Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz! (Márai Sándor)

2013. március 3., vasárnap

Báli szezon

Tegnap este jótékonysági bál volt a paksi II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában. Körülbelül 6-7 éve nem voltunk Krisztámmal sehol a gyerekek nélkül, úgy döntöttünk, itt az ideje, hogy ebből valamit bepótoljunk.

Gyerekeket átvitte párom édesanyámékhoz, mi pedig kinyaltuk magunkat és este 7-re ellibbentünk az iskolába. Sajnos nem voltunk túl sokan, de a hangulat jó volt, pedig nem ismertünk senkit sem. Pár szavas rendezői és igazgatói köszöntés után az iskolai, majd egy helyi táncegyüttes adott rövid műsort.

Hogy ne törjem össze a rólunk alkotott képet, elárulom, nem számoltunk hosszas maradással, így a batyusnak hirdetett rendezvényre étel-ital nélkül mentünk. Gond nem is volt belőle, egyrészt minden asztalon volt egy kosárka pogácsa, másrészt mikor Benjámin osztályfőnöke meglátta, hogy 0 kalóriás diétát tartunk, hozott nekünk egy üveg ásványvizet, majd később kaptunk süteményt és narancslevet is. Legközelebb is így megyünk. :)

Aztán megérkezett az est fő vendége, előadója, Auth Csilla. Azt várná az ember, hogy bejön, megáll elöl, elénekel pár dalt és távozik. De nem! Közénk sétált, mindenkihez volt egy kedves szava, vagy mosolya, mindenkit táncra noszogatott, énekeltette a nagyérdeműt, viccelődött... Akkora sikere volt nálam, hogy tényleg táncoltam. Életemben ennyit még összesen se. Nagyon jól éreztem magam már ekkor is.

Aztán persze eljött az idő, hogy egy, a helyi TV-nek adott interjú után távozzon. Gondoltam autogramra, közös fotóra, de tollunk nem volt (kérni meg ugye...), a mobiltelefonunk kameráját meg nem az iskolai fénycsövekre találták ki, hiába van benne vaku. Emlék, szép és meglepő emlék marad, de annak kiváló.

Aztán egy helyi banda húzta a talpalávalót. Retronak mondanám a stílust, sok-sok magyar dal, fiatalabb korunkból. Bár a térdem már akkor is és azóta is fáj, de igyekeztem Krisztám mellett helytállni, rajta aztán igazán tetten érhető volt a "be vagyok sózva" állapot.

Végül 11 óra felé már nem bírtam tovább, leültem és kijelentettem, innen fel nem állok, csak ha elindulunk haza. Persze Krisztám vett tombolát is, pusztán jótékonysági okból, ám mivel volt aki egy 20ezrest áldozott erre, nem voltak illúziói. De így a sorsolást is megvártuk.

Mikor láttuk, hogy az egyik nagyobb díj egy szendvicssütő, párom teljesen felvillanyozódott (igen, az eddigieknél is jobban), s közölte, hogy ha ő azt megnyeri, elviszi a munkahelyére és ott sütögeti majd a kollégáinak a melegszendvicseket. Peeeersze, majd pont 5 tombolával... Kitalálhatod, ki nyerte a szendvicssütőt!

Éjjel fél 1 felé keveredtünk haza, fizikailag ugyan fáradtan, de érzelmileg feltöltekezve. Jó volt, na! :D