Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz! (Márai Sándor)

2012. november 29., csütörtök

Diagnózis

Mára sikerült összeszednem minden bátorságomat és megtipornom minden megmaradt büszkeségemet, így elmentem orvoshoz. Régi emlékeimből fakadóan azt hittem, órákat fogok várni a sebészeten, de nem így történt, hárman voltak előttem.

Időm se volt gondolkodni, hogy ennek mi lehet az oka, már hívtak is befelé. Joviális arcú doki fogadott – a sarokban két asszisztensnővel, nyeltem is egy nagyot, hogy most mi lesz –, s miután elmotyogtam neki a kipufogónyílásom mellett történt balesetet, egyből megkért, hogy feküdjek fel az asztalra, letolt gatyával. Csak így, semmi előjáték...

Mikor hallottam a gumikesztyűk csattanását, s a doki megszállott mosollyal az arcán mögém lépett, már éreztem, hogy itt komoly baj lesz... Megvan az a jelenet a 300 című filmből, mikor Butler beleordítja a kamerába, hogy "THIS IS SPARTA!"? Na, drága testvérem, az kutyafütyi volt ahhoz képest, ahogy én engedtem ki – a feleségem szerint – amúgy kellemes baritonomat.

De nem kell megijedni, ez még közel sem volt olyan rossz, mint mikor a doki elkezdette még beljebb tömködni az ujjait. Megmondom őszintén, ekkor már fogalmam sem volt arról, hogy merre is kalandozik. Kidülledt szemeim könnybe lábadtak, s olyan izmok rándultak bennem össze, melyeket, szerintem, egy anatómiai atlaszban is hiába keresnénk. Remegtem mint egy kocsonya, szakadt rólam a víz. Közben persze üvöltöttem, ezt el ne feledjük!

Észre se vettem, mikor végeztünk, csak azt tűnt fel, hogy csend van. Felnéztem az orvosra, s félve kérdeztem tőle, hogy ugye végeztünk... Életemben nem voltam még olyan megkönnyebbült, mint amikor közölte, hogy igen. Felöltöztem, közben az egyik asszisztensnő megírta a leletemet. Az orvos ellátott pár életviteli tanáccsal és receptekkel (krém és kúp). Reszkető lábakkal és elcsukló hangon köszöntem el.

Csak itthon néztem meg a leletet. A kötelezően feltüntetett adatokon felül van rajta összesen vagy 15 szó. Könyörgöm, ez a kis anális nem volt ilyen banális! Bizalommal odaadtam a testemet, az egyik legintimebb testtájamat és cserébe kapok nyamvadt 15 szót? Legalább egy doboz bonbon, vagy egy szál virág jól esett volna...

2012. november 27., kedd

Éwégi beszámoló

Megmondom őszintén – ilyenkor az ember soha nem az őszintét mondja –, sokat gondolkodtam azon, hogy mi legyen a blogommal. Felmerült a bezárás gondolata is. Aztán nemes egyszerűséggel úgy döntöttem, belerúgok még egyet a farpofájába – ennek apropóját alant majd taglalom –, hátha ismét örömet találok a grafomán exhibicionizmusban.

Ennek leszel most szenvedő alanya, drága olvasóm. ;)

Azzal kezdeném, hogy a nyáron letárgyaltam és mondjuk úgy, levezényeltem a társasházi szellőzőrendszer tisztíttatását. Nem ment minden zökkenőmentesen, de sikerült túllendülni rajta. Egyébként amennyire én beleláttam és tapasztaltam, a vállalkozó maximálisan korrekt, segítőkész és rugalmas volt. Kifizettünk egy kosár pénzt, s cserébe kaptunk egy nagy adag lelki megnyugvást, hogy íme, ez is kész van, öröm és boldogság.

Aztán jött egy-két negyedik emeleti beázás, garanciális javítás, biztosító és mifene. Rohangáltam, mint a pók a falon. Plusz rongyosra telefonáltam a fülem, a szám. Holnap jönnek a katasztrófavédelmi kirendeltségtől hatósági tűzvédelmi ellenőrzést tartani. Remélem mindent – vagy majdnem mindent – rendben találnak, s nem bírságolnak valami bagatell vacak miatt. Minden esetre, rajtam nem múlik, én, amit tudtam, megjavíttattam, kicseréltettem, kitakaríttattam és akit csak tudtam, felszólítottam, kértem... és az ujjaimat is rongyosra gépeltem eközben, hogy mindennek nyoma is legyen.

Eközben a magánéletünket is sötét felhők kezdték beárnyékolni, s a készülődő vihar mind a mai napig itt tornyosodik a fejünk felett. Kezdjük talán Krisztámmal. Felkínáltak neki egy állást a járási hivatalban – vagy mi a nevében –, hasonló munkakörben, mint amit most végez. Akkor még úgy volt, hogy paksi, azaz helyi irodában lesz. Később kiderült, hogy nem eszik olyan forrón a kását, az a helyi iroda Szekszárdon lesz. Ollé! Reggel 6:30-kor indul a busz, délután leghamarabb 17 óra körül ér vissza Paksra, de az a buszpályaudvar, onnan még fél óra séta hazáig és ebben nincs benne a bevásárlás se. Azzal együtt talán 18 órára haza is érne. Közben a gyerekeket 6:30-nál előbb sehol nem fogadják és 16:30-ig vigyáznak rájuk. Talán most, a héten felcsillan valami kis reménysugár, hogy mégis maradhat a mostani állásában. Reménykedünk.

Emellett Krisztám lába is gyakran fájt, ami mostanra már egy röntgenfelvétellel is hivatalossá vált. Irány az ortopédia, persze majd beutalóval, amit a háziorvosunk szabadsága miatt csak decemberben kérhetünk.

Aztán, hogy engem is érintsünk: megszűnik a munkahelyen. A cég, ahol dolgozom, éves szerződéseket pályázik meg, s az a telephely, ahol én eddig dolgoztam, már nem volt pályázható idén. Hogy mi lesz velem, nem tudom, a főnökeim sem mondanak semmit, elmondásuk szerint ők is a hivatalos értesítéseket (a többi pályázat eredményét) várják. Egyelőre reménykedünk.

Arról ugye korábban már meséltem, hogy vashiányos vagyok? Úgy tűnik, ez genetikai, húgom és édesapám is ebben szenved, s amilyen nagy mázlim van, a fekélyem miatt ez engem érint a leginkább. Szóval nem csak lusta dög vagyok – ami amúgy teljesen igaz – de orvosi papírom van róla, hogy örüljek, amiért napi 10-12 órát képes vagyok ébren lenni. Csak hogy szemléltessem: egy magamfajta férfiembernek ebben az életkorban minimum 10 egységnyi vas van a vérében, míg nekem ez SOHA nem éri el a 4 egységet. Január 3-ára kaptam időpontot egy hematológushoz.

S most térek ki a fent már ígért farpofára. Szóval, a fenitek okán muszáj lenne vasat abszorbálnom hamvas testembe. Ezzel egy dolog hibádzik csak: a szervezetemnek a kutya se szólt, ami nem is csoda, hisz akkora bunkó szegénykém, hogy velem se áll szóba. Erőszakot pedig nem lehet rajta tenni, mert azonnal ellenkezik. Aki szedett már vasat, jól tudja, szorulást okoz. Nah, akkor ezt most  kombináld egy kellemes vastagbél fekéllyel és megkapd a smirglit nyeltem effektust. De hogy a móka ne legyen ilyen habkönnyű, adj hozzá némi balszerencsét is, s máris kapsz egy fantasztikus bónuszt.

Nem is tudom, beszélhetek-e itt erről, de már annyi mindent elmondtam nektek így privátban, ám legyen! Szóval hétvégére nőtt a végbelem mellé egy pingpong labda méretű véres-gennyes hólyag. Állandóan hőemelkedésem, később lázam volt, se aludni, se járni nem tudtam. Fájt, feszült, égett. Az ellenségemnek nem kívánnám. Csak sántikálva csoszogtam, ülni egyáltalán nem, vagy csak kitekeredve tudtam.

Ez a mutáns göb vasárnap éjjel kifakadt, elöntve mindazt, ami épp rajtam volt azon a testtájon. Végre megszabadultam a fájdalomtól, ha leszámítom azt, hogy rendszeresen kell mosni a sebet, ami szintén nem a mennyország, tekintve, hogy a víz is csípi. Sikerült beszerezni egy kenőcsöt is, amivel édes drága Krisztám keneget. Hogy csökkentem a fellobbanó lelkiismeret furdalásomat, vettem neki gumiujjakat is. Persze ez egy cseppet sem segített a helyzeten, ugyanúgy szégyenlem a pofám, hogy ilyesmire "kényszerítem".

Persze ő ezt másként éli meg, ennyi vigaszom azért akad. (Fúúú, ugye milyen önző dög vagyok, egyfolytában arról van szó, hogy ÉN mit érezek?!) Sőt, meg is dicsért, hogy milyen férfiasan álltam a megpróbáltatásokat. Két gyereket megszülni még mindig nehezebb, mint ez, de nem törtem le a lelkesedését. :) Zárójeles megjegyzés: a szivárgó váladék miatt jelenleg is női szárnyas betét van az alsónadrágomban. Egyszerűbb, mint állandóan cserélni az alsóneműmet, plusz higiénikus érzés és még lovagolni, teniszezni is tudok benne. :P

De hogy jó dolgokról is beszéljek: a srácok, leszámítva némi takonyt, jól vannak. Beni sorra hozza haza a piros pontokat, dicséreteket, nyomdákat... stb. Nincs olyan nap, hogy ne kapna legalább egy ilyen elismerést. (Dagad a mellkasom, persze nincs mire, az érdem az övé, miközben ő ezzel legkevésbé sem törődik.) Sebi is sikeresen beszokott az óvodába, megúsztuk az ilyenkor szokásos betegséghullámot is. Volt egy-egy pár napos kór, de ez semmi a bölcsis korszakhoz képest. Szóval gyerekfronton minden rendben, hála a magasságosnak!

És ami szintén örömteli: a házasságunk erős, stabil, kiegyensúlyozott, békés és tele van... hát szóval, na tudod... házasélettel. ;) Maradjon is így!

Ennyi, tömören. Remélem legközelebb hamarabb találkozunk!

(Észrevetted, hogy a bejegyzés címét w betűvel írtam?)