Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz! (Márai Sándor)

2010. február 27., szombat

Röviden

Az utóbbi időben nappalos műszakban dolgoztam, tegnap volt az első szabadnapom. Regenerálódásra, pihenésre szántam az időt: játszottam a gyerekekkel, olvastam, zenét hallgattam... stb. Emiatt tegnapról mára csúsztattam ezt a bejegyzést.

Elsőként Sebestyén régi-új fogacskáiról adnék hírt. Eddig is érezhető volt egy picike dudor, ami már áttörte az ínyét, de mostanra nem csak egy kis "bumszlival" mosolyog a világra, hanem két (!) kibújt fogacskával. Ha jól emlékszem keddről szerdára virradó éjjel sírt kiemelkedően sokat. Igaz, még nincsenek kint teljes valójukban a kis gyöngyök, de a kanál és a pohár is szépen kocog már étkezésekkor. A másik "örömhír", hogy megtanult "Süti, süti pogácsát" készíteni: ha ő is úgy akarja, tapsikol, amikor hallja a mondókát. :)

Benjámin a szokás szerinti - havi - takonykórban szenved. Elvileg megérkezett az allergiavizsgálat a fül-orr-gégészetre, de telefonon ennél több információt nem árultak el. Jövő héten kiderül. Addig is homeopátiás golyókat kap, hogy kitisztuljon az orra.

Mi Krisztával jól vagyunk. Jól, csak fáradtan. Ráadásul ez a ronda idő: esik az eső, erősen fúj a szél, az ég mindenhol szürke, a fák még kopaszok, a fű barna... Az embernek kimozdulni sincs kedve.

2010. február 21., vasárnap

Nem én voltam!

Benike valamikor délután, szép halkan, egy igen erős szagú szelet nyomott édesanyja orra alá. Párom persze tudta, hogy ki volt a tettes, de mókás hangulatában megkérdezte az elkövetőt:
- Te pupiztál Benikém?
- Nem... - válaszolta ártatlan nagy szemekkel - Biztos a Sebi volt!
- Ő nem lehetett, most kakilt...
- Akkor apa! - vágta rá kisfiam.
- Ő sem lehetett, nincs itthon, dolgozik.
- De biztos még reggel csinálta és itt maradt!

2010. február 17., szerda

Itt a vége, fuss el véle! (bővített)

"Elvégeztetett!" - hogy az örök klasszikust idézzem.

Ne gondolj azonban olyan világformáló eseményre, mellyel kapcsolatban e kijelentés elhangzott. Csupán az AMOS - Legendák Hajnala online játék szerverét kapcsolták ki az adatok archiválása után. Bár jó ideje nem érint semmiféle esemény e játékkal kapcsolatban, de emellett nem mehettem el szó nélkül.

Az utolsó üzenet pop-up ablakban

Emlékeim szerint levelezős szerepjátékként indult, ám valami ostoba indokkal indított jogi pereskedés - melyet végül a fejlesztők megnyertek - útját állta a sikeres indulásnak. Mire legközelebb találkoztam az AMOS-sal az interneten, már kliensben játszható szöveges alapú szerepjátékról volt szó. Tesztelőként vettem részt az indulás előkészületeiben. Mivel nem vagyok tápolós - értsd: nem mindenem a gyors fejlődés, vagyonharácsolás - típus, s számolgatni kifejezetten utálok, sokkal inkább a hangulatra és a körítésekre figyeltem. Persze volt pár játéktechnikai dolog, amivel kapcsolatban elmondtam a kegyetlenül őszinte véleményemet. A fórumon - ennek következtében - általában lehurrogtak, kigúnyoltak.

Játszottam egy keveset a teszt után is, ám egyre kevéssé tetszettek azok a dolgok, amiket a teszt során még nem kapcsoltak, nem kötöttek be, az éles játékban azonban megjelentek. Ez egyik ilyen nagy hibának a végleges halált tartottam. Ha végignézem az MMORPG-k piacát, nem találok még egy olyan játékot, ahol pár elrontott lépést, szerencsétlen események sorozatát, netán hozzá nem értő taktikát ilyen durván büntetnének. Persze vissza lehetett kapni az elhalálozott "avatart", de csak megszorításokkal.

Az egyik fejlesztő az ehhez is kapcsolódó javaslataim nyomán még igyekezett korrigálni a gondolkodásomat ("ez nem rózsaszín puding"), de mikor üzleti alapokra helyezték az addig ingyenes játékot, nem foglalkoztam tovább mélyebben a témával. Fizetni azért, hogy egy átdolgozott nap után azon izguljak, vajon a szerveroldali kliens - egyébként durva - véletlen szám generátora miatt elhalálozom-e, vagy sem?! Nemes egyszerűséggel mondhatnám úgyis, hogy befejeztem, de azért egyre halványuló reménnyel figyelemmel követtem a történéseket.

Örömmel láttam, hogy kicsit később ismét ingyenessé tették a játékot. Talán elmaradt az új befizetők rohama, mert az internet tele van ingyenes, grafikus felületű és nonstop online játékokkal. Magyarázatként elmondanám, hogy az AMOS rendszerében pontokból lehetett elvégezni minden tevékenységet, s ha az elfogyott, aznap már csak olvasgatni lehetett az eseményeket, folytatni nem. Ez meglehetősen kellemetlen és ostoba korlátként állt a WoW, L2 és egyéb MMORPG-n nevelkedett játékosok előtt.

Vagy ekkor, de lehet hogy még korábban, a fizetőssé tétel előtt, de említést tettem arról, hogy talán nem lenne nehéz oly módon pénzt szerezni a játék működtetéséhez és rentábilissá tételéhez, hogy bizonyos előnyöket vásárolhatnánk valós pénzért, vagy szüntethetnénk meg ugyanígy hátrányokat. Például a fent említett végleges halált elszenvedett karakterek egy az egyben visszahozhatók legyenek. Hisz oly sok játék - szinte minden ingyenes - így működik. Valós pénzösszegek nélkül is élvezetesen játszhatók, gondoljunk csak például a manapság oly' népszerű FaceBook játékokra: FarmVille, Castle Age... stb, ugyanakkor komoly előnyt nem jelent, ha valaki valós pénzt is áldoz a szórakozására.

Természetesen ebben a javaslatomban sem volt sok köszönet. A fejlesztők és a játékosok - néhány fecskét leszámítva - is mereven elzárkóztak mindettől, mondván, hogy felborulna a játékegyensúly és megváltoznának az arányok... stb. Volt aki egyszerűen ostobaságnak nevezte a dolgot. Gyanítom, hogy az "öreg rókák" inkább az előnyüket féltették, amivel előrébb jártak mindenkinél. (Természetesen később, mikor a játék már a hattyúdalát élte, bevezettek ilyen rendszert, de ez már kevés volt az üdvösséghez.)

Mondhatom, nagyon furán néztem erre az ellenkezésre, hiszen arról volt szó, hogy a fejlesztők munkáját végre honoráljuk és alapot teremtsünk a már ingadozni látszó folytatáshoz. Másrészt ez a játék - a fent említett MMORPG-kel ellentétben - egyáltalán nem a PvP-re, a karakterek közötti harcra épült. Itt csak akkor lehetett szó bármiféle karakterharcról, ha mindkét fél beleegyezett az összecsapásba. Ráadásul a fejlesztők is állandóan azt hajtogatták, hogy ez nem verseny, itt nincs lemaradás, egyáltalán nem szenved hátrányt az, aki később indul.

Ehhez képest az évente megrendezett önkéntes jelentkezésű karakterversenyeken szinte mindig ugyanazok nyertek, amiben persze semmi pláne nincs, hiszen az abszolút kezdőt ugyanúgy összesorsolhatta a számítógép egy hasonszőrű társával, mint egy "őskarakterrel", akinek csak a kisujját kellett mozdítania a győzelemért. Ez személyes tapasztalat.

S ha már MMORPG: aki játszott már ilyen játékkal, az tudja, hogy a játék alapja a csapatos kalandozás, mászkálás, szörnyek jobblétre szenderítése. Az AMOS rendszerében ezt csak különleges kalandok idejére lehetett megtenni, egy-egy erősebb szörny legyilkolásáig. Az AMOS MMORPG volt egyáltalán?

A harcrendszer és az ebből fakadó tárgysérülési rendszer is ezer sebből vérzett. Az MMORPG-khez képest ostoba rendszerben kellett győzelmeket halmozni, miközben a harcokba magukba valós időben beavatkozni nem lehetett. Azt a "logikus" döntést már ne is említsem, hogy induláskor választható volt és később vásárolható is a hosszabbik szamurájkard (katana), míg a rövidet (wakizasi) csak találni lehetett. Már adtak egy pofont az orientál beállítottságú embereknek. Másik örök kedvencem az, hogy ha valaki tőröket/késeket szeretett volna használni a játéka során, kötelezően tőrt kellett választania, mert abból tucatnyi variáció létezett a boltokban is, míg a vadászkést szintén csak találni kellett. Ergo: a szerepjátékod a véletlen szám generátoron múlott.

A tárgyak kategorizálása méret és súly szerint is történt, így egy gyengébb fizikummal rendelkező karakter örülhetett a minimális felszerelését elbírta, míg egy erősebb nem csak annak örülhetett, hogy konkrétan egymaga egy málhás szamár, de harcokban még hatalmasakat is üthetett. S ezzel a rövid átvezetéssel el is hagynám a tárgyakat, rátérnék a tulajdonságokra.

Alapvetően mindenek alfája és omegája a "kitartás" volt, mely túlzottan is nagy hangsúlyt kapott a játék során. Nem csak az életerőt - a harcokban a halál és az élet közötti különbséget szimbolizáló pontokat - számították ebből, de sok mást is. Ebből fakadóan minden karakter egy kaptafára készült. Harcosoknak erő és kitartás, varázslóknak intelligencia és kitartás kellett... és így tovább.

Bár nem próbáltam, de többek véleménye alapján mondom, hogy egy íjász karakter halottnak volt tekinthető már megalkotása előtt. Varázslókkal sem volt könnyű játszani, mivel a rendszerben nekik is kellett közelharcot folytatniuk a szörnyekkel, s ha az a fránya véletlen nem állt melléjük, könnyen bukta lehetett a dologból. Erre mondták azt a fejlesztők, hogy óvatosabban kell játszani ezekkel a karakterekkel, s felemlegették a szabálykönyvet. Aztán mikor rámutattam, hogy a szabálykönyvben említett beállításokkal még egy harcos is könnyen borul, változtattak a leíráson...

Másrészt bár többféle varázshasználó kasztból lehetett választani, de legtöbbjük csak elnevezésében különbözött a másiktól. Emlékeim halványak, de ha mondjuk volt "tűzlabda" és "vízgömb" varázslat, ezek szinte csak neveikben különböztek egymástól. A fejlődés során kapott egyéb varázslatok pedig csak annyit értek, hogy a még erősebb szörnyeket le lehessen győzni velük. Ezt látva egy MMORPG-n nevelkedett ember csak a hasát fogja.

Végezetül az egyébként ígéretesnek induló, de sajnos megbukott játékról: a fejlesztők többször is hangsúlyozták hogy szeretnének szakítani a magyarországi "őssel", a Beholder Kft. Túlélők Földje nevű játékával, mellyel nem csak ők, de én is játszottam tinédzser koromban. Szánalmas volt kissé például az, hogy a játékhoz kapcsolódó fórumon konkrétan kiírni sem engedték a fent említett játék nevét vagy rövidítését, de még a cég nevét sem (ha jól emlékszem.) Konkrétan egy automata script figyelte, ha valaki mégis próbálkozott ezzel, s kicserélte valami mókásnak szánt egyéb szövegre, melyről azért azonosítható volt, hogy a hozzászóló mire gondolt. Azonban minden hiába, az AMOS nem volt több, mint egy kissé továbbfejlesztett (vagy azzal a szándékkal létrehozott), online alapokra helyezett levelezős játék, mely egyébként sokban magán viselte a TF alapvonásait, így betegségeit (beleértve a fejlesztők időnként lekezelő, pökhendi stílusát) is.

Mindezek ellenére sajnálom, hogy vége. Béke poraira!

2010. február 15., hétfő

Korán volt még

A mai reggel is igen érdekesen kezdődött.

Először is a munkahelyen eldugult a WC, ahová járok a dolgaimat elvégezni. Bár csak csurgattam, a víz iszonyú lassan folyt le. A kefével belekotortam ugyan, de nem sokat segített a dolgon. Mikor végre nagy nehezen lefolyt, azt láttam, hogy egy műanyag(hoz hasonló) fehér valami ücsörög a víz alatt, s szinte teljesen elzárja a lefolyót. Mivel épp belefutottam egy kollégába, mondtam neki, hogy szóljon valamelyik főnöknek. Eddig rendben is volna, de aztán elgondolkodtam. Ahogyan a cégnél mostanában mennek a dolgok, a vége előbb-utóbb az lesz, hogy én dobáltam tele szeméttel a WC-t...

Aztán kisétáltam a kapuig, de lekéstem az első járatot. Sebaj, megvártam a másodikat, 5 perc a különbség a kettő között. Mivel nem volt kedvem fagyoskodni, felültem a kapuban a buszra - parola a sofőrrel - és mentem egy kört. Tulajdonképpen visszafelé, mert a kapun kifelé kellett volna haladnom a logika szerint, de a busz is arra ment az iparterületen megtett kör után, úgyhogy mindegy - gondoltam. Rosszul.

Miután egy szál utasként beértünk az erőmű pályaudvarára, a sofőr is észrevette, hogy én bizony ott ülök az első ülésen, szinte mellette. Ami már itt érdekes, hisz elviekben folyamatosan figyelniük kell, hogy van-e még utas. Ezért van tele minden busz tükörrel belül is. De elkalandoztam. Észrevett, s csak úgy barátilag megkérdezte:
- Hát te?
Már gyanakodnom kellett volna, hiszen valóban eget verően furcsa esemény lehet egy sofőr életében, ha egy utas az autóbusszal a pályaudvarra érkezik. Felbátorodva visszakérdeztem:
- Mi a gond? - csavaros logikám szerint itt be kellett volna fejeznünk a társalgást, de az a fránya ajtó csak nem nyílt ki.
- Minek szálltál fel a kapuban, ha kifelé jössz?
Először csak néztem bután a sofőrre, de láttam, hogy komolyan gondolja.
- Lekéstem a 40-est és nem volt kedvem fagyoskodni.
Itt most már tényleg ki kellett volna nyílnia az ajtónak, de nem...
- Ne mond már, az utánam jött!
- Őőőő... Ez nem a 45-ös? - mutattam a buszra, amiben dekkoltunk.
- De!
- Akkor ez nem a 40-es után indult el?
- Nekem ne magyarázz, az utánam jött! - mondta szinte kiabálva és végre kinyitotta az ajtót.
Feladtam, nem volt kedvem lekésni a városi járatot is egy fafejű ember miatt...

2010. február 14., vasárnap

Több füle, mint foga

Sebestyén ül a szófa mellett, valami építőjáték nagyalakú alkatrészét próbálja bekebelezni éppen. Nézem, ahogyan teljes erőbedobással tömködi befelé, majd az órára pillantok, s látom, hogy lassan készülnöm kell. Nyújtózkodok egy hatalmasat, majd mintegy lazításképpen végigkopogtatom annak a szekrénynek az oldalát, ami a szófa mellett áll.

Sebi felkapja a fejét, eldobja a játékot, s hangos örömködés közben odamászik a szekrényhez, nekitámaszkodva feláll, majd apró tenyerével püfölni kezdi a szekrényajtót, s közben vigyorog rám. Újra megkopogtattam a bútort, mire Sebi ismét csapkodni kezd, s néz rám rendületlenül, fogatlan mosollyal jutalmazva közös szórakozásunkat.

2010. február 13., szombat

Téli életkép

A második éjszakát töltöttem a munkahelyemen. Azonban nem is az éjszaka volt a nehéz, hanem a hajnal.

Akkora hóakadályokat fújt össze a hó az úton az iparterületen - amerre mennem kell a buszhoz - hogy a biztonsági őrség autója nem tudott elmenni éjjel. Volt szerencsém megtapasztalni, milyen érzés lábszárközépig merülni a friss hóban, ahogy azt is, milyen érzés, ahogyan visszapotyog a zoknim és a bakancsom közé a kristállyá fagyott víz. S hogy a boldogságom teljes legyen, a hóátfúvásos részeken nem láttam a már jéggé fagyott, korábbról ott maradt keréknyomokat, így ha szerencsétlenül léptem, még az egyensúlyom megőrzéséért is komoly közelharcot kellett vívnom. Hála az égnek, egyetlen egyszer sem estem el, de többször közel álltam egy kiadós taknyoláshoz.

Ráadásul a szél, amit nem fog le semmi sem, folyamatosan az arcomba fújta a hódarát, így azon kellett igyekeznem, hogy valamiképpen "árnyékoljam" szúrós hókristályok elől. A máskor 20 perces laza séta most kemény 32 perces küzdelem volt a természet erejével. Elmondani nem is lehet, ezt látni kell! A híradókban lehet látni hasonló képeket, amikor elakadt autókat mutogatnak a sötét utakon, miközben szél keresztbe fújja a havat.

Természetesen az erőmű parkolóit folyamatosan tisztították, egy munkagép folyamatosan és látványosan azon melózott, hogy oda-vissza tolja a szinte már semmivé apadt havat. Azzal persze a kutya nem törődött, hogy eközben a közeli pályaudvarról induló buszok is csúszkálnak, a sofőrök úgy közlekednek a 6-os főútig, mintha tojáson járnának. :S

Persze nehogy azt hidd, hogy a városban sokkal jobb volt a helyzet. A főbb utak még csak-csak, de a mellékutak és a járdák... katasztrófa. Persze az utóbbiban benne van a keze minden itt élőnek, de azért az sem túl biztató, hogy míg hazaértem a megállóból egyetlen hómunkást sem láttam. Tegnap reggel is csak - írd és mond - egyetlen legény volt talpon a vidéken.

Belegondolni is félek, mi lesz itt, ha komolyan és hirtelen olvadni kezd a hó...

2010. február 11., csütörtök

Ha a lustaság fájna...

Letelt az 5 nap pihenőm, mától éjszakás vagyok újabb 5 nap erejéig. Így könnyen kiszámolható, hogy kedd reggel jár le a mostani dekádom. Ma kiderül, kapunk-e valamit az adózás miatt elvileg megvont étkezési utalványok helyett (béremelést a bankszámlánk szerint nem).

Nem mondhatnám, hogy túl sok szalmaszálat tettem keresztbe. Valószínűleg az ismét vérző fekélyem miatt ismét kicsit vashiányos vagyok, s így állandóan fáradt, kedvetlen. Ez évek óta így van minden télen, így nem csodálkozom most sem, csak több, mint kellemetlen.

Igaz, tegnap elvittük a gyerkőcöket sétálni, közben Beni csúszott is párat a közeli nagy dombról. Mindenáron gatyaféken akart, ami nála a kitömött zsákot jelenti. Hogy miért, nem tudom. Csúszott párat, általában legurult róla, vagy keresztbe fordult. De végül is élvezte és ez a lényeg. Sajnos fényképezőgépet nem vittem, a telefonnal meg nem lehet olyat képet készíteni, amin csúszás közben nem csak egy elmosódott paca látszik.

Leszámítva ezt a nagy sétát, illetve hogy hétfőn én vittem-hoztam Benit az óvodából és dajkáltam Sebit, nem igazán voltam hasznos tagja kicsiny bolyomnak. Mondhatnám úgy is, hogy ezen a héten inkább tunya here voltam, semmint szorgos dolgozó. De mit tehetnék, végül is valakinek ezt a feladatot is magára kell vállalnia?! :D

2010. február 8., hétfő

Sebikével

Ma délelőtt én voltam a dajka. Reggel enni adtam Beninek, elvittem az óvodába szánkóval, majd mikor hazaértem, átvettem Sebi felügyeletét, mert Krisztának le kellett mennie a városba a munkahelyére, az adópapírok miatt. Délután fél kettőig én tartottam a frontot.

Ezalatt játszottunk, megetettem, kétszer elaltattam, plusz, hogy minden boldogságom teljes legyen, akkorát termelt a pelusba, hogy csupa kaka lett a háta és a jobb combja. A pelenka- és ruhacserével a mai napra betervezett testépítő edzésemet letudtam. Lassacskán profi pankrátort nevel belőlünk a törpe.

Már itthon volt párom, Sebi kettőnk között kúszott-mászott, épp ahogyan úri kedve diktálta. Dúdoltam, fütyülgettem, de semmi konkrét, ismert dallamot, csak úgy. Kakofónia á la én. Azt vettük észre, hogy Sebi reagál a mély hangokra - mikor fütyültem, csak nézett rám, mintha azt kérdezné, hogy normális vagyok-e.

Felkaptam a fényképezőgépet és ezt rögzítettem:

video
Sebi táncol

2010. február 7., vasárnap

Benikével

Legutóbb kedden írtam, s ma már vasárnap van. Bár péntekig dolgoztam, s így oly sok minden nem történt, hisz egész nap egyedül vagyok, s a telefonos beszélgetéseink alatt sem hangzott el semmi érdemleges, de akárhogy is, tegnap már itthon voltam.

Nagyon jó napom volt. Bár fáradt voltam, de tudtam játszani a gyerekekkel. Főleg Benivel. Kriszta mondta is este, hogy "Benis napod volt". Jól éreztük magunkat a manóval. Reggel megetettük a FaceBook-on "élő" halainkat, majd learattuk az aktuális termést a FarmVille-n. Utána beszélgettünk kicsit, aztán birkóztunk és csikiztük egymást vagy egy órán keresztül.

Délutánra persze utolért az 5 napos 4 órás kelés átka, így egyik pillanatról a másik elaludtam. Kriszta szerint 3 órát alhattam. Megünnepelve, hogy végre kipihentem magam, engedtem magamnak egy kád erősen meleg vizet, s beleengedtem álomittas tagjaimat. Vittem magammal a nemrég vásárolt könyvemet is. Nem sok volt már vissza belőle, gondoltam, szépen kiolvasom. Alig olvastam azonban pár oldalt, mikor Benike bejelentette, hogy szeretne velem fürdeni. Mondtam neki, hogy dugja csak bele a kezét a vízbe. Megállapította, hogy forró. De ő azért is velem akar fürdeni. Kinyittattam vele a fürdő ajtaját, s mondtam neki, hogy pakolja el a játékait a szobában, aztán jöhet.

Mikor végzett, még mindig nagyon melegnek érezte a vizet, de úgy tűnik apja fia, mert ennek ellenére levetkőzött, és beszállt mellém. Igaz, jó ideig a combomon-térdemen ücsörgött és csak csorgattam rá a vizet, de végül behuppant a vízbe, s elkezdett fürdőjátékokat dobálni a vízbe, meg ficánkolni. Igen kellemetlen tapasztalatból mindkét kezemet pajzsként tartottam a lábaim közé, s megvártam, míg kicsit lehiggadt. Aztán szépen lemostam, - kivéve az intim testrészeit, azok rá tartoznak -, s már jöhetett is érte anya. Persze Benike erős rosszallása ellenére.

Atya világ, mi lesz itt, ha majd Sebi is be akar jönni?!

Gyorsan hajat mostam, majd - még egyéb testápolás után - meséltem a nagyfiúnak. Szokásunkhoz híven egy átlagos mesét Kriszta valamilyen alsós olvasókönyvéből, majd egy bibliai történetet. Mindkettőt röviden megbeszéltük, aztán jöhetett az álommanó a nagyfiúhoz.

Határozottan kellemesen telt a szombatom. Boldog vagyok.

2010. február 2., kedd

Gyerekszáj ismét

Reggel felhívtam a családot, s Benike is beszélni akart velem.
- Szia apa! Tudod mit álmodtam?
- Nem tudom. Mit?
- Hogy eljöttek hozzám a törpék.
- Törpék? Milyen törpék?
- Hát tudod... a Kukáék.
- Az jó lehetett. Mit csináltál a törpékkel?
- Megkínáltam őket sütivel és mindet megettünk.
- Szépen vagyunk ám! Van sütid és apának nem is adtál!
- Te nem vagy törpe...