Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz! (Márai Sándor)

2016. április 30., szombat

Kilencedik lépés - kitartás

Talán még emlékszel, mit írtam a türelemmel foglalkozó bejegyzésemben. Ha nem, segítek: a tartós eredményhez türelmesnek kell lenned.

Arról is írtam korábban, hogy önmagunk elfogadásához muszáj megszabadulni a sablonoktól, s hogy ez nem fog könnyen menni. Mindig vissza akarják tolni a szemünk elé, visszacsempészni a gondolataink közé. Sokszor nem mások, hanem mi magunk hasonlítjuk magunkat egy másik emberhez.

"Nekem miért nem megy az, ami neki?" - a kérdést biztosan te is ismered. Akár az általam leírtakkal kapcsolatban is.

Ne érezd magad emiatt rosszul. Ezt nevelték belénk, ezzel élünk nap mint nap. Erre a mesterségesen generált és folyamatosan épített igényre épül szinte minden (főleg, amivel pénzt lehet kitermelni belőlünk). Akik teljesen ki tudják húzni magukat ez alól, boldogok. Például a kisgyerekek. Aztán el is rontjuk őket...

De visszatérve a lényegre: az, ami körülvesz, nem azt akarja, nem azt segíti, hogy te te lehess. Nagyon kevés ember akar, vagy tud abban támogatni, hogy mind fizikailag, mind mentálisan, mind érzelmileg egészségesen élhesd a neked utalt életidőd. 

Még az orvos is csak a tüneteket tudja kezelni, a gondot magát nem. Vágnak, szúrnak, fúrnak, felírnak, leírnak, s jó esetben jobban leszel. Általában inkább nem leszel rosszabbul. Ez nem az ő hibájuk, amit tanultak, azzal igyekeznek neked segíteni. De ha visszakanyarodunk arra, hogy mire épül társadalmunk egész rendszere, láthatod, sokat nem várhatsz.

Miért írok ilyeneket?

Azért, mert egyetlen ember van, akire maradéktalanul számíthatunk, s ez az ember mi magunk vagyunk. Senki nem küzdhet értünk úgy, mint saját magunk.

Önmagammal, a vágyaimmal, a kívánságaimmal, az emlékeimmel, a testem gyengeségeivel harcoltam. Sikereket éltem meg, láttam, hogy egyáltalán nem reménytelen a helyzet, s örültem minden apró eredménynek, büszkén feszítve a tükörben. 

Győztem.

De ez csak az első futam, az első menet volt. Nem lehet leülni, megnyugodva, hogy ennyi, vége, a csúcson kell abbahagyni.

Az a rossz hírem van, hogy ezt nem lehet abbahagyni!

Elindultunk, együtt, valahova, remélhetőleg egy olyan cél felé, ami ad, s nem elvesz. Hatalmas málhával kezdtünk neki, vittünk mindent, ami csak otthon volt.  Aztán az út során rájöttünk, hogy ez sem kell, az sem kell. Főleg azok nem kellenek, amikről először úgy gondoltuk, a legfontosabbak.

Haladunk előre, néha kitérőkkel, néha hurkokkal, néha visszalépésekkel. Tanulunk minden piciny élményből, legyenek akár jók, vagy rosszak, mindegyiket megéljük, s építjük önmagunkat.

Elesünk, eltévedünk, hogyne, ezzel jár. Kellemetlen, fáj, hogyne, ezzel jár.

De akkor is haladunk előre, mert tudjuk, ha feladjuk, nem vár más, csak az, amit eddig elhagytunk, amiből szabadulni akartuk. Amitől szabadulni akartunk.

Ha elfogadod, én a kezemet nyújtom neked továbbra is, gyere!

2016. április 22., péntek

Nyolcadik lépés - büszkeség

Nem azzal kezdem a mai bejegyzést, amivel eredetileg akartam. Ennek az az oka, hogy összefutottam egy ismerőssel az orvosnál. (Semmi komoly bajom, egyszerű havi vizit.)

Korábban már beszélgettünk a túlsúlyról. Mivel ő ülőmunkát végez, ráadásul embereket szolgál ki, így, egyrészt, igen hektikusan tud étkezni, másrészt, igen kevés a mozgástere. Már a szó legszorosabb és tágabb értelmében is.

Már a munkahelyén is megosztottam vele néhány gondolatot, kizárólag az étkezési szokásaimról, de, mint mondtam, ilyen helyen jönnek-mennek az emberek, se idő, se lehetőség nincs mélyebb beszélgetésre.

Szóval, hogy egyik szavam a másikba (ne) öltsem, összefutottunk ma, s ismét tudtunk néhány szót váltani egymással. Újságolta, hogy lefogyott két kilót, s bár az étkezése átalakítása eleinte nehéz volt, ma már sokkal könnyebb és reméli, hogy még többet sikerül fogynia.

Eddig, alapvetően, minden rendben, nem?

De!

Ami viszont nagyon megütötte a fülemet, az az egyetlen szócska volt, ami többről árulkodott, mint az a pár mondat, amit addig elmondott a jelenlegi állapotáról, s az elmúlt hetekről.

Idézném: "csak". Egészen pontosan: "csak két kiló".

Neki is elmondtam, de le is írom: NINCS CSAK!

Ez szuper eredmény! Egy kiló is az lenne. De két kiló, egy hónap alatt! És nem csinált semmit magával, csak másként étkezik. Gondolj bele, ez fél év alatt 12, egy év alatt 24 kiló is lehetne.

Jó, persze, emberek vagyunk, nem matekpéldák...

De akkor sincs olyan, hogy "csak"!

Minden pici eredmény, a maga nemében, hatalmas lépés afelé, hogy az ember jobban érezze magát a bőrében, hogy egyre szimpatikusabb legyen az a személy, aki visszanéz rá a tükörből.

A túlsúly nem úgy jön, hogy hopp, rám ugrik (még ha úgy is tűnik). Szépen, grammról grammra, dekáról dekára, kilóról kilóra. Ne higgyük és ne várjuk azt, hogy ha így nőtt meg, akkor olvadni majd kilószámra fog, csupán azért, mert mi azt akarjuk. Apró lépések, csosszanások visznek előrébb.

Türelem, mint mondtam, korábban. ;)

Legyünk büszkék minden kis eredményre!

Sikerült rossz érzés nélkül a tükörbe nézni? Légy büszke magadra! Sikerült ellenállni az üzletben egy csokinak? Légy büszke magadra! Inkább vettél egy kiló almát, mint egy üveg üdítőt? Légy büszke magadra! Sikerült az ebédből, odafigyeléssel, valamivel kevesebbet enni, mint amennyit korábban? Légy büszke magadra! Megvártad, míg tényleg éhes lettél, s nem nassoltál? Légy büszke magadra! Légy minden apró, pici lépésért nagyon, nagyon büszke magadra!

Dicsérd meg magad, meríts erőt az örömből, amit a teljesítményed adott! Állj a tükör elé, mosolyogj magadra, mondd el hangosan, hogy büszke vagy, hogy örülsz, hogy így tovább! Megérdemled!

S ha netán olyan emberekbe futnál bele, akik szintén "csak" szóval illetnek téged, ne foglalkozz a szavaikkal! Kibicnek semmi nem drága, nem tudják min mész keresztül, nem is érdekli őket igazán. Ők csak a felszínt látják, s ez alapján ítélnek meg téged. Ha van valami, amit az emberek nagyon szeretnek, az az ítélkezés, tudatlanul. Pipafüst minden szavuk, tartsák meg az ostoba sablonjukat saját maguknak.

A lényeg te magad vagy, hogy te mit gondolsz, te mit érzel önmagaddal kapcsolatban. Ha van, mondd el valakinek, mit értél el, olyannak, aki értékeli az erőfeszítéseidet, s örüljetek együtt! Élvezd, szégyentelenül, az elismerő szavakat, jöjjenek bárkitől is! Mosolyogj, húzd ki magad és hagyd, hogy a feléd irányuló szeretet egyre erősítsen!

Mert fantasztikus erő lakik benned. Olyan erő, ami bárkié lehetne, a legtöbb ember mégis ellöki magától. 

Én is büszke vagyok rád!

2016. április 19., kedd

Hetedik lépés - bizalom

Nem akarok olcsójánoskodni, s azzal a közhellyel jönni, hogy "Bízz magadban!". Pedig, valahol erről van szó.

A bátorságról szóló posztomban ejtettem pár szót arról, hogy mennyire másként lehet gondolkodni egy olyan dologról, amihez negatív érzelmeket kötünk általában. Ha más szemüvegen át nézünk valamit, mint azaddig,  egészen más képet kaphatunk ugyanarról a dologról. Így válhat a rosszból jó, a félelmetesből barátságos, a bonyolultból könnyű.

Egy magamfajta, kövér ember, folyamatos harcot vív a testével és a szívével. Tudja ugyan, hogy amit tesz magával, nem jó, nem szolgálja az érdekeit, nem hosszabbítja az életét, nem segíti előre, ám ezt a tudást jó mélyen elzárja magában, vagy hagyja, hogy az érzései, vágyai, a teste kívánságai elfedjék ezt a figyelmeztető hangot.

Persze mindig megkapjuk, hogy akaratgyengék vagyunk. Meg szedjük össze magunkat. Meg nézzünk magunkra. Meg mi lesz így velünk. Nem sorolom, ismered te is.

Az még a jobbik eset, ha jó szándékból teszik, csak éppen az ilyen segítség, ami nem más, mint szidalom, igen ritkán vezet tartós pozitív eredményre. Ha vezet egyáltalán. Fogalmazzunk úgy, a megszidott ember maximum engedelmeskedik, de nem fogad szót (a kettő meg olyan messze van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől). Amint lehet, szabadul a lánctól, amit ráaggattak. Pontosan azért, mert annak éli meg, ami: verbális büntetésnek azért, mert valamit nem jól csinált.

Ez megnyilvánulhat akár agresszióban is, de általában csendes hallgatás a történet vége. Legalább is látszólag. Mert odabent, legbelül, ahol a legjobban fáj, az önvád újabb csírája bújik ki a földből.

A fentiek okán nem szeretem a fogyókúra szót. Próbáld csak ki, írd be a Google-be, hogy fogyás, oldalakon át lapozhatsz a jobbnál jobb módszerek, receptek és mifenék között. Szuper ötletek, kedves képek, ígéretek... Csak épp egyetlen egy dolgot felejtenek el, szinte kivétel nélkül. Illetve, másként mondom: szinte kivétel nélkül csak egyetlen dologra koncentrálnak.

Igen, a kilogrammokra.

Elmondják, mit, mikor és hogyan egyél. Táblázatokba foglalják a megfelelő ételeket, a megfelelő mozgásokat, a kellő időtartamokat, az elégetendő kalóriákat és még mindenféle adatot. Dátumot is, hogy ki ne feledjem. Mert ugye egy hónap alatt ennyit adhatsz le, meg két hetes turbó diéta, meg kutyafüle...

Nem vagyok tévedhetetlen, messze álljon tőlem a nagyképűség, de tapasztalatból beszélek, mint egy igen csak érintett személy, hogy nagyon hibás a felépített rendszer, s ennek az az oka, hogy közben megfeledkeznek arról, amiről, AKIRŐL ez az egész szól: az emberekről.

Nem táblázatok vagyunk, nem kalória adatok, nem testtömegindex, nem receptek...

Emberek vagyunk. Érzésekkel. Erényekkel és hibákkal. Gondokkal és gondolatokkal. Fájdalmakkal és örömökkel.

Tényleg azzal kell terhelni az amúgy is nehéz helyzetben lévőt, hogy a nyakába aggatnak egy rakat számadatot és odavágják neki, hogy ennek feleljen meg? Komolyan attól várnak tartós pozitív eredményt, hogy ugyanazt a sablont rakják a szeme elé, amit egyébként is megkap minden nap, mindenhonnan?

Úgy látszik. Ráadásul ezek után azon csodálkoznak, elkerekedő szemekkel, hogy miért nem sikerül lefogyasztani az embereket. Ilyenkor veszik elő a Jolly Jokert: nincs akaraterejük!

Nem, nem a módszer hibás, hanem a páciens nem akar meggyógyulni! Kiktől is hallani ezt? Te is tudod...

Mindenkiben van akaraterő. MINDENKIBEN! Bárki képes jó eredményekre, csak meg kell találni a megfelelő kulcsot az őt nyitó zárhoz. Minden emberben van azonban egy közös pont, egy olyan vágy, amivel hegyeket lehet megmozgatni.

Ez a hit. Illetve a bizalom.

Szárnyakat ad minden embernek, ha hisznek, ha bíznak benne. Nézz meg egy kisgyermeket, akit támogatnak szóban, tettekben, mikor kihívás előtt áll! Nézd meg, mire képes! Nézd a felszabadult mosolyt, mikor sikerélmény éri, mikor megdicsérik! Nézd meg, hogy tekint arra, aki átsegítette a számára nehéz helyzeten!

Miért gondolják, hogy mi, felnőttek, kövér felnőttek másként működünk? Miért gondoljuk mi magunkról, hogy másként működünk? Emberek vagyunk, legyünk fiatalabbak, idősebbek, alacsonyabbak, magasabbak, bármilyenek. Ugyanúgy működünk kívül és belül.

Egészen eddig arról beszéltem minden bejegyzésemben, hogy erősnek kell lenned. Erősebbnek kell lenned, mint az önutálatod, a türelmetlenséged, a hazugságaid, az önvádad, a félelmeid. Hogy másként kell lásd magad, az érzéseid, a tested. Másként kell bánj velük, mint eddig. S bár ezek nem azért voltak így, mert rosszat akartál, sőt, de akárhogy is nézzük, az eddig uralkodó vágyaidat és az eddig téged vezérlő testedet háttérbe kellett szorítanod, hogy az a kapitány vegye át az irányítást, aki tartani is akar valahová az ösztönök vak tapogatózásán túl.

Felmerül a kérdés: a testem, a vágyaim, a kívánságaim vajon csak engedelmeskedtek, vagy szót is fogadtak...

Bízz magadban! Higgy magadban! Abban, hogy jól csináltad, amit eddig csináltál, s abban, hogy a csapatod minden tagja képes volt belátni: csak egységben győzhettek. Hogy amit eddig tettél értük, sokszor azzal ellentétesen, amit tenni szerettek volna, a javukra szolgált. A végtelenségig nem irányíthatod őket, hagyni kell, hogy önmaguktól dolgozzanak egymásért.

Bíznod kell bennük, bíznod kell a tested jelzéseiben, bíznod kell abban, hogy ő is tudja már, mi szolgálja az érdekeit és mi nem.

Kicsit olyan zagyva, igaz? Az. Tényleg. Mondok egy példát.

Amikor leülsz enni, hogy eszel? Kapkodva, alig rágva, csak nyelve? Gyorsan elfogy, amit kimertél, s már lépnél a következő adagért? Továbbra is álló nap ücsörögnél a tévé előtt, vagy kattintgatnál az egérrel?

Vagy lassabban eszel, mint korábban? Megrágod az ételt, élvezed az ízeket, s nem arra törekedsz, hogy minél többet tömhess magadba? Sőt, képes vagy otthagyni a tányérban a kiszedett adagot, mert érzed, hogy elég volt? Hirtelen mozoghatnékod támad, sétálnál, úsznál, bicikliznél?

Ha az utóbbi, akkor ideje bíznod abban, amit a tested akar közölni veled: megtanulta és megfogadta, amit tanítani akartál neki. Dicsérd meg, ajándékozd meg még több hittel, bizalommal, s élvezd a szeretetét!

2016. április 17., vasárnap

Hatodik lépés - bátorság

A mai bejegyzésem címe eredetileg 'félelem' lett volna, de abban a pillanatban, hogy hangosan is kimondtam, rájöttem, ostobaság lenne. Tudjátok, a szavaknak ereje van, olyan ereje, amit a legtöbb ember nem vesz komolyan, nem is ért.

Nem mondom, hogy én igen, de azt tudom, hogy nagy különbség van két mondat között már csak abban is, milyen hangsúllyal mondjuk, nemhogy, ha meg is válogatjuk, hogyan és mit mondunk. Erről már beszéltem "érintőlegesen" akkor is, mikor azzal foglalkoztam, hogyan bánunk önmagunkkal, a testünkkel. Nem mindegy, mit és hogyan mondunk, vagy akár csak gondolunk önmagunkról. Vagy másokról. Vagy bármiről.

A szavaknak, sőt, a gondolatoknak is ereje van, hisz a szavaink ezek tökéletlen másolatai. "Amit eszel, az vagy!" Ugye ismerős? Én meg azt mondom (nem én először, már Máté apostol is hasonlóan fogalmazott az evangéliumának 12. fejezetében), hogy amit gondolsz, az vagy.

Miért kezdtem ezzel a kitérővel?

Azért, mert egy olyan érzésről, élményről szeretnék beszélni, amit a legtöbb ember negatívumként, félelemmel kezel, úgy beszél, s legfőképp úgy is gondolkodik róla. Ha pedig a sorstársam vagy, főleg így érzel.

Leírom, mert nevet kell adni annak, amiről beszélünk.

Éhség.

Igaz, amit fent írtam? A legtöbb ember félelemmel tekint rá. Joggal, hiszen ellentéte annak, amit szeretetként szoktunk megélni. Akit szeretünk, arról gondoskodunk, ellátjuk a szükséges étellel. Ezt diktálja az ösztönünk, legyen szó önmagunkról, vagy az utódainkról.

Jól is van ez így. Az éhség nem kifejezetten szerethető érzés, pláne nem vágyik rá az ember.

De állj most meg egy pillanatra. Elvileg ülsz, de ha nem, tedd meg...

Gondolkodj el egy kicsit: mikor voltál utoljára éhes?

Nem, nem arról beszélek, mikor elfog a "jó lenne valamit enni", aztán kinyitod a hűtőt és nézegeted, mi van benne. Aztán vagy kiveszel valamit, vagy csak visszacsukod... Nem arról beszélek, amikor az "úgy ennék egy..." mondatot fogalmazod. Nem arról beszélek, amikor ránézel az órára és rájössz, hogy már 2-3-4 órája semmit nem rágtál, s hirtelen elfog a vágy egy finom falat után. Nem arról beszélek, amikor tudod, hogy a tűzhelyen, a hűtőben, a szekrényben ott áll egy kedvenced és körülötte jár az agyad. Nem ezekről beszélek.

Mikor voltál utoljára éhes?

Amikor üres volt, korgott a gyomrod. Amikor szédültél. Amikor fájt  már a fejed és ideges voltál. Amikor remegtél, s kiélesedett a világ, minden apró mozdulatra odapillantottál, s a szemed folyamatosan járt, "zsákmány" után kutatva.

Mikor voltál utoljára éhes?

Hogy mit akarok ezzel?

Ugye emlékszel még arra, mit írtam korábban? Hogy változni és változtatni akartam, hogy én akartam irányítani és le akartam vetni koloncokat magamról. Nem csak fizikailag, lelkileg, szellemileg is. Ez egy út, mondták nekem sokan, s el is ismertem, hogy igazuk van. Több lépéssel előrébb járok, mint amit ide leírok, de nem azért, mert lusta vagyok, hanem mert biztos akarok lenni, hogy amit leírok, az ott és úgy van, rendben van.

Változtatni akartam magamon, magamban, hogy rövidre fogjam. Olvastad, tudod, lépjük végre tovább.

Ennek az utazásnak az is része, amikor figyelem a reakcióimat egy-egy élethelyzetben. S ha nem tetszett, változtatni igyekszem rajta.

Előre bocsátom, hogy nem olvastam már jó ideje semmiféle életmódváltással foglalkozó könyvet, s amiket olvastam is, nagyrészt a sarokba dobtam, mert nettó hülyeségek voltak. Számomra. Másnak talán az volt AZ ÚT, de belőlem csak viszolygást váltottak ki. Vagy értetlenséget.

Értsd, teljesen elfogadom, ha most bezárod az oldalt. Mondhatom?

Három... Kettő... Egy...

Az éhség jó!

Igen, az éhség jó! Az egyik legjobb barát.

Még itt vagy?

Nem, nem ment el az eszem, bár, joggal hiheted ezt is. Sebaj, ettől én még szeretlek és tisztellek téged!

Szóval, az éhség egyáltalán nem rossz. Persze, maga az érzés kellemetlen, egy magunkfajta "modern" ember számára egyenesen üldözendő. De, ha képes vagy elfogadni, hogy létezik, hogy időnként találkozol vele, s nem akar rosszat, meglátod a jó oldalát is.

Az éhség teljesen természetes válasz arra, hogy valami nincs rendben, s ideje változtatni ezen. Figyelmeztet, hogy ideje enned, hogy ideje gondoskodnod a szükségleteidről. Nem az igényeidről! A kettő nem ugyanaz! Nagyon nem.

Szükséglet az az étel, ami fenntartja az életed, igény meg az, amit akkor eszel, mikor már, vagy még nem vagy éhes. Nem, a második tányér már nem szükséglet. Ahogy a harmadik palacsinta se (lehet, a második se), ahogy a csokika és a chips se. Meg a cukrászdalátogatás se. Sőt, mondjak rosszabbat? A kóla se.

Az éhség jó barát. Barátja a tested szükségleteinek, egy vészjelzés, figyelmeztetés, segítség, támogatás. Hogy lehetne rossz, félelmetes az, aki a jobbját nyújtja, hogy kihúzzon a gödörből?

Ugye, hogy nem ment el az eszem?

Tudod, mit csinálok mostanában éhség barátommal karöltve?

Egymásra támaszkodunk. Kart karba téve vezetjük egymást a hétköznapokban. Kedves vendégként várom, s mikor megérkezik, örömmel üdvözlöm, átölelem, magamhoz szorítom. Bevezetem az otthonomba, s élvezem a társaságát, mert tudom, a lehető legjobb szándékkal érkezett: az életemet akarja megmenteni.

Nem az éhenhalástól, épp ellenkezőleg, attól, hogy túl sokat egyek. A szükségleteimen felül.

S most értünk el oda, miért az a cím, ami. Mert bátorság kell ahhoz, hogy túllépjünk a belénk ivódott, ősi félelmen, s meglássuk a "sötétben" azt, ami jó. Bátorság kell ahhoz is, hogy beengedjük az éhséget az életünkbe, engedjük dolgozni, engedjük, hogy kiépítse azokat a kis hidakat, amik átsegítik az ember elméjét, érzéseit a nehézségeken. Bátorság kell, hogy szembe tudjunk nézni önmagunk tökéletlenségével.

Ez persze nem azt jelenti, hogy nálunk nem fogy el egy tepsi almás pite, vagy vörösboros sertéspöri nokedlivel. Egyáltalán nem ezt jelenti. Még azt sem, hogy nem élvezem az ételeket, vagy nem eszem időnként többet, mint amit a szükségleteim kívánnak. Főleg jó társaságban. Istenem, hát ki ne szeretne őt szerető emberekkel egy asztalnál ülve elfogyasztani egy jó ebédet, akár az övet is kioldva? Az vesse az első követ, aki nem! Az én szemem, az én agyam, az én szokásaim is emberből vannak. Nem vagyok aszkéta.

Csak egy ember, akinek eggyel kevesebb félelemmel kell megküzdenie az életében.

2016. április 12., kedd

Ötödik lépés - bocsánat

Néhányan azt mondták nekem az elmúlt napokban, hogy elindultam egy úton, egy olyan úton, mely önmagam megismeréséhez vezet. Úgy érzem, igazuk is van, meg nem is. Furcsa, igaz? Végül is, ha megnézem a mostani helyzetemet, amit leírtam, másról sincs szó, mint a testemről, az elmémről és a szívemről. Mégis, úgy látom, úgy érzem, több ez önismereti utazásnál.

Nem ezért kezdtem neki, s nem ezért vetem virtuális papírra sem. Egyszerűen kényszert érzek arra, hogy írjak. De az alapvetés sem ez volt. Változni akartam. Változtatni akartam. Uralmat akartam. A testem felett, az érzéseim felett, a gondolataim felett. Kitörni és irányítani. Letörni felesleges ágakat, letenni káros szokásokat, megszabadulni koloncoktól.

Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz. Persze, szinte már mantraként írom, hogy nehéz ez, nehéz az, nehéz amaz... de ha lépést tartasz velem, vagy belegondolsz, átérzel valamit ebből az egészből, te is tudod, változni mindig nehéz. Ráadásul fájdalmas, kínokkal teli.

Nem, nem azért, mert az ember nem akarja ezt az egészet. Azért, mert közben szembesül azzal, hogy mi mindennel nem számolt előtte, mi minden van másként, mint hitte, remélte, s mi mindennel kell szembenéznie, amire egyáltalán, semmiféle iskola, vagy jó tanács, senki és semmi nem készíthette fel.

Lemondani dolgokról, amit szeretek. Megváltoztatni szokásokat, amik évtizedek óta a társaim. Másként gondolni, másként érzeni, másként cselekedni, másként tekinteni a világra, más ember lenni, mint akit eddig láttam a tükörben. Nem, nem külsőleg, bár látszik, sokkal inkább belsőleg, s viselkedésben.

Fájdalmas, mint minden változás. Mint egy orvosi beavatkozás, aminek meg kell lennie, hogy gyógyulásnak indulhasson a seb. Fogorvosi rendelő megvan?

De nem panaszként mondom. Egyszerűen leírom, mert le kell írnom.

A korábbi énem már feladta volna. Utálná az egészet, gyűlölné, hiszen gyűlöl minden változást, mindent, ami nem kiszámítható, ami nem 2+2. Elemző típus vagyok, olyan ember, aki szereti tudni, mi után mi következik, hogy kalkuláljon, tervezzen, s ha ez borul, ráadásul nem lehet hamar rendbe rakni, rosszul érzi magát, menekülésbe kezd. Nem gyávaságból, hanem az ismeretlennel való számítás lehetetlensége miatt. Számomra ezt nehéz elviselni tudati és érzelmi szinten. 

Egyébként az érzések is ide tartoznak. Mások érzései. Ha valaki sír, nem az együttérzés a bennem fellobbanó reakció, hanem, hogy megértsem, miért sír. S ha nem tudom logikailag levezetni, nem tudok mit kezdeni a helyzettel.

Azt mondod, kissé autista vagyok? Lehet. Állítólag minden férfi az, valamennyire. Nem tudom.

De vissza az eredeti témához: miközben azt szeretném, hogy másként lássak, érezzek, gondolkozzak, akarva, akaratlanul sebeket okozok magamnak, melyeket szintén fel kell dolgoznom. S ha ezt más embertől érkező negatív hatások is erősítik, még inkább elveszettnek érzi magát az ember.

Kell ez nekem?

Jogos kérdés.

Mikor eljutottam ide, egy dologhoz tudtam visszanyúlni, egyetlen dologhoz, ami ennek az egésznek az alapja: a szeretethez.

Ha szülő vagy, tudod, milyen kegyetlen érzés, ha beteg a gyerek, s neked borogatnod kell, gyógyszert kell beadnod neki, vagy injekcióra kell vinned az orvoshoz. Tehetetlen vagy, netán még bűntudatod is van, hogy fájdalmat okozol neki, s azt kívánod, bárcsak inkább te lennél beteg.

A szeretet indít erre, az az elemi érzés, ami akkor fog el igazán elsöpörhetetlenül (férfiként), mikor először a kezedbe foghatod a gyermekedet. Engem legalább is akkor töltött el először. S azóta is...

A szeretet visz mindig tovább, a szeret ad erőt, a szeretet képes elviselhetővé tenni a tudatot: most éppen fájdalmat okozol. Ez ad felmentést, ez válik a bűnök bocsánatává.

Csak ide tudtam én is visszanyúlni, így tudtam bocsánatot nyerni önmagamtól. Furcsán hangzik, ugye? De, végül is, ez az egész az, nem?

S ha mást nem is értem el ezzel, azt mindenképpen, hogy könnyebben veszem mások ostobaságait. Nem könnyen, de könnyebben. Hiszen a legnehezebben már túl vagyok: képes vagyok megbocsátani magamnak.

Igen, akár azt is, hogy ha az úton, aminek a lépéseit nap nap után keresem, eltévedek. Akár véletlenül, akár szándékosan, de időnként rossz irányba fordulok, vagy visszatérek az ösvény elejére. Jobb ezt szerető megbocsátással kezelni, semmint haraggal, bűntudattal, önostorozással. Ezek rossz tanácsadók. Pont azért, mert könnyen jönnek. Túl könnyen. Kéretlenül.

2016. április 9., szombat

Negyedik lépés - őszinteség

A türelemről szóló bejegyzésemben, az utolsó mondatokban említettem, hogy ha sikerült felismerni és tudatosítani, hogy esetleg türelmetlen voltál önmagadhoz, egy fontos lépést mégis megtettél.

Ez az őszinteség.

Említettem azt is, hogy az ember képes kitartani egy rossz döntése mellett, csak azért, mert nem akar szembenézni a következményekkel, nem akarja beismerni, hogy tévedett, rossz utat választott.

Hazudik önmagának.

Hogy ez miért baj? Nos, ugye te szereted, ha hazudnak neked? Ráadásul tudod, hogy hazudnak neked? Ugye, hogy nem?! Te sem, én sem. Senki sem. A hazugság rombol. Romba dönti a hitet, a bizalmat, a lelkesedést, a szeretetet.

Gondold csak végig, mikor hazudtál magadnak utoljára! Tegnap este? Ma reggel? Mikor az utolsó szelet süteményt megfogtad, s eltüntetted a pocakban, mondván, "ennyi úgysem árt", "ez még belefér"? Vagy mikor ebéd, vacsora után kilopakodtál a konyhába, valamilyen indokkal, csak hogy a tűzhelyen hűlő ételből egy kanálkával "megkóstolhass", de úgy, hogy észre ne vegyék? Vagy mikor a közértben bedobtad a csokit a kosárba, s betoltad hazafelé menet, nehogy a párod, gyerekeid, szomszédok, akárki rajtakapjon a nasin? Vagy amikor azt kérdezték, hány kiló vagy, azt válaszoltad, nem tudod, nem is érdekel, meg mérleged sincs? Vagy kevesebbet mondasz, mint amit a mérleg mutat? Vagy amikor azzal nyugtattad magad, hogy azért nehéz felmenni gyalogosan a dombtetőre, emeletre, mert fáradt vagy és különben is öregszel? Vagy a vacsorát kinevezted uzsonnának, hogy a pótvacsorád lehessen az "igazi"? Vagy a szűk ruhát ráfogtad a mosásra? Vagy mikor afelől érdeklődik az orvosod, mit eszel, "elfeledkezel" egy-két dologról? Vagy mikor azt mondod, ha mások bántanak, hogy nem érdekel, megszoktad már?

Soroljam tovább? Ugye, nem kell, legalább az egyikben magadra ismertél... S tudtad, most is jól tudod, amit magadnak és másnak mondtál, mondasz, nem több, mint hazugság. 

Hogy honnan veszem mindezt? A fentiek mind-mind az én hazugságaim is, testvér...

HAZUDUNK, mindenkinek, s magunkat legfőképp!

Igen, az, hogy ezt feladjuk, szintén nagyon nehéz. Az ember nem szeret szembesülni azzal, kicsoda, micsoda, s hogy amit tesz, nem felel meg annak a képnek, amit látni szeretne magáról. Senki sem szeret szembenézni a saját hibáival, bűneivel, legyenek azok bármekkorák is. Másét persze előszeretettel cincáljuk, citáljuk, olvassuk, de a sajátunk szent és sérthetetlen.

Pedig, mi sem vagyunk mások, ugyanolyan tökéletlenek és esendőek vagyunk, mint bárki ezen a piciny bolygón. Ha ez igazán tudatosul bennünk, s nem csak akkor, mikor mentegetni kell magunkat, képesek leszünk őszintén szembenézni mindazzal, amivé lettünk életünk során.

Akkor meglátod, hogy igen is számít az az utolsó süti, hogy a zugevés sem visz előrébb az életúton, hogy a súlyod nem te vagy, így ha hirdetni nem is kell, de szégyellni sem, hogy az "úszógumid", "koffered" miatt vagy fáradt és öregebb, mint kéne, hogy a nasik, plusz étkezések és elhallgatott falatok miatt szűkebb a ruhád, hogy az orvos segíteni akar, nem cseszegetni, s hogy igen is iszonyatosan, brutálisan fáj, amikor valaki a súlyod miatt csúfol, lenéz, undorodik tőled (hiába vigasztalod magad azzal, hogy ezzel önmagáról állított ki bizonyítványt, a megvetése akkor is ott ég benned)...

Szembe kell ezekkel is nézni, ahogy szembe kellett nézni a rossz emlékekkel, érzésekkel, gondolatokkal. Légy őszinte magadhoz, légy őszinte mindhalálig! Egy egyenes embert sokkal, sokkal, sokkal könnyebb szeretni, még akkor is, ha időnként a pokolba kívánnánk a "kegyetlensége" miatt. :)

2016. április 7., csütörtök

Harmadik lépés - türelem

Jól van, szeretem magam, meg rendet is raktam, legalább is igyekszem, de mikor fogok végre fogyni? Ugye, ez jár a fejedben? Meg hogy elég a humbug lelkizésből, meg a szócséplésből!

Van egy rossz hírem: nem tudom, mikor fogsz fogyni. Ha egyáltalán fogyni fogsz... Nem az a cél, hogy leadj 10-20-30 kilót. Illetve, lehet ez a cél, csak épp a gondot nem oldod meg. Mert a gond nem a súlyod, hanem a gondolkodásod és az érzéseid. Önmagaddal és a világgal szemben -  a sorrend nem véletlen!

Kimondom, bár te is tudod: tartós eredményhez türelem kell.

Igen, türelem!

Vegyük a szeretet, például. Hamar megszeretni valakit, valamit, nem több, mint fellángolás, kívánás. Lehet belőle tartós érzelem, de sokszor csalódás, kiábrándulás a vége. Akkor is, ha egyébként kitartóak vagyunk. Mert, akárhogy is fáj, az ember képes kitartani egy rossz döntés mellett, csak mert nem akar szembenézni önmagával és a következményekkel. (De erről majd máskor.)

Aztán említhetnénk a gyors takarítást, rendrakást. Tudod, bedobálok mindent a szekrénybe, s csak ott mosok fel, ahol a "papok táncolnak"... Kényelmes? Igen, nagyon, hiszen LÁTSZÓLAG rend és tisztaság van. Látszólag az van, aztán ha kinyitod a szekrényajtót, állj félre az útból. Látszólag az van, de ha benézel a sarokba, láthatod, hogy porcicák verekednek a legsötétebb zugokért.

Gyorsan akarsz változást? Van egy jó és rossz hírem! Melyiket mondjam?

Kezdjük a jóval, hátha segít: nem vagy egyedül! Mindenki gyorsan akar mindent. Nem csoda, ezt kódolják belénk már születésünktől fogva. Már akkor leírják, hogy percre pontosan mikor születtél, hány kiló voltál és hány centi. Ettől a pillanattól kezdve számok halmaza vagy: nőjél, hízzál, ügyesedjél, kússz-mássz, légy szobatiszta, állj fel, járj, beszélj... stb. Később pedig beraknak egy mókuskerékbe, elnevezik életnek és az orrod elé akasztanak egy órát, ami beszabályozza minden pillanatodat. Gyorsan sokat kényelmesen, ez korunk mottója.

Ha ez a jó hír, mi a rossz?

Az, hogy bármennyire is akarod, nem tudod becsapni sem a lelked, sem a tested. Rövid ideig igen, de az is csak látszat. Isten (vagy az evolúció, ha abban hiszel), nem így rakott össze minket. 

Nem tudsz gyorsan változni, vagy ha valamiképp mégis sikerülne, nem lesz tartós. Illetve de, egy-két dolog tartós lesz: a sérülések, amiket közben összeszedsz. Legyenek lelkiek, vagy testiek. Hosszú-hosszú ideig kísérni fognak.

Gondolkodtál már azon, miért írom le mindezt? Ha nem, elárulom: rengeteg sebet, sérülést hordozok magamon, s remélem, hogy amit most teszek, a gyógyulásomat szolgálja. 

Emlékszel még, mit írtam az első lépésről szóló bejegyzésemben? Ha nem is szó szerint idézem, de azt, hogy egy kövér ember sem szeret kövér lenni. Ne lepődj meg, de én sem! 

Kicsi korom óta küzdök a súlyommal, így nőttem fel, így voltam tinédzser, így kerestem párt fiatalként, így élem a napjaimat most is. Bizony, én sem vagyok különb a Deákné vásznánál. 

Jártam konditerembe hónapokon át. Pikk-pakk ledobtam 15 kilót, miközben a fizikai teljesítőképességem megháromszorozódott. Élveztem, hogyne élveztem volna. Aztán a szervezetem benyújtotta a számlát: ízületi gondok, gerincfájdalom, izomproblémák. A szervezetünk MINDIG benyújtja a számlát, nincs menekvés, nincs bocsánat, efelől ne legyenek kétségeid! Mikor abbahagytam az edzést, szépen feljött 20 kiló. Mert türelmetlen és meggondolatlan voltam.

Éveken át gyötrődtem, ostoroztam magam, amiért képtelen voltam lemondani a jó falatokról, s leadni pár kilót, hogy végre észrevegyenek a lányok. A "Legyünk barátok!" megvan neked is? Dobj egy ötöst tesó!

Viszont most már tudom, hogy valójában soha nem a súlyommal küzdöttem, hanem az emlékeimmel, a gondolataimmal és az érzéseimmel. S hogy ne legyen elég, mindezt türelmetlenséggel tetéztem.

Szereted magad? Rendet raktál magadban és magad körül? Máris várod a leadott kilókban kifejezhető eredményét? Ha így van, kezd elölről az egészet, mert valahol kisiklott az igyekezet!

De, hogy egy kis erőt is adjak e mellé a nehéz útravaló mellé, ha igaznak érzed magadra a fenti sorokat, hatalmas lépést tettél előre. Erről legközelebb... ;)

2016. április 3., vasárnap

Második lépés - rend

Ott tartottam, hogy szeretned KELL magad, enélkül nem fog menni. Enélkül semmi sem fog menni. Iszonyatosan nehéz átállítani önmagunkban azt a pici kapcsolót, amitől az önutálat önszeretetre vált. Nem egyik napról a másikra történik, nem buddhista megvilágosodás, nem dicsmenet. Lelomboztalak? Elhiszem.

Tudod, miért olyan nehéz ez?

Mert a világ, amiben élünk, csak a tökéletest fogadja el, s erre csak és kizárólag egyetlen sablon létezik. Aki ebből kilóg, az minimum hibás, de inkább selejtes. Tudom, te is úgy mész be a legtöbb üzletbe ruhát venni, hogy görcsben áll a gyomrod, de legalább is kellemetlenül érzed magad. Nem vagyunk konfekcióméret, igaz?!

Szóval, a sablon. Mindenhol ezt kapod. Az újságokban, a plakátokon, a filmekben, a reklámokban, a strandon, az utcán... mindenhol. S te, ahogy mindenki más, elhiszed, hogy tényleg csak az a jó, amit látsz, amit mondanak. S hiába háborog a lelked, nem találsz támpontot. Mert az, hogy a családod, a párod, a gyereked szeret, nem elég. Hiszen önmagadat nem tudod, s ez égető hiányt hagy maga után.

Az a szemét sablon, ami beleég a tudatodba, beleég a lelkedbe, beleég a szemedbe. Nézed magad fürdés közben, látod, hogy nagy a hasad, vaskos a lábad. Látod magad fogmosás közben, s elszomorodsz, mert pufi az arcod, mert nagy a tokád. Nézed magad a tükörben, mikor egy régebbi ruhát próbálsz fel (már ha rád jön tavaly óta), s érzed, látod, hallod, ahogy elolvad minden önbecsülésed, amit nagy ritkán, s nagyon nehezen összekaparsz magadnak.

Méregeted magad, s látod, nem felelsz meg annak, amit elvársz magadtól. Próbálod ugyan viccel elütni, vagy haragosan visszaszólni önmagadnak és másoknak, de hiába, beleégett a retinádba a billog, ami ott virít a testeden: KÖVÉR!

Igen, az vagy, de ez, bármit is kommunikáljon feléd a világ, nem azt jelenti, hogy értéktelen, bűnös, gyenge, béna és selejtes vagy. Annyit jelent, hogy MOST ilyen vagy. Oka lehet rengeteg: betegség, lelki gondok, gyermekkori vagy kamaszkori rossz szokások, mozgáshiány... és még millió és egy. Neked kell kiderítened, mi ez. Senki másnak.

A tested egy házikó, amiben a gondolataid, érzéseid, emlékeid vannak és minden más is, amitől te te leszel. Egy házikó, amibe, ha MOST belépsz, megláthatod, hogy MOST ki vagy. Ebben a pillanatban, órában, napon.

Ha nem barlangban élsz, te is jól tudod, ahhoz, hogy egy ház, egy lakás élhető legyen, folyamatosan karban kell tartani. Kívül és belül egyaránt. Hiszen, hiába szép kívülről, ha bent rendetlenség és pusztulás várja a vendéget. Ugyanígy, lehet bármilyen szép és kellemes belülről egy kuckó, ha a vendég be sem lép, mert a ház vakolata, fala rossz állapotban van. Neked viszont, akármennyire is szeretnél esetleg mást, itt kell élned. Nem vendég vagy, hanem gazda.

Időről időre rendet KELL rakj odabent, s figyelned kell arra, mi van idekint. Egyik sincs a másik nélkül, hiszen előbb-utóbb kényelmetlenné, végül lakhatatlanná válik a házikód. Rendet KELL rakj, különben nem fogod jól érzeni magad, hiába vágyakozol erre.

Kicsit hülyén hangzik, igaz? Olyan fura. Nézd el nekem a buta hasonlatot a házikóval! 

A lényeg az, hogy helyre KELL raknod magadban az emlékeidet, vágyaidat, álmaidat. Tisztába kell jönnöd önmagaddal. Nem beszélek egyensúlyról, hiszen épp azon vagyunk, hogy az megvalósulhasson. Inkább úgy képzeld el, mint amikor kiszanálsz több-kevesebb feleslegessé vált holmit, hogy a maradékot rendbe tehesd, s helyet csinálj az új szerzeményeknek.

Meg kell találd azt az egy-két-három olyan pontot, ami miatt a kaja központi szerepet kapott az életedben. Lehet ez bármi, ahogy fent is említettem. Ezt neked kell megtalálni. Biztosan rossz emlék kötődik hozzá, emiatt meglehet, hogy nehéz lesz, nagyon, nagyon nehéz. Ki kell húznod ANNAK a szekrénynek AZT a fiókját, ahová ezt, ezeket elrejtetted. 

Nekem ez egy költözés volt, körülbelül négy évesen, mikor a szüleimmel eljöttünk nagyapám házából egy panellakásba. Előtte nem sokkal született meg a húgom, szóval testvérféltékenység is benne lehet (van) vastagon. Legalább is erre, ezekre tudtam visszavezetni, hogy miért változott meg az addig kiegyensúlyozott táplálkozásom.

Mikor erre rájöttem, szembe tudtam nézni ezzel, s képessé váltam elfogadni (ehhez azért nem egyszer, nem kétszer vissza kellett mennem ehhez a fiókhoz), majd a helyére tenni, könnyebbé vált minden. Rendet kellett tennem önmagamban, s ez nem ment egyik napról a másikra.

Sőt, a mai napig nem végeztem vele (ugyan, ki mondhatja el magáról bármikor is az életben, hogy a hely, ahol lakik, maximálisan tiszta, rendezett, nincs rajta mit csinálni), de azzal, hogy egyre többet és többet foglalkozom ezzel (a gyomrom megtömése helyett), egyre könnyebbé és könnyebbé válik.

S hogy mi legyen a sablonnal, ami megkeseríti az életedet? Fogd meg és hajítsd el olyan messzire, amilyen messze csak tudod! Nehéz, persze hogy nehéz, de ha jobban megnézed, egy kolonc csupán, egy holtsúly, ami visszahúz, ami útban van, hogy átrendezhesd, hogy rendbe rakhasd a kuckódat. S afelől se legyenek illúzióid, hogy ezt elég lesz egyszer megtenned! Újra és újra vissza akar majd kúszni, tévéből, könyvből, reklámokból, újságokból, szomszédasszonytól, kollégáktól, vadidegenektől... Újra és újra be akarják majd szuszakolni az ajtódon, odaállítani melléd és méregetni, mutogatni a "nem megfelelő" testrészeidet.

De minél többször hajítod ki, annál könnyebb lesz legközelebb, s egyre több időd, energiád marad arra, ami igazán fontos: önmagadra. Elfogadni és szeretni önmagadat.

2016. április 2., szombat

Első lépés - én

Jó ideje fogalmazom magamban azt, amit most le akarok írni. Még mindig nincs kész, sőt, egyre kevéssé egységes és érthető. Piszkos nehéz egy érzést szavakba önteni. Főleg úgy, hogy eddig még nem találkoztam azzal, amit érzek.

Kezdjük azzal, hogy igen, vannak pszichés, idegi gondjaim (válogass a kifejezések között bátran, nem fogok szakszavakkal dobálózni, konyhanyelv, oszd be magadnak). Van depresszióm, van szorongásom, van pánikom, van kényszeres mozgásom, meg van egy adag egyéb másom is.

Például túlsúlyom.

Mert igazából erről akarok beszélni. Tudom, erről ritkán szoktak az emberek, s akkor is csak két módon. Vagy sóhajtoznak, hogy jön a nyár, le kéne fogyni, vagy azon szörnyülködnek, hogy a szomszéd/barát(nő)/munkatárs/vadidegen ember mennyire kövér, mennyit hízott. Mintha ugyan ez határozná meg azt a személyt. Általában a családtagjaink legbelső énjéről sem tudunk mindent, nemhogy mások problémájáról, helyzetéről. De ilyenek vagyunk, szeretjük megmondani a tutit, rágcsálni a hibákat, felnagyítani a gondokat és ütni másokat...

De elkalandoztam picit. Szóval, a testsúly, a túlsúly, a husi, a dundi, a zsír... Én is küzdök vele, nap mint nap. Meg azzal, amit ez okoz. Az még hagyján, hogy a legtöbb ruhaboltban az eladók fenntartanak egy külön arcot, maszkot a molett vásárlóknak (voltam jó pár üzletben, tudom, miről beszélek). Meglehet, nem szándékos, de létezik. Szóval, ez még csak hagyján, de a zavartság, szégyenérzet és az ebből táplálkozó bánat, értéktelenség, önbizalomhiány illetve önutálat igazán pusztító.

Kevés ember képes megrázni magát, s azt mondani, elég volt. Egyszerűbb egy újabb tányér kajával, egy újabb sütivel vigasztalódni, mint elmenni sportolni, vagy kizökkenni a jól bevált, ám valójában káros szokásból. A kövérség, ahogy én látom, mindig addiktív háttérrel társul. Kajafüggőség, kajaboldogság, kajamámor, kajavigasz.

Az evés, ilyenkor, nem más, mint pótcselekvés, egyfajta önkielégítés. A hiány, az űr betöltésére szolgál, de csak pillanatnyi, múló, talmi, emiatt, valójában, nem segít. Ellenkezőleg, ront a helyzeten.

Ahogy az az ember is, aki a szemét forgatja, fintorog, gúnyolódik, vagy "segítőnek szánt" beszólásokkal próbálja eltüntetni a túlsúlyt. Persze eredménytelen az "erőlködése", mert ahelyett, hogy tettekre sarkallna, csak bűntudatot, rossz érzés generál, amiből hová menekül a célpont? Igen, eltaláltad, kajába...

Tényleg segíteni akarsz annak, aki a súlyával küzd? S itt most ne azokra gondolj, akiknek "jó ez így", hanem akik tenni akarnak ellene, csak nem éreznek magukban elég erőt, kitartást, önbizalmat... Szóval, tényleg segíteni akarsz? Igen? Akkor dicsérd, szeresd őket! Ne vigasztald, ne mentegesd, ne akar helyettük megtenni dolgokat, de támogasd, segítsd fel, biztasd!

Nem, nem első sorban arra, hogy emelje meg a fenekét, ne tévézzen, ne számítógépezzen, hanem abban segítsd, hogy másként tudjon gondolkodni, másként tudjon érzeni, legfőképp önmagával szemben.

A legtöbb kövér ember nem szeret kövér lenni. Sőt, utálják önmagukat, undorodnak önmaguktól, s ezzel persze csak újabb bajt hoznak a nyakukba, hiszen valamilyen megnyugvásra mindenkinek szüksége van. Kaja, igen, a kaja...

A drog, amitől igen nehéz megszabadulni, hiszen nem olyan, mint a cigaretta, az alkohol, vagy a kábítószer, amikre nincs szüksége a szervezetnek a normális működéshez. Az étel viszont maga az élet.

Az első lépésnek nem annak kellene lennie, hogy a sorstársam elkezd kevesebbet enni, úgymond, fogyókúrázni, s kitűz maga elé egy célt, hány kilótól szeretne megszabadulni, s ezt mennyi idő alatt szeretné elérni. Ez rövid távon működhet, de ugye te is hallottál a jojó effektusról?

Az első lépésnek nem annak kéne lennie, hogy elzavarja az ember önmagát futni, úszni, kerékpározni, konditerembe, sportolni. Ez is fontos lépés, de még mindig nem az első.

Ezek azért nem működnek hosszabb távon, mert a túlsúlyos ember ezeket általában szintén büntetésként fogja fel. Diétáznia KELL, le KELL mondania dolgokról, mozognia KELL, mert korábban nem tette... Szégyenérzet, újabb bűntudat, önvád, önmarcangolás. Egy ideig lehetnek hajtóerők, de hosszú távon nem működik. Jojó effektus megvan? OK, látom kezded kapiskálni!

Akkor mi legyen az első lépés, ha nem az, hogy sport, meg kevesebb kaja? A válasz egyszerű, mégis oly bonyolult: ülj le és gondolkodj! Mi az igazi baj, miért érzel kényszert az evésre, miért ezzel töltöd az idődet, miért ezt helyezed előtérbe? Rá fogsz jönni, hogy hiányzik valami, amit pótolni igyekszel, de nem megy.

Egy dolog biztosan hiányzik minden túlsúlyos ember életéből: önmagam szeretete. Nem, az nem szeretet, hogy befalom, amit megkívánok! Az pótcselekvés. Amit igazán hiányolsz, az a szeretet. S nem másé, bár az is iszonyatos fájdalommal tudja marcangolni a lelkünket, hanem a saját magad iránt érzett szeretet.

Mondd, mikor néztél utoljára a tükörbe? S ha belenéztél, mit láttál? Mit éreztél az iránt az ember iránt, aki láttál? Haragot? Undort? Fájdalmat? Szégyent? Egy dolgot biztosan nem: szeretetet.

Szeretned kell önmagad. Igen, jól olvastad: KELL! Ha változtatni akarsz a külsődön, előbb változtatni KELL a belsődön. Vastag a combod? Lóg a hasad? Rezeg a tokád? Igen, ezek mind-mind ott vannak. Szeretnéd, ha másként lenne? Igen? Akkor működj együtt velük, segíts nekik, hogy segíthessenek neked! Ez egy csapatmunka, s abban a csapatban, ahol a tagok utálják egymást, nem lesz eredmény! Ott csak káosz és hibák garmadája, majd szétesés következik.

Nézd meg a hasad, combod, karod, ujjaid, vádlid, arcot, nyakad, nézd végig a tested! Ő a csapattársad, együtt érhettek csak el valamit, szükségetek van egymásra. Eddig is együtt éltetek, s tedd csak a szívedre a kezed, belátod: becsülettel, erejének megfelelően szolgált téged. Tényleg megvetést, haragot, undort, bánatot érdemel a munkájáért? Nem lenne jobb a hála, az elfogadás, a szeretet?

Az első lépés ez: fogadd el azt, aki most vagy, hogy olyan lehess, amilyen lenni szeretnél. Nem könnyű, sőt, EZ A LEGNEHEZEBB! De ha ez megvan, a sport, a kevesebb kaja, s az ezekhez szükséges erő is megérkezik. Egymásból merítetek.

Ne lefogyni akarj, ne mozogni akarj, hanem szeretni, önmagadat. Becsülni, tisztelni, örülni önmagadnak. Ez szárnyakat fog adni. Ne beszélj önmagadról, a csapattársaidról megvetően, ne gondolj minden falat ételt bűnnek, amiért később bűnhődnöd kell. Légy kedves önmagadhoz, de ne majomszeretettel, hanem okosan, megfontoltan. Azt add a csapatnak, amire szükségük van, ne azt, amit épp megkívánnak.

Persze, lesz, hogy visszaesel, lesz, hogy megint rengeteget eszel, több süti, több ebéd csúszik le, mint szeretnéd, vagy nem lesz erőd futni, úszni, bicajozni. Semmi baj, nem vagy gép, nem vagy hibátlan, nem vagy "profi". Az út elején jársz. Ha nem a mérlegnek, ha nem a szomszédnak, ha nem a párodnak, vagy a strandnak akarsz változni, hanem önmagadnak, sikerülni fog.

Ne akarj rohanni, egyelőre még csak felültél a padlóról, amin eddig feküdtél! Ne érezz bánatot, mert nem sikerül egy hónap alatt leadni 10 kilót, ne érezz lelkiismeret-furdalást, kétségbeesést mert vissza-visszatottyansz! Ez természetes. Egyre kevesebbszer fog előfordulni...

Sikerülni fog, tudom! ;)