Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz! (Márai Sándor)

2016. február 29., hétfő

Az asszony helye

Először is, hadd kezdjem azzal, hogy Beni volt iskolában. Nem azért nem vettünk részt a szülői tiltakozásban, mert nem látom, hogy vannak hibák az oktátásban, hanem mert épp elég napot kell amúgy is igazolnunk a gyereknek. Három nap nem sok egy tanévre.

A mai napom, egyébként, elég kétoldalúra sikerült. Egyrészt mostam, teregettem, porszívóztam, gyerekeket rendeztem, mosogattam ugyan, másrészt viszont hasogatott és zsibbadt a derekam. Igen, zsibbadt. Fura érzés, de létező. Meg a fejfájásom is vissza-vissza harapott.

Késő délután fent volt Csabi barátom, beszélgettünk, filmrészleteket néztünk, nosztalgiáztunk. Ezt nagyon élveztem. :)

Később megvacsoráztunk (Krisztám nagyon finom rántott karfiolt és tokányt készített), majd mikor leraktuk a srácokat (mese után) aludni, megkérdeztem tőle:
- El tudnál képzelni engem a volánnál, hogy vezetek?
- Igen, nagyon jól vezetnél! Miért kérded, félsz?
- Magától a vezetéstől, egyelőre, nem. Majd fogok attól is, ha úgy döntünk, belevágok a jogosítványba. Nekem a KRESZ-től szorul össze a gyomrom.
- Azon gyorsan túl vagy. Mindig csak azt a részt kell kifizetni, ahol tartasz, nem szabad egyszerre. Velem még a jogosítványt is kifizettették előre.
- Te keresed a pénzt, te vagy a családfenntartó! Ahogy mondod, úgy lesz. - válaszoltam mosolyogva.
Közben a mosógép adagolófiókját babráltam, ki kéne pucolni. Végre sikerült kiszabadítani, s a csap alá tartottam. Kriszta kivette a kezemből.
- Inkább pakold el a kaját a hűtőbe! Ezt majd én megcsinálom, rosszul áll a kezedben.
- Értem, az asszonynak a konyhában a helye... - sóhajtottam lemondóan.

2016. február 28., vasárnap

Mert büszkélkedni akarok

Beni <3


2016. február 27., szombat

Szombati szófosás

Szombat délelőtt van, rám tört az írhatnék. Igazából nem tudom még, hova lyukadok ki a mai bejegyzéssel, de valahol el kell kezdeni. Legyen ez itt és most. :)

Csütörtökön folytattam az óvóbácsi projektet. Fura ez a betegség Sebinél, ahogy közeledik a hétvége, s vele az új hét (hétfő), egyre "súlyosbodik". :D Sebaj, majd kikúráljuk pipamocsokkal... ha lenne itthon, de így marad a vitaminkúra, a gőzölés és az infralámpa. Mondom is neki, hogy kiscsibe. ;)

Ehhez hasonló az itthoni infralámpa is.

Délután elmentem a pszichomókusomhoz, elégedett volt az állapotommal, teszem hozzá, én is. A lelkemre kötötte, hogy a gyógyszert (igen, csak egy fajta, mert a doktorbácsi, hál'istennek, nem a mennyiségre, hanem a minőségre fókuszál) pontosan, időben vegyem be, 10 perc is számíthat. Nekem mondja, doki? Megkaptam az új receptet, ki is váltottam. Másfél hónap múlva kontroll.

Anyósom is meglátogatott minket délután, ő is orvoshoz jött (másik városban lakik a mama). Jaj, te... Nem miatta járok orvoshoz, egyem a zúzádat! :P Elbeszélgettünk kicsit, meg egyéb családi dolgok, ami ilyenkor szokás. Vacsora után ment haza. Srácok kérésére palacsinta volt. Rajonganak érte.

Pénteken megkértem édesanyámat, vigyázzon Sebire. Mi, mármint Kriszta meg én, felutaztunk a mamához (igen, annyira hiányzott, tegnap óta), segítettünk elrendezni ezt-azt. Pontosabban Kriszta, én csak gardedám voltam. (Irigykedj bátran, még 41 36 évesen is dögös csaj!) Este még főztünk egy nagy adag maszatos tésztát (mi így hívjuk a makarónit), a maradék darált húsból meg bekevertem egy kis fasírtot, s kisütöttük.

Ma pedig már szombat van, mint fent is említettem. Reggelire a fasírt (picit sótlan lett, Kriszta is mondta, hogy ezzel a sóval van valami). Porszívózás, mosogatás, takarítás, mosás Krisztával, szimultánban. Gyerekeket is bevontuk a saját szobájuk rendbetételébe, persze kisebb sikerrel, mint reméltük, hamar vonzóbbá válik a játék. Nemsokára ebédelünk. Majd utána folyt. köv. ;)

[Kicsit később]

Megtömtük a bendőnket. Finom volt, mint mindig. Ahogy Beni mondja, mikor megkérdezzük tőle, finom-e az étel: Ti nem tudjátok elrontani a maszatost! :) Hogy ez az jelenti, mindegy, milyen, csak maszatos legyen, vagy hogy jól főztök, nem tudom. Mindegy is, tele a pocak, ráadásul házi, nem bolti kajával.

Apropó, étel!

Te ezt sem tudod, így elárulom: kisebb életmódváltásban vagyok éppen. Nem, nem lettem vega, s nem járok gyúrni se (lehet, kéne). Egyszerűen máshogy táplálkozom. Kicsit paleósan: se kenyérfélék (se édes, se sós), se feldolgozott cukor. Illetve de, csak nagyon, nagyon módjával. Például, a nemrég sütött vajascsigámban is volt porcukor, s ettem belőle, de nem sokat. Teába is mézet rakunk (persze, abban is van cukor, tudom), körülbelül 2 evőkanállal 1,5 liter teához. Meg a fent említett ebédhez is tészta dukált, de más arányban: több szósz, kevesebb tészta (az is durum). ;)

Az egy dolog, hogy ennek következtében sokkal jobban érzem az ízeket. De tényleg, fantasztikusan kiélesedett az ízlelésem (jó, túlzok, annyira nem fantasztikusan, de ahhoz képest, amilyen volt, ez robbanásszerű változás), ráadásul sokkal kevesebb mennyiséggel is beérem. A cukor étvágyat csinál. Nem megyek bele, előttem sem teljesen világos minden, de étvágyat csinál, s mióta jelentősen csökkentettem a napi bevitelt, kevesebbet eszem minden másból is. Azt már nem is taglalom, hogy jobban is érzem magam, kevéssé fáradok és jobban bírom a terhelést.

Jaj, te drága, persze hogy nehéz. Legalább is eleinte. Aztán átáll a szervezet. Persze fontos a rendszeres étkezés, napi ötször, de kevesebbet, körülbelül a felét, mint korábban. Pár hét és már le se menne a korábbi adag...

Hoppá, most jut eszembe, "hazudtam", eszek kenyeret: Obst Graham! Ebből 2-3 szelet egy bőséges reggelit jelent.

Lengyel termék

Persze a srácok kedvéért veszünk "normálisat" is, a közeli pékségből: rozs (nem rozsos!) kenyeret. Ebből egy fél elég 3-4 napra.

Hogy mit eszek, ha rám tör az éhség? Nem Snickerst! :D Alma, banán, dió, natúr mogyoró (saját kezűleg pucolva, nem marokszám betömve), esetleg sajt, főtt rizs, párolt vagy nyers zöldségfélék... Ilyesmiket. Tél lévén igen csak korlátozott a friss gyümölcs beszerezhetősége, ami van, az meg aranyárban kapható. Hála édesanyámnak, a fagyasztóból azért előkerül ez-az. :)

Már látom, forognak a fogaskerekek: miért és miből csinálom ezt?

A miért, szerintem, egyértelmű: egészség, testsúly, önbecsülés. A mibőlre pedig azt tudom mondani, amit fentebb is taglaltam: sokkal kevesebb étel is elég. Mivel Kriszta is segít nekem, ő is betartja a fentieket (néha egy kis csalás belefér, nem fogyókúrázunk!), nincsenek az étkezés miatt anyagi gondjaink. Oda kell figyelni, számolni (nem a kalóriákat, ott egye meg a franc az összes ilyen táblázatot, én élvezni akarom az életemet), de ebbe is belejön az ember, hamar. Nagyon hamar.

Mi, hogy testmozgás? Van, de nem sportról beszélünk: séta, házimunka. A szülővárosom nem hatalmas település, ahová eddig busszal mentünk, oda gyalog is elérünk. Majd ha jobb idő lesz, előkerülnek a bicajok is, ne aggódj!

Persze, hogy van eredménye, különben csinálnám? Leadtam pár kilót. Pontosan nem tudom mennyit, az biztos, hogy a nemrég vásárolt nadrágom több centivel kisebb derékbőségű, mint az, amelyiket addig hordtam. Jól van, konkretizálom: 10-12cm-ről beszélünk jelenleg. Rég nem látott pulcsik, pólók kerültek elő a szekrény mélyéről, s ami eddig szoros volt, most majdhogynem lötyög. :)

Legközelebb, ha van kedved, beszélhetünk a számítástechnikáról! Addig is, élvezd a hétvégét... ;)

2016. február 24., szerda

Esti ima helyett

Ma leültünk Krisztámmal, s összeadtunk, kivontunk: bevétel, kiadás, mérleg, egyenleg, majd az ítélet. Végső soron, ha egy cseppet odafigyelünk, előreláthatóan nem lesz gondunk még az iskolakezdéssel. Sebi elsős lesz, így nem két fillért kell majd erre költeni. Mondhatnám, hogy számítunk a nagyszülőkre, de, egyrészt, ez olcsó húzás lenne, másrészt, ezt előre beárazni nem lehet.

Az biztos, hogy picit beljebb kell húzni a féket, s várni a május végét, mikor lejár a lakáshitelünk. Az elég sok pénzt felszabadít havi szinten. Igen, a legrosszabb lehetőséggel számoltunk, hogy még akkor sem lesz másik munkám. A dolgok jelenlegi állása szerint eszemben sincs erre pörögni. Március végéig a felmondási időmet töltöm, addig, hivatalosan amúgy sem dolgozhatnék. Ki Eltartott lettem, na! :D

Arról pedig, hogy az április mit hoz, talán csak a jó isten tudna többet mondani. Ki kell pihennem magam, ez biztos. Te nem tudod, de elég komoly fizikai tünetekben jelent meg a stressz, ami az elmúlt években ért. Jó, nyilván voltak jobb időszakok is, de miután már a Pécsi Szívklinikát is megjártam, s jelenleg is pszichiáterhez járok, nem kockáztatnék a pénzért egy újabb etapot a "jóból".

(Fanyaloghatsz, ha akarsz, én nem csinálok titkot abból, hogy segítségre szorulok. Igen, pszichiáterhez járok. Nincs ebben semmi szégyellnivaló. Égjen a pofája annak, aki emiatt elítél, lenéz, vagy kevesebbnek gondol! Akkor vagyok erős, amikor gyenge vagyok.)

Jól van, elég a sírásból, nincs nagy baj, s ez jó hír. Pontosabban: nincs baj. Sőt, minden rendben van. Ott vagyok, ahol lennem kell, s azt teszem, amit tenni akarok. Nem az a boldogság egyik kulcsa? :) A többit meg Istenre bízom.

Heti kedvenc


2016. február 22., hétfő

Hétfői napfény

Hétvégén csendes családi életet éltünk, egy kis madocsai kitérővel. Ebédre voltunk hivatalosak. Aztán este még egy kisebb "buli", barátaimmal. Ezek jók voltak. Kár, hogy Sebi összeszedett valahol egy kis torokfájást és lázat. :( Így a héten óvóbácsi leszek. Nem baj, legalább nem vagyok egyedül.

Azt álmodtam éjszaka, hogy a volt főnökeim visszahívnak dolgozni. Én meg mondtam nekik, semmi akadálya, majd közöltem az fizetési igényemet, valamint egy klíma, és egy mobil WC felállítását kértem. Erre ők hápogtak, vörösödött a fejük, majd kissé indulatosan közölték, hogy szó sem lehet róla. Én meg megvontam a vállam és otthagytam őket. Mikor felébredtem, egy pillanatig azt hittem, megtörtént, annyira valós volt minden. Aztán megkönnyebbültem. :D

Elkísértem Benit a suliba, beszéltem a tanítónővel, hogy ha gond van, szóljanak, jövök érte. Elég nyúzott volt a srác reggel, s eddigi tapasztalataim alapján, ha az egyik beteg, a másik is az lesz. Aztán hazafelé vettem egy kis gyümölcsöt. Sebi szépen, okosan, nagyfiúsan megvárt addig, negyed óra, ennyit egy hatéves is kibír egyedül, főleg, ha a kedvenc játékát (MineCraft) játszhatja közben. 

Itthon bedobtam egy adag ruhát a mosógépbe, elmosogattam, felporszívóztam, kisúroltam a kádat, mosdót, adtam a gyereknek enni, inni és vitaminokat is tömtem belé. Nem köhög, nem taknyos, csak a torkát fájdítja, kicsit nyűgös és lázas időnként. Olyan tipikusan vírusos kórsága van, mint az esetek 99%-ban.

Most meg írok. Ide. Mert jól esik. Talán, egyszer, majd a gyerekeim idősebb fejjel elolvassák, s örülnek egy-két olyan emléknek, amire ők már nem emlékeznek. Remélem.

2016. február 19., péntek

Férfimunka volt

Igen, elterveztem, megvalósítottam. Köszönöm édesanyám segítségét! Még édesapámnak is ízlett! :)



2016. február 18., csütörtök

Szabadnap

Csodálatos napra ébredtem ma! 

Ja, hogy te nem tudod... OK, szóval, tavaly nyáron rosszul lettem abban a fantasztikusan emberbarát konténerben. Kitámolyogtam a parkolóig (cirka 30 perc gyalog, mert bár kifelé találkoztam az egyik főnökömmel - 3 volt, hogy egyem a zúzájukat -, nem kérdezte, hova megyek munkaidőben civilbe öltözve), ahol párom és egy kollégája várt. Bevittek a háziorvosomhoz. A doktornő készített egy EKG-t - ami nem lett jó, de nem fibrilláltam -, majd megkérdezte, hogy hívjon-e mentőt, vagy kapok egy sprayt és egy beutalót, ha gond van, irány a kórház.  Mielőtt felháborodnál: az orvosom nagyon jól ismer engem, a konok székelységemet, ezért kérdezett meg és nem rögtön a telefont emelte.

Ez, ha jól emlékszem, augusztus 28-án volt. Na, azóta állandóan fáj a fejem. Hol jobban, hol kevésbé. Persze, mikor alszom, nem érzem, de volt már, nem egyszer, hogy felébredtem rá. Plusz, hogy még nagyobb legyen az öröm, a szokásos gyógyszerek hatása is gyengébb ezzel a fájdalommal szemben, lassabban hatnak és rövidebb ideig.

Szóval, csodálatos napra ébredtem ma, mivel reggel nem fájt a fejem. Ritkán, de előfordul ilyesmi. Ajándékként élem meg, így rögtön tudtam, hogy a mai nap különleges lesz. Nos, ha csodák nem is történtek, de jó nap volt.

Először is - miután elvittem a srácokat iskolába, óvodába, majd bevásároltam - kimostam és kiteregettem a színeseket és a törölközőket, s még mindig nem fájt a fejem! Közben el is mosogattam, lazításként. Nem volt sok, a reggelihez használt evőeszközök, tányérok.

Másodszor, felbuzdulva azon, hogy nem lüktet és hasogat a kobakom, úgy döntöttem, valami olyasmit teszek, amit eddig még soha: vajas csigát fogok sütni. Jó, jó, még nincs kész, holnap állok neki, ma csak megvettem a hozzávalókat. Persze, kérdezheted, mi lesz, ha megint fáj a fejem... Semmi, hogy tömör legyek. Megszoktam már. Nem öröm, de ennyi idő alatt már a részemmé vált. Szóval, holnap sütni fogok, de csalok ám! Édesanyám profi a konyhaművészet terén (számomra legalább is a mesterek mestere), az ő receptjét szeretném formába önteni enkezemmel. Ehhez pedig a receptje és némi szóbeli tanácsa szükségeltetik. Ebből vagy telefon, vagy Skype lesz. De még az is előfordulhat, hogy átmegyek hozzá, ám szigorúan csak szóban segíthet!

Harmadszor, mivel nem fájt a fejem, s mivel így elég jó kedvem kerekedett, kedves, csendes és jó kedélyű lehettem egész nap. Kriszta szóvá is tette, aminek őszintén örültem. Boldogságomban bedobtam egy citromos Gössert is a pocakba (ha most fanyalogsz, tedd nyugodtan, nem érdekel).

Az élet apró örömei. :)

2016. február 17., szerda

Csaba egy zseni!

A mai napom igen hasznosan telt. Remélem, kiérzed az iróniát...

Reggel, ahogy szoktam, elvittem a srácokat iskolába, óvodába, majd már itthon tettem-vettem, ahogy épp jól esett. Aztán lesétáltam az óvárosba, az Allianzhoz, bejelenteni a beázást. Igen, ne nézz ilyen furán, beázás a harmadikon. Nem, nem a felső szomszéd áztatott el, hanem az eső folyt be valahol, s az előszobai fal egy szakaszán tönkretette a "friss" festést. 

Öt-hat teljes tenyérnyi folt

A legrosszabb az egészben az, hogy már nincs tartalék, s nem gyári szín volt, hanem itt, a helyszínen kevert. Így, ha javítani kell, márpedig kell, elvileg az egész előszobát újra le kellene kenni (meg a konyhát is). Szép pénz. Emiatt voltam lent az Allianznál. Ahol közölték, hogy inkább jelentsem be telefonon, vagy interneten, gyorsabb. Sóhajtottam egyet, megköszöntem a segítséget és irány az utca. 

Visszafelé rendeltem anyu nyomtatójába patronokat. Beugrottam Krisztámhoz a hivatalba, megebédeltünk, aztán bevásárlás a DM-ben, meg postai ügyintézés. Hazafelé már nem volt erőm gyalogolni (teli hassal hegynek fel...), így busszal jöttem haza. Újabb háztartási elfoglaltság, majd elmentem a srácokért.

De nem volt rossz nap! Sikerült venni egy új porszívót, s még házhoz is hozta húgom (párjának van "némi" köze a háztartási gépekhez), illetve Kriszta öccse is telefonált, hogy kapott anyósomnak újabb adag nullás nikotintartalmú folyadékot az elektromos cigarettába. Ennek kapcsán hangzott el az a mondat, immár másodszor, ami a mai bejegyzés címe is! Merthogy, eszembe jutott, ugye... :)

2016. február 14., vasárnap

Újabb lépés előre

Most értünk haza. Dunaföldváron voltunk, anyósoméknál. Illetve, anyósomnál. Drága apósom, második apám, még tavaly előtt nyáron itt hagyott minket. :( Ám a mai napig úgy gondolok és beszélek a dunaföldvári házról, mint anyósomék, apósomék házáról.

Régen jártunk arra, mindig készülünk, de hol nekünk akadnak egészségügyi gondjaink, hol anyósomnak... Vagy más miatt, de mostanában inkább a mama járt nálunk, mint mi nála. Végső soron nem baj, nekem nincs gondom vele. Illetve azzal igen, hogy dohányzik.

Éppen ez adta a mai nap egyik "sztoriját", amit évek múltán is emlegetni fogunk. Kérésünkre, sógorom segítségével, egy ideje elektromos cigarettát használ. Örömmel mondta, hogy sokkal kevesebb dohányból készült cigarettát szív, körülbelül az ötödére csökkent a napi fogyasztása. Sógorom meg is kért, rendeljünk a mamának egy újabb adag folyadékot. Semmi akadálya, csak tudni kéne, milyet. Előveszi anyósom a kis műanyag fiolát, nézzük a márkát, típust, az erősséget. Németül van rajta minden szó, de annyit értünk belőle, hogy a nikotinmennyiség 0mg/ml... Igen, nikotinmentes folyadékot sikerült vásárolnia sógoromnak, pedig nem ő választotta, készletben vette, kifejezetten erős dohányosnak. :D

Isteni érzés úgy hazajönni, hogy nem kell minden ruhánkat a szennyesbe dobni, mert füstszagúak!

De a lényeget meg majdnem elfelejtem: felmértük a házat. Négyzetméter, belmagasság, helyiségenként. Mint írtam korábban, vannak terveink, s ezek között szerepel, hogy eladnánk a lakásunkat, az árából felújítanánk párom szülői házát, s odaköltöznénk. Sógorom azonnal felajánlotta, hogy akkor lemond a részéről. :)

Plusz lefotóztam minden helyiséget, hogy ne emlékezetből kelljen beszélgetni, akár magunk között, akár barátokkal, ezekről a dolgokról. Ki tudja, még jól jöhetnek ezek a fotók.

2016. február 13., szombat

Bakancs

Szinte eltelt az első hét is, már szombat van. Az első eufória csitulni látszik - az öröm, hogy végre megszabadultam attól a helytől, amitől az elmúlt tíz évben minimum tizenhármat, de inkább tizenöt évet öregedtem. Átvette a helyét a nyugalom, a csend és némi szorongás a jövőre pillantva. Vannak terveink, hogyne volnának, de egyre szűkül a kör, s egyre inkább látszik, hogy a mai énem és (lak)helyem nem felel meg annak, amilyen lenni szeretnék.

Egyfajta bakancslista következik, ha nem érdekel, ne olvasd tovább, valószínűleg számodra lényegtelenek, vagy talán nevetséges "célok", nekem az álmaim.

- Szeretnék egy saját házat, jó nagy telekkel.
- Szeretnék eljutni Japánba. Nem a nagyvárosokba, hanem vidékre.
- Szeretnék megtanulni lovagolni - szegény állatok, nem vagyok vékony gyerek :) .
- Szeretnék megtanulni íjjal elfogadható szinten lőni, s venni is egy íjat.
- Szeretnék a falamra vagy asztalomra egy katana, wakizashi, tanto készletet.
- Szeretnék 1-2 saját nevelésű kutyát (labradorok rulez!).
- Szeretnék leadni pár kilót.
- Szeretnék megtanulni autót vezetni.
- Szeretnék egy analóg karórát.
- Szeretnék egy kalapot és bőrdzsekit.
- Szeretnék egy arany pecsétgyűrűt.
- Szeretnék olyan ember lenni, akire a gyerekei büszkén, de legalább is örömmel gondolnak vissza.

2016. február 10., szerda

Első munkanap

Neeem, nem találtam máris új munkahelyet! :) Itthon tettem-vettem. Hogy mit? Végül is, miért ne...

Azzal kezdtem reggel, hogy felébresztettem a srácokat. Hidd el, nem olyan könnyű, sem érzelmileg, sem más szempontból. Szeretem nézni, ahogy alszanak. De 6:30, az 6:30.

Aztán elkommandíroztam a két támolygót a WC-re, majd kezet mosni, pizsamát levenni. Esküszöm, mint két alvajáró. Amíg az egyikkel foglalkoztam, a másik lefeküdt valahová. Hosszú percek voltak.

Segítettem kiválasztani a ruhájukat, majd reggelit készítettem nekik, s én is ettem pár falatot. Tényleg párat, le kell adnom pár kilót!

Fogmosás, majd pár szabad perc, mialatt én elmosogattam, elpakoltam, s tisztálkodtam. Kártyáztak, az utóbbi időben nagy kedvenc a magyar kártya és a hetesezés, vagy zsírozás. Ki hogy ismeri.

Fogmosás után bedobtam a fehéreket a mosógépbe, hadd dolgozzon a Samu.

Aztán elindultunk az óvoda és iskola felé. Ritka ronda eső fogadott minket odalent, kilépve a lépcsőházból. Tudod, nem elég, hogy víz hullott az égből, de még a szél is fújt. Hidegen, s a magas házak miatt hol innen, hol onnan. Győztük tartani az ernyőket.

Benit egészen az osztályteremig kísértük, beszélni akartam a tanító nénivel, de egy másik szülővel társalgott, úgy döntöttem, majd holnap megpróbálom újra. Két puszi a gyereknek, aztán hátra arc és irány az óvoda. Még szerencse, hogy egymás mellett áll a két intézmény.

Sebivel sem volt gond, szépen átöltözött, s megegyeztünk, hogy hazahozom ebéd után. Ha jó fiú lesz. Ez azt jelenti, hogy itthon is kell csendes pihenőt tartani, nincs ereszd el a hajamat, a napirend akkor is fontos, ha nem az óvodában van.

Iszonyat gyorsan hazarohantam, mert már átfújt a kabátomon a szél. Én marha, a vékonyabbat vettem fel, s nagyon féltem, hogy megint megfázik az egyik hátizmom, s napokon át nyöszörögve fetrengek majd, mert mindenhogyan fáj. Egyszer elég volt.

Itthon aztán megmozgattam, hogy érezze a törődést. Először is beágyaztam. Aztán elővettem a porszívót, s nekiestem a nappali-hálónak, majd az előszobának, konyhának, WC-nek, fürdőnek (nem, nem vagyok dilis, mi itt is fel szoktunk porszívózni). Srácok szobáját kihagytam. Két okból: egyrészt, mert az az ő dolguk, másrészt, mert valami gubanc van a porszívóval, nagyon meleg lett és büdös szagot eregetett magából. Azt hiszem új állja a helyét. :(

Porszívózás után előkaptam a mosdó alól a felmosóvödröt, meleg víz, Domestos és hajrá. Konyha, előszoba, WC, fürdőszoba. Mire befejeztem, a mosógép is végzett a mosással. Kiteregettem, majd bedobtam egy második adagot: törölközők, főzőprogrammal.

Alig indítottam el Samut, már a kád felett görnyedtem, súroltam a szanitert. Ennek nem örült annyira a derekam, de muszáj volt kisikálni. Nem, nem volt csupa retek, de az én ízlésemnek már nem felelt meg.

Pihenésként elkészítettem az adóbevallásunkat, s közben kicsit chateltem édesanyámmal is. Az anyákkal fontos chatelni, hidd csak el! Főleg adóbevallás közben.

Jutalmul (az adóbevallás elkészítéséért, nem a chatelését) megnéztem két rövid mesefilmet. Jót tett a gyermeki énemnek.

Aztán felöltöztem, levittem a szemetet, s elmentem a boltba, meg a zöldségeshez. Hazafelé elhoztam Sebestyént.

Amíg Minecraftozott fél órácskát, megebédeltem, fogat mostam, majd zsíroztunk pár kört. Aztán kiteregettem. Most meg ezeket a sorokat írom. Sebi alszik, én meg várom a család többi tagját.

Krisztát elvileg sógorom hozza haza, jön vele anyósom is, rég láttuk egymást. Nem, nekem nincs bajom anyósommal, nem rólunk írták a vicceket. Útközben beugranak Beniért is. Ha odaérnek. Ha nem, nagyfiú már, egyedül is hazatalál, 5 percre lakunk a sulitól.

Ennyi történt ma. Mondhatnád, ez semmi, csak házimunka. Meg hogy papucs lettem. Nem baj, ahogy a munkahelyemre is értük mentem be, ezt is értük tettem. Szeretetből.

Utolsó munkanap

Hétfőn reggel bementem dolgozni, ahogy rendesen. Nem tudtam, hogy van-e értelme, ezért át sem öltöztem. Utcai ruhában üldögéltem, s fáztam. Tudod, egy konténerben volt a tartózkodóm, amiben a fűtőtest teljesítménye már igen csak meggyengült az elmúlt 8 év alatt. Többször szóltunk (mikor még többen voltunk ugyanott), s szóltam (mikor már egyedül), de sosem törődtek vele. Ez nem lakás, nem szálloda, itt nem kell 20 fok! - ezek voltak a válaszok.

Hogy értsd: körülbelül térdmagasságig majd le fagyott az ember lába egy hidegebb napon, miközben a fűtőtest melege fejmagasságban keringet. Így, amikor felálltam, a lábujjaim, bokám, térdem fázott, a fejemnek meg melege volt. Igazad van, átlagban pont jó, csak épp amikor leül az ember egy ilyen helyen, a belső szervei (köztük a férfiak amúgy is érzékeny prosztatája) pont abba a magasságba esnek, ahol nem kellemes a hőmérséklet. Ezt olyan munkakörrel összeegyeztetni, ami tulajdonképpen ügyelet, kissé nehéz. Persze vittünk pokrócot, két gatyát, két zoknit, forró tea... de az igazi megoldás egy normális fűtőtest lett volna. Vagy normális vezetőség. Sajnos ezek színvonala is egyre lejjebb süllyedt az idő múlásával. Még abban az esetben is, mikor az előléptetett ember korábban egyetértett velünk, majd széket kapva értetlenkedni kezdett. Gerinc, ugyebár, az a csodás emberi gerinc...

De a hidegért cserébe, amivel ősz végétől, s egész télen szenvedtünk, nyáron legalább iszonyatosan meleg volt ez a fémfalú, belül műanyag borítású "légkeverős tepsi". Napkeltétől napnyugtáig sütötte a nap a konténert, főleg, miután életvédelem címszóval az összes fát kivágták a környéken. Addig még csak-csak kiültünk napközben az árnyékba, utána már sehova, mert a tűző napon nem barátságos a hőmérséklet. Megint magyarázatként: egy nyári napon 2-3 fokkal melegebb volt bent, mint kint, s éjjel sem hűlt le, sőt, akkor lehetett igazán élvezni a bent létet. Éjszakás műszakban kint már jó hűvös (és rengeteg szúnyog, lévén, a Duna mellett voltunk), bent meg a felmelegedett fém és műanyag aszalta a dolgozót. Vittünk ventilátort, hogyne vittünk volna, de a megoldás ekkor sem ez lett volna. Egy normális klíma, amihez persze megint csak egy normális vezetőség kellett volna, de hogy a szavaikkal éljek: "Ha mi is kibírjuk, ti is!". Arról feledkezett meg a drága, hogy ők egész nap egy vastagfalú téglaépületben ücsörögtek, illetve klímás autóval mászkáltak fel-le. Örök emlék marad, mikor egy iszonyat forró héten dolgoztunk más cégekkel együtt egy szintén meleg, gépekkel telepakolt épület előtt, illetve odabent. A főnököm napjában többször elautózott mellettünk, szép lassan, széles vigyorral az arcán. Megint a gerinc...

Fentiekhez tedd hozzá, hogy a legközelebbi WC, mosdó 450 méterre. Igen, a konténernél se illemhely, se ivóvíz, se mosakodási lehetőség...

Szóval, hogy el ne feledjem, mit is akartam igazából (nem odasz@rni, ahol korábban ettem), hétfőn bementem, de utcai ruhában vártam, mi lesz. Nemsokára szóltak is, hogy 9-re megyünk az új ügyvezetőhöz. Nem részletezem, odaértünk, bementem, köszönés, leültem, beszélgetés az okokról, lehetőségeimről, olvasás, egy telefonhívás a kérdéseim miatt, majd aláírás és elköszönés. Nem tartott sokáig. A törvényben előírtakat kapom, egy fillérrel vagy egy baráti kézfogással sem többet.

Tegnap bementem a cuccaimat összepakolni, a februári jelenléti ívet leadni, elköszönni, akiktől el akartam... stb. Egyik nap majd egy kolléga segít hazafuvarozni a 4 nagy táska holmit (legtöbbje ruha, kabátok, bakancs, gumicsizma).

Mától meg háztartásbeli leszek. Pihenek. Regenerálódom.

Ui: Nem, nincs még ötletem, hová, merre. Emlékszel, hétfőn írtam alá a papírt, ma meg szerda reggel van?! (Mindenki ezt kérdezi.)

2016. február 5., péntek

Elbocsátó, szép(?) üzenet

Rég jártam erre. Nem mintha, nem lapoztam volna néha vissza, hogy s mint volt régen, de aktívan, szavakban, betűkben régen jártam erre.

Nem tudom, hogy jövök-e mostanában újra, de a héten olyasmi történt, amit muszáj leírnom. Kiírnom, ha úgy tetszik.

Tegnap (csütörtökön) közölte a közvetlen főnököm, hogy a a cég tulajdonosa a továbbiakban nem tart igényt a munkámra.

2006 ősze óta itt dolgozom, 3 cég alkalmazottja is voltam ez idő alatt. Ha nem értenéd: adtak-vettek minket, annak megfelelően, épp kinek fújt jobban a szél a politikai támogatók felől. Így megy ez...

Nem akarom hosszúra nyújtani, a lényeget már úgyis elmondtam. 

Csak annyit még, hogy ne merüljön feledésbe: elmondtam a közvetlen főnökömnek (részlegvezető, vagy mi a pontos megnevezése), hogy mi a véleményem a - korábban általa is kialakított és támogatott - rendszerről. Nem dicsértem meg, de nem is mondott rá semmit. Vagy tudta, hogy igazam van, vagy úgy vélte, nem érdemes, már nem számít(ok).