az urukok után? Mindig morc törpénk jól foglalta össze a vasárnapi helyzetemet: "Csak szuszogj! Ez a lényeg: szuszogj!" 

Krisztám is kiütötte magát, szó szerint elaludt a kanapén.

Srácaink Viktor szobájában táboroztak le: PS4-gyel játszottak. Várj csak, te nem tudod, Viktor Zoliék fia. Idősebb, mint Beni, legalább 10 évvel, de jól viseli a srácaink közelségét. Valószínű, hogy egy idegenforgalomban dolgozónál ez szakmai ártalom. :)

Beszélgettünk, viccelődtünk, sztoriztunk és később, mikor már tudtam mozogni, elmentünk fagyizni. Végigjártuk Tolna főutcájának egy részét, voltunk a városházánál is, megtudtunk ezt-azt a város történelméről és jelenéről. 

Határozottan jól esett a séta. 

Csak az szomorított el, hogy egyre-másra láttam eladó házakat, üres üzleteket. Elmennek innen is az emberek, főleg a fiatalok, ahogy a legtöbb hasonló kisvárosból, ahol nincs legalább egy, komoly mennyiségű munkaerőt felszívni képes, ipari létesítmény. 

Ami viszont nagyon tetszett mind Krisztának, mind nekem, hogy itt nincs nagy szintkülönbség, mint nálunk. Itt nem döglik ki az ember, ha hazateker az óvárosból.

Estefelé járt már az idő, mikor betoppantak Zoli szülei, akik előtte nap értek haza Erdélyből. Meséltek, hallgattuk. Bevallom, eljátszottam a gondolattal, persze nem először, hogy el kéne látogassunk apai nagyapám és nagyanyám földjére, hogy a fiaim is lássák, honnan származunk.

Még gimnazistaként jártam Kolozsváron, Aradon, Szovátán, Korondon, de egész más élményt jelentene felnőtt fejjel, mint tinédzserként...

A nap zárásaként megvacsoráztunk (a lá Gimli), s Viktor hazahozott bennünket autóval.

Már az ágyban fekve, Krisztámmal egymás kezét fogva, teljes egyetértésben jelenthettük ki: "Ez egy igazán jó nap volt!".

Utóiratként: nem, nem siklott ki az elhatározás, csak parkolt kicsit. Tegnap előtt voltam orvosnál, a szokásos vasért és mérlegelésért. A végeredmény: megvan a következő kiló, immár 23-nál járok. Mínuszban, ugye, mondanom sem kell?! ;)

2016. augusztus 4., csütörtök

Erika

Múlt hét szerdán igazi meglepetés ért. Illetve, már kedden. Történt ugyanis, hogy kedden megcsörrent a telefonom, s egy régen nem látott szám hívott. Először nem hittem a szememnek. Aztán felvettem, s megkönnyebbülésemre, a jól ismert hang szólt bele. Utólag, persze, mondhatnád, hogy mekkora szamár vagyok, ha már nem lenne övé a telefonszám, hogy hívhatna fel engem, de ez, akkor, nem jutott eszembe. Mindegy. A régen hallott, de szívemnek nagyon kedves hangot hozta el a "szél" idáig.

Erika volt az.

Most persze, kérdezheted, ki az az Erika. Hosszú lenne belemenni, a lényeg az, hogy fiatalabb koromban, még gimisként egy levelezős szerepjátékot játszottam, melyen keresztül ismertem meg őt. Ő az egyik meghatározó egyénisége volt a játéknak. Nem kezdem el magyarázni a dolgot, annak, aki nem ismeri ezeket a játékokat, napestig mondhatnám, azoknak meg, akik ismerik, elég csak annyit mondanom: TF és Yasmina.

Erika volt a vonal másik felén. Utoljára két éve beszélhettünk, mikor meghalt apósom, s a munkahely magányában nem tudtam kit hívni fájdalmamban, mint őt.

Igen, régebben sokkal, de sokkal többet beszéltünk, írtunk egymásnak. Tudod, még postán. Kézzel. Később flopikat küldözgettünk... Szép idők voltak. Mindegy. Később, az én hibámból, eltávolodtunk egymástól. Nem földrajzilag, hiszen ő amúgy is messze lakik tőlem, hanem emberileg. Nem részletezem, megtörtént, visszacsinálni nem tudom.

Erika.

Látom ám, mire gondolsz! Nem, szó sincs olyasmiről. Szégyelld magad! Ő a barátom.

Kérdezte, ülök-e, mert ha nem, üljek le. Kicsit megijedtem. Végül elárulta: egy közeli településen vendégeskedik, egy közös ismerősünknél, mit szólnék hozzá, ha szerdán meglátogatna bennünket. Nagyon örültem a hívásnak, azonnal igent mondtam. Egyeztettük a részleteket (cím, buszmenetrend, idő), s elköszöntünk egymástól.

Másnap, nem titkolom, izgultam. Nagyon, nagyon régen láttam. A srácokkal (Kriszta dolgozott) a helyi járat megállójában vártuk, ami a pályaudvarról hozta fel őt. Gyors bemutatkozás a srácok részéről, puszi és ilyesmi. Előtte persze elmondtam a fiúknak, ki ez a néni, s megkértem őket, hogy a szokásosnál is jobban viselkedjenek, ha lehet.

Sétáltunk, fagyiztunk, vásároltunk, megmutattam neki a szülővárosom azon részét, ahol élek. Majd feljött hozzánk, s míg a srácok játszottak, mi beszélgettünk. Mindenféléről. Jelenről, múltról, jövőről. Össze és vissza, át és keresztbe.

Sajnos csak pár órát tudott maradni, s nagyon, nagyon kevés volt az a pár perc, ami több év után belőle jutott. Végül lekísértem a helyi járathoz, s néztem, ahogy elviszi a zöld-fehér busz. Álltam és néztem ki a fejemből, majd kitört belőlem a zokogás.

Nem csak a fájdalomé, hogy csak ennyi idő jutott, hanem a megkönnyebbülésé is. A feloldozás öröme is. Hogy nem haragszik rám, amiért jó pár éve, úgy és akkor és ott, elszakítottam a kettőnket összekötő szálat, s csak egy telefonszám, meg egy cím maradt, amit jó ideig nem használtam.

De, ha jól emlékszem, valami olyasmit mondott, hogy ennek így kellett történnie, még ha fájt is. Enélkül nem lennénk azok, akik ma vagyunk. Búcsúzóul még, jól emlékszem rá, azt mondta nekem, jó velem lenni, mert harmóniát árasztok magamból. Remélem, nem volt túl elfogult....