Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz! (Márai Sándor)

2016. július 24., vasárnap

Kettőt öten

Körülbelül három hetes masszív szenvedés után kijelenthetem, erősen javulok. De komolyan, nem viccelek: alig vérzek már, s a fájdalom is csak párszor jelentkezik egy nap, akkor is tompán. Egy dolog bizonyos, mégpedig az, hogy mostantól kezdve a kedvenc gyümölcsömet, a dinnyét, csak magozva ehetem. Mekkora kiszúrás már ez! 

Nem elég, hogy a szőlőt is meg kell hámozzam, ki kell magozzam, de most már a dinnye is. A cseresznyét meg csak fagyasztás után, kiolvasztva, hogy a rostjai összetörjenek a jégtől... A főtt kukorica már rég álom kategória, a borsólevest meg teljesen el kell felejtenem. A többi hüvelyessel együtt. Pedig a babgulyás, meg a temesvári tokány... jaj, édes jó anyám...

Ahogy Kriszta mondta nemrég: húson, párolt zöldségen és sajton élek. Úgy látszik, nem csak rövid időre, hanem ettől kezdve végeláthatatlanul.

Hogy bánt-e? Komolyan kérded? Persze, hogy bánt! De a Dunának nem megyek miatta. Majd megoldom, okosan, bízd csak ide! ;)

Az elmúlt két hétben itthon volt Krisztám. Ha már szóba hoztam ugye, minek titkoljam. Főleg, hogy korábban is mondtam. Drágám végignézte ahogy szenvedek, s a maga módján próbált segíteni is, de erről már olvastál. Nem untatlak vele. Csak annyit, hogy emiatt a kis egészségügyi kalamajka miatt elmaradt az idei nyaralás. Gödöllőre mentünk volna, sógoromhoz, meg anyósomhoz Dunaföldvárra.

Bár, az utóbbiból azért csak lett valami, most csütörtökön és pénteken csak meglátogattuk a mamát. Hadd unokázzon kicsit. Csütörtökön a közeli Vár Étteremben ebédeltünk. Egyáltalán nem vagyunk étterembe járók, de egyszer-egyszer megengedjük magunknak ezt a luxust. Emiatt nincs komoly összehasonlítási alapom, de amit tény, az tény: ennyire udvarias, figyelmes kiszolgálásban ritkán van része a magamfajta kocaturistának.

Kezdjük azzal, hogy bent ettünk, a főoldalon látható képeken rajta is van az az asztal, ahol ültünk. Azt várná az ember egy ilyen helytől, ami már ott állt Noé idejében is, hogy kissé dohos szag lesz odabent, s kellemesen csalódik, hogy szó sincs ilyesmiről. Nagyon hangulatos hely, festményekkel, hajópadlóval, fa bútorokkal. Mint a képeken.

Azonnal ott termett a pincér, étlapot kaptunk mindannyian, s míg nézelődtünk a bőrkötéses, nagyméretű mappában, mindenkinek hozott egy szelet édes görög dinnyét. "A melegre való tekintettel." Italként egy liter 100%-os gyümölcslevet kértünk, amit pillanatok alatt megkaptunk. Behűtve, természetesen. Végül egy kétszemélyes tálat választottunk. Igen, mondhatnád, hogy csak kétszemélyes, a négytagú családnak? 

Igen, az egész családnak (anyósom nem jött, így "csak" négyen voltunk). De mindjárt megérted, ha elmondom, mi volt a kétszemélyes tálon: rántott karaj, libamájjal töltött pulykamell, roston sült tarja tükörtojással, szezámmagos csirkemell, rántott gomba, rántott sajt, hasábburgonya, rizs, káposztasaláta. Magamnak rendeltem egy adag savanyú uborkát, s mondhatom, ez sem okozott csalódást: picikék voltak, falatnyiak, finoman roppanók. Összefutott a számban a nyál az emléktől. 

Az én ízlésemnek picit sótlan volt az összeállítás, de ezt könnyen orvosolhattam. Viszont egyik sültből sem csöpögött az olaj, így nem bántotta a gyomrunkat, s mindenkit kellemesen telített el az étel. Friss volt minden, vagy ügyesen melegített, lényegében mindegy, engem megvettek kilóra. Srácok is derekasan ettek, de még így is megmaradt a tarja és a tükörtojás, némi rizzsel és káposztasalátával. Krisztám előrelátóan hozott egy éthordót, amibe beraktuk mindent (ezt odaadtuk a mamának, egyszerűen nem volt szívünk kihagyni őt ebből a jóból). Az egészért fizettem 7000 forintot, borravalóval együtt. Mondhatom, egy forintot sem sajnáltam a pincértől. Komolyan, mindenhol ilyen emberekre lenne szükség!

A várudvaron - vajon miről nevezhették el az éttermet? - van egy aranyos kis bolt, agyagból készült, égetett holmikkal, régiségekkel és mindenféle limlommal, amit a magamfajta, nosztalgiát kedvelő ember megkívánhat. Félre is rakattam egy korsót (vázát?) meg egy körülbelül 1 deciliteres, bőr borítású, fém flaskát. Az ebéd után már nem volt nálunk annyi pénz, hogy ezeket is kifizessük, a melegben nem akartunk emiatt a bankba mászkálni. Másnap mentünk vissza értük. Sebestyén még ajándékot is kapott, 1 kilogramm agyag képében, hadd gyúrjon a kis srác, ami neki tetszik. :)

Íme a korsó (gyenge kép, este jutott eszembe, hogy le kéne fényképeznem, mikor elkezdtem megírni azt a bejegyzést, bocsánat):


A flaskáról, sajnos, kiderült, de csak szombat délelőtt, hogy van rajta egy pici lyuk a bőr borítás alatt, emiatt szivárog belőle az éltető pálinka. Emiatt nem fotóztam le. Majd holnap felhívjuk a boltot, s megpróbálunk dűlőre jutni velük. Nincs harag részemről, ők sem tudhatták, hogy hibás a holmi, remélem, sikerül megoldani a helyzetet.

Pénteken, mikor elhoztuk ezeket a holmikat, egész délután egy biztonsági kamerával szenvedtem, amit sógorom vett anyósom védelmére. Valahogy nem akart összebarátkozni a routerrel. Egy Facebookos csoportban, melynek tagja vagyok, kaptam pár jó tippet, majd valamelyik nap fel kell menjek, megoldani a a helyzetet. Srácok kutyáztak, agyagoztak. Krisztám meg segített anyósomnak, kiválogatták a ruháit. Ami már nem kellett, vagy menthetetlen volt, egy zsákba került, amit kiraktunk egy közeli ruhagyűjtő konténerhez. Hátha valakinek még jó lesz ez, vagy az...

Tegnap mostunk, takarítottunk, főztünk és néztük, hogy szakad az eső. Este pedig tűrtük a fülledt meleget. Jobbat úgyse tudtunk volna. :D

Holnap lejár Krisztám szabadsága. Hárman maradunk itthon. Nagyon furcsa lesz, annyira könnyen hozzá lehet szokni a jóhoz. De addig még van vissza pár óra, kár előre sajnálkozni!

2016. július 11., hétfő

Reggeli büszkeség

A minap érdekes megállapítást tettem önmagamról önmagamnak. Nem kell jézusi vagy buddhai szintre gondolni, biztosan te is észrevetted már magadon, legfeljebb nem tudatosodott ennyire, mint most bennem. Végül is, ugyanabból az anyagból vagyunk gyúrva...

Egyik reggel, miután felébredtem, s elintéztem a kis és nagy dolgaimat, ültem a konyhában, az asztal mellett, s néztem ki a fejemből. A Semmi Dobozban voltam, röviden. S ahogy ott ültem, mintegy csettintésre, felébredtem. Körülnéztem, s tudatosodott bennem, hogy hol vagyok és mit (nem) csinálok.

Nem, nem vagyok alvajáró. Addig is ébren voltam, voltam WC-n, fürdőszobában, ittam egy pohár vizet, leültem az asztalhoz... stb. Emlékszem ezekre. Mégis, mégsem tudom máshogy megfogalmazni, mint hogy felébredtem.

Azonnal megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy mi történt. Néztem az ujjaimat, a tenyeremet, a testem egyéb pontjait, megfogtam a poharat, amit az asztalra raktam, aztán a függönyre pillantottam, ahogy kissé megmozdult.

Mi történt?

S a megfejtés is épp oly hirtelen jött, akár csak az felébredés.

Egészen eddig a percig a tudatom utas volt a testemben, egyfajta félálomban, az irányítás képességétől távol. Pihent vagy ami még jobb, hagyta, hogy a test tegye a dolgát, elvégezze a szükségleteit, ráhagyva ezt az időt, bízva benne, hogy jól és jót cselekszik.

S a testem megfelelt a "vizsgán", robotpilóta üzemmódban sem tett olyasmit, amiért szégyenkeznie vagy bánkódnia kellene. Tette, amit kellett, amit tudott, s nem vágyott olyasmire, amit a felettes énnel már nem kívánatosként könyveltek el.

Hirtelen elöntött a büszkeség, az öröm és a szeretet önmagam felé.

Csodás reggel volt.

Mások talán kávé előtti állapotnak hívnák... :D

2016. július 7., csütörtök

Velem ne cicázz!

Hol is kezdjem?

Történt egy és más a legutóbbi bejegyzésem óta. Tudom, nem vagyok túl termékeny mostanában. Nézd el nekem, ha lehet. :)

Szóval, hol is kezdjem?

Legutóbb írtam, hogy valami betegség kerülget. Immár teljesen biztos, hogy nem csak kerülget. Bedurrant a fekélyem. Az elmúlt napokat a mellékhelyiségben töltöttem, nyöszörögve, vérezve, fájdalomtól hétrét görnyedve. Vagy Krisztám kezei alatt, aki a maga lehetőségeit maximálisan kihasználva próbálta enyhíteni a bajaimat. Csók neki és az ügyes kezeinek, amikkel rendszeresen masszírozta a hasam bal oldalát.

Annyira nem rossz ám, elég sok jó oldala is van. Hogy csak az egyiket említsem: az embernek nem sok kedve van enni. Így aztán újabb 1 kilogrammtól szabadultam meg, cirka 3 hét alatt. Igen, tegnapi adat, kerek 22 kg mínusz. ;)

A másik igen csak jó oldala ennek az állapotnak, hogy még több időm, lehetőségem van figyelni arra, ki vagyok, mi vagyok, milyen vagyok. Nem mindig tetszik, de egyre elégedettebb vagyok önmagammal. Ha a viszonylagos lelki béke képes jó gondolatokat adni, ha képes további változásokra ösztönözni, képzeld el, milyen erőt ad a fájdalom! 

Nem mondom, hogy először örömmel fogadtam, s most se ugrálok boldogságomban, de ha odafigyel az ember arra, hogy mit üzen ezzel a test, igazán kooperatív állapot alakulhat ki. Nem, persze, hogy nem felhőtlen. De ha félelemtől indíttatva csak ellökjük magunktól, ha szabadulni akarunk tőle, csak tünetet kezelünk, miközben a gond csak sokasodik.

Gondolj csak a gyermekszületésre! Fáj, de közben egy új élet lát napvilágot. Ez történik most velem is. Fáj, hogyne fájna, ez egy gyógyíthatatlan(nak minősített) nyavalya, de attól, hogy tagadom, menekülök előle, hogy csillapítani akarom a vele járó fájdalmat, nem tudom megszüntetni. Ahogy egy kisbaba is megszületik, ha itt az ideje, akár akarja az anyuka a fájdalmat, akár nem. A lényegen nem változtat. Így, ha már befolyásolni nem tudom, legalább megpróbálom meglátni a jót benne.

Mondjak példát?

Na jó, ez egyszer... ;)

Mikor az egész napot a fájdalom üli meg, minden apró örömmorzsa heggyé válik, s nagy kanállal tömi magába az ember. Legyen az akár csak egy véletlen érintés, egy aggódásból mosolyra váltó arc, vagy mikor az éjszakai félhomályban, a mellékhelyiségről az ágy felé csoszogva azt veszed észre, hogy a feleséged félig-meddig átgurult az ágyon a te oldaladra, s úgy fekhetsz mellé, hogy minden lélegzetvételeddel a haja illatát szívod be. Arról az apróságról nem is beszélve, hogy olyat is elnéz neked, amit máskor talán nem, hiszen így is van elég bajod... ;)

Mondok még egyet: mivel általában kíméletesebbek veled a családtagjaid, olyasmire is jut időd, s ha összeszeded magad, energiád is, amire korábban kevesebb, vagy egyáltalán nem jutott. Esetemben ez a számítástechnika. Nem mondom, hogy máskor nem foglalkozom vele, de nagyon jó figyelemterelő egy hardverteszt, vagy egy játékbemutató olvasása. 

Vagy a blogolás. Erre épp most jöttem rá!

De elég volt belőlem.

Krisztám jövő héten itthon lesz, végre egy kis szabadság, s együtt lehet a család. Már nagyon várjuk! Édesemnek az utóbbi két hét elég erős volt, eléggé helyt kellett állnia a munkahelyén, nagyüzemre kapcsoltak az építkezni vágyó emberek által megbízott tervezők. Helyszínelés, engedélyek, végzések, hiánypótlások. S még itthon sem pihenhet igazán, egy beteg férj várja haza, két energiától túltengő fiúgyerekkel.

A héten a srácok táborban lennének, de mivel első nap elkísértem őket, s úgy láttam, hogy a tábor szervezője, vezetője nincs a helyzet magaslatán (s most nagyon finoman fogalmaztam), úgy láttam jónak, ha én vigyázok rájuk.

Nem, nem akarom részletezni a dolgot. Felkészületlenek voltak, felelőtlenek és láthatóan fogalmuk sem volt arról, hogyan kell 7-10-14 éves gyerekekről gondoskodni. Legyen annyi elég, hogy volt időszak, mikor "lába kélt" 6 gyereknek, de a kutya nem hiányolta, kereste őket. Ezt senki, főleg egy önmagára bármit is adó táborvezető sem engedheti meg magának. S ez csak egy volt azokból a dolgokból, amit saját szememmel láttam.

Így aztán én vigyázok a srácokra egész héten. Befogtam őket, egy kis takarítás, egy kis mosogatás. Nem azért mondom, mert az enyémek, de derekasan belevetették magukat, s amit kiadtak a kezeik közül, elismerésre méltó. Nem is baj, hogy így alakult, lassan (még jobban) becsavarodtam az állandó egyedülléttől. Mondtam is Krisztának nemrég, kéne nekem egy kutya, vagy egy napközbeni barátnő. Leszavazta mindkettőt, véleménye szerint nekem inkább emberek közé kéne mennem. Nyilvánvaló, de ez nem zárja ki egyiket sem a fentiek közül. :D

Jól van na, egyem a zúzádat, persze, hogy nem fogok se csajozni, se kutyát hozni a panelba. Illetve, utóbbiban még csak-csak látnék rációt, de, sajnos, a labrador nem való a harmadikra. Nem azért, mert nem lenne rá példa, hiszen munkakutyaként sok embernek segítik a hétköznapját ezek az állatok, de minimum hat hónapos korukig nem szabad lépcsőztetni őket, az én gerincemmel meg naponta többször megjárni az emeleteket, egy egyre fejlődő négylábúval... Zsebpiszokkal a hónom alatt meg elég furán néznék ki. Bár, egy mopsz még beleférne a fene nagy önérzetembe, ha nem horkolnának hangosabban, mint én. :D

Tessék? Hogy macska? Ismersz te engem? Nem? Látszik! :P