Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz! (Márai Sándor)

2012. december 25., kedd

Megmenekültünk

Azt a leborult szivarvégét, mindjárt itt van december 31-e! Remélem mindenkinek sikerült túlélnie a beharangozott maja világvégét! De senki se búsuljon, még rengeteg emberi hülyeség vár felfedezésre!

Kezdeném a jó hírekkel.

Krisztám maradhat a helyi önkormányzatnál, minden marad a régiben, csak rengeteg újdonságot hoz majd nekik az új év. Például az ÉTDR elnevezésű agymenést, ami alapvetően fantasztikus ötlet és szuper munkafelület lenne, ha nem kicsiny hazánkban valósítanák meg a politika impotens bábáskodása mellett (micsoda képzavar...). De bízzunk a legjobbakban!

Úgy néz ki, egyelőre az én is megmenekültem. Pár hónapig még biztosan nem leszek munkanélküli, aztán majd kiderül. Az december 14-i céges vacsorán alaposan belakmároztam, miután kiderült, hogy január 1-e után is lesz hol dolgoznom. Emellett egy kisebb vállalkozáson is törjük az agyunkat, de többet nem akarok erről mondani. Nem babonából, hanem mert még nagyon új az ötlet. Egyébként Krisztámtól származik – honnan máshonnan?

Benjámin iskolai teljesítménye továbbra is stabilan kiemelkedő. Olyan, mint egy szivacs, mindent felszív és amikor kell, visszaad. Eszméletlenül okos, s nem csak a szülői elfogultság beszél belőlem, hanem az értesítő füzete is emellett tanúskodik. Ráadásul Sebire is ragad Benitől. Sokszor azon vesszük észre magunkat Krisztámmal, hogy azt hallgatjuk, Beni hogyan magyaráz az öccsének valami iskolai feladatot. Persze nem kell félteni őket, pont olyan rosszcsontok, mint a fiútestvérek többsége. Nyúzzák egymást, sokszor a saját hangunkat nem halljuk a visítástól. Gyerekek. :D

Egészséggel minden rendben, panaszra senkinek nincs oka. Bár ami igaz, az igaz, ezért Kriszta elég sokat tesz: rendszeresen lámpázza a srácok arcát, gyógyteákkal kínozza önmagát és gondoskodik a rendszeres napi vitaminfogyasztásról is kiegészítők képében. Természetesen sok gyümölcsöt és zöldséget is eszünk, ez ilyentájt kötelező.

Szüleinknek – milyen ritkán esik róluk szó, hála az égnek, mindannyian élnek – épp a napokban ruháztuk fel a családot mindenféle szükséges holmival: kabátok, nadrágok, harisnyák, zoknik, bakancs, lego... vagyis... az nem szükséges, csak Beni azt kért a nagyiktól, ők meg biztosították az anyagi hátteret a sikeres választáshoz. Anyu meg úgy felpakolt minket vasárnap, hogy az már szégyen, ráadásul ma még tésztasalátát és egy nagy tepsi gyümölcstortát is küldött. Tudja jól, hogy az a kedvencem.

Zárójelben jegyzem meg, ezen a téren nem nehéz a kedvemre tenni, hisz csak a túrós palacsintát, a túrós rétest, a vaníliás krémest és a gyümölcstortát eszem meg. Meg néha egy kis csokoládét. De az esküvőnkön ettem orosz krémtortát is! :) A többi édesség nem érdekel. Persze, aki ismer, tudja, ez nem látszik meg rajtam :P

Megemlítem még, hogy elhagytuk a Vodafone-t a Telenor-ért. Annyira jó vásárt nem csináltunk, mert körülbelül 2 hétbe telt elintézni a számhordozást és a telefonvásárlást is, de elviekben jövőre durván 12ezer forintot takarítunk meg (éves szinten) kettőnk telefonszámláján. Az új telefon mindkettőnknek egy Samsung GT-S5610 készülék. Nem okoska telefon, de nem is akartunk olyat, érintőképernyőset meg pláne nem. Kellően konzervatívok vagyunk, hogy a klasszikus megoldásokat keressük.

Nem tudom mi maradt ki, de biztosan tudnék még miről írni, ha jobban belegondolnék. De nem fogok. Ideje megáztatni magam egy kád meleg vízben és az új tusfürdőmben, amivel anyu lepett meg.

2012. november 29., csütörtök

Diagnózis

Mára sikerült összeszednem minden bátorságomat és megtipornom minden megmaradt büszkeségemet, így elmentem orvoshoz. Régi emlékeimből fakadóan azt hittem, órákat fogok várni a sebészeten, de nem így történt, hárman voltak előttem.

Időm se volt gondolkodni, hogy ennek mi lehet az oka, már hívtak is befelé. Joviális arcú doki fogadott – a sarokban két asszisztensnővel, nyeltem is egy nagyot, hogy most mi lesz –, s miután elmotyogtam neki a kipufogónyílásom mellett történt balesetet, egyből megkért, hogy feküdjek fel az asztalra, letolt gatyával. Csak így, semmi előjáték...

Mikor hallottam a gumikesztyűk csattanását, s a doki megszállott mosollyal az arcán mögém lépett, már éreztem, hogy itt komoly baj lesz... Megvan az a jelenet a 300 című filmből, mikor Butler beleordítja a kamerába, hogy "THIS IS SPARTA!"? Na, drága testvérem, az kutyafütyi volt ahhoz képest, ahogy én engedtem ki – a feleségem szerint – amúgy kellemes baritonomat.

De nem kell megijedni, ez még közel sem volt olyan rossz, mint mikor a doki elkezdette még beljebb tömködni az ujjait. Megmondom őszintén, ekkor már fogalmam sem volt arról, hogy merre is kalandozik. Kidülledt szemeim könnybe lábadtak, s olyan izmok rándultak bennem össze, melyeket, szerintem, egy anatómiai atlaszban is hiába keresnénk. Remegtem mint egy kocsonya, szakadt rólam a víz. Közben persze üvöltöttem, ezt el ne feledjük!

Észre se vettem, mikor végeztünk, csak azt tűnt fel, hogy csend van. Felnéztem az orvosra, s félve kérdeztem tőle, hogy ugye végeztünk... Életemben nem voltam még olyan megkönnyebbült, mint amikor közölte, hogy igen. Felöltöztem, közben az egyik asszisztensnő megírta a leletemet. Az orvos ellátott pár életviteli tanáccsal és receptekkel (krém és kúp). Reszkető lábakkal és elcsukló hangon köszöntem el.

Csak itthon néztem meg a leletet. A kötelezően feltüntetett adatokon felül van rajta összesen vagy 15 szó. Könyörgöm, ez a kis anális nem volt ilyen banális! Bizalommal odaadtam a testemet, az egyik legintimebb testtájamat és cserébe kapok nyamvadt 15 szót? Legalább egy doboz bonbon, vagy egy szál virág jól esett volna...

2012. november 27., kedd

Éwégi beszámoló

Megmondom őszintén – ilyenkor az ember soha nem az őszintét mondja –, sokat gondolkodtam azon, hogy mi legyen a blogommal. Felmerült a bezárás gondolata is. Aztán nemes egyszerűséggel úgy döntöttem, belerúgok még egyet a farpofájába – ennek apropóját alant majd taglalom –, hátha ismét örömet találok a grafomán exhibicionizmusban.

Ennek leszel most szenvedő alanya, drága olvasóm. ;)

Azzal kezdeném, hogy a nyáron letárgyaltam és mondjuk úgy, levezényeltem a társasházi szellőzőrendszer tisztíttatását. Nem ment minden zökkenőmentesen, de sikerült túllendülni rajta. Egyébként amennyire én beleláttam és tapasztaltam, a vállalkozó maximálisan korrekt, segítőkész és rugalmas volt. Kifizettünk egy kosár pénzt, s cserébe kaptunk egy nagy adag lelki megnyugvást, hogy íme, ez is kész van, öröm és boldogság.

Aztán jött egy-két negyedik emeleti beázás, garanciális javítás, biztosító és mifene. Rohangáltam, mint a pók a falon. Plusz rongyosra telefonáltam a fülem, a szám. Holnap jönnek a katasztrófavédelmi kirendeltségtől hatósági tűzvédelmi ellenőrzést tartani. Remélem mindent – vagy majdnem mindent – rendben találnak, s nem bírságolnak valami bagatell vacak miatt. Minden esetre, rajtam nem múlik, én, amit tudtam, megjavíttattam, kicseréltettem, kitakaríttattam és akit csak tudtam, felszólítottam, kértem... és az ujjaimat is rongyosra gépeltem eközben, hogy mindennek nyoma is legyen.

Eközben a magánéletünket is sötét felhők kezdték beárnyékolni, s a készülődő vihar mind a mai napig itt tornyosodik a fejünk felett. Kezdjük talán Krisztámmal. Felkínáltak neki egy állást a járási hivatalban – vagy mi a nevében –, hasonló munkakörben, mint amit most végez. Akkor még úgy volt, hogy paksi, azaz helyi irodában lesz. Később kiderült, hogy nem eszik olyan forrón a kását, az a helyi iroda Szekszárdon lesz. Ollé! Reggel 6:30-kor indul a busz, délután leghamarabb 17 óra körül ér vissza Paksra, de az a buszpályaudvar, onnan még fél óra séta hazáig és ebben nincs benne a bevásárlás se. Azzal együtt talán 18 órára haza is érne. Közben a gyerekeket 6:30-nál előbb sehol nem fogadják és 16:30-ig vigyáznak rájuk. Talán most, a héten felcsillan valami kis reménysugár, hogy mégis maradhat a mostani állásában. Reménykedünk.

Emellett Krisztám lába is gyakran fájt, ami mostanra már egy röntgenfelvétellel is hivatalossá vált. Irány az ortopédia, persze majd beutalóval, amit a háziorvosunk szabadsága miatt csak decemberben kérhetünk.

Aztán, hogy engem is érintsünk: megszűnik a munkahelyen. A cég, ahol dolgozom, éves szerződéseket pályázik meg, s az a telephely, ahol én eddig dolgoztam, már nem volt pályázható idén. Hogy mi lesz velem, nem tudom, a főnökeim sem mondanak semmit, elmondásuk szerint ők is a hivatalos értesítéseket (a többi pályázat eredményét) várják. Egyelőre reménykedünk.

Arról ugye korábban már meséltem, hogy vashiányos vagyok? Úgy tűnik, ez genetikai, húgom és édesapám is ebben szenved, s amilyen nagy mázlim van, a fekélyem miatt ez engem érint a leginkább. Szóval nem csak lusta dög vagyok – ami amúgy teljesen igaz – de orvosi papírom van róla, hogy örüljek, amiért napi 10-12 órát képes vagyok ébren lenni. Csak hogy szemléltessem: egy magamfajta férfiembernek ebben az életkorban minimum 10 egységnyi vas van a vérében, míg nekem ez SOHA nem éri el a 4 egységet. Január 3-ára kaptam időpontot egy hematológushoz.

S most térek ki a fent már ígért farpofára. Szóval, a fenitek okán muszáj lenne vasat abszorbálnom hamvas testembe. Ezzel egy dolog hibádzik csak: a szervezetemnek a kutya se szólt, ami nem is csoda, hisz akkora bunkó szegénykém, hogy velem se áll szóba. Erőszakot pedig nem lehet rajta tenni, mert azonnal ellenkezik. Aki szedett már vasat, jól tudja, szorulást okoz. Nah, akkor ezt most  kombináld egy kellemes vastagbél fekéllyel és megkapd a smirglit nyeltem effektust. De hogy a móka ne legyen ilyen habkönnyű, adj hozzá némi balszerencsét is, s máris kapsz egy fantasztikus bónuszt.

Nem is tudom, beszélhetek-e itt erről, de már annyi mindent elmondtam nektek így privátban, ám legyen! Szóval hétvégére nőtt a végbelem mellé egy pingpong labda méretű véres-gennyes hólyag. Állandóan hőemelkedésem, később lázam volt, se aludni, se járni nem tudtam. Fájt, feszült, égett. Az ellenségemnek nem kívánnám. Csak sántikálva csoszogtam, ülni egyáltalán nem, vagy csak kitekeredve tudtam.

Ez a mutáns göb vasárnap éjjel kifakadt, elöntve mindazt, ami épp rajtam volt azon a testtájon. Végre megszabadultam a fájdalomtól, ha leszámítom azt, hogy rendszeresen kell mosni a sebet, ami szintén nem a mennyország, tekintve, hogy a víz is csípi. Sikerült beszerezni egy kenőcsöt is, amivel édes drága Krisztám keneget. Hogy csökkentem a fellobbanó lelkiismeret furdalásomat, vettem neki gumiujjakat is. Persze ez egy cseppet sem segített a helyzeten, ugyanúgy szégyenlem a pofám, hogy ilyesmire "kényszerítem".

Persze ő ezt másként éli meg, ennyi vigaszom azért akad. (Fúúú, ugye milyen önző dög vagyok, egyfolytában arról van szó, hogy ÉN mit érezek?!) Sőt, meg is dicsért, hogy milyen férfiasan álltam a megpróbáltatásokat. Két gyereket megszülni még mindig nehezebb, mint ez, de nem törtem le a lelkesedését. :) Zárójeles megjegyzés: a szivárgó váladék miatt jelenleg is női szárnyas betét van az alsónadrágomban. Egyszerűbb, mint állandóan cserélni az alsóneműmet, plusz higiénikus érzés és még lovagolni, teniszezni is tudok benne. :P

De hogy jó dolgokról is beszéljek: a srácok, leszámítva némi takonyt, jól vannak. Beni sorra hozza haza a piros pontokat, dicséreteket, nyomdákat... stb. Nincs olyan nap, hogy ne kapna legalább egy ilyen elismerést. (Dagad a mellkasom, persze nincs mire, az érdem az övé, miközben ő ezzel legkevésbé sem törődik.) Sebi is sikeresen beszokott az óvodába, megúsztuk az ilyenkor szokásos betegséghullámot is. Volt egy-egy pár napos kór, de ez semmi a bölcsis korszakhoz képest. Szóval gyerekfronton minden rendben, hála a magasságosnak!

És ami szintén örömteli: a házasságunk erős, stabil, kiegyensúlyozott, békés és tele van... hát szóval, na tudod... házasélettel. ;) Maradjon is így!

Ennyi, tömören. Remélem legközelebb hamarabb találkozunk!

(Észrevetted, hogy a bejegyzés címét w betűvel írtam?)

2012. július 8., vasárnap

Mellékhatások tekintetében...

... kérdezze meg... 

Igen, igen, tudja mindenki!

Rengeteg apró-cseprő, piszlicsáré, vagy éppen sokkal-sokkal nagyobb ügyben kellett eljárnom az elmúlt hetekben. Egy része a társasházé, másik része magánjellegű, avagy családi. Tervezem, hogy a napokban írok egy bővebb lélegzetű beszámolót, remélem jut rá időm, lesz rá lehetőségem. Addig is türelmet kérek! ;-)

2012. április 1., vasárnap

Márciusi jelentés

Ott fejeztem be, hogy majd veszünk a srácoknak cipőt, levásároljuk a hibás bakancsok árát. Megtörtént, persze nem csak úgy, ukmukfukk! Nem úgy, ahogy azt Móricka elképzelte, hogy gyere boci bekaplak...

Lementünk Benjáminnal, erre a vezető elég pökhendin és tettetett csodálkozással magyarázta el, hogy hoznom kellett volna a jegyzőkönyvet. Elmondtam neki, hogy a kolléganője a múltkor azt mondta a telefonba, majd a feleségemnek is, aki bejött, hogy most azonnal vehetünk új cipőt, csak válasszunk megfelelőt, s nem kért semmiféle jegyzőkönyvet. Ezután megkérdeztem tőle, hogy ha jól tudom, egyébként 3 példányos volt, az önöké már nincs meg?

- "Dehátezhivatalosiratnemkellmondanihogyhozzák!"
- "Ezalapvetődologéscsakúgynemadhatokkisemmitsembemondásra!"
- "Akárkiidejöhetazzalhogyleakarjavásárolni!"

Felajánlottam, hogy ha kívánja, előveszem a személyimet is, igazolom, hogy én vagyok én, de ha kéri, elmondom azt is, hogy néznek ki a cipők, milyen méretűek. Természetesen nem. Mit volt mit tenni, igazat adtam a hölgynek, s vettem Beninek egy sportcipőt a cserekereten felül. Gond egy szál se, Sebinek és nekem is kellett egy pár, úgyhogy legközelebb már jegyzőkönyvvel felvértezve mentünk vissza és vásároltuk le a hibás termékek árát. Csendben jegyzem meg, hogy a korábbi ígérettel ellentétben nem kaptam vissza a jegyzőkönyvem másolatát. De annyi baj legyen! Még halkabban árulom csak el, hogy a szakértő jelentését csak úgy tudtam elolvasni, hogy az épp velünk foglalkozó eladó pár percre kénytelen volt mással törődni, s innen tudom, hogy a vizsgálat szerint a cipők valóban beáztak, valóban azon a ponton, ahol kifogásoltam. ;-)

Benjáminhoz kapcsolódik az a hír is, hogy megkaptuk a hivatalos értesítést: felvették az iskolába. Persze, majd elfelejtettem: voltunk beíratni is és angolos osztályba kértük. Erre jött válaszként, hogy rendben van a dolog, majd áprilisban fáradjunk be az Okmányirodába fényképet készíttetni a diákigazolványhoz, aztán menjünk be a titkárságra és fizessük ki a kártya árát, 1400 birodalmi aranyforintot. Egy szó mint száz: Beni hivatalosan is iskolás. Rohan az idő, istenem, hisz még csak most született, emlékszem, ahogy először a kezembe adták és énekeltem neki a Micimackót...

Miután kitöröltem szememből az emlékezés könnyeit, folytatnám a krónikát...

Nemrégiben feltettük neki a kérdést, hogy mit szeretne kapni a nyárra: új, nagy biciklit, vagy görkorcsolyát. Utóbbit már tavaly is mondogatta, nyáron a görkorit, télen a jégkorit. Egyértelmű volt a válasza, s hogy a kecske is jóllakjon meg a nyúl is, olyan korcsolyát vettünk neki, ami
- nyáron görgős (egysoros, négykerekes)
- télen pengés (élezetlenül érkezett)
- mérete 37-40 között állítható
Ami igazán megdöbbentő volt, hogy első alkalommal már egyedül felállt és totyogott benne. Azóta is többször ment már hosszú perceket a házunk előtti járdán, s leszámítva a természetes ügyetlenséget, nagyon talpraesetten és éretten kezeli a helyzetet. Nincs kétségem afelől, hogy nyár végére teljesen megtanul gördülni. Télen meg itt a jégpálya a házunkkal szemben. ;-)

Természetesen Sebestyént is beírattuk óvodába, még aznap, hogy Benit iskolába. Róla még nem kaptunk hivatalos értesítést, de az mindenképpen jó jel, hogy az óvodavezető kérdés nélkül is azonnal abba a csoportba írta be Sebit, ahová most Beni jár. Egyébként megemelték a maximális csoportlétszámot, így akarják elérni, hogy minden gyermeket fel tudjanak venni. Persze az óvónők, dadák ugyanannyit kapnak kézhez hónap elején, mint eddig is... Viszont így Aloha barátom kisfia is beférhet Beni / Sebi csoportjába. Zárójelben: tőlem kért véleményt a csoportokról, s persze hogy a miénket javasoltam, amit az óvónő később meg is köszönt. Ami jó az jó, felesleges takargatni. :-)

S ha már a kisebbik fiam került szóba: szegénykém most beteg. Szerda délután hazahoztam a bölcsődéből, még semmi baja nem volt, vidáman sétálgatott, aztán anyának már nyafogott, s estére belázasodott. Másnap elvittem orvoshoz, ahol kaptunk recepteket, tanácsokat, utasításokat, leginkább azt, hogy hűtsük a picurt, mert nagyon forró. Hazaértünk, megmértem a lázát: 39,7 celsius. Az egész manó 14 kiló, hogy termelhet ennyi hőt? Krisztát hazazavarták a munkahelyéről, mert nem vették hasznát. Nem is csoda, engem is az idegösszeomlás kerülgetett.

Másnapra (péntek) már 40,1 fok... Állandóan küzdöttünk a lázzal, éjjel és nappal folyamatosan. Fogytak a kúpok, a kis kád se pihent sokat, ahogy Sebi torka sem. Ordított, ha kúpot kapott és visított, ha fürdenie kellett. Csak akkor volt csendben, ha anyja ölében ücsöröghetett. Az orvos utasítására (ha nem lehet lehúzni a törpe lázát, vagy erősen köhögni kezd) elkezdtünk antibiotikumot adni neki. Úgy tűnik, valamivel jobb, tegnap éjjel már nem volt olyan forró, most pedig viszonylag jókedvűen játszik a bátyjával.

S ha már betegség: kiderült, miért vagyok ennyire fáradt... mármint nonstop. Az orvosom elküldött vérvételre, hogy lássuk mi is van odabent, s mikor megláttam az eredményt, minden világossá vált. Egy egészséges emberszabású vérének minimális vastartalma 12,5 környékén van, ezzel szemben nekem 3,2. Most akkor két lehetőség adódik: vagy eszement módon rozsdásodom, vagy a fekélyem vérzik. Mivel az előbbire nincsenek bizonyítékaim, az utóbbira viszont meglehetősen sok, a fekélyre szavaztam. Mivel ez a betegség általában felszívódási zavarokkal is együtt jár, a vastabletta szedése, vasszög szopogatása és egyéb népi praktikák nem lennének egyebek, mint lyukas zsákba homokot pakolni, így maradt a totális brutális módszer: vénás vas.

Mondhatnád hogy na végre, megvan a megoldás, de nem! :-P

A korábban beszedett szteroidok miatt az érfalaim merevek és vékonyak lettek. Ezt értsd úgy, hogy vért venni még csak-csak, hisz a laborasszisztens csupán benyomja a tűt és a vákuum elintézi, de ez visszafelé nem működik ennyire egyszerűen. Bejuttatni valamit sokkal nehezebb, mert a vénáim kis terheléstől is elpattannak, szétdurrannak. Első alkalommal ötszöri próbálkozásra sikerült az 5ml vasat beadni. Ergo ennyi kék-zöld és meglehetősen fájdalmas foltom volt a karomon, kézfejemen. Másodjára már megúsztam két szúrással, de akkor meg 4ml után durrant szét a vénám. Az ötrészes kezelésből kettőt kaptam meg márciusban, a fennmaradó időt az érfalaim regenerálásával töltöttem.

Közben a bejuttatott vastól székrekedésem lett, amitől begyulladt az aranyerem, így se ülni, se állni, se feküdni nem nagyon tudtam. A WC-zés meg maga volt a horror. Elhiheted, nem az emlékezés könnyeit hullattam! Nem elég, hogy fáradt vagyok, sokszor szédülök, fáj a fekélyem, fájnak a karjaim, most még a hátsóm is... Ahogy a tanult magyar mondja: lájk!

Hoppá, mielőtt elfelejteném: Benjámin is lázas volt pár hete. Igaz, nála ez nem tartott sokáig, de akkor is sokat aggódtunk!

Végül a család összetartó erejéről, Krisztámról: mint látod, nem egyszerű a helyzete. Három pasit kell kielégítenie, s fogalmam sincs honnan veszi az erőt, de úgy látom, hogy még bírja. Vagyis inkább bírnia kell. Hálám jeléül, s hogy ha lesz rá ideje, kicsit feltöltődhessen lelkileg, vettem neki egy olyan könyvet, amiről finoman kiderítettem ("Szeretnél valamilyen könyvet?"), hogy el kívánja olvasni.


Kérdés, hogy mikor lesz ideje olvasni három ilyen pasi mellett. Ám hogy ez se jelentsen neki gondot, vettem egy csokor virágot (meg egy kenyérpirítót is, de azt az egész család használja). Istenem, egyszerűen annyira, de annyira romantikus vagyok szeretem a páromat!

2012. március 22., csütörtök

Rob Reid



2012. február 27., hétfő

Februári mérleg

Történt pár érdekesség mostanában, a fontosabbakból szemezgetnék.

Először is, nemrég voltunk Benjámin leendő iskolájában, nyílt napon. A tanítónénik szimpatikusak voltak, de kezdjük az elején.

Egy szombati napon, reggel kilencre várták az érdeklődőket az iskola éttermébe. diavetítéssel múlatták az időt, az intézmény életének pillanataiból válogattak össze egy 5-6 perces kis montázst, amit Demjén Rózsi hangjával fűszereztek. Igen, bevallom, én is dúdoltam, hogy "de nehéz az iskola táska...".

Az igazgatónő lenyomott egy körülbelül egy órás stand up-ot, kidomborítva az iskola erényeit és eredményeit, hangsúlyozva, hogy az iskola már most megfelel mindennek, amit az új -- egyelőre még csak vitaanyagként létező -- alaptantervben a tanintézmények elé állítanak feladatként, feltételként. A dolog ezen része annyira nem lökött hanyatt, az már sokkal inkább, hogy mennyit változott a tanítás, a módszertan és maga az iskola is belülről. Hovatovább 20 éve jártam itt utoljára, az emlékeim egy része pedig igen csak élesen megmaradt abból az időből ahhoz, hogy tudjam, amit most látok, hallok, az nagyon más.

Először is: két osztály indul szeptemberben. Ha nem tévedek, az én időmben hat is volt és valami 140+ ember ballagott a nyolcadik év végén. De vissza jelenbe! Tehát, két osztály, amit a tanult nyelv alapján osztottak fel: az egyikben német, a másikban angol nyelvet fognak tanulni a mai nagycsoportosaink. Igen, jól olvasod, első osztály és idegen nyelv. (Lehet, nálunk is így kellett volna, bár akkoriban ennél sokkal szűkebb volt a választék: orosz vagy orosz.) Természetesen nem kötelező jelleggel, ha a szülő úgy dönt, a gyermeke az első négy évben egyáltalán nem tanul idegen nyelvet, utána viszont muszáj választania. De itt még nem ért véget a dolog, ugyanis az igen-nem lehetőségeken belül is újabb elágazásokkal találkozhat a kisdiák és a szülő. Pontosabban az igenen belül.

A németet lehet heti 5 órában, "nemzetiségi német" címszó alatt, vagy heti két (később három) órában is tanulni. Az angol esetében lehet heti kettő, vagy akár három órából is választani. Arra sajnos nem emlékszem, hogy ez a későbbiekben (praktikusan az ötödik évtől) emelkedik-e, de azt gondolom, hogy magát az irányfényt enélkül is tökéletesen láthatod. A pedagógusok véleménye szerint nyolcadik év végére minden diák legalább az alapfokú nyelvvizsga követelményeit képes teljesíteni.

Beni nélkül semmiben nem akartunk dönteni, így korábbi beszélgetéseink alapján már tudtuk, hogy ő angolul szeretne tanulni. Választása már csak azért is bölcs, mert németül egy értelmes mondatot nem tudok kinyögni, Kriszta is csak pár egyszerűbb kifejezést ismer, míg angolból azért előfordul, hogy megértik, amit mondani akarok, illetve minden szökőévben az is előfordul, hogy én értem, mit beszélnek mások. Így tehát Benjámin eldöntötte a dolgot, s a már csak bónusz, hogy Krisztának is az angolos osztály tanítónénijei voltak a szimpatikusabbak.

Azt is megtudtuk, hogy a gyerekek a házi feladatokat még az iskolában, a napközi keretein belül megoldják, haza is csak egy-két füzetet, könyvet hoznak haza, amiből aznap dolgoztak, hogy a szülő is követni tudja a tanítást és a fejlődést. Tanórák délelőtt vannak, ebéd után egyfajta csendes pihenő következik, majd a házi feladatok megoldása, s csak ezután lehet elvinni a srácokat az iskolából. Ha jól emlékszem, délután három és négy óra között.

Emellett minden nap van testnevelésóra, ami tartalmaz időnként népi táncot -- Tűzvirág oktatókkal --, úszást is, valamint minimum egy órán csak játszanak. Emellett tanulnak majd a későbbiekben (értsd: nem első évtől) informatikát és médiaismeretet is. Beninek minden tetszett, azt mondja, már várja.

Másodszor azt említeném meg pár szóban, hogy lecseréltük a fiúk téli lábbelijeit. Maga a hír persze nem lenne hír, ha nem lenne benne némi csavar. Jelenleg ez abban merül ki, hogy a bakancsokat novemberben vettük, s beáztak, holott nem lett volna szabad. Természetesen nem hagytuk annyiban, visszavittük a helyi Deichmann-ba, ahol első körben közölték, hogy lábról nem cserélnek. Ergo: ha a gyerekeknek nincs másik cipője, de eljöttek velem, nem cserélik ki, mert havas, latyakos, saras, ingyombingyomos... Nagyon nem zavartattam magam, leparancsoltam a srácokról a bakancsokat, letörölgettem, majd ismét odavittem a hölgynek, hogy íme, már tiszta és száraz mindkét pár. Közben kinéztem egy-egy cserét is, hogy legyen miben hazajönni. S most jön az igazi buli!

A vezető közölte, hogy ezek a cipők nem ázhatnak be (Dei-Tex), s hogy le kell tesztelni, igaz-e, amit állítok, ezért hozatott egy vödör vizet és beleállította a bakancsokat. Érted??? Azokat a bakancsokat, amiről egy perce törölgettem le a vizet, hogy foglalkozzanak a panaszunkkal! :facepalm: Miután lazán lehazugozott, a lábbeliket beállította öt-öt percre a vödörbe, majd kivette, ő is letörölgette, s beledugta mindegyikbe a kezét. Ezután közölte, hogy ezek szárazak, tehát egyiket sem fogja beszámítani a cserecipők árába.

Tekintettel, hogy a gyerekek lába minden séta után nedves volt, tekintve, hogy édesanyám is szólt már, hogy a gyerekek lábán vizes a harisnya, Beni pedig nem akart lemenni szánkózni, mert pár perc után fázott a lába, kicsit összeráncoltam a homlokomat. Elkértem a lábbeliket és én is belenyúltam. Mikor kivettem, nedvesség csillogott az ujjamon. Mondtam, hogy akkor úgy tűnik, én érzem és látom rosszul, mert ez nekem határozottan beázik. Erre ismét bedugta a kezét, majd az orrom alá nyomta, hogy íme, száraz. Nem kicsit voltam már feszült ekkorra, s nagyon valószínű, hogy ez látszott is rajtam, mert odahívta az alkalmazottját is erősítésként, hogy nézze meg ő is. Na, kettőt találhatsz, a megszeppent lány kivel értett egyet...

Végül elkértem a vásárlók könyvét , beírtam a tényállást, beírtam, hogy a cipők és a blokk is itt maradnak. A vezető elolvasta, leírta, hogy szerinte a bakancsok rendben vannak, majd kaptam egy példányt, de közölte, hogy nem maradhatnak itt a lábbelik. Mondtam, hogy akkor kezdjen velük, amit akar. Lehet, hogy a stílusa bicskanyitogató volt, de a jogszabályokkal tisztában volt (fél éves határidő), felajánlotta, hogy elküldik egy független laborba, bevizsgálásra. Mivel egyrészt tudtam, hogy igazam van, másrészt tényleg nem kellettek a bakancsok, rábólintottam. Jegyzőkönyv, aláírtam, s mondták, hogy körülbelül 15 munkanap múlva eredmény.

Nem telt el annyi idő, a Deichmann-tól még meg sem kaptuk a panaszunkra írt választ, a beosztott már hívott a mobilomon, hogy visszajöttek a bakancsok, menjünk be az eredményért, amit a vezető ismertet majd velünk. Krisztám ugrott ki ebédidőben, s azzal fogadták, hogy levásárolhatjuk a lábbelik árát. Másnap kaptunk egy levelet az üzlettől is, melyben leírják, hogy a kollégájuk helyesen járt el, de elnézést kértek amiatt, ha nem lett volna megfelelő a panaszkezelés hangneme. A hibáról, az ellentételezésről egy árva szó sem esett.

Hála az égnek, az új bakancsok nem áznak be, s pár nap múlva lemegyünk, nézünk két új tavaszi cipőt a srácoknak a rossz bakancsok árán. :-D

2012. február 8., szerda

Téli rövid

Sebestyén nem megy a héten bölcsődébe, apai hatalmammal (vissza)élve úgy döntöttem, jobb, ha nem fázik meg és nem szed össze semmit sem a csoporttársaitól (Beni már elég nagy, hogy úgy döntsön, ő megy). Így is kissé rekedt a hangja és folyik az orra. Így aztán rendszeresen lóg az ablakban, megnézi, van-e még hó, jön-e erre hókotró. Zárójelben jegyzem meg, szombat óta színét se láttuk egynek se, miközben a városi havilapban a cég vezetője büszkén nyilatkozta, hogy a cég felkészült a télre és a hóeltakarítás folyamatos. Igaz, ami igaz, a házunk másik oldalán egyik éjjel végigment a munkagép, rá is tolta a parkoló autók orrára a havat, a tulajdonosok végtelen örömére. Ráadásul az úton így is vagy 10 centis havat hagyott maga után, egyszóval sok értelme nem volt.

De vissza Sebikémhez:
- Megyek, megnézem a hót!
- Kicsim, úgy mondjuk, havat.
- De az nem hav, hanem hó!

Amikor közölte, hogy kér "jégt", már nem is szóltunk semmit. :D

2012. január 30., hétfő

Új év, régi lendület

Üdvözlet a "Hát ez még él?!" kérdés jogos felvetőjének!

Igen, szerénységem még éldegélgetgetget! Fáradtan, kissé betegen (talán megúszom a gyomorfekélyt), alapvetően olyan fizikai állapotban, mint egy kifacsart mosogatórongy... vagy fél citrom... vagy... Nem cifrázom, szerintem érted: fáradt vagyok, fáj mindenem és kissé antiszociálisan szemlélem a világot. Viszont depressziós, vagy ahhoz közeli hangulatot még csak eszedbe se jusson feltételezni! Lehet, hogy testileg lerobbantam, de a lelkem szárnyal... na jó, sűrűn vészleszállásba kezd incifinci belső énem egyszemélyes repterén, de nem hagyom magam a földhöz szegezni! Agyig tankolják és irány a kifutópálya, minden jelzés zöld, mars fel az égre!

Félve ugyan, de kijelentem: Krisztám meggyógyult. Nagyon hosszas és nehéz küzdelmen van túl, de már reméljük, itt az út vége, s ami a minket terhelő idegi és lelki feszültség miatt kicsit is megsérült a családon belül, megjavul. A mindennapi súrlódások, apróságok néha nagyon nagynak tűnnek, akkor is, ha tudjuk jól, nem számítanak. Ha az ember küzd, minden kicsinység, ami hátráltatja, óriássá nőhet, s úgy érzi, hogy képtelen megküzdeni még ezzel is, megosztani az erőt, ami arra kellene, hogy az alapproblémát legyőzze. Rettegtem, hogy a feleségem kórházba kerül, műteni kell, vagy... hogy... elveszítem őt. Valószínűleg ez az érzés engem sem tett kedvesebbé. S ami még szörnyűbb volt, hogy nem értettem, néha miért ellenséges velem a párom... Vagyis, értettem én: ideges, feszült, fáradt és gyenge volt. Lekötötte a harc, amit az egészségéért vívott, s nem volt ideje, ereje a gyerekek mellett engem is a megszokott módon dédelgetni. Csak amit az ész tud, a szívnek hiába magyarázod, nem érti. Szép kis férj vagyok, mi? A róla szóló bekezdésben is csak magamról írok. Pff!

Hála az égieknek, a gyerekek jól vannak. Testben és szellemben egyaránt fejlődnek. Benjámin már nagyon szépen olvas. Pár betű még nem rögzült stabilan, de nagyon ritkán kell segítenünk neki, mert nem akad le, hanem tovább betűz és rájön közben, hogy azzal, amit elsőként hitt, hogy lát, nincs értelme a szónak. Javítja és nekiugrik a következőnek. Nem tudom, hogy az iskolában hol tartanak a gyerekek, de valószínűsítem, hogy sokkal messzebb ők sem juthattak még, ráadásul tanári segítséggel, rögzített időkeretben tanulhatják mindezt. Beni viszont önszántából, mondhatni autodidakta módon sajátította el. A kézírásos betűk egy jó részét is felismeri már, s nem is szégyenli használni a tudását. Ráadásul úgy tűnik a matematikával sem lesz sok gondja. Nagyon büszke vagyok rá, s amikor csak lehet, dicsérettel is hangsúlyozom az elégedettségemet, s próbálom növelni a tudásszomját, illetve önbizalmát.

Sebestyén rendszeres bölcsődébe járó lett, beszokott a kezdeti nehézségek (hisztik és betegségek) után. Átöltözés után már önállóan bemegy a csoportszobába, nem úgy kell lefejteni az üvöltő gyereket a nyakunkból. A gyerekekkel is szóba áll időnként, s ha belendül, már nem a gondozónők ölében koptatja a gatyáját. Korábban nonstop rajtuk lógott, mint szülőpótlékokon. Ő is érdeklődik minden iránt, amit a bátyus kitalál, játszik. Értsd: elveszi és nem adja vissza, ordítva ellenkezik. Igyekszünk nem azonnal közbelépni, de valljuk be őszintén: Sebestyén egy hisztizsák. Persze erre Benjámin rá is játszik, gondolom rájött, hogy ha az öccse nekiáll visítani, előbb-utóbb -- a saját hallása épségének érdekében -- megjelenik az egyik szülő és rendet tesz, ami általában azzal jár, hogy a tulajdonviszonyok is visszaállnak az eredeti állapotukba. Ezen valahogy változtatnunk kell. Már nem csak a hisztin, hanem a mi hozzáállásunkon is.

Remélem legközelebb több erőm lesz írni, most zárom soraim, el kell vinnem Sebestyén a bölcsődébe, aztán vár a házimunka.