Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz! (Márai Sándor)

2016. május 26., csütörtök

Don't stop me

Kicsit sűrű ez a május, nem?

Bocsánat, hogy elhanyagoltalak. Nem mentségként mondom, de mindkét fiam életében lezárul egy szakasz, s ez bizony nem kevés változással, megoldandó problémával jár együtt. Beni felsőbe megy, búcsúzunk az alsós tanítóktól, Sebi az óvodából ballag. Ajándékok, papírok, beiratkozás, leiratkozás, megrendelés, lemondás... S akkor még a családi életünkkel nem is foglalkoztunk, hogy a közös képviselőséget és a közgyűlést ne említsem.

Van dolog rendesen, Kriszta most is varr (ajándékok), pedig már elmúlt este 9. Gondolom a szomszédok örülnek...

Ettől függetlenül igyekszem mindig az élet naposabbik oldalát nézni. Ma reggel, például, nagyon, nagyon örültem, hogy elmentem orvoshoz. Hülyén hangzik, mi? Elmesélem. :)

Úgy volt, hogy elkísértem a srácokat suliba, óvodába. Aztán hazafelé összefutottam húgommal (mostanában gyakran találkozunk, nem bánom, szeretem a kis pisist), aki épp telefonált, majd megkérdezte, el tudom-e kísérni anyut az orvoshoz. Kicsit megijedtem, de kiderült, "csak" a vérnyomással van gond. Igent mondtam, a háztartás megvár.

A doktornőnél bementem édesanyámmal, halljam én is, mit mondanak neki. Kapott új bogyót és pár hasznos tanácsot. Remélem használ mindkettő. Utána kaptam egy löket intravénás vasat, s mint aki jól végezte dolgát, megkérdeztem, megmérhetem-e magam a mérlegen.

Picit aggódtam, az elmúlt pár héten nem sok lehetőségem volt kimozdulni. Hol az eső esett egész nap, hol a derekam állt be, mint Béla bá' a kocsmasarokba... Hol mindkettő. Biztos, ami biztos, beállítottam a korábbi adatot, s fellibbentem a mázsálóra. Lenget fel-le a kar, próbáltam egyenesbe hozni az ujjammal, de sehogy sem jött össze. Nézem, merre kéne tolni az ellensúlyt, de mivel én pont ellentétesen álltam, mint ahogy a skála beosztása van, elsőre eltévesztettem az irányt. Megint lengett fel-le, de még mindig nem jó. Akkor vissza az egész. Tologattam előre-hátra, míg egyszer csak vízszintbe állt a kar. Mondta is anyu, most jó. Behunytam a szemem, majd ránéztem a számokra. Aztán olyan mosolyt dobtam a világnak, amilyet csak Julia Roberts tudott eddig.

Bizony, sikerült: átléptem a 20 kilogrammot! :D

Doktornő kérdezte is, mit csinálok, hogy ilyen szépen fogyok. Pár mondatban összefoglaltam, mit, hogy, merre, meddig. Bólogatott. 

Most már biztosan érted, miért örültem, hogy elmentem orvoshoz. ;)

De történt más jó is ma. Persze, nem tudod az előzményeket, így azzal kezdem.

Benjámin és Sebestyén is kap, heti rendszerességgel, zsebpénzt, amiből a saját kis vágyaikat elégíthetik ki. Nem mondom, hogy nem szólunk bele (nem vehetnek csokit, cukrot kilószám), de igyekszünk okosan terelni őket. Szóval, zsebpénz, amiről ők úgy nyilatkoztak, hogy majd összedobják és vesznek egy táblagépet maguknak. OK.

Aztán egyik nap néztem a neten egy streamet, amiben két srác legókat rakott össze. Az egyik egy hatalmas helikopter volt. Beni azonnal beleszeretett, azt mondta, inkább ilyet. Sebinek is tetszett az ötlet, de mikor rákerestünk az árára, kiderült, neki nincs annyi félretett pénze. Viszont megtetszett neki egy repülő, s arra bőven volt neki is.

Múlt héten pénteken meg is rendeltem a két játékot. Még aznap jött az email, hogy hétfőn érkezik a futár. Hoppá! Az egész hétvége Sebi vidám kiáltásától zengett (meg az ágy nyikorgásától, azon ugrált örömében), hogy most az egyszer várja a hétfőt, mert akkor jön a legója.

Pontban délben csöngetett is a futár. Mivel engedélyt kaptam rá a srácoktól, így kibontottam a legós dobozok csomagolását. Nem, nem magát a legót, csak azt a barnás kartondobozt, amibe a két legós dobozt csomagolták. Itt a kép róluk.

Teheremelő helikopter és Tűzoltó hidroplán

A kisebbiket még aznap összeraktuk (2 és fél óra volt), a helikopternek azonban csak szerdán tudtunk nekiállni. Jelentem, tisztelettel, ma délután elkészült. Holnap reggel, ha a fiúk is úgy akarják, mindkettőt lefotózom az ablakon besütő nap fényében. Aztán feltöltöm ide, OK?! ;)

Íme, ahogy ígértem:



Az arcukon ragyogó öröm minden pénzt megér! Főleg, hogy nem is én fizettem érte. :D Jól van, tudom, hogy tőlünk kapták a rávalót, ne legyél ünneprontó! :P

Kérdezheted, mi a bánatot csináltunk kedden, hogy nem kezdtük el összerakni a rotorost. Óvodás kiránduláson voltunk. Benit is kikértük, mint eddig minden évben. Olyan keveset vagyunk együtt.

A közeli csónakházba szerveztek programot az óvónők. Játék, séta, bográcsozás... Még hétfőn sütöttem két tepsi almás pitét (nem, nem csak ezt tudok, de ezt a legjobban), így aztán teljes nyugalomban mentünk. Aztán ott derült ki, hogy nem úgy van a'... Ki fog főzni?

Kettőt találhatsz!

Igen, nyertél, engem szavaztak meg.

Paprikás krumpli, bográcsban.

Győzelmi póz a "megáll-a-kanál-benne" mellett

Nem hazudok, a gyerekek néma csendben ettek, a szülők meg sorban álltak repetáért. Idézek: "tökéletes", "a legjobb kaja", "isteni". Az egyik anyuka azon hüledezett, hogy a híresen rossz evő fia egy egész tányérnyit eltüntetett. Erre mit lehet mondani? Igyekeztem szerényen mosolyogni. Szerintem, nem ment. :D

Szerda reggel az egyik anyuka: "összefut a számban a nyál, ha a tegnapi kajára gondolok". Ma délután pedig egy másik anyuka azt mesélte, hogy a fia azon kesergett a kirándulás estéjén, hogy nem ehet vacsorára is a paprikás krumplimból.

Kell ennél több???

Az már csak hab a tortán, hogy az almás pitémből sem maradt, s ketten is a receptet kérték. Tetszik érteni? Gyakorló háziasszonyok, gyerekes anyukák azt kérték, mondjam el a receptet... Tőlem... Érthetetlen. :D

Krisztám ma azzal állított haza, hogy beíratta a srácokat a zeneiskolába. Egyszerű dologgal kezdenek majd, kisméretű, olcsó hangszer, de tökéletes az alapok elsajátításához: furulya. Emellett sikerült helyet szerezni a Városi Múzeum egyik nyári táborába is, ahová mindkét gyerek mehet. Ahogy az iskolai életmód táborba is. Bár Sebi még nem jár iskolába, de szeptembertől elsős, ezért, igazgatói engedéllyel, ő is részt vehet a két hetes programban.

Zárszóként, csak úgy itt hagyom: Beni ma hozott egy igazgatói dicséretet.

2016. május 11., szerda

Egy flakonnyi öröm

Jó ideje minden napot azzal kezdek (nem azonnal, ahogy kinyitom a szemem, de hamar), hogy keresek valamit, aminek örülni tudok azon a napon. Aztán este, általában fürdés közben, végiggondolom, hogy mire jutottam aznap, sikerült-e megőrizni a pozitív szemléletemet, s ha nem, hol siklott ki az igyekezet.

Volt már ennek az örömnek alanya az, hogy Sebestyént felvették abba az osztályba, ahová szántuk, ahhoz a tanítónénihez, akit már jól ismerünk, mivel Benit is ő oktatta 4 évig. Illetve még most is oktatja, van még pár hét a tanévből.

Persze, örültem már annak is, hogy kevesebbet mutat a mérleg, vagy a centi.

De volt már ennek a boldogságnak alapja az is, hogy reggel kibukkant a nap a felhők közül. Vagy az, hogy előbb ébredtem fel, mint Krisztám, s így zavartalanul gyönyörködhettem a vonásaiban. Csak az enyém volt minden lélegzetvétele...

Ma reggel azzal töltöttem fel magam, hogy nemsokára itt a házassági évfordulónk Krisztámmal. Átmosolyogtam a napot. Nem mindig látszott kívülről, de idebent, ahol igazán számít, energiát adott ez a gondolat. Tizenhárom év!

Kicsit elkalandoztam...

Nemrég szálltam ki a kádból. Nem titkolom, nagyon szeretek jó meleg vízben ücsörögni. A derekam nagyon hálás érte, sokkal jobban érzem magam utána. De nem is ez a lényeges momentum, hanem ami fürdés közben történt.

Régebben, mikor hajat akartam mosni, kikészítettem a sampont a kád szélére, ne kelljen nyújtózkodni, csúszkálni, kilötyögtetni a vizet, miközben le akartam vadászni a flakont a kád túlsó sarka felett lógó sarokpolcról.

Ma elfelejtettem. Néztem, néztem, Jedi erővel próbáltam megszerezni, de, magam sem tudom miért, ez most nem jött össze. Sóhajtottam egyet, majd ültömben előre hajoltam, s már készültem rá, hogy előrébb kell csusszannom, mikor, legnagyobb döbbenetemre, gond nélkül megfogtam a flakont.

Néztem a műanyagot, s összevont szemöldökkel csodálkoztam. Mi a csuda történt? Hosszabb lett a kezem? Kisebb lett a kád? Vagy kevesebb víz van benne?

Kellett pár másodperc, míg rájöttem...

A hasam lett kisebb! Könnyebben hajoltam előre, mert nem gyűrtem magam előtt akkora túlsúlyt, mint korábban.

Krisztám épp akkor lépett be a fürdőbe, így azonnal meg tudtam osztani vele az örömömet. Erre persze betódultak a srácok is, s nekik is meg kellett mutatnom, milyen új trükköt sajátítottam el.

Van annál jobb, mint együtt örülni azokkal, akiket szeretsz, s akik szeretnek téged?

2016. május 6., péntek

Vissza a szeretethez

Az elmúlt napokban átéltem pár olyan (belső) eseményt, amiknek alapvetően nem kéne nagy feneket keríteni, most azonban mégis azt teszem.

Korábban írtam, hogy az új hobbim önmagam, pontosabban az átélt dolgokra adott válaszaim, reakcióim megfigyelése, s az ezekből levonható tanulságok tudatosítása. Milyen vagyok, mit teszek, tetszik, változtatni akarok-e... és így tovább. Tudom, kicsit szkizoid, de jobb, mint a nonstop köldöknézés, nem? Bár, állítólag, az sem hiábavaló.

Az elmúlt napokban több hidegfront is átvonult a fejünk felett. Mint tudod, ha nem, most elmondom, elég érzékeny vagyok az ilyen esőt hozó légköri változásokra. Nem viselem jól, hogy finom legyek: fáj a fejem, kalimpál a szívem, ideges, feszült, zavart, dekoncentrált vagyok és rosszul alszom. Egyszóval, kellemetlen énnek lenni, ilyenkor.

Régi, rosszul rögzült szokás, ha ideges vagyok, éhes vagyok. Tudom, hogy a túlsúlyos emberek többsége így van ezzel. Kajavigasz. Szinte öntudatlanul megyünk ki a hűtőhöz, spájzba, konyhába, s válogatás nélkül (vagy rövid gondolkodás után) minden ehetőt rápakolunk egy tálcára. Van aki többször is fordul. Ilyenkor jobb, ha a család nincs otthon. Saját biztonságuk érdekében.

Bár nagyon sokat sikerült előrelépnem ezen a téren, de legyek bármilyen türelmes és szeretetteljes magamhoz, vannak olyan szinten zsigerivé vált reakciók, amiket nehezebb megváltoztatni, mint az ember hinné, szeretné. 

Igen, én is így reagáltam. Nem, nem tömtem mindent magamba, s a család is épségben van, de maga az érzés azonnal jelentkezett, napokon át tartott és kissé el is csábított. Minek tagadnám? Attól nem lesz jobb, hogy nektek és önmagamnak is hazudok. Rossz út, hidd el!

Rövidre fogva: többet ettem, mint szerettem volna. Semmi olyasmit, amit nem ettem volna meg egyébként, de többet, mint akartam. Több alma, több mogyoró, több rizs, több más ment le, mint amennyit korábban fogyasztottam.

Persze nem segített. Nem, ne értsd félre, nem zaklatom magam bűntudattal. Azon már túl vagyok, ennyire nem is szeretnék visszacsúszni. Meghagyom olyan helyzetekre, amikor van (némi) értelme.

Úgy értettem, hogy nem lettem jobban, ellenben a gyomrom, nagyon okosan, szinte azonnal jelezte, hogy valamit nem jól csinálok. Diszkomfort érzettel. Sajnos, elsőre, nem hallgattam rá. Erre már bedurvított, fájdalommal hívta fel a figyelmemet. 

Akkor nem, de később nagyon büszke voltam rá, mert jobban reagálta le a helyzetet, mint én.

Próbálkoztam mindennel, ami korábban bevált, hogy elmulasszam az állandó kajavágyat, kevés sikerrel. Végül ahhoz az eszközhöz nyúltam, amit csak legvégső esetre tartogatok: délután bevettem egy fél, majd, mikor nem kaptam határozott választ a testem felől, egy újabb fél nyugtatót.

Eltelt fél óra, s a kínzó vágy elmúlt, ismét normálisan tudtam létezni, a fejfájásom is csillapodott, s végre ki tudtam aludni magam. Felszabadító érzés volt, szó szerint, hiszen nem voltam ura a saját énemnek, testemnek, s nem tudtam kontrollálni a vágyaimat sem. Igaz, kissé el is nyomott a tabletta, de valahol ez is volt a cél. Illetve az, hogy kizökkentse az agyamat abból a mókuskerékből, amibe belépett.

Csendesen jegyzem meg, tényleg csak zárójelben, hogy mióta figyelek erre, mármint a vágyaim kontrolljára, sokkal jobban, határozottabban, mélyebben élek meg minden emberi kontaktust. Igen, AZT is. :D

Látod, mondtam, semmi olyan dolog, amin egyébként fenn kéne akadnom, mégis olyan meghatározó élmény volt, ami mellett nem mehettem el szó nélkül. Nem azért, ami történt, hanem ahogy történt. 

Korábban betudtam volna néhány hidegfrontos napnak, mikor nem tudok fájdalomcsillapító nélkül elaludni, valamint egyszerűen letoltam volna egy-két sört, hogy elnyomjam az össze-vissza evésből fakadó rossz érzést odabent. Most viszont sikerült tudatosan figyelni arra, mi történik velem odabent, s bár most sem úsztam meg bogyó nélkül, de egészen másként ért véget.

Ennek tükrében fontos a mai élmény. Hasonló érzések, de nincs a mindent uraló kajavágy. Egyszerűen kellemetlenül éreztem magam délután. Gondolom, megint légköri változások előtt állunk, vagy már éppen folyamatban is vannak a fejünk felett.

Feszült voltam, már-már ideges. De ahelyett, hogy bármilyen mankót használtam volna, leültem picit.

Amit most leírok, egy könyvben olvastam, nem saját kútfőből szedem. Igaz, ott gyerekek kapcsán hangzott el a dolog, de mégis miben különbözünk egy kisgyerektől? Hogy nagyobbak vagyunk? Vagy érettebbek? Csak azért, mert mi le tudjuk írni, hogy dezoxiribonukleinsav, nem vagyok mások, mint egy gyermek. ;)

Szóval, leültem és elbeszélgettem önmagammal.

- Látom, feszült vagy, rossz a közérzeted, kellemetlennek éled meg ezeket az órákat. Elhiszem, sőt, tudom, hogy nehéz most neked. Talán újabb hidegfront zavar, vagy olyasmitől érzed magad így, amit nem is tudsz igazán megfogalmazni, egyszerűen csak rossz és kész. Megértem és sajnálom, hogy ennyire zaklatott vagy, senki sem szereti, ha rosszul érzi magát. Tudom, hogy úgy tervezted, sajtot eszel vacsorára, aztán kiderült, nincs itthon, ma már nem is lesz. Tudom, megnyugtatja a gyomrodat, ráadásul finom is az enyhén sós ízével. De mit szólnál egy kis kőrözötthöz? Van itthon minden hozzá, csak össze kéne dobni...

Nem pont így zajlott le, de valahogy így.  Mondhatnád, hogy de hát így is kajáról volt szó, s igazad is van. Sajtot szerettem volna enni, de már elfogyott. A kőrözött is étel, igen. De ha figyeltél, most eszedbe jut, hogy uralkodó kajavágyról beszéltem, nem arról, hogy szeretek valamit, s azt szeretnék MAJD vacsorára enni. Nem kontrollálatlan evésről volt szó, épp ellenkezőleg.

A lényeg az, hogy elfogadtam a helyzetemet, az állapotomat, de nem vágtam a fejemhez, hogy inkább örülj, mert tele a hűtő mással, s különben is, ne nyavalyogj, felnőtt ember vagy, szorítsd össze a fogad. Elfogadtam, megértettem önmagamat, nem vigasztalgattam, nem szidtam, csak a támogatásomról biztosítottam és igyekeztem kiutat találni.

Tudjátok mi történt? Igen, jobban lettem. Ami rossz, most már egyértelműen csak testileg van jelen, a gondolataimból, érzéseimből sikerült kiseperni. A maradékot meg jól kezelem.

Egy újabb lépés előre, örülök, hogy megte(he)ttem.

2016. május 2., hétfő

Különkiadás

Újabb 2 kg mínusz! :D