Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz! (Márai Sándor)

2009. július 29., szerda

2003 - 2009

2003. május 17-e egy verőfényes szombati nap volt. Két ember - egy férfi és egy nő - ezen a napon megtette élete legfontosabb lépését, mely eredőként, nullpontként szolgált minden máshoz, ami azóta történt.


S hogy miként jön ez ide, július végén? Elég nehéz időszakon vagyunk túl. Bármennyire is vártuk Sebestyént, bármennyire is örülünk neki, nehéz volt a korábban közel tökéletesen működő harmónia újbóli kialakítása. Úgy tűnik végre sikerült. :D

Boldog házassági évfordulót Kedvesem!

2009. július 25., szombat

Komplex hatású adalékanyag

Megfigyelted, hogy soha sehová nem írja ki senki sem, hogy kedvenc péksüteményeink milyen anyagokból készülnek?! A kenyéren még csak-csak található egy icipici címke, de az csak a pékség nevét és a szavatossági időt tartalmazza, ellenben a kiflin és a zsemlén semmi ilyesmi nincs. Míg más termékeken bármikor ellenőrizhetjük az összetevőket - különös tekintettel az "E-mérgekre" -, ezeknél még azt sem tudjuk, egyáltalán mi lehet bennük.

De ennek vége!!! Íme:

Itt találsz segítséget az E-kódok értelmezéséhez: www.e-szam.hu

Jó étvágyat!

2009. július 24., péntek

Mit nekünk az Üdülési Csekk?!

Péntek van, hajnali 6 óra. Apóséknál - Kriszta szüleinél - vagyunk, Dunaföldváron. Egy kis kikapcsolódás a kánikula idején. Itt is meleg van, de messze jobban érezzük magunkat, mint otthon, a panelban. Bár tegnap majdnem hazamentünk, illetve én szerettem volna hazamenni.

Kicsit hipochonder - vagy hypochonder - vagyok, csak a saját WC-nket, fürdőkádunkat, törölközőinket, ágyunkat és ágyneműnket vagyok képes fenntartás nélkül használni. Persze, csak ha kellően tiszta mind. Kriszta viszont maradni szeretett volna - érthető -, s mivel ismer, azonnal fel is kínálta, hogy ha szeretném, kitakarít. Nem azért, mert eget verő kosz lett volna bárhol is - átlagos kertvárosi háztartás -, hanem hogy megnyugtasson. Így aztán nekiszegezte a Domestos-t a fürdőkádnak, mosdónak és a WC-kagylónak. Kért tiszta és természetesen alaposan átvasalt törölközőket, ágyneműt is. Közben én kiporszívóztam a leendő hálószobánkat, beleértve a foteleket és magát az ágyat is.

Egyszóval: maradtunk.

Benike egész nap mamázott, a többiek leejtve: mama adjon enni, mama játsszon vele, mama beszélgessen vele, mama csináljon neki strandot egy lavórban a fa alatt, mama üljön is mellette mindvégig, mama fürdesse este, mama meséljen... stb. Érthető: szegénykém élvezte, hogy van aki most rá és csak rá figyel, s nem attól van oda-vissza, hogy a Sebi mekkora barna macit termelt a pelusba. Mi ezt, ha megszakadunk, sem tudjuk biztosítani neki. Most kiélvezhette.

Bár a nyakamat elfeküdtem, a derekam fáj, alig aludtam - idegen ágy és idegen ágynemű -, de a fiúkért és legfőképpen a páromért boldogan vállaltam be ezt a kis kellemetlenséget. Egyébként se rossz itt... ;)

Folytatás:

Hazaértünk. Húgom volt olyan kedves és hazaröppentett minket. A buszon megfőttünk volna. Igaz az ősi bölcsesség: "Mindenhol jó, de legjobb otthon!" Majd jövő héten repetázunk, ha jobb idő lesz.

Zárásként egy kép Benikéről, hogy mi mindenre képes a gyermeki fantázia: így válik egy régi talicskából és egy kerékből versenyautó.


(A jogi közleményért görgess a lap aljára!)


2009. július 22., szerda

Kispolgárok

Hol is kezdjem???

Nem történt túl sok mifelénk. Kaptam egy iWiW meghívót, újra fent vagyok családostól a közösségi honlapon. Egyébként éljük a magunk egyszerű, kispolgári életét: ébredés, reggeli, séta/játék/mese, vásárlás és ügyintézés, tízórai, játék/mese, ebéd, szieszta, játék/mese, uzsonna, séta/játék/mese, híradó/film, vacsora, tisztálkodás, alvás. Sebestyén persze többször eszik, alszik és véletlenszerűen közbeiktatandó a fenti folyamatba egy-egy peluscsere, valamint pár fénykép és videó elkészítése is. Néha vendég is érkezik, vagy mi megyünk másokhoz. Persze, csak ha éppen nem dolgozom.

Benikénk orra egyre jobban szelel. Nem a száján kapkodja a levegőt evés közben, nem horkol, a hangja sem annyira tukma már. Most épp itt fekszik mellettem az ülőgarnitúrán és néz ki a buksijából. Megkérdeztem tőle, hogy mit álmodott. Válasza: "Nem emlékszem, lehet hogy álom nélkül aludtam... úgy emlékszem."

Alább egy kis szösszenetet láthattok arról - amit már korábban is említettem -, hogy Sebi miként játszik a rágókájával. A videót Kriszta készítette.

video

(A jogi közleményért görgess a lap aljára!)

2009. július 18., szombat

Én


Digital Artificial Variant Intended for Dangerous Calculation, Scientific Assassination and Basic Analysis


Dreamy Amorous Vision Incomparably Delivering Carnal Stimulation and Arousing, Breathtaking Affection


Lehet válogatni! ;)

2009. július 17., péntek

Kánikulai csodák

Hol is kezdhetném???

Talán a meglepetés erejével hat rád, de meleg van. Nem az a kis melegecske, amikor az ember megeszik egy nagyobb adag fagyit és jobban érzi magát. Nem, ez dög meleg. Amin csak a klíma segíthet, ha volna. Mármint a munkahelyen. Mert itthon van, de az édeskevés, ha épp máshol izzadok. Pláne úgy, hogy még fagyi sincs. Mit fagyi, még a védőitalról se hallottak mifelénk. Végül is folyik a víz a csapon, nem igaz?!

Gondolva a kánikulára, vettem egy kis ventilátort és bevittem. Sokat nem ér, csak keveri a napon felhevült bódéban a bent rekedt forró levegőt. De azt legalább stabilan. Ha viszont kiülök a fák alá az árnyékba, azonnal megtámad a szúnyogok légideszantja. Lehet választani: légkeverős koporsó, vagy elvérzés. Dilemma...

Nagy híreim vannak egyébként, s éppen ezért hagytam ezt másodjára. Mert jó hír. Most hogy túlestünk a panaszkodáson. ;)

Sebestyén megkapta az első itthoni oltást. Remegtünk párommal, hogy mit fog szólni hozzá, de egy szavunk nem lehet a gyerekre. Csak addig ordított, míg a combjában volt a tű. Előtte meg vigyorgott a doktornőre, utána pedig csak sértődötten nézett. Legközelebb akkor sírt, mikor levettem fürdés után a ragtapaszt a combjáról. Aggódtunk, hogy talán belázasodik - húgommal még le is mentünk az óvárosba lázcsillapító kúpért -, de semmi. Mintha mi sem történt volna.

Egyébként az orvosnál a sarkamra álltam, s nem engedtem, hogy két oltást kapjon egyszerre. Mondtam, hogy majd jövő héten visszajövünk, de azt határozottan visszautasítom, hogy most két oltást kapjon a törpe. Doktornő feltette a kezét, legyen úgy, ahogy mi akarjuk. Ismét léptem egyet előre a szülővé érés folyamatában. ^^

Ma este pedig egy újabb, eddig nem látott dolgot művelt csöpp babónk: tudatosan ütögette a bal kezével (Et tu mi fili, Sebi?) a feje fölé lógatott rágókát. Közben jobbja a szájában, s hangos cuppogások közepette szórakoztatta magát. Mi meg jót mosolyogtunk rajta, s dagadt a mellkasunk a büszkeségtől. Azt pedig még nem is említettem, hogy egyre kevesebbet hisztizik, ha egyedül marad. Szépen elnézelődik, s ha érdekességet lát, vagy mi ülünk mellé, szélesen elmosolyodik és nekiáll hangosan és hosszan gügyögni, beszélni. Leggyakrabban használt babaszava a "háőőő" és a "áöű". Anyjára meg úgy néz, mint egy szerelmes a kedvesére.

Benikével nem sikerült eljutnunk fül-orr-gégészhez. Szerdán is kánikula volt, így nem akartam utaztatni, a helyi orvos meg hosszú szabadságra ment, a fene se tudja hová. Sebinek meg csak szeptember végére tudtak volna időpontot adni a 3 hónapos csípőszűrésre, amikor is babócánk már majd 5 hónapos lenne. Marad a magándoki, van kettő is a városban.

Más: ismét tarifacsomagot váltottunk a Vodafone-nál. Párom megkapta az igazolást, hogy jogosult köztisztviselőként a Simplex flottacsomagra. Lementünk hát a helyi üzletbe, hogy átírjuk a nevére a SIM-kártyákat. Igen ám, de előfizetéses kártyánál az valami 4500 forint/darab, míg feltöltőkártyásnál nincs 2000. Ergo, ha olcsón akarjuk megúszni, előbb le kell váltanunk feltöltősre, majd ha megkapjuk az utolsó számlát, s rendeztünk mindent, visszamenni előfizetésbe, a flottacsomagba. Ez durván 2-3 hét... Legyen, ezt a hónapot még a régi csomaggal végigbeszéljük, aztán jövő hónaptól már az új csomagban leszünk. Mindent kitöltöttünk, s hazajöttünk.

Nem telt el fél óra, már a buszon felhívott minket a múltkori Vodafone-os hölgy - most felírtam a nevét: Peregi Melinda -, majd mikor megkértem, hogy hívjon 5 perc múlva, megértő volt, s így tett. Megkérdezte, mi az oka, hogy feltöltőkártyásba szeretnénk átmenni. Vázoltam a helyzetet, hogy az egész a spórolás jegyében fogant kényszermegoldás. Azonnal felajánlotta, hogy ezt másként is meg lehet oldani, s ha kérjük, akkor megoldható, hogy elengedjék a tulajdonosváltáskor fizetendő 9000 forintot. Hiszen családban marad mindkét kártya, a cím ugyanaz, s ugyanúgy előfizetéses csomagban leszünk. Persze hogy kérjük, nem kérdés!

Csak egy a gond: én dolgozni fogok, így nem tudunk visszamenni a boltba, hogy aláírjunk minden papírt, a párom meg nem fog a kánikulában a böhöm nagy babakocsival utazgatni, se taxit fizetni pár aláírásért. Semmi gond, elküldi a tulajdonosváltásról szóló megbízási szerződést emailben a címemre. Kinyomtatom, kitöltjük, visszafaxoljuk pár napon belül. A helyi Vodafone-os boltból ingyen el kell küldeniük, ha bemegy valamelyikünk. A flottacsomagról szóló szerződést pedig leküldi futárral a hét második felében. A pofám majd leesett.

Ráadásul még azt is megkérdezte, hogy szeretnénk-e új készülékeket - erről már korábban is beszéltünk vele.. Mondtam, hogy apósomnak szeretnék egy egyszerű, nagy számokat kiíró alapfunkciókkal bíró telefont a mostani Nokia 3210-es helyett. A hölgy azonnal kikereste a neten a kért készüléket: Nokia 1680. Mondom, hogy emellett kinéztem egy Samsungot is, de nem tudom, hogy egy általam fontosnak tartott funkcióval rendelkezik-e. A vonal másik végében hasonló tanácstalanság uralkodott, de mondta, hogy amit eddig megbeszéltünk, azt rögzítette a rendszerben - be kellett diktálnom a párom adatait is -, s utánaérdeklődik a Samsungnak.

Nekiálltam ebédelni, közben bambultam a tv-t. Még a felénél sem tartottam, mikor csörgött a telefon. Vidám női hang - Melinda -, s közli, hogy sajnos az a készülék nem rendelkezik a kért funkcióval. De ezt nem ám a Vodás technikusok mondták meg neki - minek vannak azok ott? -, hanem felhívta a Samsung szervízt a kedvemért. Kicsit elszontyolodtam, de mondom akkor ennyit erről. Legyen csak a tulajváltás, valamint a futár hozza a flottacsomag szerződését és azt az alapkészüléket... Kölcsönösen megköszöntük egymásnak a türelmet és a segítséget, majd elköszöntünk egymástól.

De csak nem hagyott nyuogdni, hogy ha az a Samsung nem is tudja, amit szeretnék, de mintha apámé tudná: Nokia 2680. Felcsatlakoztam netre, megnéztem. Eltelt vagy 20 perc. Mint az őrült, hívtam újra a számot, amin a hölgy hívott. Nem ő vette fel, de mikor őt kértem, mondták, hogy ez nem így működik. Adjam meg a nevem és a számom, majd visszahív. Nem telt el 2 perc... Mondom, hogy ha lehetne, mégis kérnénk még egy telefont, egy 2680-ast. Bár már lezárta és leadta a rendelést, de megoldja, hogy ez is benne legyen. Ismét köszönöm és viszont hallásra.

Másnap jöttek az SMS-ek, hogy a tulajváltás rendben, csomagváltás rendben. Majd egy hívás a jól ismert hangtól, hogy valószínűleg pénteken jön a futár és hoz mindent, amit kértünk. Tényleg az arcomat kerestem. Nem elég, hogy a hátsónkat kinyílják, csak hogy előfizusok maradjunk, de még kedvesek is, ráadásul egy meglehetősen kellemes hangú hölgy társaságában rendezhettünk mindent. Bár a futár csütörtökön jött, s emiatt elsőre nem is volt itthon Kriszti, de mikor hazaért, s visszahívtuk a férfit - most tessék figyelni - VISSZAJÖTT!

Picit azért szomorú vagyok. Benit nemrég vitték el szüleim "nyaralni". Ma éjjel náluk alszik. Olyan üres lett a lakás hirtelen. Még akkor is, ha épp a kezemben tartom a kisebbik gyereket. Hiányzik. Lehet, hogy egyszer mégis csak szülő lesz belőlem???

2009. július 14., kedd

Elrontottuk?

Az elmúlt napokban egyfolytában figyeltük Benit és az orrát, s persze mondanom sem kell, igyekeztünk őt megfelelő módon fegyelmezni és figyelmeztetni. Majd ha lesz rá alkalmad, próbálj meg egy 4-5 éves gyereket - aki már lassan egy hete nem tombolhatta ki magát a játszótéren - arra rávenni, hogy ne ugráljon, rohangáljon... Mondd az esőnek, hogy ne essen, vagy a virágnak, hogy ne nyíljon. Még azzal is több sikerélményed lesz.

Szombat este már szépen fújta az orrát, nem vérzett, nem fájdította. Hála az égnek, hogy nem kellett fájdalomcsillapító, mert a legközelebbi gyógyszertárat éppen felújítják, s mikor lent voltunk a városban, valahogy kiment a fejünkből a recept. Egyedül a torkát fájdította a kisfiam, de még Szekszárdon szóltak, hogy ez előfordulhat, mivel a tubus, amit levezettek a torkán, felsérthette a nyálkahártyát. Benikét sem kell félteni, bőszen kezelte a problémát hideg dinnyével, jégkrémmel és fagyival. :D

Az alapprobléma - mármint hogy állandóan váladékozik az orra - is javult. (Csak pislogsz mi, hogy milyen furfangosan kikerültem a "taknyos" szót?!) Legalább nem lóg állandóan az orra alatt és nem horkol felnőtt módjára. Csak szép szolidan. Még nem az igazi, de reméljük ez is hamarosan változni fog.

A nagyszülők - ha lehet ilyet - még többet törődnek Benivel. Édesanyám elvitte a város legnagyobb játékboltjába, hogy válasszon, amit csak akar. Bármit. Cserébe a manduláiért és a fájdalmakért. Mi szándékosan nem mentünk velük, nem akartuk befolyásolni a gyereket. Előtte persze kioktattam: "Bármi tetszik, kérdezd meg a mamát, hogy drága-e. Ha nem, válassz mást!" ;) Csepp fiam természetesen másként döntött, s akárhogy is, de ezt tiszteletben kell tartanom. Mivel a dinoszauruszos korszakát éli, így egy gombnyomásra ordító kétlábú kimondanisemtudomsaurust vetetett, s mellé, hogy garantált legyen a sci-fi élmény, egy szirénázó, beszélő rendőrmotort zsokéval.

Mama mutatott neki nagy, dobozos LEGO-t - a nyálam kicsordul a gondolatra -, biciklit, távirányítós autót, meg még ki tudja mifene dolgokat, de hiába. "Nekem ez jó lesz!" - hangzott Benike válasza, s markolta először csak a dinót. Csak hosszas rábeszélésre volt hajlandó választani még valamit, s ez lett a motor. Tudniillik Beni nevelése során elkövettük azt a baklövést, hogy egyszerre csak egy, maximum két játékot vettünk neki, s így ő maximálisan elégedett egyszerre akár egy játékkal is. Szokta is mondani: "Egyszerre egy elég!" Most bebizonyosodott, hogy nem csak miattunk mondja, hanem így is gondolja. Büszke vagyok rá, ugyanakkor a falat tudnám kaparni kínomban azért a nagy LEGO-ért. :D

2009. július 9., csütörtök

A második lépés: jobb

Visszamenőleg írnám le a tegnapi eseményeket, mert sehogy sem sikerült reggel kiderítenem, hogy van-e valahol nyilvános számítógép, internet eléréssel. De ahogy az események alakultak, se időm, se energiám nem lett volna blogolni. Ennyire azonban ne rohanjunk, tegyük csak meg a soron következő lépést!

Reggel 5:30, hivatalos ébredés. Nem hivatalosan 3:34 óta ébren vagyok, forgolódom és hogy finoman fejezzem ki magam: izgulok, mint szűz lány a nászéjszaka előtt. (De azért, hogy ne lehessen részrehajlással vádolni: lehet szűz a férfi is, oly mindegy.) Beni az igazak álmát alva hortyog. Legalább ő tud aludni, végül is ez a lényeg. Még tegnap este összekészítettük anya-apa koprodukcióban az utazótáska tartalmát. Csak azok a dolgok maradtak ki, amik reggel is kellettek.

Mivel Benike nem ehetett, ihatott, igyekeztünk minél később ébreszteni. Ha jól emlékszem, ez 6:00 környékére esett. Gyors fogmosás, öltözés, a hiányzó holmik elpakolása, s hogy becsapjuk a pocakját, egy szűk deciliter Kubu. Majd mondjuk a kórházban, problémát nem okozhat, mivel Beni vagy az utolsó, vagy az utolsó előtti lesz a sorban, s az nem kevés idő. (A jövő minket igazolt.) Rita már odalent várt minket, édesanyám pedig akkor érkezett a házunk elé, mikor mi kiléptünk a kapun. Még előző este megbeszéltük, hogy lejöhet, ha szeretne.

Eseménytelen út a kórházig, bár az tény, hogy esőben mentünk végig, s ez némileg aggasztott, mert az ernyőt otthon felejtettem. Végül is, mire leértünk, szinte elállt. Egyébként megdöbbentő, hogy sokan mennyire nem törődnek az esővel sem. Nyomják a gázt a főúton, mint süket a csengőt. Főleg a márkásabb autóval rendelkezők érzik úgy, hogy megalázó egy gyengébb autó mögött totyogniuk a szabályos 90-es tempóban. Ámokfutók reggele volt.

Mikor a kórházba értünk, már éppen csak hogy csepegett. Míg húgom leparkolt, mi felmentünk a gyerekosztály belgyógyászati részlegére (2. emelet). Becsekkoltunk, kipakoltam Benike cuccait, s üdvözöltük a tegnapi haverokat: Szabolcsot, Mánuelt, Kristófot. Természetesen a szüleikkel együtt. Beni ágya a bal hátsó volt, az ablak előtt. Szerényen megkérdeztem, hogy akkor én most merre parkolhatnék le a saját holmimmal, mert ugye ilyen ellátást kérnék.

"Nincs szabad hely!" Az arcom majd leesett, tegnap még arról biztosítottak, hogy minden további nélkül tudnak fogadni. Miután a szobában rajtam kívül még két anyuka is ezt a választ kapta, elhessegettem az apukákkal szembeni diszkrimináció rémképét. Mint később kiderült, a negyedik szülő - a harmadik anyuka - egészségügyes dolgozó, neki ha saját szobát nem is, de napi háromszori étkezést azért biztosítottak. Az egyenlők között vannak egyenlőbbek is. Végül is nem zavart, valahogy természetesnek éreztem ezt a fajta kivételezést, még ha furcsálltam is. Bár az is tény, hogy az illető hölgy nem ma és nem a beosztott nővérektől kérte az ellátást, hanem az egyik orvostól még tegnap.

Kellemes csapat gyűlt össze, Benit leszámítva minden gyereknek ott volt mindkét szülője egy rövid ideig. Az egyik apuka bevásárolt élelmiszerből, a másik játékot hozott a fiának, a harmadik segített fegyelmezni a gyermekét. Lassan összeismerkedtünk, beszélgetni kezdtünk...

Repült az idő, valamikor 8:30 körül érkezett a műtéti beosztással a főnövér. Ekkor tudtuk meg, hogy a mai négy műtétből mi leszünk a harmadikok. Pont ahogyan sejtettem: életkor alapján sorolták be a kicsiket. Így mi Mánuel és Kristóf közé ékelődtünk. Később kiderült, Kristóf nem orrmandula, hanem torokmandula műtétre várt. Így szintén igazam volt, ez alapján Beni az utolsó volt az orrmandulások között.

Szabolcs kapta meg elsőnek az általam lassítónak becézett gyógyszert. Pár csepp egy műanyag kiskanálba. A kicsi negyed óra alatt élénk másfélévesből átment marionett-bábúba. Jött egy műtősruhába öltözött magas fiatalember, felrakták egy guruló ágyra a gyereket, s anyukája támogatásával eltolták a műtőig. Onnan anyuka visszajött, s kezeit tördelve leült közénk. Pár másodperc - perc (?) - kínos csend után újra megindult az élet. A szobánkba beosztott nővér végig velünk volt, kérdezhettünk, magyarázott, vígasztalt, erősített minket. Eközben Mánuel is megkapta a lassítót.

Körülbelül 35-45 perc múlva hallottuk, hogy érkezik vissza közénk Szabolcs. Hörögve, köhögve, öklendezve, sírva, prüszkölve, ordítva, vérző orral... Mikor megláttam a gyereket, megállt bennem az ütő. Nem, egyszerűen nincs szó arra az érzésre, ami akkor elfogott. Kaptam egy nagy rakás adrenalint, s életbe lépett a "védd meg és menekítsd Benit" protokoll. Persze az ember azért is ember, mert ésszel is képes élni, nem csak ösztönből. (Bár manapság egyre több embertársamnak kérdőjelezem meg az emberi mivoltát e törvény alapján.)

Maradtunk, s végignéztem, ahogy kisfiam is megkapja a kábítószerét. Mint ahogy Szabolcs és Mánuel, Beni is először felélénkült, majd ez elég gyorsan, de fokozatosan átcsapott bamba bámulásba, mosolygása, alvás előtti állapotba. Mire a hasonlóan véres, ordító, öklendező Mánuel visszaért, Beni már vigyorogva feküdt mellettem az ágyon. Leszedáltan hagyta, hogy átemeljem a kerekes ágyra, s mosolyodva nézte a mennyezeten futó fényeket: "De jó gurulni ezen az ágyon, eeeeee...". A műtő ajtajáig kísérhettem, ott még megcsókoltam a kezét, arcát. Könnyeimmel küszködve súgtam oda a személyzetnek, hogy vigyázzanak a fiamra - néma, s halvány mosollyal fűszerezett bólintás volt a válasz -, majd visszacsoszogtam a szobánkba. Leültem, s igazából alig tudtam felfogni, hogy mit tettem...

Életem legnehezebb 45 percét éltem át. Fel-alá mászkáltam, tördeltem a kezem, a könnyeimet nyeltem, állandóan pisilni jártam. Eközben pedig hallottam, láttam, ahogy Szabolcs és Mánuel véres nyálat köpköd, öklendezik, hány, állandóan törlik a vérző orrukat, ordítanak, sírnak... s lassan lehiggadnak. Szüleik szemében ugyanaz a rémület, mint az enyémben.

Végül nem bírtam tovább a tétlenséget, lementem a kórház bejáratánál álló kisboltba, s hoztam barackos jeges teát. A nővérek szerint majd ezzel itathatjuk a gyerekeket, vagy a kórházi teával, esetleg szénsavmentes ásványvízzel. De ez sem köthetett le sokáig, s végül ismét csak álltam a kórterem ajtajában, néztem a lift felé, aminek hoznia kellett Benikémet. Főnővér, látva, hogy milyen állapotban vagyok, rám mosolygott, s odasúgta, hogy nemsokára hozzák, ne aggódjak.

A másodpercek ólomlábakon csoszogtak, a percek éveknek tűntek. Végre kinyílt a liftajtó, s meghallottam, ahogy Beni ordít, köhög, öklendezik, sír... Édes jó Istenem, él, ÉL, ÉL!!! Sírj drágám, öklendezz csak, ordíts, hányd le apádat, abba ne hagyd! Fogalmam sincs, hogyan és miként értem oda egyetlen szempillantás alatt a folyosó másik végén lévő lifthez, de ott voltam, s fogtam a fiam kezét, lábát és az infúziós zacskót. Igen, ő az, tényleg ő az, visszahozták hozzám!

Nehéz percek követték egymást. Beni egyfolytában köhögött, öklendezett, s vég nélkül folyt az orrából a könnyel s nyálkával kevert vér. Ültem mellette az ágyon, vígasztaltam, törölgettem az arcát, s legszívesebben átöleltem volna, simogattam volna... de Beni nem akarta. Végül is meg tudtam érteni. Én sem szeretem, ha ölelgetnek, miközben kiköhögöm a tüdőmet. Illetve én sem szívesen bújnék ahhoz, aki hagyta, hogy ilyesmit tegyenek velem.

A stressz, a bűntudat, vagy a meleg, netán a szintén étlen-szomjan állapotom okozhatta, nem tudom, de hirtelen elfogott egy nagyon rossz érzés. Forogni kezdett a világ, foltokat láttam a szemem előtt. Felálltam, hogy a mosdóhoz lépjek, majd a földön tértem magamhoz. Elájultam. A többi szülő elmondásából tudom, hogy még a mosdó előtt megkapaszkodtam egy kis szekrényben, majd összecsuklottam. Rögtön felemelték a lábaimat, s mikor már kissé magamhoz tértem, átsegítettek a szomszédos kórterembe. Ez utóbbira már halványan emlékszem.

Amíg én odavoltam, az egyik nővér vigyázott Benire. Szegénykém teljesen megrémült, tágra nyílt szemekkel nézett még akkor is rám, mikor visszacsoszogtam hozzá. Megnyugtattam, hogy nincs baj, csak kicsit elgyengültem, majd szót fogadva a nővérnek, kimentem megreggelizni.

Lassan elapadt a vérpatak, kitisztult a tüdő, s magához tért fiam az altatás utóhatásaiból. Elgyötörten nézett a világba, de csak hosszas unszolásra feküdt le, de akkor is csak keresztben, félig ülő helyzetben. Míg a két kisebbik srác végül ismét elaludt a sokktól, Beni csak pislogott a világba. Mikor felhívtam páromat és édesanyámat, hogy elmondjam mi a helyzet, ő is akart beszélni velük, így kicsit még hörögve, köhécselve, de saját maga mondta el mindenkinek, hogy jól van, csak fáj...

Közben valamikor Kristófot is elvitték, majd visszahozták. Ebből vettem csak észre, hogy ismét eltelt körülbelül másfél óra. Eközben a nővérkénk ott forgolódott közöttünk, ide-oda, mint egy virágról virágra reppenő pillangó. Mindenkihez volt egy kedves szava, minden szülőnek segített a gyereke ellátásában. Tényleg le a kalappal.

Az ezt követő órák összefolytak: minden szülő a saját csemetéjével volt elfoglalva, s csak pár szó, mondat erejéig léptünk ki a gyerek-szülő ágy köré szőtt intimitásából. Kristóf is elaludt, egyedül Benike nem volt hajlandó lehunyni a szemeit. Végül mindenkinek sikerült lecsillapodni, mindenki értesítette az otthon maradt vagy munkában lévő szeretteiket. Lassan felélénkült a társalgás is, s a gyerekek is felébredtek, lenyugodtak. Egy-egy köhögés, egy-egy sírdogálás... A személyzet pedig hozta a fájdalomcsillapító szirupot.

Felváltva mentünk WC-re, enni vagy éppen boltba. Mindig volt legalább 2 szülő a szobában, aki felügyelte az összes gyerkőcöt. Akik - nem mellesleg - egyre jobban magukhoz tértek, s egyre inkább feledték a traumát. A délután második felére már egymással beszélgettek, ismerkedtek, játszottak. Akár csak mi szülők: teljesen beindult a beszélgetés, kinek éppen mi jutott eszébe, mit akart elmondani, elmesélni. Jó csapat gyűlt össze, mind gyerek, mind felnőtt fronton.

Közben Benike infúzióját kiköttettem, minden rendben volt a vizeletével és ivott mint akit a Szaharából szalajtottak. Többször kitotyogtunk pisilni, végül át is öltöztünk a műtéti mezítelenségből. Bár a branül ott csúfondároskodott kisfiam bal kézfején - én marha elfelejtettem szólni, hogy balkezes -, de miután elmagyaráztuk neki, hogy miért van az ott, miért kell ott is maradnia, hamar napirendre tért a dolog felett. Később már büszkén mutogatta a folyosón sétálóknak, vagy a pajtásokhoz érkező látogatóknak.

Délután párom meglepetésszerűen befutott. Fogta Sebit, berakta a hordozóba, felült a helyi járatra, ami levitte az autóbusz pályaudvarra. Felszállt egy szekszárdi buszra, majd az ottani pályaudvaron leintett egy taxit és elhozatta magukat a kórházba. Mindketten örültünk nekik, nagyon kellemes meglepetés volt. Jutalmam egy kakis pelus volt, ahogy anya is kapott egyet, mielőtt hazaindult volna a kórházból. (Azt az apró kis kedvességet, hogy kaptam egy, az utónevemre gravírozott tollat, már nem is említem.) Lelkileg sokat számított az egész családunknak ez a másfél órás kis összebújás. Nem mellesleg a szobatársaink teljesen elájultak Sebitől, ahogy Benit is csak dicsérték: okos és kedves.

Közjáték:
- Anya, miért húztál szatyrot a lábadra?! - kérdezte Benike, a páromon díszelgő nylon-védőcipőt csodálva.
- Ez nem szatyor - válaszol a párom nevetve -, hanem védőcipő. Azért kell felhúzni , hogy ne hozzanak be az emberek piszkot az utcáról.
- Aha... jó ötlet volt, hogy szatyrot húztál a lábadra!

Este vacsora - krumplipüré, darabolt csirkehús a gyerekeknek, a felnőtteknek fakultatív plusz a püré maradéka -, majd egymás után fürdettük meg a törpéket, egyedül Kristóf "piszkoskodott". Aludt, később meg már nem akart tisztálkodni. Igaz, édesanyja sem erőltette. Bár elviekben mi szülők nem fürödhettünk volna le - nem fizettünk érte, bár nem is engedték, hogy ilyen ellátást kapjunk -, de kollektíve úgy döntöttük, hogy egy-egy partizánakció keretében mégis lezuhanyzunk. Körülbelül hajnali 3 óráig beszélgettünk, legalább is Szabolcs édesanyja és jómagam addig bírtuk. Mánuel és Kristóf anyukája hamarabb kidőlt a sorból.

Most jött a produkció: préseld be magad egy kb 160-170 centi hosszú ágyba úgy, hogy a gyereked is benne fekszik, aki nem kevesebb, mint 116-117 centi és szanaszét van minden tagja. Mindezt az én testalkatommal. Érdekes volt, de valahogy mégis sikerült - a majom és a köszörűkő házasságából merítettem ihletet. Egy gumiember veszett el bennem.

S mindezt azért, hogy csepp fiam körülbelül 40 perc múlva sírva üljön fel, a szívrohamot hozva rám. Kérdeztem, hogy fáj, vagy mi a baj. Válasza tömör volt és lényegretörő: "Nem tudom!". Majd sírt tovább. Átöleltem, elcsitítgattam, ringatgattam, mire megsúgta, hogy pisilnie kell. Kimentünk, majd a 3 órakkor végrehajtott produkciót megismételve ismét lefeküdtünk aludni.

Nem kell aggódnotok, hogy kiálmodtam volna a honi egészségügy szájából a falatot. Kedves és roppant okos szülő - én - ugyanis elfelejtette a tegnap reggeli 5:30-as ébresztőt kilőni a telefonján. Elnézést kértem, de igazából nem volt miért, a szülők többsége ébren volt már. A szokásos reggeli gyakorlatok után megkaptuk a felséges reggelit: karamellás tejbe áztatott kiflidarabokat bögrében. Beni az első falatot visszaköpve közölte, hogy akkor ő most köszönné szépen, de kérné a tegnap uzsonnából hagyott Túró Rudit és krémtúrót. Ezeket én vettem neki, nem kórházi koszt.

Fogmosás, gyors orvosi ellenőrzés egy közeli vizsgálóban, pár tömör utasítás a szülőknek. Minden gyereknél minden rendben volt. Jövő hét szerdán kontroll. Addig se ugrálás, se szaladgálás, se hajolás, se gugolás, se mászás, se bicózás, s napozás, se meleg étel, se... se... se... Hosszan sorolhatnám mit nem szabad és hogy milyen esetben kell azonnal visszamenni a kórházba, légyen akár éjnek éjjele is.

Visszamentünk, a gyerekek egymással játszottak, mi meg felváltva reggeliztünk és vigyáztunk rájuk. Úgy 9:30-9:45 körül, után megejtették a reggeli vizitet, majd valamikor 10 és 11 óra között megkaptuk a zárójelentést is. Akkor már nem néztem a órát, nem idegeltem magam feleslegesen. Addigra már minden elpakoltam, az ágyneműt is lehúztam, egyszóval: katonás rendet hagytam magunk után. A többiek persze - hja kérem, nők - még nem végeztek mindennel. :D

Rita és édesanyám az osztály ajtajában vártak minket, s hoztak haza. Húgom nagyon jól vezet! Itthon körbepuszi, majd mama hazament, hogy hozza Benike speciális ebédjét: turmixolt párolt almaszósz, húsleves darabolt sárgarépával, apróra vágott csikrehús. Mire visszaért, már anyósomék is befutottak. Ebéd, beszélgetés, aztán édesanyám elment főzni édesapámnak, aki éjszakás jelenleg. Párom szülei még maradtak, de hogy mi történt, nem tudom. Azon kaptam magam, hogy elaludtam a ülőgarnitúrán. Mikor felébretem, átcsoszogtam a hálóba és snitt. Valamikor 16 óra előtt tápászkodtam elő. Apósomék meg éppen indulni készültek, úgyhogy olyan sokat megint nem tárgyalhattam velük. Bár nem is miattam jöttek, hanem az unokák miatt.

Zárszóként: köszönjük szépen húgom anyósának, Lia néninek az ajándékot, amit Beninek küldött. Természetesen játék. :D

2009. július 7., kedd

Az első lépés: bal

Túl vagyunk az első állomáson: Benikét megvizsgálták Szekszárdon... De ne rohanjunk ennyire előre, lássuk a részleteket!

Utazásunk reggel kezdődött, húgom jött értünk negyed nyolcra. Gyerekülést be, gyereket be, csomagot be, apa be... indulás. Nyugodt utunk volt lefelé, leszámítva, hogy beszorultunk egy kamionkaravánba. Előttünk is vagy 5 kamion, utánunk is vagy annyi. Persze, volt aki nem bírta idegekkel a szabályos 80-90 kilométer/órás tempót, s életveszélyes manőverek árán is előrébb akart jutni. Volt akinek sikerült - a kamionosok jó szándékával, mert beengedték maguk elé a bolondját, nehogy összeütközzön a szembejövőkkel. Mi szépen utaztunk a csoporttal, testvérem nem kockáztatott ilyen marhaságokat.

Egészen Szekszárd belvárosáig nem is akadt gond, mikor is egy idős férfi index és minden nélkül szeretett volna sávot váltani. A probléma ott kezdődött, hogy pont mi haladtunk mellette. Nem mondok sokat, ha centikről beszélek... de végül észrevett minket és visszahúzódott, majd besorolt mögénk. A visszapillantóból láttam, hogy egyfolytában a mellette ülő hölggyel beszélget. Az egyfolytában kifejezést értsd szó szerint, így nem csoda, hogy majdnem feltolt minket a járdára.

A kórházban nem kellett sokáig várni, elvittek minket mázsálni és vérvételre. Beni - ruhástól - veri a kőkemény 17 kg-ot és a 117 cm-t. Az első kémcsövet még hősiesen tűrte, a másodiknál már sírdogált, a harmadiknál már erősen sírt. Utána vagy fél óráig semmihez sem volt kedve, csak lógott húgomon és sértődötten nézett szerteszét. Egyébként jót mosolyogtunk testvéremmel, mikor a nővér simán leanyukázta őt. :D

Vérvétel után átmentünk a műtőblokkba, a fül-orr-gégészeti ambulanciára. Kellemes meleg, rengeteg ember, bűz, apró váró, levegő sehol. Ráadásul a főorvos úr - egyem a zúzáját - a saját betegeit vette előre, majd mint aki jól végezte dolgát, lelépett a színről. A hátramaradt embertömegre meg egy fiatal, s a rá váró feladathoz képest nagyon kedves orvos maradt. Gondolom délutánra már véreset vizelt...

Kellően leizzadva, fuldokolva és magamban káromkodva felmentünk az egy emelettel feljebb található aneszteziológiai ambulanciára, ahol már emberi körülmények fogadtak. Itt sem kellett sokat várni. Megbeszéltük, amit meg kellett beszélnünk. Az itteni doktornő szintén kellemes személyiség. Miután megkaptuk a papírjainkat, vissza kellett mennünk a gyerekosztályra, a gyerekorvoshoz. Ekkorra már Beni is kisértődött, s a sortársaival együtt egy röpke házibulit rögtönöztek az aneszteziológia várójában.

Gyerekosztályon még ki kellett töltenem pár papírt: beleegyező nyilatkozat, kiket értesíthetnek, mi-merre-hány lépés... ilyesmi. Aztán bementünk a szintén fiatal és kedves gyermekorvoshoz - ezúttal is hölgyről beszélünk - aki ismét megvizsgálta Benit tetőtől talpig, felvette a kórelőzményt és megbeszéltünk vele még pár apróságot.

Közjáték:
Benike odaáll a doktornő mellé, aki éppen rögzíti az adatokat a számítógép billentyűzetével. Halk durranás, majd a közvetlen környezetünket betölti valami kellemetlen szag.
- Pupiztam! - közli fiam vidáman, nekem meg ég a pofám.
- Érzem. - válaszol a doktornő mosolyogva, majd beírja a beteg jellemzőihez, hogy jó kedélyű, barátkozó.

Innen fel a kórtermekhez, ahol kiderült, hogy akkor éppen telt ház van, így nem tudják megmutatni a szobákat, de holnap reggelre kiürül több is. Reggel 7:15 és 7:30 között legyünk szívesek érkezni, mert 8 órától kezdődnek a műtétek. Hogy a fiam pontosan mikor kerül sorra, az még a holnap zenéje. Beni ma éjféltől se egy falat ételt, se egy korty vizet nem ehet, nem ihat.

A műtét menete a következő lesz az orvosok elmondása szerint: Beni nyugtató cseppeket fog kapni szájon át, majd mikor azok hatnak, beviszik a műtőbe. Ott gáz belélegeztetésével elaltatják, majd egy vékony csövet vezetnek le a torkán keresztül a légcsövébe. Egyrészt lélegeztetik vele, másrészt majd a lecsorgó váladékot is ezzel távolítják el. Ezután infúziót kötnek be neki, s pár perc alatt kicsippentik egy célszerszámmal a két manduláját. Ha minden rendben van, nemsokára felébresztik és visszaviszik a kórterembe. Egy éjszakányi megfigyelés után, ha szövődmény és egyéb probléma nem adódik, másnap hazajöhet.

A kedves szülő - mármint én - választhat: ellátás nélkül, de ingyen tartózkodhat a gyermek mellett, vagy 3 étkezésért, zuhanyzási lehetőségért és saját ágyért fizet napi 2000 forintot. Valószínűleg ez utóbbi lesz - párom és édesanyám nyomására -, bár nem esnék hasra az előbbitől sem, tisztára mintha éjszakás műszakban lennék - amiről egyébként éppen szabadságon vagyok.

Egy fokkal nyugodtabb vagyok, de a nagy hórukk még hátra van. Igyekszem nem mutatni a gyerek felé, hogy mit érzek. Közben meg egy csomóban van a gyomrom, s ma reggel is arra ébredtem, hogy görcsöl a fekélyem. Csak túl leszünk ezen is Isten segítségével.

2009. július 6., hétfő

Gyerekek

Az elmúlt két napot nem a kedves emlékek polcára fogom helyezni, az biztos. Párás meleg, tikkasztó hőség - éljen a leszigetelt panel -, s hogy teljes legyen a kép, Sebestyén nagyon nyűgös volt/van/lesz... a bánat se tudja még meddig. Egész nap karban kell tartani, s az sem mindegy, hogyan, különben ordít. Csak úgy jó neki, ha a jobb vállunkra vesszük és sétálunk vele. Ha megállunk, vagy le merészelünk ülni, jön a nyöszörgés. Egy ideig be lehet csapni azzal, hogy csak rázzuk a fenekét, de előbb-utóbb kitör a balhé... vagy elalszik egy rövid időre.

Ami viszont jó, hogy sokat beszélget a maga kis babanyelvén, s ha jó kedve van "röpködve" mosolyog. Tudod: kalimpál a kezeivel és a lábaival is, s közben vigyorog. Pár szakkifejezés tőle: gááá, gúúú, gééé, gájéé, gáőű, ááá, űűű, ééé, ömmm, heee, höhöhö... és persze az elmaradhatatlan őőő. S mindezek végtelen számú kombinációja. Ilyenkor nagyon aranyos.

Ami viszont aggaszt, hogy egyfolytában nyáladzik, pontosan úgy, mint Beni, mikor jött a foga. Eszement mennyiséget képes termelni percek alatt. Egyfolytában vagy a párom mellét csócsálja, vagy az öklét eszi, vagy amikor a vállunkon lóg, azt kóstolgatja. Jön a foga??? Bár húgomnak 3 hónaposan bújt ki az első foga, de Sebestyén még csak 8 hetes lesz csütörtökön. Néztem az ínyét, de nem láttam semmi különöset, vagy nem odavalót.

Képzelheted, hogy ilyen háttérrel mennyit alszik Kriszti. Mert azt tudni kell, hogy nálam maximum fél órát, ha elvan. Vagy elalszik - letenni nem lehet, azonnal felébred -, vagy ordítani kezd, s csak az anyja mellén nyugszik meg. Tudom, hogy meleg van, szomjas is lehet, de ez nagyon fárasztó mindenkinek, pláne a feleségemnek.

Ráadásul holnap reggel nyolcra jelenésünk van Benivel a szekszárdi kórház gyerekosztályának fül-orr-gégészetén. Holnap lesz az orrmandulaműtét előtti vizsgálat, így cseppem egy falatot sem ehet reggelire. Ha minden rendben, holnapután visszamegyünk, megműtik, s ha ott is komplikációmentesek leszünk, egyetlen éjszaka bent alvás után hazajöhetünk 9-én. Természetesen végig vele leszek, el sem tudnám képzelni, hogy egyedül hagyjam.

Kérdeztem tőle, hogy mit érez ezzel kapcsolatban. Válasza tömören: "Félek!". Nem mondtam meg neki, de nincs egyedül.

2009. július 3., péntek

10 pontos gyakorlat

Sebestyén már 4 hetesen a hasáról a hátára fordult, egymás után háromszor. Bár akkor teli tüdőből ordított - fürdés után voltunk, ma már nem sír a vízben sem, sőt... Egyszóval: akkor inkább reflexszerűnek tűnt a mozdulat, akaratlannak. Az azonban gyanús volt, hogy egyre jobban "élvezi" ezt a mutatványt, mert többször bemutatta, de még akkor is inkább félresikerült, egyensúlyát vesztett kúszáskezdeménynek tűnt.

Ma már - egy nappal a 7 hetes kor betöltése után - egyáltalán nem lehet sem véletlen, sem reflex Sebikénk talajtorna bemutatója, ez szándékos mozdulatsor.

video

Ha a másik oldalára mentem, akkor arra gördült át. Végül belefáradt és hangos sírással adta tudtunkra, hogy mára vége a műsornak, jöhet a vacsi.

(A jogi közleményért görgess a lap aljára!)

2009. július 2., csütörtök

Júliusi mese

Városunkban ma nyílt meg az ALDI. Mivel kedvező áron kínáltak fúrógépet, édesanyámmal és testvéremmel lementünk, gondoltuk egy kalap alatt megnézzük az új üzletet is. Mit mondjak... rengetegen voltak, tele volt a parkoló, pedig még csak reggeli 7:30 volt. Elment a kedvem a nézelődéstől. Anyu is rakott egy fúrót meg egy sarokcsiszolót a bevásárlókocsiba, én is egy fúrót. Barkácsolni elég lesz. Némi zöldség, némi húsárú és gyerünk fizetni.

Megcéloztuk a majdnem szemben lévő LIDL-t, ahol szintén akciósan árultak szerszámkészletet, ráadásul dobozostól. Nem voltak annyian mint az ALDI-ban, de itt sem kellett aggódni a bevétel miatt. Pláne, hogy a készlet majdnem felét akciósan kínálták, letörni igyekezvén a konkurencia nyitási akcióját. Külön poén: összefutottam ugyanazzal a családdal, akikkel az ALDI-ban is a húsospultnál. :P

Édesanyámék még szerettek volna átmenni a TESCO-ba is, így megcéloztuk azt a kereskedelmi egységet is. Benike levadászott egy autós bevásárlókocsit - anya és Sebi itthon bandáztak -, s pillanatokon belül különváltunk a rokonainktól. Mert körbe kellett autózni a boltot. Még brümmögnöm is kellett... :D Potom pénzért vettem egy Szabó Magda könyvet: Bárány Boldizsár. Verses mese. Eredeti áron 2500 forint volt, míg én egy nagy kupac kifestő meg miegyéb füzetek közül halásztam ki az utolsó előttit 200 forintért. A kupaccal szemben pedig megláttam álmaim netovábbját: egy 2 fokozatú mini asztali ventillátort! Elcsöppent még a nyálam is, mikor arra gondoltam, milyen jó is lesz nekem ez a munkahelyre. Vége a reményvesztett izzadásnak, vége a papírral legyezésnek. Már éreztem a hűs fuvallatot a bőrömön, mikor beraktam a kocsi kosarába a kis dobozt. Újabb poén: ismét láttam a már fent említett családot. ;)

Vágta haza, romlandókat a hűtőbe. Benike elment mamázni, így én csak a család maradékával - értsd: anya, Sebi - céloztam meg a K&H-t. Mentünk aláírni a félszocpolos szerződést. Megkaptuk, 750ezerrel könnyebb lett a terhünk. ^^ Mielőtt elfelejteném: itt már nem láttam azt a családot! :D

Kérdés: hogy van az, hogy ha pelenkát akarunk venni a gyereknek - régebben Beninek is -, sosincs az, amit kinéztünk, vagy nem abban a kiszerelésben, vagy nem abban a méretben??? Tulajdonképpen két kezemen meg tudnám számolni, hogy a két gyereknek hányszor vettünk olyan pelust, amit előtte mondjuk egy szórólapon reklámoztak is, s így kinéztük. Éljen a DM, de lehet, bennünk van a hiba...

Fáradtan értünk haza, de Sebire egy szavunk nem lehetett: szépen megvárta, míg felértünk. A bankot kivéve végig aludt. Jó gyerek ez, apja fia... :D Mi is ebédeltünk, aztán én kidöltem a sorból, nem tudom mikor. Arra ébredtem, hogy iszonyúan szomjas vagyok és borzasztóan pisilnem is kell. Kellemes párosítás. Végül az utóbbinál kezdtem a sort.

Alig hogy megoldódtak a gondjaim, csörgött a párom telefonja - kimaradt a mai nap eseményei közül, hogy bementünk a helyi Vodafone-hoz, hogy a párom előfizetését átrakjuk kártyásra egy kedvező akció keretében -, egy Vodás ügyintéző hölgy volt, aki az előfizetés tulajdonosát kereste, aki én volnék. Kedvesen érdeklődött, hogy miért szeretnénk váltani. Elmondtam neki az okokat, mire javasolt egy nem publikus előfizetési csomagot... Itt már vigyorogtam. Mondom hívjon vissza pár perc múlva, megbeszéljük a párommal. OK. Nemsokára csörgött is. Párom vette fel, nekem Sebikével volt randevúm büfike ügyben. Már majdnem rábólintott Kriszti, mikor mondom neki, kérdezze meg, hogy az ajánlott csomag is perc alapú-e. Az, de van másodperc alapú is, szinte fillére ugyanannyi, mint a mostani előfizetésünk keretösszege, viszont orrvérzésig beszélhetünk egymással ingyen. Plusz olcsóbb és egyen tarifájú a többi hívás, hűségnyilatkozat nincs. Viszont ha ezt egyikünk visszamondaná, a másikunké is automatikusan kilép ebből egy nyilvános csomagba. Megint pár perc diskurzus, s mikor újra felhívott a hölgy - kislány -, rábólintottam a bizniszre. Kellemes meglepetés volt, ráadásul kedves, türelmes és maximálisan ügyfélközpontú ügyintézés kereteiben. Miután leraktam a telefont, talán 10 perc ha eltelt, már meg is kaptuk az SMS-t, hogy az új díjcsomagunk innentől él. Még mondtam is Krisztinek, hogy így kell jól tarifát váltani: ráijesztesz a cégre, s hogy maradj, felajánlanak egy jobb csomagot. ;)

Ezt követően át a mamáékhoz Beniért. Persze Sebike ott is követelte a magáét, plusz alaposan telepakolta barna macival a pelust is - már ha érted mire gondolok. A lent látható fotó akkor készült, mikor hazaértünk. Mostanra Beni alszik, Sebi pedig anyán lóg - hol eszik, hol szundikál kicsit. Én Phil Collinst hallgatok és neked mesélek.

Jó éjt, szép álmokat!

Csak itt, csak most, csak nektek!

Igen, elkészült a várva várt, az oly régóta ígért... :D

(A jogi közleményért görgess a lap aljára!)

2009. július 1., szerda

Önkéntesen kötelező

Még hetekkel a mai nap előtt kért időpontot a háziorvosunk Sebi koponya-, hasi- és csípőultrahang vizsgálatára, Szekszárd város neves kórházába. Benike idejében ez a vizsgálat "kötelező" volt - de legalább is nagyon erősen javasolt - ugyanakkor ingyenes is. Nos, azóta eltelt pár év...

Rita húgomnak köszönhetően jutottunk le, saját bevallása szerint harmadszor jár Szekszárdon kocsival, eddig csak itthon, a városon belül vezetett, néhány kivételtől eltekintve. Ehhez képest teljes mértékig bíztam benne, nagyon figyelmesen, óvatosan, a szabályokat maximálisan betartva vezetett. Mondhatom, hogy büszke vagyok a testvéremre?!

A helyszín ugyanaz, az egyébként kedves doktornő is, ám a tarifa már jelentősen megnőtt: 5000 forint a teljes vizsgálat. Ha valaki olyan szerencsés volt, hogy a babájának még születése után közvetlenül megnézték valamelyiket, akkor csak 2500 - szomszédéktól tudjuk. Az erősen javasolt pedig némileg enyhült, de annyira nem, hogy ne érezze úgy a szülő: ha ezt kihagyja, hanyag, trehány és utolsó kapcarongyként bánik szeme fényével.

Kevéssé volt büdös és meleg, mint 4 éve, s hamarabb is bemehettünk. Érdekes módon a beutalót nem kérték, csak a TAJ-kártyát és befizetést igazoló csekket, amit még a háziorvosunk nyomott a kezünkbe. Pénz beszél, a kutya meg...

A vizsgálat seperc alatt megvolt, bár annyi komplikáció adódott, hogy Sebikénk nagykutacsa már szinte teljesen összenőtt - az UH-fejhez képest legalább is -, így a doktornő nagyon nehezen tudta megnézni kicsink agyacskáját. Sebi közben persze végig ordított, ahogy az egy illedelmes úriemberhez illik, akit legszebb álmából ébreszettek fel. A végső ítélet: negatív. Mármint a kóros elváltozás. Ergo: minden rendben.

Ez volt a mai kalandunk. Kicsinyke, akcióhiányos, de a miénk. További jó izzadást mindenkinek! ;)