Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz! (Márai Sándor)

2016. június 26., vasárnap

Kulcs-ok

Pontosan egy hete írtam.

Igen, engem is elkapott az EB-láz... meg valami hasmenéses nyavalya is. Bár, az utóbbiban nem vagyok biztos, könnyen lehet, hogy a sok gyümölcs, illetve a rost az oka. A nyár is erősen kezdett, így panaszra nincs okunk. Bár én jobban szeretem a telet, de a meleggel sincs olyan sok bajom, mint akár csak egy éve. Tudod, akkor még dolgoztam. Egy fémfalú, belül műanyag konténerben. Ami a napon állt. Napkeltétől napnyugtáig. Légkondi nélkül. Egy nap elsírtam magam, annyira örültem, hogy már nem vagyok ott...

De ha már foci: az egész család ott kuporgott a laptop, vagy a telefonom (mikor melyiken néztük) előtt és szurkoltunk a csapatnak. Igen, Kriszta és a gyerekek is. Ez azért már valami... :D Gyanúm szerint ma sem lesz ez másként.

Tudom, ne harapd át a torkom, a Kajak-Kenu EB-n is remekeltek hazánk fiai és leányai. Semmivel sem vagyok rájuk kevéssé büszke, mint a focicsapatunkra, vagy másokra. Fantasztikus dolgokat tesznek az asztalra! Jó magyarnak lenni, jó érezni a büszkeséget!

Mikor épp nem a világban elért sikereinknek örültem, jutott időm egy kicsit közös képviselősködni is. A hetekben újítják fel a társasház tető-vízszigetelését, építettek be egy új bejárati kaput az egyik, valamint szúnyoghálókat mindkét lépcsőházba. Az új kapuhoz kulcsokat is kellett másoltatni. Elrendeztem egy üvegkárt is a biztosítónál, a töröttet már ki is cseréltettem.

Emellett rendeztem a srácok táborozását, kézben tartottam a háztartást és a szüleimet sem hagytam ki a sorból. Hétvégére totálisan ki is purcantam. Nem csak a rohangálás, de a meleg is.

Aznap, mikor elrendeztem az új kapu és a szúnyogháló számlázását, valamint az üvegkárt, kaptam egy enyhe napszúrást is. Napközben nem is érzetem, mászkáltam, mint a pók a falon, de estére nagyon megfájdult a fejem, égett a szemem (mint mikor lázas vagyok), szédültem, háborgott a gyomrom, iszonyatosan szomjas voltam, s hirtelen elkezdtem vacogni is. Kriszta készített nekem egy jó hűs fürdőt, nem tudom meddig feküdtem benne, de sokáig. Közben kaptam egy fájdalomcsillapítót is, valamint sokat ittam és drágám rendszeresen lelocsolta a fejemet. Mikor végül kiszálltam, sokkal, sokkal jobban éreztem magam. Hatalmasat aludtam éjjel, másnap reggelre némi szédülés maradt, de az is elmúlt később.

Az életmódváltásról is pár szó.

Haladok előre. Minden nap erősebbnek érzem magam. Nem hatalmas csodáról beszélek, hanem pirinyócska lépésekről, változásokról. Önmagamban, legbelül. Igyekszem rendszeren beszélgetni magammal, akár szavak nélkül is. 

Hogy hogyan lehet szavak nélkül? Jó kérdés. Igazából olyan ez, mint a járás, vagy a biciklizés. Attól, hogy megpróbálom ismert formába önteni, elmondani, senki sem tanulna meg sem járni, sem biciklizni. Közben meg nem is nehéz, ha egyszer elkapja az ember a fonalat. Neked is menne ám! ;)

Jól van, megpróbálom...

Kezdjük az alapoknál, amiben már nem egyszer megállapodtunk. Igen, a szeretetnél. Szeretem önmagam. Nem azt mondom, hogy nincs, ami kevéssé tetszik, de egészként fogadtam el önmagam, s az értékeimre, a szerethető vonásaimra koncentrálok. Pont úgy, ahogy ezt, egészséges esetben, a párjával, gyerekeivel kapcsolatban is érzi az ember.

Vagyok én, mint egész lény, mint ember. Látom, tapintom, hallom, érzem magam. Befogadom és elfogadom önmagamat és a jelzéseket, amik érkeznek. Összeérintem az ujjaim, nézem a tenyerem, végigsimítok az arcomon, karomon... Énekelek, dúdolok, fütyülök, beszélgetek másokkal... Befogadom a belsőmből érkező érzéseket, elfogadom, érzem őket, magamat. Ezek nem feltétlenül pozitívak, már a szó hétköznapi értelmében. 

Az éhséggel kapcsolatosan már megtanultam, hogy csak azért, mert valaminek negatív előjelet adunk a hétköznapokban, vagy az emberi kommunikációban, képzettársításban, attól az nem feltétlenül rossz vagy kerülendő. Megélem az érzéseim, válogatok köztük. Illetve, igyekszem.

A legtöbb ember nem megéli az érzéseit, hanem az érzéseik élik meg az embereket. Nézz csak egy dühösen ordító embert. Vagy egy felszabadultan kacagót. Nem ők irányítanak, hanem az érzéseik. A haragjuk, az örömük, a vágyaik, ami épp aktuálisan éri őket, illetve ahogyan arra elsőként reagálnak.

Nem, nincs ezzel baj, ne értsd félre! Én is ilyen vagyok, alapvetően. Én is ember vagyok. Épp a napokban szembesültem ezzel. 

Kint voltunk nagybátyámnál, egy közeli faluban él. Cseresznyét szedtünk a srácokkal és édesapámmal. Már végeztünk, mikor a család többi részéről érdeklődtem nagybátyámtól. Ő három mondaton belül eljutott a húgától a kommunistákig és fennhangon (értsd: ordítva) szidott mindenkit, aki nem a jelenleg kormányon lévő pártot és annak vezetőjét élteti. Illetve azokat is, akik erre a csapatra rosszat mondanak. Én egy ideig tűrtem, emberi hangon próbáltam csitítani, illetve beszélgetést kezdeményezni, ez azonban csak olaj volt a tűzre, mivel úgy gondolta, hogy ez azt jelent, én nem értek vele egyet, s így még hangosabban, valamint alpáribban bizonyította a maga igazát. Éreztem, hogy megy fel bennem a pumpa. Az asztalra csaptam és én is kiengedtem a hangomat. 

Nem, nem az zavart, ha valaki ennyire buzgón politizál, vagy érzelmektől fűtötten beszél valamiről. De valahogy nehezen viselem, ha valaki az arcomba ordít. Meg azt is, ha úgy beszél a gyerekeim előtt, mint egy kocsis. Ahogy azt is nehezen szívelem, ha egy ember képtelen meghallgatni mások véleményét. 

Így aztán, a magam cseppet sem finom módján, közöltem apám bátyjával, hogy az igazság mércéje nem a hangerő, s illenék másokat is meghallgatni. Erre, persze megkaptam a kommunistázást újfent, mire összepakoltam a cuccokat, hónom alá csaptam a srácokat és otthagytuk a még mindig üvöltöző rokont.

Apu, mivel motorral volt, hamar utolért minket az utcán, félúton a buszmegálló felé. Pár szóban megbeszéltük, mi történt. Csak pár napra rá gondolkodtam el azon, hogy hogyan reagáltam, s miért így.

Az érzéseim rabja voltam. Azok irányítottak engem, ahogyan nagybátyámat is. S bár valamivel finomabb voltam, mint ő, a lényegen ez nem változtat. Nem tettem mást, mint ő. Legfeljebb máshogy.

Nem terheltem magam azzal, hogy lelkiismeret-furdalást rakjak a nyakamba, de azzal sem, hogy haragudjak nagybátyámra. Az, akkor, nem ő volt. Az érzései irányították, "elkapta a hév". Ahogy engem is.

Ezzel nem felmentést akarok adni bárkinek is. A fenti példánál maradva: az, hogy végül mindketten kiabáltunk, a mi döntésünk volt. Nem befogadtuk az érzéseinket, nem megéltük, hanem átadtuk nekik az irányítást, s ez a mi döntésünk volt. Nem másé a felelősség, csak a miénk.

Nincs rossz vagy jó érzés. Döntések vannak, reakciók vannak, tettek vannak.

Ebből fakadóan az, hogy képes vagyok-e elfogadni, szeretni magamat, nem attól kell függjön, hogy éppen hogyan érzem magam, vagy mit látok a tükörben, vagy mások szemében, hanem hogy én hogyan döntök önmagam felől. Akarom, vagy sem?! 

Úgy hiszem, ez az egyik kulcsa a hétköznapok boldogságának, s így az életünknek is.

2016. június 19., vasárnap

Tanévzáró

Tavaly óta tudom, hogy az e-naplóban korábban megjelenik a féléves és év végi bizonyítvány, mint ahogy azokat papíron kézhez kapjuk.

Csütörtök óta napjában többször is ránéztem a Diarum oldalára.

Nem mintha meglepetésként ért volna, de jó volt látni még évzáró előtt:


Büszke vagyok a fiamra. Itt ugyan nincs benne, de a magatartás és szorgalom jegy is ötös lett, így kitűnő lett. Ha jól számoltam, mindössze 11 darab négyese volt ebben az évben.

Ma reggel kérdeztem tőle, hogy mégis, neki ez mennyire megerőltető. Megvonta a vállát, grimaszolt egyet (kamaszodik), aztán kibökte: nem az. Csak így, tömören, egyszerűen. Én viszont ennél többet szerettem volna hallani, így nekiszegeztem a kérdést, hogy melyik megy nehezebben, mint a többi. kis gondolkodás utána elismerte, hogy a környezetismeret kissé macerásabb. Persze, ezt tudtam én is, látom, hogy hogyan készül dolgozatokra. Az angolt is a nehezebb tantárgyak közé sorolta, ami logikus. Arra a kérdésre, hogy melyik tantárgyat szereti, melyik megy könnyebben, azonnal a nyelvtant és matekot mondta.

Évzárón könyvjutalmat és oklevelet kapott az osztályfőnöktől elismerésként.

2016. június 16., csütörtök

Black Jack

Még 14-én voltam orvosnál, elkísértem édesanyámat. Rutinosan pattantam fel a mérlegre és oldottam meg a komoly matekpéldát. A végeredmény: újabb kilónyi könnyebbség. :)

Most tartok 21-nél.

2016. június 13., hétfő

AKÁCIÓ!

Minap felmerült bennem a gondolat, hogy ha már Benjámin az utolsó napokat tölti az iskolában, mint negyedik osztályos tanuló, s így búcsúzik a tanítónéniktől, valamint az alsó tagozattól, kéne valami kis kedvesség a pedagógusok és az osztálytársak felé. Egy jó emlék, hogy így mondjam.

A gondolatot tett követte, s összekaptam a családot, hogy vegyünk egy szekérnyi almát. Igen, kitalálhattad, almás pitét sütöttünk. Krisztám és Beni segített almát pucolni, reszelni (csaltunk, géppel csináltuk), míg én tésztát gyúrtam, nyújtottam... 

Tegnap este megsütöttük a három tepsi süteményt, ma reggel pedig bevittük Benivel. Látni kellett volna az örömtől sugárzó arcokat, mikor a tanítónéni kérésére "felkonferáltam" a produkciót. Röpködtek a köszönő szavak, a kedvenc sütim kifejezések... Jó volt látni, hallani, jó érzés (volt) adni.

Később kaptam pár fotót. Egyet teszek közé, azért csak ezt, mert ezen csak Beni ismerhető fel, a többi gyermek nem. 


A kép mellé ezt a "pár sort" kaptam Beni osztályfőnökétől (mivel az egyik osztálytárs érzékeny az mézre, így azt nem használtam a sütemény elkészítésekor, cukorral pótoltam az ízét):


Holnap beküldöm az ellenőrzőmet! :D

2016. június 9., csütörtök

Tizedik lépés - egyet vissza

Csak beadtam a derekamat. Önmagamnak.

Ha még emlékszel (miért ne emlékeznél?), azt mondtam, nem akarok a tapogatózásaimról bejegyzést írni, vagyis de, ám csak tapasztalatként.

Aztán elgondolkodtam.

Végső soron, ez egy blog. Egy olyan hely, ahol bátran leírhatok bármit, amit szeretnék. Azt is, ha félrement a jó szándék. Nem kell "tökéletesnek" látszanom, vagy csak a szépet, jót megosztani, mint a Facebookon. Hol és kinek írjam le, ha nem itt és nem neked? Igaz? Na ugye!

Szóval, kissé komplex lesz a dolog, de megpróbálom ismét szavakba önteni az érzéseimet és a történéseket. Remélhetőleg megfelelő sorrendben...

Ott tartottunk, anno, hogy kitartás, mert ez egy életre szóló út. A másik lehetőség, hogy visszafordulunk. Azt meg nem akarjuk. Ugye, nem? OK!

Írtam azt is, hogy ez nem nyílegyenes, sárga kövekkel kirakott út, vannak benne kitérők.

Átéltem már több ilyet (ezekről itt-ott említést is tettem, olvass vissza bátran, biztosan megtalálod a nyomokat), s a mostaniban sem az volt a kellemetlen, a rossz, hogy ne számítottam volna rá, mert mint mondtam, tudtam, hogy lesznek tévedések, de ez nagyon arcon ütött.

Az is megvan még, ugye, hogy csak egyetlen emberre számíthatunk az úton, s ez saját magunk vagyunk? Épp emiatt ért erős csapásként, ami történt.

Saját magammal néztem szembe, s úgy éreztem, elvesztettem a talajt önmagammal szemben. Fontos, hogy úgy éreztem!

Valójában nem történt ilyen, de így éltem meg, s ez volt az igazi baj. Úgy éreztem, csalódást okozok saját magamnak, hogy eltévesztettem a célt, hogy amit teszek önmagamért, az kevés.

Igen, úgy is mondhatjuk, beengedtem a világ egyik kedvenc sablonját. Nem, nem a testsúlyra vonatkozót, hanem az önbizalmat támadót.

De a teljes kép érdekében tényleg kezdjük az elején, jó?

Tény, hogy elkezdtem másként gondolkodni önmagamról, a világról, az emberekről. Tény, hogy rendszeresen kiigazításokat teszek a felfogásomban, s igyekszem kizárni, illetve legyőzni mindazt, ami vissza akar húzni. Tény, hogy az elmúlt évben sikerült leadni több, mint 20 kilogrammot. Tény, hogy ebben komoly szerepe volt az étkezésem terén tett változtatásoknak és a rendszeresnek mondható, nem megerőltető mozgásnak. Tény, hogy a változásokra büszke vagyok, legyenek azok belsők, vagy külsők, s örülök, hogy ezt más is észreveszi.

S itt lép be még egy tény: a fejembe szállt az öröm.

Ez alapban nem baj, nem lettem beképzelt, nem gondoltam magamat többnek, mint ami, aki vagyok (ki nem gondolja magát többnek, mint ami, aki?), nem hittem magamról, hogy nálam van a lapis philosophorum.

De baj, ha az ember azt hiszi, mindent jól csinál és a lassú ébredést siettetni akarja, vagy természetesnek veszi. Vagy, ami talán ennél is rosszabb, saját magának tudja be.

Ez utóbbi történt velem is, először. Elszálltam agyban, azt hittem, milyen jól csinálok mindent, milyen szuper dolgokra vagyok képes (mások szerint egyébként így van). Aztán jött a pofon.

Nem, nem mástól. A legtöbb ember, aki tudja, mit csinálok, elismeréssel beszél a "teljesítményemről". Ez csodálatos, tényleg, komolyan mondom! A pofon nem tőlük, nem tőletek jött, hanem saját magamtól. Pontosabban a testemtől.

Sokat és sokáig tűrt. Elnézte, hogy élvezem az elismerést, anélkül, hogy őt megemlítettem volna. Magamnak tudtam be az eredményeinket, s nem vettem észre a keserűséget, amivel felém fordult.

Aztán megelégelte, hogy ennyire háttérbe nyomom. S mivel tudatosan bántani nem akart, egy dologhoz nyúlt, amihez tudott: kaját kért, később pedig már követelt.

Ekkor kezdtem érezni, hogy valami nincs rendben.

Forgattam a fejem, pislogtam, s nem értettem, mi történt? Olyan jó volt eddig minden, most mi történt?

El kellett gondolkodnom az elmúlt időszakon. Azon, hogy elhanyagoltam a csapattagomat, hogy nem vettem tudomásul a jelzéseit. S odáig jutottam, hogy már fájdalommal jelzett. A gerincem, hátam, derekam táján.

Elszégyelltem magam. Nagyon. 

S ekkor talált utat a sablon: nem jól csinálod, nem vagy jó!

Nem kicsit eresztettem le. Biztosan ismered az érzést, mikor nincs kedved és energiád sem. Ehhez, persze, nem kevés köze volt annak is, hogy megengedtem magamnak olyan ételeket is, amikről tudtam, hogy nem visznek előrébb, sőt... Nem voltak jó hatással rám. Nem, nem híztam vissza, de elvették a jó közérzetet.

Össze kellett szednem magam, megbeszélni önmagammal az elmúlt hetek eseményeit, a gondokat, a nehézségeket, s végig kellett mennem a megbocsátás lépcsőfokain is.

Mostanra, talán elmondhatom, rendben vagyunk. Bár a hátam még mindig iszonyatosan fáj, de tudom, mi az, amit tehetek ellene. Nem, nem krémek, nem gyógyszerek. Azok maximum mankók.

Odafigyelés és mozgás. Semmi komoly, de MUSZÁJ lesz visszaszoknom a hosszabb sétákra, napi szintű biciklizésre. Az aktív pihenésre. Mert a házimunka és a bevásárlás nem az.

2016. június 5., vasárnap

Vissza

Kaptam egy-két visszajelzést a "napokban". Egyikőtök azt kérte, hogy gyakrabban írjak, másikotok a fogyással kapcsolatosan kérdezett.

Némi magyarázattal szeretnék szolgálni, csak tömören, visszafogottan.

Mostanában azért írok ritkábban, mert iszonyatosan elfáradok minden nap végére. Nem panaszként mondom, nem mentséget keresek, én is érzem, hogy gyűlik bennem a szó, a mondanivaló, s hogy volna mit kiírnom magamból. Nem akarok a rosszra koncentrálni, ellenkezőleg, ahol lehet, küzdeni ellene, ahol meg másra nem futja, elfogadni azt.

Ezért nem is részletezem. Illetve, de, egyet mégis csak.

Az egész úgy kezdődött, hogy múlt hét pénteken (május 28-a, ha jól emlékszem) úgy ébredtem, hogy volt egy nagyon viszkető csípés a bal lábamon, a nagyujjam mellett, felett. Biztos szúnyog van bent, hogy enné meg a fene! - gondoltam.

Aztán másnap megint lett újabb kettő, meg Krisztán is megjelentek. Az volt a furcsa, hogy nekem nem duzzadtak fel, épp ellenkezőleg, pici piros maradt mind, de iszonyúan viszkettek, hamar vérezni kezdtek. Krisztámé viszont hólyagos lett. 

Elgondolkodtam, hogy ez nem lehet szúnyog. Hangya se, pók se, egyet se láttunk, nem is gyakran támadnak emberre. Ezek a csípések viszont egyre csak szaporodtak. Én, hogy követni tudjam, alkoholos filccel körberajzoltam mindegyiket. A végső mérleg: 11 darab.

Google barátommal kiderítettem, hogy egy állat lehet felelős ezért: az ágyi poloska.

Úr Isten! Úr Isten! Úr Isten!

Égett az arcom, hogy rosszul takarítok, meg trehány vagyok, meg amit el tudsz képzelni. Szó szerint rosszul voltam, mikor a boltban irtószert kerestem és vettem.

Szétfújtam két flakonnyi drága cuccot, persze, hiába. Pedig bűzlött a lakás, égette a szemünket, köhögtünk tőle. Ezeket az élősködőket nem olyan könnyű kiiktatni. Átmenti javulás volt ugyan, de végül, mikor már Benit is megcsípték, kerestünk egy szakembert. Hirtelenjében persze kettőt is találtunk, egymástól függetlenül, ráadásul ugyanarra a pénteki napra (egy héttel az első csípés után), így sűrű elnézéskérések közepette az egyiket visszamondtuk. 

Kedves, aranyos, idős bácsi volt, jót beszélgettem vele, hasznos tanácsokat adott teljesen ingyen, sőt, meg is nyugtatott, ennek semmi köze a lakás tisztaságához. Ezek olyanok, mint a csótány, vagy a fejtetű, ott is megjelennek, ahol patika tisztaság van. A kosz legfeljebb megnehezíti az azonosításukat, irtásukat, de nem oka a beköltözésüknek. Bárhol össze lehet szedni őket, akár egy buszon is, vagy egy nyilvános hely ruhafogasán. Régi könyvekkel is terjedhetnek, de akár a szomszédból is átjöhetnek. Elmondta többször is, hogy ne szégyelljem magam, nincs rá okom, annak volna, akinél van, de nem hív segítséget és hagyja szaporodni őket.

Tudni illik, ezek az élőlények igen picikék, a kifejlett poloska 3-5mm nagyságú, formája az alma magjához hasonlít, rozsdabarna színű. Napközben apró résekbe bújnak (konnektorba, szegélyléc vagy lambéria mögé, bútorszövet alá, ágyneműtartóba, bármilyen apró résbe vagy illesztésbe). Éjszaka táplálkoznak, mikor az ember alszik.

Kriszta is sokat olvasott a témában, volt olyan tapasztalat, hogy bútorboltból vásárolt, új bútorral került ágyi poloska a lakásba. Szóval tényleg bárki, bárhonnan, bármikor hazaviheti.

Nagyon nagy szükségem volt ezekre a megnyugtató szavakra, mert azon a reggelen, mikor Benin is megjelentek a csípések, picit összeomlottam. Előtte is feszült voltam, türelmetlen, ráadásul állandóan viszketett, égett mindkét lábszáram, de maga a tudat, hogy a gyereket is megtámadták ezek a dögök, túlment minden határon. Először elöntött a kétségbeesés, aztán sírtam egy sort, végül betöltött a düh. Ekkor döntöttem úgy, hogy ide nehéztüzérség kell.

A másik szakemberrel felforgattuk a lakást, fújta a mérget mindenhová. Fura szaga volt, irritálta az ember orrát, de egyéb káros hatása nem volt ránk. Mivel iszonyatos párával járt együtt (tulajdonképpen vízben oldott porról van szó, amit szétpermetezett a szaki), aznap este átmentünk anyuékhoz aludni. Előtte, persze, minden másnapra csomagolt ruhát átnéztünk, nehogy azzal vigyünk át egy kis meglepetést. Köszönjük nekik, hogy befogadtak minket!

Szombaton csak Kriszta és én jöttünk haza, hogy rendet rakjunk és minden ágyneműt, ágytakarót és egyéb holmit, ami közel volt az ágyakhoz, átmossunk 60 fokon. Még kértünk is kölcsön anyutól egy plusz szárítót, mert a miénk már kevés lett volna, pedig kettő van. Most vasárnap este van, a mosás nagyja kész, még két adag van vissza, ennek bő fele a mai ruhánk. Innen is köszönöm Samunak, a mosógépünknek, a hősies helytállást. Reggeltől estig dolgozott, nonstop.

Takarítás közben egyetlen egy elpusztult példányt találtunk, pedig az irtószer olyan anyagot is tartalmazott, amitől a poloskák ki kellett volna másszanak a rejtekhelyükről. Ergo, ha tele lettünk volna velük, többet kellett volna találnunk irtás után. Szerencsére, ezek alapján, idejekorán sikerült kipucolni őket innen.

Hála a jó istennek, éjjel már nem volt hívatlan látogatónk. A szaki szerint kell majd egy második permetezés is, körülbelül 8-10 nap múlva, amikor a jelenleg még petében fejlődő új nemzedék kikel. De ha addig nem lesznek új csípéseink, fellélegezhetünk, a problémát sikeresen orvosoltuk, utána már "csak" egy újabb permetezős, prüszkölős, párás napon kell túl lennünk.

Ezzel telt az elmúlt hét.

Mi az egészből levonható tapasztalat? Hogy egy fizikailag akkora embert, mint én, mennyire ki tud készíteni pár csípés, mégis csak akkor lép érdemben, mikor már a gyermekét éri kellemetlenség. Holott eddig mindig arról beszéltem, hogy az első, a legfontosabb, az eredő, amiből mindennek fakadnia kell, amiből minden fakadni tud, nem más, mint önmagunk szeretete. Akkor most mégis miért vártam meg, hogy a gyereket is megcsípjék?

S itt térek rá a második témára, a "fogyásra". Mindjárt megérted, miért.

Amit mindenképpen rögzíteni szeretnék: ez nem erről szól. Örülök minden dekának, kilónak, de ez nem a fogyásról szól. Ez egy út. Egy olyan utazás, amit gyógyszerként szeretnék bevetni önmagam kezelésére. Ennek "csak" mellékhatása a fogyás, nem a célja. Higgadtabb, kiegyensúlyozottabb, nyitottabb, boldogabb ember szeretnék lenni. Ezt mondanám, ha arra kérnél, foglaljam össze, mit szeretnék elérni.

Nem, nem akarom megváltani a világot, nem akarom felfedezni a csodamódszert, vagy könyvet árulni, széles mosollyal örvendezni az emberek pénzének. Nem akarok recepteket adni, nem akarok életmódguruként tetszelegni. Ez az út az enyém. Ha van olyan lépése, ami másoknak is segít, örömmel veszem a visszajelzéseket, de az se lomboz le, ha valaki elküld a fenébe, mert szerinte hülyeségeket írok.

Ugyanakkor, abban viszont biztos akarok lenni, hogy amit leírok, az rendben van. Azért nem születnek mostanában "Lépés" bejegyzések, mert egy kicsit eltévedtem. Illetve, egy kevéssé megfelelő utat választottam. Ez nem baj, sőt! Kell a tévedés, a hiba, hogy az ember tanulhasson, s ne szálljon a fejébe a dicsőség. Most vissza kellett jutnom. Bármilyen furcsa, ez sem megy úgy, hogy hopp, vissza az origóra. Ez is lépésekből áll. Nincs mentés/betöltés funkció, mint a számítógépes játékokban.

Amint túl vagyok ezen, folytatni szeretném az utam rögzítését. Persze, felmerülhet a kérdés, hogy azt miért nem írom le, mikor félresikerül valami. Nyugodj meg, leírom, de már tapasztalatként, nem tapogatózásként. Felelősség terhel a szavaimért, elég ha én keveredek be időnként az erdő sűrűjébe, nem akarok mást is berángatni. Előbb kirakom a táblákat, felfestem az utat, csak utána engedem, hogy más is kövessen. 

Így látom korrektnek.