Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz! (Márai Sándor)

2012. január 30., hétfő

Új év, régi lendület

Üdvözlet a "Hát ez még él?!" kérdés jogos felvetőjének!

Igen, szerénységem még éldegélgetgetget! Fáradtan, kissé betegen (talán megúszom a gyomorfekélyt), alapvetően olyan fizikai állapotban, mint egy kifacsart mosogatórongy... vagy fél citrom... vagy... Nem cifrázom, szerintem érted: fáradt vagyok, fáj mindenem és kissé antiszociálisan szemlélem a világot. Viszont depressziós, vagy ahhoz közeli hangulatot még csak eszedbe se jusson feltételezni! Lehet, hogy testileg lerobbantam, de a lelkem szárnyal... na jó, sűrűn vészleszállásba kezd incifinci belső énem egyszemélyes repterén, de nem hagyom magam a földhöz szegezni! Agyig tankolják és irány a kifutópálya, minden jelzés zöld, mars fel az égre!

Félve ugyan, de kijelentem: Krisztám meggyógyult. Nagyon hosszas és nehéz küzdelmen van túl, de már reméljük, itt az út vége, s ami a minket terhelő idegi és lelki feszültség miatt kicsit is megsérült a családon belül, megjavul. A mindennapi súrlódások, apróságok néha nagyon nagynak tűnnek, akkor is, ha tudjuk jól, nem számítanak. Ha az ember küzd, minden kicsinység, ami hátráltatja, óriássá nőhet, s úgy érzi, hogy képtelen megküzdeni még ezzel is, megosztani az erőt, ami arra kellene, hogy az alapproblémát legyőzze. Rettegtem, hogy a feleségem kórházba kerül, műteni kell, vagy... hogy... elveszítem őt. Valószínűleg ez az érzés engem sem tett kedvesebbé. S ami még szörnyűbb volt, hogy nem értettem, néha miért ellenséges velem a párom... Vagyis, értettem én: ideges, feszült, fáradt és gyenge volt. Lekötötte a harc, amit az egészségéért vívott, s nem volt ideje, ereje a gyerekek mellett engem is a megszokott módon dédelgetni. Csak amit az ész tud, a szívnek hiába magyarázod, nem érti. Szép kis férj vagyok, mi? A róla szóló bekezdésben is csak magamról írok. Pff!

Hála az égieknek, a gyerekek jól vannak. Testben és szellemben egyaránt fejlődnek. Benjámin már nagyon szépen olvas. Pár betű még nem rögzült stabilan, de nagyon ritkán kell segítenünk neki, mert nem akad le, hanem tovább betűz és rájön közben, hogy azzal, amit elsőként hitt, hogy lát, nincs értelme a szónak. Javítja és nekiugrik a következőnek. Nem tudom, hogy az iskolában hol tartanak a gyerekek, de valószínűsítem, hogy sokkal messzebb ők sem juthattak még, ráadásul tanári segítséggel, rögzített időkeretben tanulhatják mindezt. Beni viszont önszántából, mondhatni autodidakta módon sajátította el. A kézírásos betűk egy jó részét is felismeri már, s nem is szégyenli használni a tudását. Ráadásul úgy tűnik a matematikával sem lesz sok gondja. Nagyon büszke vagyok rá, s amikor csak lehet, dicsérettel is hangsúlyozom az elégedettségemet, s próbálom növelni a tudásszomját, illetve önbizalmát.

Sebestyén rendszeres bölcsődébe járó lett, beszokott a kezdeti nehézségek (hisztik és betegségek) után. Átöltözés után már önállóan bemegy a csoportszobába, nem úgy kell lefejteni az üvöltő gyereket a nyakunkból. A gyerekekkel is szóba áll időnként, s ha belendül, már nem a gondozónők ölében koptatja a gatyáját. Korábban nonstop rajtuk lógott, mint szülőpótlékokon. Ő is érdeklődik minden iránt, amit a bátyus kitalál, játszik. Értsd: elveszi és nem adja vissza, ordítva ellenkezik. Igyekszünk nem azonnal közbelépni, de valljuk be őszintén: Sebestyén egy hisztizsák. Persze erre Benjámin rá is játszik, gondolom rájött, hogy ha az öccse nekiáll visítani, előbb-utóbb -- a saját hallása épségének érdekében -- megjelenik az egyik szülő és rendet tesz, ami általában azzal jár, hogy a tulajdonviszonyok is visszaállnak az eredeti állapotukba. Ezen valahogy változtatnunk kell. Már nem csak a hisztin, hanem a mi hozzáállásunkon is.

Remélem legközelebb több erőm lesz írni, most zárom soraim, el kell vinnem Sebestyén a bölcsődébe, aztán vár a házimunka.