Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz! (Márai Sándor)

2016. december 29., csütörtök

Lezárult

Kedden, volt oktatóm nagylelkűsége miatt, ingyen utazhattam le Szekszárdra, elintézni a jogsimat. Bárcsak olyan forgalom lett volna pénteken is! Komolyan mondom, alig volt ember az utcákon.

Első utam a Közlekedés Felügyeletre vitt. Beléptem az épületbe, elnéztem jobbra, az ügyfélszolgálat felé, senki. A portás-biztonsági őrnél bejelentkeztem, mondtam, miért jöttem, mondta, hogy fel az emeletre, aztán jobbra. Ezt amúgy is tudtam, nem először járok itt, de neki ez a dolga. Megköszöntem, felmentem.

Kedves, fiatal és csinos hölgy ült az ablaknál, mondtam, miért jöttem. Kérte az irataimat, meg a szükséges dokumentumokat. Amit kellett, átadtam, ő ellenőrizte, lemásolta, aláírta, aláíratta velem, majd visszaadta, végül megkaptam a vizsgaigazolásomat. Egy mosoly kíséretében, ami jól esett.

Innen átsétáltam az Okmányirodába. Nem tartott sokáig, egymás mellett áll a két épület.

Itt nem volt akkora szerencsém, mint a Felügyeleten. Na nem azért, mert tumultus volt, itt is egy szál magam voltam, meg az ügyintézők, hanem mert a sorszámom alapján egy fiatalemberhez vetett a sors. Itt is papírok, aláírás, majd fotó, tájékoztatás és elköszönés.

Elvileg, ha minden összejön, jövő hét végére már a kezemben lesz a vezetői engedélyem. Neten már megnéztem, kicsit fura színe van, de egye fene, ez egyszer elfogadom! ;)

Átszaladtam még a SPAR-ba, meg egy papírboltba, aztán jött is értem az autó. Kigurultunk a pályaudvarhoz, ott felvettünk egy korombeli nőt, majd volt tanulótársam, aki eddig is kormányozta az autót, elvitte a paripát a rutinpályára, ahol helyet cserélt a hölggyel.

Mentünk pár kört, majd irány a város, később a főút, végül a szülővárosom, s jelenlegi lakhelyem. Közben jót beszélgettünk. Megtudtam, hogy az új tanuló már próbálkozott Pécsett, de sikertelenül, s egy barátnője javasolta neki a volt oktatómat. 

Arra is fény derült, hogy igen kaotikus, mondhatni, embertelen körülmények uralkodnak a baranyai megyeszékhelyen forgalmi oktatás terén. Elmondása szerint, heti kétszer 40 percet tudott vezetni, parkolni nem is kezdtek még el, de már elvitték vizsgázni. Ez azt jelenti, hogy én egy hét alatt vezettem annyit,  mint ő egy hónapban. :-O

Itt jegyezném meg, hogy nézegettem más, nem itteni iskolák tanrendjét, s találkoztam olyan beosztással is, ami szerint az, amiben én részesülten, intenzív kurzus. A heti 3-4 alkalom, másfél órával számolva egyet. S ha bírtam volna fizikailag, idegileg és időben, szívesen mentem volna ötször is, mert azokon a napokon, mikor szünetet tartottam, bizony, hiányzott a kormánykerék.

Ahogy hiányzik most is.

Mondtam is a volt oktatómnak, hogy kicsit sajnálom, amiért véget ért az életem ezen része, hiányozni fognak ezek a napok: vezettük, beszélgettünk, tanultam. Élveztem, még akkor is, ha épp elrontottam. Jó, nem mindig volt teljesen őszinte a mosolyom, s egyszer-egyszer tele volt a hócipőm mindennel, de alapvetően szerettem vezetni tanulni. Jobban, mint bármilyen más oktatást valaha is.

Jövő héttől minden folytatódik a régi rend szerint, ami, egészen addig, míg nem éltem át a vezetés örömét, abszolút elég volt, mostanra viszont... mostanra olyan... olyan... kevés. Nem, nem, ez így nem igaz. A családomról fogok továbbra is gondoskodni, az nem kevés, épp elég fárasztó és örömteli. De másként.

Nem tudom, hogyan fogalmazzak, de ha ismered az érzést, tudod, miről beszélek. Ha meg nem, remélem, egyszer megtudod te is! Addig is, megpróbálom szavakba önteni, ha sikerül, jelentkezem. ;)

2016. december 26., hétfő

Karácsonyi coming-out

Bár már jó ideje nem ünnepelem a karácsonyt, itthon fa sincs, de azt nem tagadhatom le, hogy minden évben elkap a szele, s előjönnek bennem emlékek, vágyak... Idén sem volt ez másképp, bár, tény, ami tény, a vizsgafeladat, ami előttem állt, szinte mindent felülírt.

Srácoknak mi rendeztük a nagyszülői ajándékot, ismert keretösszeg mellett. Már múlt hét csütörtökön megkapták, nem bírták kivárni, míg a mama becsomagolja, s később átadja. Nem, attól, hogy mi úgy döntöttünk, nem veszünk részt a karácsony (és más) ünneplésében, a srácainktól nem tagadjuk meg ennek élményét. Se a nagyszülőktől az ajándékozás örömét. Így tartjuk tisztességesnek, így tudnak majd a gyermekeink jól átgondolt döntést hozni, ha önálló életet kezdenek majd, saját otthonukban, saját gyermekeikkel.

Sebi egy 15 részes magazint kapott, melynek minden részéhez egy átlátszó műgyantagömbbe zárt érdekesség járt. Javarészt rovarok, bogarak, mert nála most ezek a lények jelentik az érdeklődés csúcsát. Meg a malacok. Mármint a sertések. Hála az égnek, ilyesmi nincs a gömbökben. Beni egy drónt, illetve, egy quadcoptert kért és kapott. Mára már egész ügyesen bánik vele.

Mi nem ajándékozzuk egymást, se másokat. Illetve, de, csak nem kötjük dátumhoz. Krisztámnak nemrég vettem egy könyvet, melyből valamilyen speciális tornát sajátíthat el. Ne kérdezd, vannak a női léleknek olyan részei, melyet férfiember nem érthet meg. A legtöbb, amit tehet, hogy teljes mellszélességgel támogat, majd megiszik egy pohár sört. :D

Én, szintén korábban, de mivel most beszélek erről, most említem: egy társasjátékot kaptam. Nagy-nagy meglepetést szerzett vele párom, nem számítottam rá. Kipróbálni még nem volt lehetőségünk, nem egyszerűek a szabályok, felkészülést és időt igényel. De ami késik, nem múlik!

De vissza a téma elejére: nem ünneplünk, de nem is vonulunk el.

Így minden évben van legalább egy nap, de általában több, mikor átmegyünk anyuékhoz. Így volt ez tegnap is. Jöttek húgomék is a kislányukkal. Nem vagyunk nagy család, össze-vissza 9 ember, ebből 6 felnőtt.

Az arányok nagyon fontosak a most következő részhez!

Édesanyám, mint általában, kisebb lakodalmat főz ilyenkor. Facebookon gyakran látok "ünnepi menüt", s ilyenkor megértően mosolygok, majd bölcsen hallgatok. Maradjunk annyiban, anyunál az ilyen menük a hétvégi ebéd kategóriáját erősíthetnék. Amikor gyengélkedik és nincs kedve főzni. ;)

Íme, amit ő rakott elénk tegnap:
- Tyúkhúsleves
- Halászlé gyufatésztával
- Sült kacsacomb
- Töltött káposzta
- Tésztasaláta
- Curry-s, gombás csirkemell
- Rántott hal
- Rántott csirkemell
- Rántott csirkecomb
- Töltött dagadó
- Majonézes burgonyasaláta
- Kakukkfüves sültburgonya
- Vegyes saláta fűszeres joghurtöntettel
- Párolt lilakáposzta
- Petrezselymes burgonya
- Rizs
- Rizibizi
- Gyümölcs torta
- Hókocka
- Kókuszos krémes
- Diós kosárka
- Sajtos sósrudacska
- Köményes sósrudacska
- Diós bejgli
- Mákos bejgli
- és ami még nem jut eszembe

S ezt ne úgy képzeld el, hogy mindenből volt egy-két adag. Nem, a töltött káposzta, konkrétan, akkora lábosban volt, amibe a 12 éves fiam gond nélkül bele tudna ülni. Mikor eljöttünk, anyu megpakolt nekünk és húgoméknak is egy nagy SPAR-os szatyrot, majd megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy így talán már elfér a hűtőben a maradék, kivéve a töltött káposztát, az megy az erkélyre.

Ő így fejezi ki a szeretetét, törődését felénk. Nincs ellenemre, bár már jó ideje nem a kaja körül forog az életem. Meg is jegyezte, hogy alig eszünk. Hja, ekkora mennyiségnél a normális fogyasztás is kevésnek látszik. A pálinkát viszont nem kíméltem, a gyomrom jó ideje elszokott az ilyen szintű ételterheléstől, kellett a segítség. ;)

Kellemes nap volt, jól éreztük magunkat, jókat ettünk, jót beszélgettünk, s néztük, ahogy a gyerekek játszanak. Persze, mesélnem kellett a vizsgámról is. Megkérdeztem édesapámat, mit szól hozzá, hogy elsőre sikerült. Tömören válaszolt: "Bíztam benne!". Tőle ez hatalmas dicséret, jól is esett.

Úgy volt, hogy ma felmegyünk sógoromékhoz Gödöllőre, de Sebi is, Beni is beteg. Köhögnek, náthásak, elesettek. De nem csak ők fáradtak, mi is, Krisztámmal. Még szerencse, hogy főznünk nem kellett! :D Ha jól emlékszem, valamikor a jövő héten lejönnek hozzánk sógorék, hozzák anyósomat is, hadd lássa ő is az unokákat. Meg a lányát.

Ennyi a mi "titkunk".

2016. december 24., szombat

Tíz nap

Kicsit messzebbről kell kezdenem, mint pár nap. Egészen pontosan december 14-ig kell visszaugranunk az időben. 

Indítom az időgépet, beszállás! 

Levezettem már az aznapi időm körülbelül 2/3-át, mikor az oktatóm a rutinpályát céloztatta meg velem. 

Mikor megálltunk, komoly arccal rám nézett, majd megkérdezte, mikor tudok még jönni a héten és a jövő héten. Mondtam, hogy csütörtök nem jó, péntek necces, szombat jó lenne, de gondolom, akkor ő sem akarja erre szánni a hétvégéjét is. Jövő héten hétfő, kedd, szerda közül kettő nap jó, csütörtöktől téli szünet van a suliban, aznap és pénteken vigyázok a srácokra. 

De ő pont arra a péntekre, 23-ára gondolt, szabaddá tudnám-e tenni magam. Néztem értetlenül, de csak egy pillanatig, aztán leesett, de ő is folytatta: van egy vizsgahely, s úgy gondolja, ha addig jövök még 3-4 alkalmat, érdemes lenne megpróbálni. 

Nyeltem egy nagyot, majd bólintottam, megoldom. 

A párhuzamos parkolás után határoztam el, hogy erről senkinek nem szólok. Bízom benne, hogy sikerül a vizsgám, s meglepetést akarok szerezni mindenkinek.

Idáig az időhopp, most vissza a kvázi jelenbe.

Nagyon durván sűrű volt az elkövetkezendő időszak. S nem csak a vezetés miatt, hanem mert úton-útfélen "hazudnom" kellett azoknak, akik a vizsgám időpontja felől érdeklődtek. Igen, Krisztámnak is.

Ez lelkiismereti szempontból is megterhelt kissé. Nem azt mondom, hogy néha nem fér bele az életbe egy-egy kegyes hazugság, amivel igazából nem árt az ember, maximum a saját lelkiismerete háborog kicsit, de ez már túlnőtt ezen.

Egyre fáradtabb és feszültebb lettem. Próbáltam a helyzetet normálisan kezelni, de a hétfőre már úgy fordultam rá, hogy alig aludtam éjjel. Fáradt voltam, de levezettem az aznapit. Volt kis bénázás, de nem kiugró.

Kedden aztán, újabb félig-meddig átvirrasztott éjszaka után, olyan voltam, mint aki soha életében nem ült kormánynál, azt se tudja, mi az a sebességváltó, irányjelző, tolatás... Hazafelé volt körülbelül 2-3 perc, mikor konkrétan semmi mást nem láttam a főútból, mint a saját sávunkat. Minden más elmosódott paca volt, érzékelésen és felfogáson kívüli valami. Ahhoz is fáradt voltam, hogy a tükörbe nézzek, csak tartottam a lábam a gázon, s mikor kellett, mozdítottam a kormánykereket, hogy az úton maradjunk. 

Hatalmasakat pislogtam, megdörgöltem a szemeim (felváltva), megráztam a fejem, attól féltem, 90-es tempónál elalszom. S a hiba nem is ez volt, hanem hogy nem szóltam erről az oktatómnak. Ha megteszem, biztosan megállhattunk volna valahol. A szülővárosom határába érve "felébredtem", de úgy éreztem magam, mint aki nem is önmaga. Hazavittük tanulótársat, aztán hazagurultunk, s végre kiszállhattam.

Szerdán srácokra vigyáztam, egy nappal előbb kezdődött nekik a szünet, kikértük őket a suliból. Nem láttuk értelmét, hogy ünnepségen kelljen ülniük. Beírtam a "családi ok" bejegyzést az igazolásokhoz és ezzel megoldottnak tekintettem a dolgot. Ahogy az is, hiszen van 3 nap minden évben, amit a szülő igazolhat.

Aznap éjjel sokkal jobban aludtam, Krisztám meg is jegyezte reggel, hogy sokkal jobban nézek ki. Eredetileg ő aznap még dolgozott volna, anyum vigyázott volna a srácokra, de Sebi belázasodott éjjel, s az anyai szívnek parancsolni nem lehet...

Aznap főleg a parkolásokat gyakoroltuk. Nem mondom, hogy jeleskedtem benne. A tolatás még csak-csak, de az orral beállás... pff... hagyjuk kategória. Persze, mivel ez már 22-én történt, így a legtöbb parkolóban, üzletnél elég sokan álltak, jöttek-mentek az emberek, sokszor öngyilkos módon, s mivel amúgy sem voltam kipihent, elég sokat levett az energiámból az is, hogy rájuk is figyelni kellett, s nem csak azt, hogy hány centire vagyok a másik autótól, megvan-e a kötelező 40-40...

Így estére ismét olyan szinten voltam fáradt, hogy már 6 órakor elbóbiskoltam félig ülve, félig fekve. Éjszaka bezzeg... Felébredtem éjfélig kétszer, visszaaludni meg nagyon nehezen tudtam. Amikor csak becsuktam a szemem, a kormánynál ültem, tükör, tolatás, parkolás... Hajnali 1 felé már bevettem egy fél Frontint. Többet nem mertem, ki is kellett annak ürülnie. Így sikerült 2 óra tájban elaludni, s valamikor 5 előtt ébredni.

Nagy bögre fekete tea, önmagamhoz képest bőséges reggeli.

Azt kérded, miért nem kávé? Mert nincs. Az ilyen 3:1 megoldások, amiket a vendégeink miatt tartunk, nekem nem jönnek be. De egy adag fekete után is képes vagyok elaludni, tapasztaltam már nem egyszer.

Ing, boxer, farmer, meleg pulcsi, vastag zokni, sapka, vékony kabát, s a vezetéshez használt zöld tornacipő bundás talpbéléssel. Iratok, pénztárca, telefon, kulcs, tízórai (két banán), egy kulacs víz, s a hátizsákom. Indulás.

7.30-kor ültem be, 8:15-ig leértünk és mentünk egy kis kört Szekszárdon. Utána oktatóm egy másik tanulót vitt vizsgázni, én a Közlekedésfelügyelet előterében vártam a soromat.

Azt kérded, ideges voltam-e? 

Szerinted? :P

9:15 felé visszaértek, nemsokára már fent voltam az oktatómmal és a vizsgabiztosommal az emeleten, adatokat egyeztettünk, feladathúzás... stb. Lementünk, a biztos beült, mondta, hagyjuk az ellenőrzést, csak mondjam el szóban. Elmondtam. Az oktatóm szólt, induljunk.

Őszintén megmondom, fogalmam sincs már, merre mentünk pontosan. Arra emlékszem, hogy az OBI parkolóban kellett parkolnom: jobbra orral be, balra hátra be. Az első "tökéletesre" sikerült, a másodiknál még javítás után sem álltam középen, túl jobbra sikerült. Beálltam, de nem a 40-40-es szabály szerint. Vizsgabiztos és az oktatóm is morgott egy sort, igyekeztem nem odafigyelni.

Később az ipari park felé kanyarodtunk, ipszilonozni kellett volna, de a biztos közölte, ne menjünk be, elég lesz a Sport utcában is, aztán menjünk vissza. Az elrontott parkolás után is, de ekkor már eléggé megijedtem. Ennyire rosszul csináltam volna, hogy elég volt, végeztünk?

Közben folyamatosan beszélgettek az oktatómmal, mindenféléről. A feszültségtől vezérelve egy fél mondat erejéig megszólaltam én is, kaptam is érte a biztostól, hogy ez egy magánbeszélgetés, inkább a vezetésre figyeljek.

Nyeltem egy nagyot, láttam, jobb, ha befogom a számat.

Megcsináltam az ipszilont, úgy, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon, aztán vasúti átkelő, majd vissza a Felügyeletre. Parkolóban a biztos kiértékelte a teljesítményemet, ahol ismét meg mertem szólalni (nem kötözködtem, egyetértettem vele), mire ismét kaptam a fejemre, hogy hagyjam őt beszélni.

Elnézést kértem, s attól kezdve csak annyit mondtam, hogy "igen", "igen", "köszönöm", "viszont látásra".

A vizsgaeredményem: 5 hibavonal. Ebből egy a nem 40-40-es parkolásért, egy a nem egyenletes fékhasználatért (sose volt túl baráti a viszonyunk), egy a közlekedési helyzet lassan történő felismeréséért (picit tököltem a körforgóknál, de mit csináljak, ha sok autós nem használ indexet), egy a tükörhasználatért (tény, többet kell, de a többiektől tudom, ezt szinte mindenki megkapja), egyet meg azért, mert nem győződöm meg arról, hogy a többiek észlelték-e a jelzésemet. Ez utóbbit nem értem, talán ez is a tükörre vonatkozik, vagy esetleg a körülnézésre, de emiatt egyszer sem szólt, a tükörért igen.

A parkolás gyakorlással korrigálható. A fékezés is, ahogy a tükörhasználat is. A kicsit óvatosabb ritmusom már velem marad, ezen nem tudok változtatni, ilyen vagyok.

Hazafelé az oktatóm vezetett, mert mikor kiszállt a biztos az autóból, s én felfogtam, hogy sikerült a vizsgám, a kormánykerékre borultam, s elkezdtem sírni. Mester kérdezte is, mi a baj. Mondtam, semmi, csak kijött a feszültség. 

- Az nem baj! Hátra ülsz, vagy a helyemre? - kérdezte.
Elmosolyodtam, ezt nem lehet kihagyni!
- A helyére!

Nem szívesen vezettem volna haza, s így pont jó volt. Másik tanuló vizsgája is sikerült, így nagyon jó hangulatban telt a hazafelé út. Megbeszéltük, hogy a tolatást nagyon elszúrtam, de akkor már bánta a fene, viszont az orral előrét, amitől nagyon féltem, nagyon szépen oldottam meg.

Joggal kérdezheted, hol a negyedik manőver? Oktatóm elmondta, a szegély mellé, orral előre, két autó közé kimaradt, mert nem látott olyan helyet, ahol ez megoldható lett volna. Akkora forgalomban, ami tegnap volt, nem csoda, szinte a fákon is parkoltak.

Felhívtam Krisztát, aztán édesanyámat is. Volt öröm! 

Nálam jobban persze senki sem örülhetett volna. Hiába, már Robinson is tudta, jó nap a péntek! :)

Ja, hogy mi lett végül a titkolózással? Kriszta közölte egyik nap, hogy azt álmodta, a héten majd levizsgázom, de nem szólok senkinek sem előtte, csak hozom a jó hírt. Boszorkány ez a nő! :D

S mikor e sorokat írom, nem csak annak örülhetek, hogy nemsokára jogom lesz autót vezetni, hanem hogy ma éjjel több, mint 6 órát aludtam egyhuzamban. Édes, kegyes állapot.

2016. december 17., szombat

Másfél fel, kettő le

Kivételesen nem a vezetésről akarok írni. Bár írhatnék, de azon kívül, hogy továbbra is a parkolásokat gyakoroltuk, semmi különös. Jó, leizzadtam, ha ez megnyugtat, s oktatóm, mintegy biztatásként, elmondta, hogy jövő héten még jobban megizzaszt majd ezzel.

De félre ezzel a témával!

Hogy, illetve hol is kezdjem?

Az még megvan, ugye, hogy elértem a -30 kilogrammot a 2015. januárhoz képest? Persze, hogyne lenne meg, nem vagy olyan feledékeny, mint én... Ez volt november 18-án, ha nem tévedek (lestem). Akkor 119,6 kg-ot mutatott a mérleg.

Most december 17-e van, ergo, majdnem pontosan egy hónapnyira a legutolsó helyzetjelentéstől. Nézd el nekem, de ezt az egy napot lecsalom, remélem nincs harag! ;)

Egy hónappal ezelőtt nagy megnyugvással konstatáltam, hogy továbbra is jól haladok, nincs gond a "módszeremmel". OK, ez egy kicsit nagyképű volt, bocsánat! Ettől még igaz, nincs vele gond, haladok.

Ekkor, úgy érzem, picit leeresztettem.

Nem, nem szállt a fejembe a dicsőség, nem kezdtem el két pofára falni mindent, eldobva mindazt, amit eddig összeállítottam a fejemben, testemben, lelkemben.

Úgy mondanám, inkább, elfáradtam. Olvastad, jó ideje a jogosítvány megszerzése körül kavarognak az események. Meg a nyavalyáim körül, karácsony után, például, egy gerincspecialistához megyünk... Mindegy is, tudod, mi a helyzet, nem ragozom.

Elfáradtam. Többször előfordult, hogy vezetés közben megálltunk valahol, vettem egy-egy péksüteményt, vagy ittam egy könnyű kávét. Aztán, mikor hazaértem, s már kopogott a szemem az éhségtől, többet ás mást engedtem meg magamnak, mint kellett volna. (Később ráálltam arra, hogy vittem magammal gyümölcsöt, általában banánt. Így nem tört rám a falhatnék, mikor kiszálltam az autóból.)

Felborult a rend, sokszor felpuffadtam, hol hasmenésem, hol szorulásom volt, meg van is még időnként, máskor meg elkapott a hányinger... stb. Tudod, ilyen emésztési nehézségek, tünetek, gondok.

Igen, tudom, túl sok stresszt engedtem be, s kiléptem a fókuszból, így kisiklott a rendszer. (Van ennek a mondatnak értelme?)

Le kellett picit üljek, rendezni a sorokat a fejemben, elbeszélgetni önmagammal. Aztán ráálltam a mérlegre. A 119,6-ból hamar lett 121 kg. Nem törtem össze, többre számítottam, úgyhogy alapvetően nem volt olyan nagy baj, mint hittem.

Aznap este már újra a régi módon étkeztem, s elkezdtem probiotikumot szedni. Lassan rendeződik a helyzet.

De ami nagyon furcsa volt, ugyanakkor örömteli is, hogy a vezetési stílusom is változott valamennyit. Az igaz, hogy továbbra is erőteljesebben bánok a géppel, mint azt az oktatóm szeretné, de egyik napról a másikra kitisztult a fejem, koncentráltabb lettem. Nem iszonyatosan látványos módon, ez sokkal inkább belsőmben érezhető, mint kívülről, de tapasztalható volt a kevesebb lefulladásban, félreváltásban, gyalogosok észrevételében, a kanyarodásaimban, sávváltásaimban... stb. Összeszedettebb lettem. 

Nem, nem attól, hogy másként, a régi módon kezdtem táplálkozni, hanem hogy kipucoltam a fejemet, amennyire tőlem telt, kiűztem a feszültséget. Korábban gyomorideggel kezdtem a napot, ha vezetem kellett, ma már csak a várakozás izgalmát élem át reggelente, majd, ahogy beülök, a "menjünk már" kerít hatalmába. Amikor kiszállok, mert át kell adnom a helyem, vagy hazaérünk, elkap a "mikor megyünk megint" érzés.

S most értünk el oda, hogy miért csaltam el egy napot.

Mert ma megint mérlegre álltam. Nem fényképeztem le, de Kriszta látta, ha megkérdezed, megerősíti: 119,0 kg.

Nem is fűzök hozzá mást... ;)

2016. december 14., szerda

Közeleg az idő

Megpróbálom összefoglalni az elmúlt két napot. Tudom, tudom, szerda van, kérlek, értsd úgy, hogy azt a két napot, amiről volna mit mondanom. Ez a tegnapi és a mai nap.

Persze, hogy vezettem, hogy a bánatos tigrisbe ne vezettem volna?!

Tegnap én vittem le az autót Szekszárdra, s tanulótárs, akit reggel vettünk fel, még itthon, hozta haza.
Jól ment a szekér, tényleg jól. Természetesen volt mit tennie az oktatónknak is, de elég keveset szólt, inkább csak beszélgettünk. De nem fulladtam le, egyszer sem. Lefelé, mikor felhajtottunk a 6-os útra, félreváltottam, megint hármast az ötös helyett, de mire az oktató lenézett, már korrigáltam is. 

Lefelé végrehajtottam életem első ÖNÁLLÓ előzését FŐÚTON. Autópályán már volt ilyen, nem is egy, de ott, ugye, nincs szembe forgalom.

Szekszárdon megcsináltam a kötelező manőverek közül a saroktolatós megfordulást, nem is egyet. Majd két... nem, három ipszilont. Közben elhangzott egy kisebb kritika és pár jó tanács. Meg egy dicséret is: "Mindent jól megcsinálsz, de túl durván!". Utoljára így a KRESZ vizsgám után vigyoroghattam. :D

Hazafelé pihiztem.

Ma szólóműsor volt, én vezettem végig. A szőlős körforgó után kikaptam egy mentőautót. Nem használt megkülönböztető jelzéseket, de mivel elég lomhán közlekedett a külsőben, nem akartam besorolni mögé. Aztán mire elhaladtam volna mellette, a sofőr a gázba lépett. Ekkor bemehettem volna mögé, s ez lett volna a jó megoldás, de nem tettem, oktatóm nehezményezte is. Nem volt nagy forgalom, s hamar ott a lakott terület tábla, így megúsztam a komolyabb fejmosást.

Ezután szépen köröztünk a városban, apróbb bakikkal (pl.: későn váltottam), semmi eget verő, naponta látni ennél sokkal durvább hibákat, még gyakorlottabbaktól is. Aztán párhuzamos parkolás következett, megoldottam. Utána átgurultunk az OBI parkolóba, balra tolatva beállás két autó közé. Aztán a TESCO parkolónál orral előre, balra. A Pennynél meg jobbra hátra. Akár be is vásárolhattam volna... :D

Többi tanulótárstól, akik már levizsgáztak, tudom, hogy amikor elkezdjük ezeket gyakorolni, közel a vizsga... Zabszem pozitív az állapotom!

Hazafelé, mielőtt kiérünk Szekszárdról, van egy lámpás zebra a temető előtt. Na, ott szépen átengedtem a gyalogosokat (egész nap szépen átengedtem őket, s nem rohantam bele egy pirosba sem), majd piros-sárgánál, nagy igyekezetemben, lefullasztottam a kocsit, de két másodperc múlva már gurultunk is. 

Nem azért mondom, mert egyébként tény, hogy elrontottam, de ez határozott fejlődés: kuplung vissza, motor indít, kuplung fel, közben gáz. Korábban: mivanmivanmivan? Nem mondhatod, hogy nem tanultam semmit sem! :D

Hazafelé minden rendben ment, egy alkalommal, már itthon, picit erősebben léptem a fékre, jött is az elégedetlen hang, de semmi komoly.

Élveztem mindkét napot!

2016. december 9., péntek

Megijedtem, nem is egyszer

Ma is voltam Szekszárdon. Lefelé is, hazafelé is én vezettem.

Nagyon, de nagyon figyeltem mindenre, 7:30-től kezdve egészen 9:07-ig abszolút semmi gondom nem volt, pár tanácsot, figyelmeztetést leszámítva (inkább a zebra után váltsak sávot legközelebb, vagy korán kiraktam az indexet...).

Aztán 9:07-kor, egy zöldet mutató jelzőlámpa felé haladtam. Jobbról gyalogos állt a zebránál, neki piros. Észleltem a jelenlétét, felpillantottam a lámpára, ami akkor váltott át sárgára. Szemem sarkából azt láttam, hogy a gyalogos, egy idős hölgy megindul. Eredetileg át akartam gurulni a sárgán, de így lekaptam lábam a gázról és kuplung-fék, ami a csövön kifért. Közben hallottam az oktatót: "Nehogy megállj!". Késő volt. Mikor a hölgyre pillantottam, rájöttem, nem lépett le, csak a táskáját, vagy ridiküljét, vagy minekhívjákját igazgatta, abba nyúlt bele, úgy, hogy maga elé húzta, s én ezt érzékeltem mozgásnak. Nem tagadom, megijedtem.

Ettől a pillanattól kezdve zuhant a teljesítményem.

Amúgy is észrevettem, hogy másfél óra a határ, utána nagyon elfáradok, tompulok. 

Ezt követően egy pirosba rongyoltam volna bele, mert akkor meg úgy éreztem, már nem tudnék megállni, inkább átcsúszok a sárgán. Oktató megmutatta, hogy volt még elég hely, meg tudtunk állni. Utána elnéztem egy elsőbbségadást. Nem, nem az volt a baj, hogy nem adtam meg, hanem hogy olyannak akartam megadni, akivel szemben nekem volt. Mondhatnám, hogy ó, csak előzékeny akartam lenni a másik tanulóautóval, de nem lenne igaz. Elnéztem, nekem volt elsőbbségem. Aztán hazafelé félreváltottam, ötös helyett hármast kapcsoltam, bár ezt azonnal észleltem és javítottam. Majd már itthon elég szélesen vettem egy bal kanyart. Nem vittük el a táblát, nem mentünk neki a szegélynek, de szélesebb volt, mint ahogy kellett volna. Ez utóbbinál, mentségemre szóljon, egy szép nagy kamion mellett kellett volna ízlésesen bekanyarodnom, én meg az ilyenektől szeretek kicsit több távot hagyni.

Végül, hogy teljes legyen a nap, egy STOP táblás kereszteződésnél bizonytalankodtam. Szépen megálltam, majd egyes, kuplung picit fel, lassan csorgunk előre, forgatom fejem, mint akit épp pofoznak. Látom, hogy balról jön egy autó, de besorol középre, balra kanyarodáshoz. Én egyenesen mennék, csak elengedem és pá, mindenki mehet a dolgára. Jobbról másik autó, de kissé messze van még. Megint balra nézek, az érkező odaért a vonalhoz. Sehol senki, rajta kívül. Jobbra nézek, autó lassan érkezik. Engedem kicsit a kuplungot. Oktató szól, hogy lassan, majd felemeli a hangját, hogy "Figyeld a bal oldalit!". Nem kiabált, csak a korábbihoz képest felemelte a hangját. Én meg, mint akit megcsíptek, balra kaptam a fejem, közben beleléptem a fékbe. Mit mondjak, talán ha kettővel gurultunk, de lesatuztam. Látom, hogy az, aki balról jött, továbbra is áll a középsőben, pedig a nekem jobbról (neki a szemből) érkező már elment mellette. Végül elindult. Oktatóm meg elégedetlenül kérdezte, miért kell így megállni, miért kell ilyen durván belelépni a fékbe. Mert megijedtem...

Ez a mai nap krónikája. Talán negatívnak tűnik, de hidd el, nem az. Tanulok, ez hibákkal jár. Bosszantó hibákkal, kisebbekkel, nagyobbakkal. Ez természetes folyamat. Baj akkor lenne, ha nem tanulnék belőlük, csak stresszelnék rajtuk. Zavar, de egyben kell is. Mert lehet, hogy megijedek egy-egy helyzettől, vagy utasítástól, de még jobban akkor lennék megijedve, ha az oktató egy szót sem szólna egész úton. Az igazi horror lenne, legalább is nekem.

Máshogy megvilágítva (egy korábban hallott hasonlattal élek): én most egy csiszolatlan drágakő vagyok, amit a szakember olyanná alakít, hogy az a szemnek szép, kellemes és kelendő legyen. Meglehet, ez a folyamat nem könnyű, de a végeredmény mindenért kárpótol.

Szóval, kedvesem, ne aggódj és ne törj le, buzog bennem a pozitív szemlélet! Bízom önmagamban és a tanáromban, előbb-utóbb meghozza ez a munka is a maga gyümölcsét. ;)

2016. december 8., csütörtök

Dicséret dicséret hátán

Tudom, unod. Jelenleg ezzel töltöm az időm egy részét, így erről van a legtöbb élményem. Akár a kormánynál, akár a hátsó ülésen csücsülve. Persze, beszámolhatok arról is, hogy reggel óta hasmenésem van, vagy hogy mosok, porszívózok, s hogy Krisztám főzött tegnap (paprikás krumplit), előtte meg én sütöttem csirkecombokat... Vagy hogy a srácok ismét és rendületlenül hozzák a jó eredményeket. De ezek sem túl érdekesek, ha belegondolsz. Elsőre igen, másodikra talán, harmadikra meg már csak legyintünk. Naugyehogyugye?! :D

Egyébként, ha már itt tartunk... Mármint ott, ami nem a vezetés. Szombaton bálban voltunk. Az iskola szervezte, jótékonysági táncmulatság volt egy beteg kislány részére, akinek a gyógyulásához otthoni steril szoba kellene. Volt élőzene, előtte énekkar, tánc után meg tombola.

Az énekkart meghallgattuk, megtapsoltuk. Az élőzenére táncikáltunk, már amennyire a fájós térdem engedte. Többet kellett volna, Krisztám igényelte volna, de megértő volt velem. A hústest korlátai... Aztán vettünk egy kazal tombolát, tisztán támogatásként, nem a nyeremények vonzása miatt. Még beszéltünk is róla, hogy nem várjuk meg a sorlolást, ha túl későn lesz. De végül csak maradtunk, jól éreztük magunkat.

Mikor megvettük a tombolákat, mondtam Drágámnak, itt a fődíjas, s neki kell majd kimenni érte. Megértően bólogatott, arcán az együttérzés vigasztalónak szánt mosolyával.

Akkor mutatnám is, mi volt az utoljára húzott nyereménytárgy, amit, ki nem találnád, ki hozott el. :D


Ezen felül, az elsők között húzták ki egy másik számunkat, ami egy kis csomagot ért, benne verseskötettel, zoknival, fánksütővel.

A dobostortát azonnal felszeleteltük, s végigkínáltuk, akit tudtunk. A fele el is fogyott, a másik felét hazavittük, édesanyámékat kínáltuk meg vele másnap, mikor mentünk a srácokért. Meg persze a fiúknak is jutott. Nekem annyi elég volt, hogy lenyaltam a késről a krémet. Továbbra sem rajongok ezért a süteményért. Nincs benne gyümölcs, bocsi. Még ha orosz krém lett volna... ;)

De vissza a tegnapra!

Lefelé az egyik tanulótárs vitte az autót, én valamikor fél tíz tájban ültem a volánhoz. Rögtön azzal kezdtem, hogy az oktatóm szerint nem tekertem eléggé a kormányt balra. Én úgy láttam, kifértünk a kapun, de tény, ami tény, azt ő közelebbről tapasztalhatta, mennyi volt a kocsi jobb oldala és a kapu között. Aztán kikanyarodni balra, becsatlakozni a forgalomba. Jobbról két szép kisteherautó parkolt, semmit nem lehetett látni tőlük, így, mint aki hímes tojásokon lépdel, úgy engedtem az autót egyre előrébb. Már vártam, hogy szól az oktató, haladjunk, de nem tette. Valami hatodik érzéktől vezérelve még a fékbe is beleléptem, s ekkor feltűnt a kisteherautók mögül egy harmadik.

- Honnan tudtad, hogy jön? - kérdezte Mesterünk - Én nem láttam.
- Én sem láttam. - válaszoltam - De a két kistehertől semmit nem látni. Inkább megálltam.

Ezután kisebb bakikkal, de eredményesen köröztem a városban, egyetlen piros lámpát sem néztem be, egyetlen zebránál sem kellett felhívni a figyelmem, hogy gyalogos állt a szélén. Aztán jött a mumus, az a körforgó, ahol a múltkor kétszer egymás után lefulladtam... Jelentem, fejlődöm, most csak egyszer sikerült!

Szerintem, ez már lelkileg jött így össze, ráfeszültem arra az útkereszteződésre. Nem mentségként, vagy magyarázatként, de tanulótárs is ugyanott, ugyanúgy... Mumusunk az a körforgó.

Aztán az ipari park felől jöttem vissza a vasúti átjáró felé, négy sávra bővül az út, s én azonnal kihúztam az autót jobbra. Persze index után. Oktató azonnal megkérdezte, miért.

- Belső sávon, aki akar és gyorsabb, menjen csak.
- Nagyon helyes, reméltem, hogy nem azt mondod, a jobbra tartás miatt.
- Azt csak városon kívül van.
- Ahogy mondod, helyes.
- Bár, ahogy elnézem, maradhattunk volna bent is, a külső sáv kicsit zötyögős és senki sincs mögöttünk.
- Nem baj, jól csináltad, maradjunk csak itt.

Világított a burám a büszkeségtől. :)

Aztán egy STOP táblánál, balra kanyarodás után elhangzott az alábbi mondat:
- Így, tökéletes!

Ilyet még soha nem hallottam tőle. Nem csak nekem nem mondott ilyet még, másnak se, ha emlékeim nem csalnak. :D

Ezután hazafelé jót beszélgettünk a főzésről, majd a helyi ipari parkban egy balra betolatást és jobbra kiállást is megcsináltam, gond nélkül. Nem mondom, a parkolóba bekanyarodás lehetett volna szebb is, de, mivel tudom, a Mester egyik érzékeny pontja a záróvonal, s mivel igen kopott ott a festés, picit túlengedtem az autót, így cseppet kockásra sikerült a manőver. Bánja a fene! :D

Jó nap volt, örömteli nap.

2016. december 6., kedd

Ami biztosan nem kerül bele az önéletrajzomba

Emlékszel még, hogy mennyire jól ment a vezetés a múltkor?

A mai nap eddig egy... egy... szörnyen nehéz nap.

Fáradtan ébredtem, sajgott a fogam és a fejem. Hogy melyik melyiktől, nem tudom. A derekam is hasogatott, a térdem is szurkálódott (betett nekik a hétvégi bál). Borotválkozás közben hab került a számba, továbbra sincs jó íze. Aztán egy csinos hasmenéssel folytatódott a reggel, háromszor mentem oda, ahová még a király is gyalog jár. Később a reggelire szánt virsliket ejtettem le, s miközben lehajoltam, hogy felvegyem, kiborítottam a csomagolásukban lötyögő levet. Jutott a lábamra is. Ezután leforráztam a mellkasomat a kancsóból felfröccsenő teavízzel. Kiesett a kezemből a teás doboz, majd a kiázott filtert dobtam a kuka mellé. Ezt követte a félbevágott citrom bosszúja, lespriccelte az arcomat, majd a facsaró elmosásakor az erősen megnyitott csap segítségével löttyintettem egy adag vizet a konyhakőre. Meg magamra. Meg mindenre, ami ott volt a közelben. Reggeli közben, hála az égnek, semmi bajom nem esett, felöltözni is sikerült baleset nélkül, viszont a tízóraira szánt banánt és a kulacs vizet majdnem itthon felejtettem.

Mikor beültem az autóba, beállítottam a tükröt, sebesség, de észrevettem, hogy kicsit messze ülök. S ahelyett, hogy üresbe raktam volna az autót, megpróbáltam, a kuplungot benyomva tartva, előrébb húzni az ülést. Szerinted?

OK, Szekszárdra gond nélkül leértünk.

Tanulótársat kiraktuk az okmányirodánál, tegnap vizsgázott, ment intézni a papírokat.

Aztán egy olyan körforgónál, ahol soha nem szúrtam el semmit, lefulladtam. Újraindítottam és megint lefulladtam. Mi a fene van? Egyszerűen nem engedelmeskedtek a lábaim. Olyan volt, mint mikor először ültem autóban. Innen is elnézést a mögöttünk állóktól!

Utána majdnem belementem a pirosba, oktató szólt rám. Sajnos, az előttem lévőt figyeltem, ő még átment (neki még biztos sárga volt), nem a lámpát. Ez nagy hiba, azonnali bukást jelent.

Ezt követően egy tökéletes ipszilont mutattam be, hogy aztán megint meggyűljön a bajom a pirossal. Ez már nem azért volt gond, mert nem vettem észre, hanem mert nem fékeztem eléggé és túlmentünk volna a vonalon, amin meg kellett volna állni. S hogy az egészet betetézzem, annyira figyeltem egy zebránál a gyalogosokat (szépen átengedtem balról is, jobbról is őket), hogy nem vettem észre, szemben behajtani tilos van, ismét az oktató szólt, hogy jobbra kéne fordulni, nem egyenesen menni.

A zebrákkal, egyébként, a mai napon semmi gondom nem volt, minden gyalogost észrevettem, megálltam, ahol kellett, átengedtem, akit kellett. Ez tagadhatatlanul jól ment, s emiatt meg is dicsérem magamat!

Hazafelé, apróbb bakiktól eltekintve (finomabban lépjek a fékre, vagy elég lett volna a kettes is, nem megállni és egyes...) minden rendben volt.

Holnap ugyanez a kör következik, nagyon-nagyon remélem, hogy jobban fog menni!

2016. december 1., csütörtök

Úgy, mint aki tud

Ezt muszáj megosztanom. Ha nem is azonnal, hiszen délelőtt történt, de még ma. Nem tűr halasztást!

Kapaszkodj meg jól! Megvan?

Nem fogod elhinni, főleg, mert még én sem hiszem el...

Ma se egy félreváltás, se egy lefulladás! :D

Nem tudom, mi volt a levegőben, de összehoztam.

Sőt, a Rákóczi-Kapisztrán utca kereszteződésénél, a piros lámpát követően jobban jöttem el, mint a mellettünk álló autós. Ő sorolt be mögém, nem fordítva. Mondhatod, hogy biztos elengedett, vagy elbambult. Lehet, hogy így volt. Nekem másként nézett ki a helyzet. Akárhogy is, örültem.

Ráadásul csak egyszer fordult elő, hogy kissé elkapkodtam a kuplung felengedését és rántott egyet az autó. A tolnai elágazót követő körforgalomnál történt, ötösből kettesbe.

Nem, nem vezettek hibátlanul, annyira nem szálltam el agyilag, hogy ezt állítsam. Még mindig figyelnem kell a fékezésre, ha nem akarok túl intenzíven pedált taposni, hamarabb kell kezdenem. Illetve, az egyik zebránál nem adtam meg az elsőbbséget egy idősebb hölgynek, akit, jegyzem meg csendesen, nem is láttam, mivel a zebrától nem messze egy kisebb csoport ácsorgott, s közülük, mellőlük lépett ki, a járda széléhez. Ráadásul ő balról jött, én meg a négysávos út jobb szélén haladtam. Volt köztünk vagy 7 méter. Ettől függetlenül elsőbbsége lett volna. Ez van, jobban kell figyelnem. Emellett kanyarban kissé túlpörgetem a motort, mielőtt felkapcsolnék kettesbe. Nem eget verő gond, de nincs szép hangja.

Egy kellemes órát vezettem Szekszárdon, majd hazafelé nagyon odafigyelve soroltam be, ahová kellett, így nem ragadtam be, mint a múltkor. Végül gond nélkül hazahoztam az autót, s még a tanulótársakat is kiraktam, ahol kellett. 

Szülővárosomba érve tényleg másként kezdtem vezetni, itt nincsenek lámpák, a helyi sofőrök kevéssé toleránsak, így elővettem az totyogósabb énemet. Inkább megálltam, ha lehetett és jobbnak láttam, mintsem belemenjek olyasmibe, amiben nem voltam biztos. "Elóvatoskodtam". De inkább ezt, mint hogy bárkinek, bárminek baja legyen. Tudom, tapasztalt pilótaként nektek ez felesleges tötymörgés, nézzétek el, nem azért teszem, hogy bosszantsalak titeket.

De félre minden aggályt, hibát, mert fantasztikusan jó kedvem van!

Nem váltottam félre és nem fulladtam le. Sőt, pöpecül beálltam a benzinkútra is, s úgy jöttem ki onnan, majd hajtottam fel a Tartsayra, mint aki tudja mit csinál, mint aki tud vezetni. ;)

Szeretek vezetni. Erre jöttem rá az elmúlt időben. Sőt, némileg bosszant, ha a hátsó ülésre kényszerülök. Nem, nem vagyok beképzelt, nem hiszem magamról, hogy jó vagyok, de amikor ott ülök elöl, azt nagyon élvezem. Akkor is, ha hibázom éppen. Csak akkor kevéssé őszinte a mosolyom.

Persze, ebben sok szerepe van az oktatónak is, egy agresszívabb típussal nem jutottam volna dűlőre.

Csendben mondom csak, mert nem tudhatom teljesen biztosan, hogy így történt, de, szerintem, az oktatónk hazafelé elszenderedett pár percre, miközben én 90-es tempóban kormányoztam hazafelé a négykerekűt. Ha így történt, vagy nagyon fáradt volt, ami természetes, vagy ennyire már bízik bennem, vagy mindkettő. A fáradtság biztos, a másodikban csak erőst reménykedek.

Összegezve: csak magamat tudom ismételni, ez egy szuper nap volt, új és pozitív élményekkel. Amúgy is, de ilyenkor kifejezetten szeretek élni!

2016. november 29., kedd

Oda ne rakd a kezed!

Minap elkészült az új szemüvegem. Ilyen jó kukkantóm még sosem volt! Fekete, műanyag, olyan SZTK-s stílusú keret, de annál kissé dizájnosabb, valamint fényre sötétedő lencsék. A szemégésemet, amit olvasás, telefonhasználat, vagy laptopbambumlás közben szoktam érezni, elfújták, mintha nem is lett volna, napok óta nem használtam műkönnyet. Szuper érzés, hogy látok napfényben is, s nem vakulok meg, ha az autóval a nap felé fordulunk. Persze, lecsapom az ellenzőt, de látok, s nem telik el úgy 1-2 másodperc, hogy tulajdonképpen vakon vezetek.

Nem, fényképet nem készítek magamról. Esetleg majd a szemüvegről igen, de csak ha jó leszel. ;)

Apropó vezetés! Mi más, ugye?! Nem unod még?

Mindegy, ha unod is, most akkor is ez a téma. :P

Szóval, hősünk hétfőn volt legutóbb Szekszárdon. Ő vitte le az autót. Gond nélkül végigment a 6-oson, át a három körforgón, be a városba, egészen a Széchenyi-Rákóczi kereszteződésig. Kapott egy vastag pirosat, pont akkor ért oda, előtte egy autó, mögötte egy másik. Szendvicsbe fogták, de ez nem gond, nem az első eset. 

Hősünk - mármint én, gondolom leesett már a szitu - várta a piros-sárga kombinációt, jobb lába a féken, ballal rákészülve a kuplungra. Közben bal kezével a kormányt markolta, jobbját meg a sebváltón nyugtatta. Eljött a pillanat, kuplung be, üresből balra fel a sebességváltó, majd kuplung lassan fel, pici gáz... S ekkor az autó egy akkorát rántott, mint még soha. Hősünk egyből a fékre ugrott, majd nézett le bután a műszerfalra. Lefulladt az autó. Oktató lenéz a sebváltóra, majd elszörnyülködve közölte, szerencse, hogy lefulladtunk, ez ugyanis nem egyes, hanem rükverc. Majd hozzátette, egy pillanatra kihagyott a légzése, s nem érti, hogy sikerült ezt összehozni.

Hősünk, felfogva, hogy mekkorát hibázott, remegni kezdett, mint a kocsonya, de parancsszóra újraindította az autót, s áthajtott az útkereszteződésen. Az ezt követő 15-20 perc egy az egyben kiesett az emlékezetéből, fogalma sincs merre mentek, hogy mentek, hogy sikerült úgy közlekednie, hogy nem okozott hasonló gondot. Egy dologra emlékszik: ettől kezdve nem várta meg a piros-sárga jelzést, megállás után üres, majd rögtön egyes, s ezt szemrevételezéssel is ellenőrizte. Oktató először nem szólt, de később szóvá tette, hősünk azonban, egészen addig, míg meg nem nyugodott, ezzel egyáltalán nem foglalkozott.

Ezt leszámítva, s pár apróbb, szóbeli korrigálástól, tanácstól eltekintve, minden simán ment. Már amire emlékszik, ugyebár...

Illetve, a városból kifelé, Budapest felé hajtva le kellett volna fordulnia jobbra, de hiába indexelt, az autósok nem engedték ki, sorba mentek el mellette, mire az oktató jelezte: a vizsgabiztos, ha itt lenne, nem örülne a jobbról előző autóknak. Hősünk megjegyezte, ő sem örül. Majd végül sikerült sávot váltania.

Így hát hősünk két dolgot is megtanult hétfőn:
1.) SOHA, de tényleg SOHA ne rakja a kezét a sebváltóra, ha olyan autót vezet, aminek a rükvercét lenyomott sebváltóval kell kapcsolni, az egyes mellé
2.) bizonyos helyzetekről hasonlóan gondolkodik, mint a vizsgabiztosok

Hazaérve, mielőtt kiszállt az autóból, ismét elnézést kért az oktatótól a hatalmas balfékeskedésért.
- Van ilyen, belefér! - hangzott a laza válasz.

Jó fej az öreg. Leteremt, ha kell, magyaráz, tanácsot ad, s egyáltalán nem ideges, kiabálós típus. Talán pont azért, mert 29 éve ezt csinálja, látott már mindent, amit tanuló elkövethet. Bár, szerintem, ezzel a félresikerült kapcsolással alaposan megleptem. Remélem, kellemes is telni fog tőlem (a jól sikerült saroktolatós megfordulásomat nem sorolom ide).

Még valami: azt a zebrát, amiről beszéltem legutóbb, nem csak én nézem be! Saját szememmel láttam, ahogy, egy, már jogosítvánnyal rendelkező ember is elhibázta. Én viszont megálltam! :D Egy életre megtanultam...

Ma meg, egész délelőtt, a reggeltől eltekintve, ment a hasam, mint a lakodalmas kutyának. Fájnak a váll-, könyök-, csukló-, térd- és bokaízületeim, fázok a 25 fokos lakásban, levert és fáradt vagyok. Remélem nem húzódik el, holnap főznöm kellene, meg egyéb, szabadidős feladatok is várnak rám (porszívózás, felmosás és társaik).

2016. november 27., vasárnap

Itt a zebra, hol a zebra?!

Ezt se így akartam, de most már mindegy. Még a hét "közepére" akartam időzíteni soraim, de nem jött ki jól a lépés.

Igen, a vezetés...

Vannak fantasztikus napjaim, mikor alig hibázom, s annak olyanok is, mint a múlt hét csütörtöki (vagy szerdai?). Mikor semmi sem jön össze. Félreváltok, kanyar előtt lefulladok, nem találom az adott fokozatot, ránt az autó még négyesbe, ötösbe váltáskor is, vagy túl durván fékezek.

Jó, nem haltunk bele, vigasztalhatna ez is... Igaz, nem okoztam senkinek sem gondot, nem veszélyeztettem, akadályoztam, zavartam senkit sem, önmagamnak voltam kétbalkezes. Meg azoknak, akik egy autóban voltak velem.

Ettől függetlenül elkapott a negatív hullám, s leeresztettem, mint egy lufi, annyira, hogy egész este azon járt az agyam, hogy ennyi, kész, befejezem. Elment minden önbizalmam, s alig vártam, hogy kiszállhassak az autóból. Pedig az autópályára úgy hajtottam fel, majd többször úgy előztem, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Végig egy szót sem szólt az oktató, nem instruált, csak vezettem, mint aki tud is.

Oktató is érezhette, hogy befeszültem, mert mikor beértünk a városunkba, s már vittük házhoz a tanulótársakat, megjegyezte, hogy úgy látja, leblokkoltam, úgy vezetek, mintha egy másik világban közlekednék. Igaza volt. Mikor végre megálltunk a házunk előtt, mondtam, nekem másnap nem jó, dolgom van, mire mondta, neki meg csak a másnap délelőtt jó, úgyhogy találkozunk reggel. A jó öreg, "ha leestél a lóról, ülj vissza gyorsan". Egyébként tényleg dolgom lett volna, de anyu segített, megoldódott.

(Sebi babakocsijáért, kiságyáért, gyerekágyakért, matracért jöttek a családsegítősök. Nézelődtünk a neten, hátha kellhet valakinek, de olyan nyomott áron kelnek el az ilyenek, s olyan sokára, hogy értelmetlen lett volna hirdetni. Akkor inkább már legyen olyané, akinek tényleg kell, s használja egészséggel. Mi meg örülünk a tárolóban felszabaduló helynek.)

S milyen igaza volt az oktatómnak!

Másnap úgy vezettem, mint egy álom. Nem hibátlanul, de életem legjobbját hoztam ki magamból, ráadásul úgy, hogy még csak el sem fáradtam túlzottan. Persze, a napi egy lefulladás megvolt, meg pici bizonytalanság egy szűk utcában, de egyébként nagyon, nagyon jól ment. Sokat tanultam ezekből is!

A lefulladást a szekszárdi autóbusz-pályaudvarnál követtem el, annál a zebránál, ami összeköti a vasútállomással. Beszúrom a képet, hogy ne kelljen magyaráznom.


Igen, jól látod, ez egy hosszú zebra. Ami nem a kétkarú villanyoszlopnál kezdődik, hanem a sövény mögött, a lámpaoszloptól jobbra, a pályaudvaron. Ami, teljesen logikus is. Még villogó sárga lámpával is ellátták a jelzőtáblákat. Viszont elég érdekesen oldották meg a burkolat színezését. Helyismeret nélkül nem biztos, hogy időben észreveszi az ember, hogy ott süllyesztett a lámpaoszlop mögötti terület. Hogy aztán egy bolhaugrásnyit ismét kiemelkedjen.

Itt egy közelebbi kép:



De menjünk tovább: egy idős, hajlott hátú, barnás kabátot viselő néni, kerekes bevásárlótáskát húzva maga után, már a zebrán volt, de én nem vettem észre, mert a sövény ágai kitakarták. Mire észleltem, hogy mi a helyzet, úgy ítéltem meg, nem biztos, hogy meg tudok állni anélkül, hogy ne lógjak a zebrára, s mivel még csak akkor tartott a jobb oldali út jobb szélén, igen lassan lépkedve, arra gondoltam, mire odaérne, hogy egymást zavarnánk, talán már a következő piros lámpánál állok. Oktatóm azonban, talán a jobb memorizálásért, hogy ez ott nem csak a lámpaoszloptól van zebra, s jegyezzem meg, mi a helyzet, belelépett a fékbe. Igen, csak a fékbe. Én meg, ahelyett, hogy benyomtam volna a kuplungot, értetlenül néztem ki a fejecskémből. A kocsi meg, annak rendje, s módja szerint lefulladt. 

Ha nem teszi, gond nélkül átmegyünk a zebrán, a nénit sem zavarom meg semmiben sem, a kocsi sem fullad le. De én sem tanulom meg a saját bőrömön, hogy ez egy "cseles" zebra. Hangsúlyozom: a KRESZ szerint meg kellett állnom! És időben észre is kellene vegyem! Ott a villogó sárga a gyalogátkelő tábla tetején! Vannak még hiányosságaim, nem vitás. De miért kell oda az az átkozott sövény?

Mielőtt elfelejteném, nemrégiben voltunk 100 Folk Celsius koncerten is. A helyi művelődési házban, este 5 órakor kezdődött, egy órás műsor volt, ami, a célközönséget tekintve, bőven elég volt. Persze, mi, anyukák, apukák, hallgattuk volna még gyermekkorunk slágereit... Emlékek felidézésére így is tökéletes volt.

Telefonos kép

Családról is pár szó: srácok okosak, ügyesek, szépek. Meg lusták. De így is hozzák a jó eredményeket, fel nem foghatom, hogyan. Illetve, de, van sejtésem: amit meg kell tanulni, megtanulják az órán, az itthoni leckék már csak púp a hátukon. Csodálattal vegyes büszkeséggel nézem őket, miközben morgolódom velük, hogy tessék megcsinálni a házi feladatot. :) Egészségesek, elevenek, s egyre szemtelenebbek. :P 

Krisztám sokat dolgozik és sokat foglalkozik velünk. Ad és ad önmagából. Igyekszem jó társa lenni, a magam módján és erejéből. Sajnos kevés, mert egyre fárad. Vagy ő is öregszik? Nem, soha! ;)

2016. november 18., péntek

Még mindig vezetek

Itt vagyok, megjöttem! ;)

A tanulás iszonyat kemény meló. Jó, nem kőfejtő, de fárasztó. Az elmúlt napokat instant zombi módban töltöttem. Csak addig szívtam fel magam, míg a kormányhoz ültem, utána, mint egy rongyos, sarokba dobott zokni... Meg is látszott a lakáson. Nem, nem úsztunk a szemétben és a koszban, de látszott. Sokkal kevesebb időt töltöttem a konyhában is, Krisztám főzött, jó esetben segítettem neki. Ha rám került a sor, egyszerűbb megoldás(oka)t választottam: sült hús. Ez hol csirkét, hol halat jelentett.

Tegnap előtt is Drágám markolta a fakanalat, vettem 2 kg darált húst és a srácok kérésére spagettit csináltunk. Jó nagy adag, esszük három napig is, de gond nincs belőle, mindenki szereti. Ha megunjuk a spagettit, sütünk hozzá pizza tésztát, arra kenjük.

Apropó vezetés!

Kiderült, hogy valami brutális módon zavar a napsütés, ha dél felé megyünk. Ahogy a kijárt aszfalt visszaveri a fényt, alig látok valamit. Anyu mondta, hogy egy Ofotértnél akció van, így bementünk egyik nap, megnézettem a szemem és a szemüvegem. Kiderült, a dioptria, a cilinderek, minden jó, de... Mert de mindig van... De, egyrészt nagyon karcos már a régi lencsém (ez totál igaz, egyszer leesett, a jobb oldali nem néz ki túl szépen, érdekesen töri a fényt), másrészt gyorsan kiszárad a szemem. Ennek biztosan köze van a számítógéphez, telefonhoz, könyvekhez... A megoldás, vagyis inkább mankó, a műkönny. Muszáj ez van. Ezen felül rendeltünk egy új keret és lencséket is (utóbbi sötétedős, remélem segít), a mostanit meg elrakom majd tartaléknak. Aztán Krisztámnak is kell majd másik, körülbelül fél dioptriával gyengébb is elég neki. Nem tudom, anno, ki mérte be a szemét, de vagy elnézte, vagy elkezdődött egy természetesnek mondott folyamat, mikor a rövidlátó látása javulni kezd, hogy aztán, pár év múltán, már két szemüvegre legyen szüksége: egy közelre (olvasáshoz), egy meg távolra (közlekedni).

De még mindig a vezetésnél maradva...

Megbeszéltem az oktatóval, hogy pár alkalommal gyakoroljunk itthon, ne menjünk le Szekszárdra. Nem látta akadályát, így aztán 2 alkalommal is a szülővárosom utcáit róttuk. Itt éreztem rá a kuplung-gáz párosra igazán, tolatva parkoltam két autó közé (jobbról is, balról is), s itt kezdtem el félni a körforgalomtól. Szekszárdon is vannak érdekes sofőrök, de ott megszokták a "mazsikat", türelmesebbek velük, jobban figyelnek rájuk. Itt ez, hogy is mondjam, kevéssé jellemző. Azt is megfigyeltem, hogy nagyon sok típusban nem tartalmazza az alapcsomag az irányjelzőt. Állunk a körforgónál, nézem a közeledő autót. Látom, nem indexel, ergo, elsőbbséget kell adjak neki, így nem indulok el. Erre kihajt mellettem. Így kell ezt, találgassa csak az ember, hogy indulhat-e, vagy sem!

Viszont ez tagadhatatlanul a hasznomra szolgált, fejlesztette a tudásomat, például abban, hogyan kell szabályosan áthajtani egy körforgón (nem mindig sikerül, de törekszem rá). Ennek következtében a szekszárdiaknál már érettebben hajtottam be, sőt, a "szőlősnél" meg is jegyezte az oktató, hogy igen bátran mentem bele. Jött balról egy autó, de úgy ítéltem meg, elég messze van ahhoz, hogy gond nélkül elindulhassak, így nem fékeztem állóra, hanem kettesben hagytam az autót, kormány-gáz és haladtunk.

Tűrhetően Y-ozok, bár félreváltások, lefulladások még előfordulnak. De szokom az autót, egyre ritkábbak az ilyen esetek. A (balra) kanyarodás közben sávtartással még vannak gondjaim, nem mindig sikerül eltalálni a megfelelő ívet, s előfordul, hogy a terelővonal a két kerék közé kerül. Illetve, van hogy félreértem az utasítást. De a többieket figyelve látom, hogy ez nem csak velem fordul elő.

Az Y-ról jut eszembe!

Legutóbb a szekszárdi ipari parkból hajtottam volna ki egy sikeres Y után, mikor is kettes helyett négyest kapcsoltam. Az autó persze rögtön máshogy muzsikált, amit észleltem is. Oktató is azonnal szólt. Viszont, az előző napiból tanulva, mikor is lefulladt alattam az autó egy ugyanilyen akció után, ráadásul egy körforgóba behajtva (mögöttem meg egy csuklós busz), nem pánikoltam be, kuplung, kettesbe vissza, aztán gáz és már kint is voltunk az úton. Tudom, ez neked, aki minden nap vezet, nem nagy kunszt, főleg, hogy félreváltani se szoktak a tapasztalt vezetők, de nekem igen is nagy dolog volt, nagyon büszke voltam magamra. Oktató ugyan nem szólt egy szót sem, de nála a csend a dicséret, s azon kívül, hogy az elején közölte, "ez négyes", semmit nem szólt.

Érdekes embereket lehet megismeri az autó hátsó ülésén beszélgetve. Ezernyi élet, ezernyi sztori, viccek vagy komoly dolgok. Szeretek mindenkivel pár szót váltani, akivel meg lehet, végigdumáljuk az utat: gyerekek, főzés, városfejlesztés, vezetés, sulik, vizsgák, családok, nyarak, telek... stb. Régebben elég zárkózottnak ismertem magam, s a mai napig van, hogy nem szívesen beszélgetek, főleg ha fáradt vagyok, de minden nap egy újabb élmény, mikor vezetünk. Ha a kormány mögött ülök, azért, ha hátul, akkor azért. Persze közben figyelem az előttem ülő kezét, váltásait, az autó mozgását, merre járunk, de mivel nem én ülök a volánnál, nem foglal le teljesen a közlekedés. Jut idő beszélgetni, sztorizni is. Van hogy az oktatónk is beszáll, egy-egy hosszabb pirosnál, vagy könnyebb útszakaszon az éppen tanuló társunk is. Jó hangulat szokott uralkodni az autóban. :)

S ha már jó hangulat! Beszúrok egy képet, örülj velem!


Igen, megvan az "idénre kitűzött cél", a 30 kilogramm mínusz. Széles mosoly betölt...

2016. november 3., csütörtök

Amikor az egy igazából kettő

Fél nyolc után pár perccel gördült be értem a hintó. "Kolléga" a kormánynál, az anyósülésen az oktatónk. Picinyke, 46-os cipőcskémmel bepattantam hátulra, s megcéloztuk Szekszárdot. Lefelé a város dolgairól beszélgettünk, közben figyeltem, hogyan gépészkedik a srác. Az autóbuszállomáson felvettünk egy újabb tanulót, majd újabb körök következtek. Körülbelül 9-kor adta át a volánt a másik tanulónak. 
 
Vele is körök a belvárosban, majd az autópálya felé, végül ismét megálltunk a pályaudvaron (kb. 10:30 volt), s akkor én ültem a pilótaülésbe. 

Rögtön tolatással kezdtem, előttünk egy másik oktatóautó parkolt, s nem fértünk volna ki. Persze, mire hátramentem az autóval, megérkezett a sofőr, beült az autóba, s elment. Ilyen a formám! :)

Tettünk pár kört a belvárosban, egész jól ment. Bár az oktatóm többször rám szólt, hogy finomabban szálljak le a kuplungról, nem forró, hogy leugráljak róla. Igaza van. S nem mentségként mondom, hanem tényként, hogy, sajnos, a bal oldalam, úgy egészében, érzéketlenebb. Mintha félbe lennék vágva: arc, kar, hát, láb.
 
Amikor arról beszélünk, hogy érezni kell, hol fog a kuplung, nekem az azt jelenti, hogy figyelem, mikor indul el az autó gázadás nélkül is. Azt tudom, hogy be van-e nyomva a kuplung, vagy sincs. Azt már nem érzem igazán, hogy mennyire engedem fel, csak az autó mozgását figyelem. Alapban lassabban csinálnám, mint kéne, mert tartok attól, hogy lefullasztom az autót. Viszont így meg tötyögök, feltartom a forgalmat. Gázt kell adni, ami nem gond, jobbal történik, de utána rögtön megint kuplung, hogy kettesbe kapcsoljak... 
 
Na most, amiatt, hogy ne szuttyogjak az indulással, előfordul, hogy gyorsabban engedem fel a kuplungot, mint kéne. Úgymond, leugrok róla. Ezt meg nem szereti az autó. Meg az oktató se. Meg én se. Valamit ki kell találnom erre... Például átszokni... Vagy nem tudom.

Csabi autójával jobban megy ez a dolog, igaz, vele nem forgalomban mentünk, hanem egy elhagyatott placcon. Ott tötyöghettem, nem zavart senkit, sőt!

Egyik alkalommal, elkeseredésemben, feljajdultam, hogy kezdem reménytelennek érezni magam. Tudom, nem szabad negatívnak lenni! Oktató sem szidott, nem kiabálós, csak szól, ha elront valamit az ember. De akkor is elkeseredtem. A Mester azonnal leintett, hogy ne mondjak ilyet! Majd ha ő mondja, akkor így van, de amíg ő nem mond ilyet, ne higgyem ezt magamról! Addig tanulunk, amíg nem megy mindig minden úgy, ahogy kell.

Igyekszem figyelni erre is, a sávtartásra is. Mert, ugye, melyik kezemmel fogom a kormányt, mikor váltok? Igen, a ballal. Az meg, mint tudjuk, kevéssé korrekten viselkedik, mint a jobb. Elhúz valamerre. Nem csapódok a szembejövőbe, s nem padkázom le a felnit se, de picit elhúz a kezem, s ilyenkor rám szól az oktató. Jogosan, nincs is ezzel gond.

Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni...

Velem másfél órát foglalkozott a városban a Mester. Kétszer lefulladtam, kétszer belenyúlt a kormányba, párszor rám szólt. Mondhatnám, közepesen teljesítettem.

Aztán megcéloztuk a hazafelé vezető utat. Ekkora már égett a derekam, zsibbadt a combom. Nem is erőszakoltam a váltásokat, négyesig feltoltam, úgy jöttem végig, tartva a 90-es határt. Persze, ahol kevesebb volt, ott kevesebbel. Oktatóm, akkor még nem tudtam miért, de nem is szólt rám, hogy rakjam ötösbe.

Aztán a szülővárosom határában megint lefulladtunk egy piros lámpánál. Ekkora már az egész derekam, jobb combom zsibbadt, hiába mocorogtam az ülésben. Viszont az emelkedőnek felfelé kirakott STOP táblánál jól vettem az akadályt, összehoztam a kuplung-fék-gáz triót úgy, hogy le se fulladtunk, de meg is álltunk, majd tempósan át is jöttünk a kereszteződésen. Onnan már egyenes út vezetett haza.

Ekkor volt fél egy.
 
A ház előtt ott várt a családom. Mint megtudtam, már vagy háromnegyed órája. Ahogy én sem, úgy ők sem tudták, hogy a szokásos idő kétszeresét fogom levezetni. Nagyon megmelengette a szívemet, hogy nem mentek fel, pedig hűvös, szeles idő volt ma. Ehelyett szaladgáltak inkább. Remélem nem fáztak meg!

Oktatóval egyeztettünk a holnapi időpontban, azt kiszálltam. Ő meg átült a kormány mögé. Közben pár baráti szót váltottunk még egymással, Krisztám részvételével. Neki is megerősítette, hogy nem vagyok reménytelen, s hogy érezte a figyelmem lankadását a második órában. Mondtam neki, ez a vashiány miatt is van, mire megnyugtatott, hogy két óra amúgy sem kevés. Remélem, ez azt jelenti, ezután nem nyomunk ilyen etapokat. :)

Feljöttünk, ettem pár falatot, lefürödtem (a pólóm megint egy csurom víz volt), aztán ledőltem aludni. Terveink szerint, délután lementünk volna a városi múzeumba, családi napot tartottak. Ebből, végül, nem lett semmi. Nem azért, mert sokat aludtam, hanem mert éppen hogy alig sikerült egy órát pihennem. Arra ébredtem, hasogat a fejem, háborog a gyomrom, szomjas vagyok és a szokásosnál magasabb a pulzusom. Kutyául voltam, na...

Mivel nélkülem nem akartak lemenni, itthon maradtunk. Ittam, bevettem egy ritmusszabályzót, s ledőltem Kriszta mellé, aki a srácok ágyán ülve rendezgette a régi filctollakat, ceruzákat...

Most pedig írom e sorokat, neked, s nekem. Remélem, tanulságul mindazoknak, akik olvasták, s olvassák majd.

2016. november 1., kedd

Mennyi? Majdnem 30!

Egy ideje nem írom, mennyit is adtam le. Azért, mert vártam.

Év végére a -30 kilogrammot céloztam be.

Ha jó vagy matekból, könnyen kijön, mennyi voltam 2015. év januárjában, ha a lenti kép alapján, a kitűzött célhoz, körülbelül 1 kilogramm hiányzik.

Egyszerűen nem bírtam tovább "titkolózni"! :D
 

Egyre többen állítanak meg az utcán, hogy milyen sokat fogytam, hogy csinálom...

Minden szavuk simogatja a lelkemet. :)

2016. október 31., hétfő

Áramot és autót is vezetek

Ahogy sejted, ismét történt ez-az a házunk táján, ami nem csak az időmet, de az energiáimat is megcsapolta. 

Október 21-én, az esti órákban felhívott a gyakorlati oktatóm, hogy mikor tudjuk elkezdeni a vezetést. Mivel az a hétvége már nem jöhetett szóba, így a következő hét elejében maradtunk. Nálam izgatottabban csak Krisztám várta ezt a hívást, de én is majdhogynem elfelejtettem elmenteni a telefonszámot.

Másnap megünnepeltem a második születésnapomat.

Látom, elkerekedett a szemed, lévén, második, plusz, ugye, mint tudod, én ezzel alapjáraton nem foglalkozom, nem örvendezek az öregedésnek.

Rendben, kicsit részletezem ezt a második születésnapot.

Úgy történt a dolog, hogy örököltem egy hűtőládát, ami két éve az alagsori tárolónkban várta jobb sorsát. Ehhez azonban áramot kellett levezetni a villanyóránktól. Mivel a harmadikon lakunk, s nálam az áram kimerül a villanykörte cseréjében, nem ment egyszerűen a dolog.

Sógorom, Kriszta öccse diplomás villanyász (mérnök a lelkem), de mivel ő is nemrég vett házat, ráadásul az ország másik felében, nehezen jött össze a szerelés. De 22-re összejött. Idecuccolt mindennel, amivel lehetett, s nekiállt.

Már ott tartottunk, hogy a behúzóval toltuk lefelé a 3×1,5-es MBCu tyúkbelet, mikor megkért, menjek le az alagsori elosztószekrényhez, s ha leért a szál, húzzam el a tárolónk felé.

Ha ismered a helyi alagsori elosztókat, tudod, hogy néznek ki. Ha nem, legyen elég annyi, hogy az a cső, amin lehoztuk a kábelt, elég közel van egy hármas dugaljhoz, amiről nem mondod meg kívülről nézve, csak ha konkrétan benézel mögé, hogy hátul nyitott. Ami, ugye, nem mehetne át az érintésvédelmi felülvizsgálaton, amit, ugye, nemrég készítettem el egy helyi vállalkozóval...

Igen, jól sejted, fém szállal dolgoztunk, hogy segítse a súlyával a kábelt. S mikor megfogtam, s húzni kezdtem, hozzáért valahol a dugaljak egyikének hátához. Hatalmas szikrázás, én helyben ugrottam vagy 2 métert, miközben ordítottam egyet, s ezzel a lendülettel felrohantam a lépcsőn, a bejárati kapuhoz. Sógorom, hogyan, hogyan nem, 3 másodperc alatt ért le a harmadikról. Áramtalanította a házat (volt is anyázás a szomszédok egy részétől, mosógép, mosogatógép miatt), s megdöbbenve hallgatta, mi történt.

Épp villámvédelmi felújítás is folyt a társasházon, azok a srácok is bejöttek, hogy mi történt. Mikor elmeséltem nekik, gratuláltak a második születésnapomhoz. Sógorral karöltve mondták el, az volt a szerencsém, hogy műanyag papucsban voltam, nem értem hozzá semmi máshoz és nem lógott le a gatyám szára a földre. Ha nem így történt volna, most nem irkálnék ide semmit sem. Csak tippelni tudták, de 10 Amperről szólt a beszélgetés, s ha jól értettem, 0,2-0,3 már halálos. A behúzószál eldeformálódott egy pontban, majd apró hajlításra el is tört. Megkaptam emlékbe, azzal, hogy kiváló hegesztő lehetnék, ha érdekelne a szakma.

Az igazi baj azonban még csak nem is az volt, hogy ez megtörténhetett, hanem hogy egyetlen kismegszakító, egyáltalán, semmi nem oldott ki, nem működött a védelem. Ez komoly gond.

Nem okolok én senkit semmiért sem. Sógoromat iszonyúan bántotta a lelkiismeret. Én csak később fogtam fel, hogy mi is történt, s akkor elkezdtem remegni, mint a kocsonya. Mostanra, persze, ez is bekerült a családi történetgyűjteménybe, s előszeretettel veszem elő, mikor sógorral találkozunk. :P

A következő érintésvédelmi felülvizsgálatot pedig biztosan másik vállalkozóval készíttetem el.

A lényeg az, hogy élek. Nem? De!

Aztán a hétvége második felében Csabi barátommal lementünk a helyi vasútállomásra. Kihalt placc, ideális hely az autóval, mint eszközzel történő ismerkedésre. A nyomokból, illetve a később érkező párból ítélve nem csak mi gondoljuk így. Szerintem jól ment. Csabi szerint is. Elégedett voltam.

A következő héten aztán hétfőn és szerdán is már az oktatómmal róttuk a köröket. Hétfőn délután indultunk Szekszárdra (a megyében szinte minden városból oda viszik a diákokat). Először némi rutinpálya (elindulás, megállás, kanyar, irányjelzés, motorfék, váltás, Y...), aztán már azt hittem, hogy végeztünk, mikor az oktatóm közölte, hogy akkor most kimegyünk a városba is.

Nyeltem egy hatalmasat.

A városba? De hiszen már sötétedik!

Akkor kapcsoljam fel a tompítottat.

Huhhhhh... 

Biztos?

Biztos!

OK, majré indul, kormányt elfehéredett ujjakkal markol, pupilla tágul, pislogás elfelejtve, zabszem nem férne be...

Kimentünk a forgalomba. A városi forgalomba. Téli sötétedésben. Nem igazán emlékszem, mi hogyan történt, merre mentünk. Egy biztos, nem mentem neki semminek sem. Oktató magyarázott, figyelmeztetett, belenyúlt, ha kellett. Aztán kifelé indultunk a városból. Kezdtem megkönnyebbülni, mindjárt félreállunk, átül a helyemre...

Aha, ahogy azt Móricka elképzeli!

Hozd szépen haza a kocsit!

Anyám, édes jó anyám!

Átverekedtem magam a 3 körforgón. Oktató segített, utasított, s ha kellett, a kormányhoz nyúlt, hogy még jobban húzódjak jobbra. Majd mikor kiértünk ebből a zónából, utasított, hogy cél a 90km/óra.

OK, gáz, 4-es. Még gáz, 5-ös. Utazósebesség.

Ekkor már felszabadultabb voltam. Beszélgetni kezdtünk, időnként még gesztikuláltam is a jobbommal. Elkezdtem évezni a vezetést.

Mikor hazaértünk, remegve szálltam ki az autóból, s otthon, mikor levetkőztem, csavarni lehetett a pólómból a vizet.

Aztán szerdán ugyanez, de akkor délelőtt indultunk. Ugyanúgy én hoztam haza az autót, de nem este. Mit mondjak, egészen máshogy néz ki minden nappali fényben. Más a forgalom, más a város, más a főút, más vezetni.

A városban ugyanúgy görcsöltem, hazafelé meg ugyanúgy jól éreztem magam. Igaz, mikor visszaértünk a városomba, nekem kellett hazavinni a tanulótársakat is, s ekkorra már igen fáradt voltam, nem mindig értettük meg egymást az oktatóval. Például, mikor emelkedőnek felfelé álltunk meg, s nem értettem, mit szeretne, mikor arra utasított, hogy féket nyomva engedjem fel a kuplungot. Túl gyorsan csináltam, az autó lefulladt.

Másnapra Sebestyén beteg lett, s mivel Krisztám dolgozott, én vittem orvoshoz a gyereket. Arcüreggyulladás gyanúja, torokgyulladással. Antibiotikum és egyebek. A hét hátralévő részére tervezett óráimat lemondtam. 

Igaz, ami igaz, iszonyúan el is fáradtam, sok(k) volt ez nekem elsőre. Emiatt nem is bántam egy kis szünetet. Beszélgettünk erről Krisztámmal, s egyetértettünk abban, hogy nem kapkodok, nem rohanok, nem gyorsan akarok tanulni, hanem alaposan. Ne "csak" a vizsgán menjek át, hanem stabilan tudjak vezetni. Ha ehhez több idő, több gyakorlás kell, akkor az kell. Nem verseny.

Végül egy lista, amin javítanom kell:
- ne csapjam le a bal kanyart
- kisebb ívben vegyem a jobb kanyart
- finomabban bánjak a fékkel
- határozottabban, jobban nyomjam a kuplungot
- ne fojtsam meg a kormányt (ezt csak magamnak jegyeztem meg, oktató nem szólt érte)
- irányjelzővel óvatosabban, könnyen átbillen a másik irányba
- a 3-as és 5-ös sebességfokozat közelebb van egymáshoz, mint gondolom

Hétvégén azért ismét kormány mögé ültem, Csabi barátommal ismét lementünk a vasútállomáshoz. Vittünk pár palack ásványvizet, gyakoroltam a parkolást, illetve a megállást. Bár nem megy a párhozamos beállás, de mindig sikerült beparkolni anélkül, hogy felborult volna bármelyik palack is. Megálláskor se döntöttem fel egyiket sem. A végére kezdtem ráérezni a dologra.

Továbbra is bizakodom. Csütörtökön újabb óra, irány Szekszárd. Ha azt is túlélem, találkozunk itt! ;)

2016. október 19., szerda

Géza mosolya

Megtörtént.

Igen, az elsősegély vizsgámról beszélek. 

Jó, tudom, nem egy doktori, mit parázok ezen.

Nekem fontos. Nem azért, mert perfekcionista vagyok... Na jó, azért is. 

Egyszerűen önmagam miatt. Hogy képes vagyok rá elsőre is, nem kell ismételnem.

Ígéretemhez híven, teljesen rácsüggtem az elsősegély könyvre. Ha nem az volt a kezemben, akkor a telefon, s ilyen témájú videókat néztem, tananyagokat olvastam az interneten. Fejben újra és újra lejátszottam az újraélesztést, a stabil oldalfekvést, a bukósisak levételét, a kötözéseket...

Aztán kedd délután, 14 óra előtt, megjelentem a vizsga helyszínén. Beszélgettünk a többiekkel, legfőképp a KRESZ vizsgáról (volt, aki aznap délelőtt volt újrázni). Persze az elsősegély is szóba került, de azon nem nagyon volt mit megbeszélni.

Aztán befutott a vizsgabizottság is, egy férfi és egy nő. Utasításuk szerint átalakítottuk a termet (itt folyt a KRESZ és az elsősegély oktatás is), ők meg berendezték az általuk hozott, vagy már itt lévő holmikkal: bukósisak, plédek, kötözéshez szükséges anyagok és újsütetű barátom, Géza.

Ezután mindenkit kiküldtek, a hölgy kijött velünk, elmondta a szabályokat, az elvárásaikat, majd kérdezte, ki lesz az első négy. Azonnal előreléptem, három másik KRESZ-ismerőssel együtt.

Személyivel és a befizetett vizsgadíj csekkjének ellenőrzőszelvényével a kezünkben az asztalhoz sorakoztunk, ahol azonosítottak minket, majd a lapunkhoz csatolták a szelvényt. Ezután tételt húztunk, majd helyet foglaltunk a vizsgáztatókkal szemben.

Nemsokára szólították T. nevű társunkat, akinek az újraélesztést kellett bemutatnia. Nem volt döccenőmentes, ami, mind T., mind a vizsgabiztos homlokán jól látszódott. Aztán M. következett, neki a stabil oldalfektetés jutott. Némi ügyetlenkedéssel, de sikeresen megoldotta. Ezt követően engem szólítottak. A sorminta alapján az újraélesztés következett, s nem számoltam rosszul. Géza türelmesen feküdt a pokrócon, s minta némi mosoly bujkált volna a szájzugában, mikor mellétérdeltem. Újra itt Gézám, újra meg kell mentselek!

Apró bénázással kezdtem, de a mentőtiszt nem vette zokon, rákérdezett, javítottam. Aztán mellkasprés, lélegeztetés. Kérdésekre válaszoltam, a reakció mindig bólintás és ha jól láttam, egy pipa volt a vizsgalapomon. Vagy pont. Nem tudom. 

Alig felálltam, utolsó társunk (elnézést, elfelejtettem a nevét, így most nincs rövidítés) segítségére kellett sietnem, ugyanis azt a feladatot kapta, hogy rajtam mutassa meg, mi a stabil oldalfekvés.

Képzelj el egy nálam fejjel alacsonyabb és testsúlyra is maximum feleakkora embert. Megvan? OK. Neked most annyi! - közöltem vele széles vigyorral. A mentőtiszt megnyugtatott, segíthetek kicsit. Persze, a hölgy odakint azt mondta, csak semmi susmus, mert kivágnak minket. Ehhez tartottam magam.:P

Jó, nem igaz, nem hagytam el magam, segítettem átgördülni, de csak egy kicsit. Arany szívem van, nem? ;) Végül is, gond nélkül és tökéletesen adtam az áldozatot. Nem tudom, járt-e érte pont, én beleadtam anyait-apait. Persze, a srácnak is sikerült a feladat, hála nekem. :D 

Ezután a kihúzott tételre figyeltem, így a többiek szavai igen szűrten jutottak el a tudatomig. Az A; jelű elméleti feladat egy motoros által elgázolt gyalogos alsó végtagjának ellátása volt, melyből bőven folyt a vér. Magabiztosan közöltem, hogy szerintem ez vénás vérzés, nyomókötést kell ráhelyezni. A mentőtiszt kérte ennek pontos elméleti menetét, amit, bólogatásából ítélve, teljesítettem is. Aztán arra volt kíváncsi, van-e még teendőm ezen felül. Mondtam, hogy mentőt hívok, 104, vagy 112.

Szuper, tovább a B; kérdésre. Ez az alsó végtagi törés ellátását firtatta. Elmélet és gyakorlat volt feltüntetve, de tőlem csak az elméletet kérdezte. Ismét ponto(ka)t, vagy pipá(ka)t kaptam. Az külön bólintást ért, hogy megint hívtam a mentőket. :) Kérdés volt még, mi jellemző a törésekre, mi alapján lehet felismerni. Ezt, oktatáson, alaposan a szánkba rágta a másik mentőtiszt: fájdalom, funkciózavar, deformitás. Hozzátettem még a duzzanatot, elszíneződést is, súlyosabb esetben látható is az elmozdulás is a törött csonton. Ekkor a vizsgabiztos a sikeres vizsgát igazoló kártyáért nyúlt, aláírta, közben megdicsért: "Magán látszik, fiatalember, hogy végig ott volt az oktatáson!".

Megkönnyebbülten léptem ki az ajtón (utoljára még visszapillantottam Gézára, de épp nem ért rá, áldozatot játszott hanyatt fekve). Ahol, mint a húst a legyek, megleptek a többiek. Kérdezték, mit kaptam gyakorlati feladatnak, mit húztam, milyenek a vizsgáztatók... Megnyugtattak őket, hogy rendesek, segítenek, aztán elköszöntem, siettem haza, mert Beni egyedül volt itthon. Jó, 12 éves, de akkor is. Szülőből vagyok én is...

Ez volt tegnap.

Ma, szerdán, úgy hozta az élet, le kellett mennem az óvárosba. Beni is jött velem, fogorvoshoz ment a család háromnegyede. Beninek semmi komoly baja, éjszakai ingyombingyomot kap, ahhoz vettek mintát. Nem is ez a lényeg.

Tempósan lépkedtünk a főutcán, mikor egy ismerős alak lépett elénk. Kellett pár másodperc, mire megismertem, múlt hét óta némi arcszőrzetet növesztett: az oktató mentőtiszt! Nyújtotta a kezét, paroláztunk, majd kérdezte, mi volt a vizsgán. Mondtam, sikerült, mire megjegyezte, ebben nem kételkedett. Arra volt kíváncsi, mit kaptam, mit húztam. Pár mondatban felvázoltam, ő is bólogatott. Úgy látszik, ez a mentőtiszteknél szakmai ártalom. :D Gratulált, majd Benihez fordult, s életem egyik legszebb dicséretét kaptam tőle: "Legyél büszke az édesapádra, okos ember!".

Ezek után nekem már mindegy volt, a fogorvos mit csinál velem, a napomat elrontani nem tudta. Érzéstelenítőt, persze, kaptam. ;)

2016. október 16., vasárnap

Új barátom, Géza

Úgy volt, hogy pénteken (délután) és szombaton (reggeltől kora délutánig) elsősegély oktatásban veszek részt a helyi művelődési házban, pontosan ott, ahol a KRESZ-t is belénk verték.

Ebbe a tervbe az egyik, nagy, helyi cég kissé belekavart. Ugyanis, hiába voltunk ott péntek délután, hiába nem zavartunk volna senkit sem, a cég kibérelte az egész művelődési házat és zárt körű rendezvényt tartott. Így, csak arra az időre juthattunk be az épületbe, míg az oktatást tartó mentőtiszttel megbeszéltük, másnap mikorra jöjjünk, valamint kitöltöttük a jelentkezési lapot és befizettük az oktatás díját.

Én, biztos, ami biztos alapon, vettem egy könyvet is. A könyv jó, szép, okosság van benne, bármikor fellapozható, annak is hasznos, aki nem akar vizsgázni, én meg később is felfrissíthetem a tanultakat... Egyszóval, láttam értelmét, hogy kiadjak rá 1600 kemény magyar forintot.

Másnap, tehát szombaton, 8:30-ra megjelentünk, a mentőtiszt is megérkezett, nagy pakkal. Mint kiderült, ez csak a fele volt a csomagjának. Egyelőre a különféle, sebellátáshoz szükséges gézlapokat, kötözőanyagokat, fertőtlenítőket hozta be. Meg egy bukósisakot. Amit később el is rakott, volt bent már egy másik, a KRESZ oktató cégé. Gyakorolni és vizsgára az is tökéletes.

Elkezdtük a fejtágítást, zúdultak az információk a szürkeállományba. A mentős egyébként szuperül csinálta. Folyamatosan magyarázott, ismételt, kihívott egyet-egyet közülünk, megmutatta amit épp mondott, színészkedett, figyelmeztetett, dicsért, viccelt, visszakérdezett. Egy pillanatra sem éreztem azt, hogy mi most oktatáson veszünk részt, inkább egy jó kedélyű beszélgetés, társasjáték részese voltam. Nincs módom szakmailag megítélni, de emberileg jelesre vizsgázott előttem.

Óránként tartottunk szünetet, amire szükség is volt a dohányosok és az olyan hugyosjózsik miatt, mint én. Jó ideje több vizet iszom, mint az átlag ember. Erről már beszéltem korábban, így nem kezdem el újra, nyugodj meg! ;)

Dél tájban megérkezett Krisztám és a két fiam, ebédet hoztak nekem. Mentős meg is jegyezte, elismerően, ilyet még nem látott, pedig jó ideje tart oktatást. Nem titkolom, jól esett, amit mondott. Bár nem kérdeztem, de feltételezem, Krisztámnak is.

Ebéd után megérkezett a tiszt csomagjának második fele, Géza. Nem, igazából nem így hívják, én neveztem el. Valahogy személyesebbé vált ezzel a kapcsolatunk, főleg, hogy amúgy is igen bensőséges közelségbe kerültünk. Itt van róla egy fotó (nem saját, Google):


Délután, sajnos, elkezdett csepegni az eső. Addig nem is értettem, mitől sajog a fejem már késő délelőtt óta, s miért erősödik egyre jobban, míg a végén már meg is szédültem egyszer (Itthon kiderült, magas a vérnyomásom és pulzusom. Nem vészesen, de aki ehhez nincs hozzászokva, azt könnyen kikészíti. Mint például engem.). Emiatt nem voltam túlzottan aktív részese a gyakorlatoknak.

Persze, amikor kihívott az oktatónk, kimentem hozzá, illetve ugyanúgy végigcsináltam a stabil oldalfekvés, majd az újraélesztés protokollját, mint a többiek. Nekem, szereplésként, a hajszáleres vérzés jutott, én volt a sérült apuka, aki a játszótéren, a gyermekei hintázása közben, felsértette a kézfejét. Szó szerint testközelből volt módom megfigyelni a kötözést. 

Illetve, egyszer a bukósisak levételekor én volt a B jelű segítő, aki a sérült nyakát rögzítette, míg az A jelű társam levette a sisakot. Magyarázatként: az A azt jelenti, ő ad utasítást, vizsgán ez az ő tétele, a B csak engedelmeskedik. De ez még délelőtt történt.

A végén, aki akart, még maradhatott. Én az utolsók között jöttem el, nem sokkal este 6 előtt, mikor már tényleg nem bírtam tovább a fejem állandó lüktetését. Ismét végigcsináltam két újraélesztést, részt vettem egy bukósisak levételben, valamint többször végignéztem sapkakötést, parittyakötést, artériás és vénás nyomókötést, hajszáleres vérzés bekötözését, illetve alkar-, könyök-, felkar- és vállrögzítést.

Elköszönéskor kezet fogtam a mentőtiszttel, üdvözölte a családomat, majd, stílusosan, kéz- és lábtörést kívánt. S mielőtt bármit mondhattam volna, rám szólt, ne köszönjem meg. Bár nem vagyok babonás, de engedelmeskedtem, ki tudja, mikor futunk össze újra, nehogy ez álljon közénk. :D Elmosolyodtam, még egyszer szép estét és kellemes hétvégét kívántam, majd hazavánszorogtam.

Itthon ugyanaz az érzés kerített hatalmába, ami KRESZ oktatás után is. Nem is tudom, hogy nevezzem. Talán a "teatyaúristenhogytanulommegeztvizsgára" megfelelő lesz. Ezért ma az elsősegély könyvre vetem rá magam pitbullként. Meg az internetre, Youtube-on találtam is pár oktató videót. Holnap még foglalkozhatom ezzel, de kedden már vizsga. 

Össze kell kapjam magam, hiszen, meg kell mentsem Gézát! :)