Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz! (Márai Sándor)

2017. augusztus 18., péntek

Vastag vonal

Ahogy ígértem, visszatérek az autós témára. Azért írom külön, mert, bár Bikal felé történt, de attól hangulatban mindenképpen különbözik.

Hú... Akkor kezdjünk bele.

Nem egyszerű, mert olyasmiről van szó, amire egyáltalán nem vagyok büszke, sőt! De muszáj kiírnom magamból. Aztán hogy te mit gondolsz róla, a te dolgod. Nálamnál jobban úgysem ítélhetsz el.

Nem tudom, hol voltunk pontosan, valahol Bonyhád és Bikal között.

Egy traktor kanyarodott elénk, épp a földre tarthatott, fel volt szerelve valamilyen eszközzel, ott ringott előttünk a sok veszélyes fémeszköz. Nem a jármű sebessége zavart, hanem ezek látványa.

Enyhe bal kanyar volt, pici emelkedővel.

Kikukkantottam a traktor mögül, néztem a távolságot, néztem az utat. Úgy láttam, tiszta minden, elég hely is idő áll rendelkezésemre, a belátható távolságban nem jött szemben senki.

Visszapillantóban minden rendben.

Felpörgettem Azúrkát, kiraktam az irányjelzőt és nyomtam a gázt.

Mikor a traktor mellé értem, megjelent szemből egy fekete autó. És nagyon jött...

Se időm, se helyem nem volt, hogy beférjek a traktor elé, a korábbi helyemet meg már elfoglalta egy másik autó, de mindegy is volt, ugyanannyi idő, vagy még több lett volna, mintha befejeztem volna az előzést.

A traktoros meg veszettül nyomta a dudát.

Kriszta szerint a fekete autó sofőrje mutogatott, vagy gesztikulált. Én nem őt figyeltem.

Jobbra traktor, nincs se hely, se idő megelőzni, se fékezve visszasorolni. Ha vészfékezek, vagy csattanunk a feketével, vagy nem.

Egyetlen pillanatra megnyomtam a féket, majd kormány balra, irány az utat és a szántóföldet elválasztó füves terület.

A fekete autó elzúgott mellettünk, a traktoros még mindig dudált. A visszapillantóból ellenőriztem, hogy senkinek nem lett semmi baja, sem kocsin belül, sem azon kívül, majd fékezés nélkül, de körülnézve és indexelve visszatereltem az autót az útra.

Senki nem jött utánunk, nem dudált le, nem integetett, nem hívott rendőrt rám. De nem ez volt a furcsa. Hanem hogy a kocsiban végig néma csend uralkodott, se Kriszta, se a gyerekek nem adtak ki egy hangot sem. Mint utólag megtudtam páromtól, mikor észrevettem a fekete autót, kicsúszott a számon egy "Ó, b+!", de ezen felül semmi.

Fent írtam, hogy nálam jobban nem ítélhetsz el. S ez igaz is. De miután ezen túlléptem, rájöttem, nincs miért ostoroznom magam, nincs értelme. Arra koncentrálok, hogy kaptam egy iszonyatosan nagy és fontos leckét, ráadásul piszkosul olcsón.

Ahogy Zoli barátom mondta egyszer régen: behúzhatok egy újabb vonalat a rutin mellé. Ez most egy nagyon vastag vonal...

Még egy kis nyaralás

Tombol a nyár, még mindig. De jól van ez így, ilyenkor kell izzadni és strandolni, nem télen... Illetve, a magunkfajtának kell ilyenkor, mert vannak olyan szerencsések, akik jó helyre születtek, s megállás nélkül tehetik ugyanezt. 

Bele is pusztulnék, nekem kell a többi évszak is! :D

De most még nyár van.

Meséltem ugye, hogy felszabadultam a külsőmmel kapcsolatos belső nyomás alól?! Persze, hogy meséltem, csak olyan jó újra és újra elmondani! ;) Egyébként félelmetes az emberi elme, mekkora hatalommal bír a porhüvelyünk és saját maga felett. Ugyanakkor épp oly törékeny is. De hogy a mondanivalóm velejénél maradjak: ismét elmentünk a helyi strandra és nagyon jól éreztük magunkat!

Közben beiktattam volt oktatóm műhelyét is, kevertettem festéket Azúrhoz, most már csak a megfelelő időjárási feltételeket várom (ne legyen hőség, ne legyen erős napfény, de ne is essen egy-két napig), s egy pici ecsettel, persze alapos autómosás után, nekiugrok a javításnak. Megérdemli a Kék Villám a törődést, hiszen amit kap tőlem egy-egy hosszabb út során... 

Egyébként mostanában egyre kevesebbet makrancoskodik, összeszokunk lassan. Nem egyszer előfordult, hogy egy-egy útkereszteződésben, ahol eredetileg kettesben szépen befordulhattam volna, meg kellett állnom, de elfelejtettem visszaváltani, s csak akkor vettem észre, hogy így indultam el, mikor kettesbe szerettem volna váltani. Legutóbb ugyanezt hármasból is elkövettem... 

Parkolás terén is alakulgat a helyzet, az orral előre egész jól megy már, mostanában majd odafigyelek a tolatósra is, azon is van még mit javítani. Vizsgához elég volt, amit a kötelező órák alatt megtanultam, de a saját lécem ennél magasabban van.

Az igazi mumusom továbbra is a lejtőnek felfelé elindulás. Rühellem, például, azokat a kereszteződéseket, ahol a STOP, vagy a macisajt tábla után szintkülönbséggel kell megküzdenem.  Persze a városomban hemzsegnek az ilyen kereszteződések. :P Tudom, kézifékes, tudom! De meg kell tanulnom anélkül is!

Apropó fék! Továbbra is kíméletesen használom. Lehet, ezzel az idegeire megyek másoknak, de én nem tábláig/vonalig nyomom a gázt, hogy aztán erősen fékezzek, hanem már sok-sok méterrel korábban leveszem a lábam a gázról, hogy mire elérem a korlátozót, épp csak oda kelljen pöttyinteni a féknek, vagy még azt se, csak visszaváltani 1-2 fokozatot.

De lépjünk tovább (majd visszatérek még erre, még ma, türelem)!

Lejárt a gyógykezelésem a gyógyfürdőben. A masszőr szerint, de ezt megerősítette Krisztám is, illetve a közérzetem is, nagyon sokat javult a hátam, derekam. Iszonyatos csomók voltak és még vannak is benne, de már sokkal jobb. Kevésbé fáj, könnyebben is mozgok. Jó lenne egy gyógyfürdő és masszázs bérlet, amivel a kiírt kezelések után is, legalább karbantartás szintjén, látogathatnám az intézményt. Van is ilyen, de nem számolható el egészségpénztárra, így, a tanévkezdés árnyékában, egyelőre, jegeltem a dolgot. (A TENS készüléket már nem is említem, ami nekem kéne, 30-40 ezer körül tanyázik.) Úgyis vissza kell még mennem a reumatológushoz is, leadni a kezelőlapot, hogy részt vettem mindenen és jelenteni, hogy érzem magam aktuálisan.

Viszont utolsó nap elcsaltam Krisztát is a fürdőbe, nézze meg, hol áztattam, kezeltettem magam 15 napon át. Nagyon tetszett neki. Kellemesen elfáradt, de úgy érezte, el tudná viselni télidőben, akár megfázás elleni megelőző kezelésként is a heti egy-két alkalmat. Elhiszem, a 36 fokos víz elég jól átmelegít. ;) 

Szerdán, 16-án, visszakaptam a szemüvegemet. Pontosabban, új keretbe rakták a régi lencséimet. Végre ismét látok napsütésben és nem vakulok meg vezetés közben az aszfaltról visszaverődő fénytől. Eltartott egy ideig, körülbelül 3 hét volt, mire sikerült megoldaniuk, de végül csak összejött, s ez a lényeg. Aznap még egy adag vasat is benyomattam a doktornénimmel, mert másnap utaztunk, s a friss laboreredményem szerint, az egészséges vasmennyiség minimumának felével rendelkeztem éppen: a 12,5-hez képest 6,3-mal. Mindezt úgy, hogy napi beszedem az ajánlott vasmennyiség többszörösét (meg egy csomó minden más is van a csomagban).

S elérkezett 17-e, csütörtök napja. Az utazás napja, pontosabban, a kirándulásé. Nem mentünk messzire, Bikalt céloztuk meg, az élménybirtokot ígértük meg a srácoknak.

Nyitásra értünk oda és zárás előtt kb. fél órával léptünk ki a kapun. Nagyon jól érzetük magunkat, a meleg ellenére is. S ami igazán furcsa, hogy ott voltunk "egész" nap, mégsem tudtunk mindent megnézni. Igen, vannak olyan helyek a birtokon, ahová be sem tettük a lábunkat. Nem akarom senki szórakozását elrontani, ezért nem árulok el sokat, de pár apróságot igen:
- nagyon finomak a pékségben kapható péksütemények
- fantasztikus illat árad az étteremből, nagyon hangulatos helyen lehet enni
- igen kényelmes a lovaskocsi, vicces a kocsis
- saját maguknak is nagyon jó hangulatot teremtenek  a látogatók a kibérelhető középkori ruhákkal
- az előadások szórakoztatóak, vidámak
- még az illemhelyeken is lantzene szól
- a fegyverbemutató kevésbé, míg a lovagi torna jobban felcsigázza a fiúgyermekeket
- a kurtizánképzésen résztvevő hölgyek valóban kapnak diplomát, Krisztának is van :D
- rengeteg pénzt el lehet(ett volna) költeni, mi csak apró emléktárgyakat vásároltunk

Röviden: aki teheti, menjen el! Nem vagyok egy embertömeget kedvelő, sétáért élő-haló pasi, de a programok bőven kárpótoltak mindenért. Le a kalappal a színészek előtt!

Hazafelé bementünk Tolnára, Zoli barátomékhoz. Eredetileg csak beköszöntünk volna, egy kis pihenés, egy pohár üdítő, aztán sipirc haza, de, sajnos, nem tudtuk már enni Bikalon (nem volt hol) és Sebestyén megemlítette, hogy éhes. Zoltán már kapta is elő a telefont és rendelt vagy 4 pizzát, Móni meg telepakolta az asztalt mindenféle alkoholmentes innivalóval. Ha emlékeim nem csalnak, egymagam termeltem be egy másfél literes narancslevet. Olyan jól esett a hideg gyümölcslé, mint még soha. Közben jót beszélgettünk. Végül fél kilenckor indultunk haza...

2017. augusztus 4., péntek

Nyaraltunk

Végül is, annyira nem volt zsúfolt a hetem :D

Elmentem a háziorvosomhoz, a szokásos vasinjekcióért, aztán másnap a helyi gyógyfürdő, majd pénteken az ékszerész. Elkészült a gyűrűm: három mérettel kisebbet készítettem, úgy, hogy egyszer már vettek be belőle, évekkel ezelőtt. Már vásárláskor is picit nagy volt (középső ujjamon hordtam), de nem csináltam belőle gondot, egészen addig, míg el nem deformálódott költözés közben. Most jó, nem csúszik le, de nem is szorít. Ha nem tévedek, 1500,- Ft volt.

Épp hazaértem, mikor hívtak az Ofotértből, hogy a javításra beadott szemüvegemhez elfelejtették elkérni a számlát, fáradjak majd be valamikor, mert anélkül nem nyúlnak a kerethez. Ami elpattant. Hét hónap után. Egy egyszerű orra tolás közben. Mivel nekem már csak az előlegszámla van meg, az eredetit le kellett adni a Vitaminpénztárnak, másolat meg nincs, miért is lenne, senki se mondta, hogy kéne, csak azt vihettem le szombaton. 

Kérdeztem, hogy ha nekik megvan a rendszerben (mert megvan, láttam, mikor átvette a szemüvegemet), miért nem elég az, nyomtassák ki és kész. A válasz az volt, hogy ezt ők nem tehetik meg, nekik az kell, ami nálam van. Mondtam, nekem meg az nincs meg, senki nem mondta, hogy kéne, különben is, ha a másolatot tudnám csak bemutatni, mennyiben lenne az jó, mikor az EREDETI ott van a számítógépükben?! 

A hölgy igazat adott, de a szabályzat köti őt is. Mondtam, elhiszem, de ettől még a tény tény marad: kifizettem a szemüveget, náluk fizettem ki, enélkül meg sem kaphattam volna, s vissza sem fogadták volna javításra, ergo, az, hogy a keret jótállásos, s törvényi kötelezettségük van ennek javítására, nem változik meg azzal, hogy nekem nincs meg az eredeti számla másolata. Annyit mondott, hogy mindent megtesznek. Várom az eredményt.

De a szombat nem csak emiatt volt "nevezetes", hanem, mert ahogy végeztünk az Ofotértben, már irányítottam is Azúrt észak felé. Beugrottunk anyósomhoz, majd át a hídon és irány Dunapataj, egészen pontosan a Szelidi tó. Ott vettünk ki egy kis házat, három éjszakára.

Az elsőn, sajnos, kissé hangos volt a szomszéd, s ezen az sem változtatott, hogy szóltam neki, először kedvesen, majd erősebben. Végül bevettem egy Frontint és nemsokára úgy horkoltam, mint a nagyok. Meg is egyeztünk Krisztával, hogy ha legközelebb többnapos kikapcsolódást szervezünk, a péntek és szombat estét kihagyjuk.

Egyébként nagyon élveztem: fagyiztunk, sétáltunk, strandoltunk. Még péntek este főzött Krisztám egy nagy adag maszatost (makaróni szósz gomba nélkül), meg sütött egész csirkecombokat. Vittünk még ezt-azt melléjük (tészta, savanyúság, kenyér), plusz némi gyümölcs és egy kis házikolbász meg sajt. Úgy voltunk vele, hogy ennyi elég lesz szombatra és vasárnapra, majd hétfőn keresünk egy élelmiszerboltot, meg eszünk majd valahol, ha megkívánunk valamit.

Nem ragozom, megettük, amit meg akartuk és vettünk, amit venni szerettünk volna. Egyébként élveztük a jó időt, a vizet, a pihenést. Annyi érdemel még említést ezen felül, hogy a szállásunk udvarára egy igen keskeny kapun keresztül lehetett csak bejutni, nekem, mint kezdő sofőrnek, igen csak oda kellett figyelni a ki- és beálláskor. Kint is hagyhattam volna a kocsit, de abban mi lett volna a kihívás? :) Így meg gyakoroltam.

Krisztám készített fotókat rólam, meg a srácokról, cserébe én is lefényképeztem, ahogy vízibicikliztek. De ennél többet nem foglalkoztunk a digitális megörökítéssel. Élményeket gyűjtöttünk, nem pixeleket! ;)

Kedd délután indultunk haza. Mondták is mások, rokonok, hogy most kéne ottmaradni. Persze, tudjuk, de azt senki nem ajánlotta fel, hogy fizeti a szállást és a többit. :P Hazafelé megint beugrottunk anyóshoz, kaptunk egy kis uzsonnát, majd Krisztám egyik rokonánál vettünk akácmézet. Nem volt honvágyam, de a saját ágyam és fürdőkádam már nagyon hiányzott.

Holnap jelenésem van a volt vezetés oktatómnál, némi segítségre van szükségem, valami intelligens ember rácsapta az ajtót Azúrra, s megsérült a festés. Mivel a volt mesterem másik szakmája fényező, könnyedén megoldható a szín kikeverése és az egyéb, maszatolós dolgok. Meg majd keresnem kell egy autókárpitost is, a bal egyes szivacsa eléggé haldoklik. Hátha ismer valakit...

Jövő héten megint a helyi gyógyfürdő, masszázs (de várom már!), s ha minden klappol majd, még az ünnep előtt eljutunk Bikalra. Az sincs kizárva, hogy idén még egyszer elugrunk Tamásiba, vagy egy másik fürdőbe. Jövőre, talán, Orfű és Magyarhertelend... De addig még sok víz lefolyik a Dunán.

2017. július 22., szombat

Zsúfolt hetek

Írtam arról legutóbb, hogy szeretnénk elmenni a Baracs-Kisapostagi Repülőnapra. Jelentem, nagy örömmel, sikerült, ott voltunk, s bármilyen fura is, én vezettem! Nem a repülőt, a kocsit!:D

Itt egy fénykép, Krisztámról és a gyerekekről, mielőtt felszálltak volna.


Nem, én nem mentem velük. Egyrészt, a gép 4 személyes, s ebbe a pilóta is beletartozik, másrészt, valami iszonyú sok pénzt kéne nekem azért fizetni, hogy elszakadjak az anyaföldtől. Az én őseim - ha Darwinnak van igaza -, már a földön születtek, semmi közük nem volt a fákhoz. Ember nem született és élt még akkora tériszonnyal, mint én. Vagy igen, de még nem ismerkedtünk meg. Mivel azonban még nekünk kellett fizetni a sétarepülésért, így én odalent vártam, hogy visszatérjenek. Végig követtem a gépet a tekintetemmel és, szerintem, végig vissza is tartottam a  lélegzetemet...

Miután a srácok megkapták, amiért jöttünk (amit nagyon, nagyon, nagyon élveztek), sok miértje nem volt a maradásunknak. Főleg úgy, hogy Krisztám rokonai Baracson élnek, s meghívtak minket ebédre. Ennek, úgy két óra felé, mikorra odaértünk hozzájuk, már erős érkezése volt. Az étel első osztályú volt, a társaság meg szeretetteljes.

Következő hét hétfőjén (10-én) a társasház egyik lépcsőházában az épületgépészeti helyiséget kellett kitakaríttatnom, kifestetnem, mivel egy hajléktalan költözött be oda. Rengeteg mocskot hagyott maga után, literszám álltak a vizelettel teli palackok, vagy 3 zsák koszos, büdös ruha mellett. Emellett üres borosüvegek, gyógyszeres üvegcsék, cigarettacsikkek, és egyéb hulladék tarkította a képet. Meg bűz. Utána zárcsere a helyiség ajtajában és bezártam. 

Most csütörtökön (20-án) ugyanezt végigzongoráztattam a vállalkozóval a társasház másik lépcsőházában is, de ott találtunk egy személyi igazolványt is, amit leadtam a rendőrségen. Az ügyeletes csak egy pillantást vetett az iratra, máris mondta, hogy ismeri a fickót, épp most fogják átszállítani, lecsüccsentik betöréses lopásért. Végre lesz egy kis nyugalmuk tőle, ismerik jól, sok gondjuk volt vele. Valahol nagyon kisiklott ennek a 20 éves srácnak az élete...

De tekerjünk kicsit visszább!

Szerdán, 12-én, felpakoltuk magunkat és Azúrt (indulás előtt még megejtettünk egy újabb izzócserét, most a jobb oldalon, hátul), s elindultunk Tamásiba, a fürdőhöz. Navigációs szoftverre támaszkodtam, Németkér után már nem ismertem az utat. Néha megtréfált ugyan (láthatatlan sebességkorlátozó táblákra hivatkozott), de elvitt Tamásiba. Ott, javarészt a saját butaságomból, kicsit eltévedtünk, a lökött szoftver helyett a táblákat kellett volna figyelnem, s nem lett volna semmi baj. Így tettünk egy kis kitérőt, s megzötyögtettem a családot egy termésköves utcában. Azúr kiválóan vizsgázott.

Nagyon jól éreztük magunkat Tamásiban. Nyitás után nem sokkal értünk oda, voltak ugyan, de bőven jutott hely mindenkinek. Végre szabadon kamatoztathattam a helyi gyógyfürdőben megszerzett magabiztosságomat. Mármint azt, hogy nem érdekel (lesz@rom), ki mit gondol a testem jelenlegi állapotáról. Ez a teher évtizedekig nyomta a vállam, mostanra megszabadultam tőle, mi sem bizonyítja jobban, minthogy egy száll fürdőnadrágban ültem az étkezde teraszára, s nem is jutott eszembe, hogy eltakarjam a pocakom, mellkasom, vagy hogy azzal foglalkozzam, ki hogy néz rám. Totálisan ellazultam és élveztem a napsütést, a vizet, a kaját, a gyerekeim mosolyát és Kriszta szeretetét, ahogy odabújt hozzám. A nagy felszabadultságot egy alapos, válltájéki leégéssel ünnepeltem, de megérte, mert tényleg szuperül éreztem magam! 

Hazafelé vettünk cecei dinnyét, ettünk németkéri fagyit és véglegesen rájöttem, hogy nem szabad teljesen a navigációs kütyüre hagyatkoznom. Vagy arra, amit mond, vagy a fülemre, vagy mi... De így is hazaértünk, gond nélkül.

Szombaton, 15-én, kerti partira voltunk hivatalosak Gerjenbe. Kisebb autókaravánnal mentünk, elől a szervezővel. Jó hangulat volt, húst sütögettünk, mindenki hozott sütit, zene szólt, beszélgettünk, volt aki pecázott vagy csónakázott is, a bátrabbak meg úszkálhattak is a holtágban. A gyerekek is bemerészkedtek a vízbe, nekik egy korábban kikotort, majd kaviccsal feltöltött, biztonságos rész jutott. Elfáradtam délutánra, de ki nem hagytam volna.

Még 19-én, a helyi gyógyfürdőből, kezelésről hazafelé beugrott az egyik helyi autósboltba, s vettem Azúrba új szőnyegeket. A régi szövetet, ami eléggé leharcolt volt már (ezzel vettük), lecseréltem gumira. A kereskedő nagyon jó fej volt, mikor mondtam neki, hogy 4 darabos szettet keresek, mondta, hogy jelenleg nincs, de van olyan lehetőség, hogy két első, két hátsó szőnyeg, s azt odaadja a szett áráért. Így 1200,-Ft-ot spórolt nekem. Gyorsan vettem egy műszarfalápoló folyadékot is, "hálából". Majd jönnöm kell dísztárcsákért is, Azúr 15-én eldobta a bal elsőt. Illetve, az hagyott el minket.

Valamelyik nap faternak is segítettem, vettünk a Tescoban marhatrágyát, s kivittük a kertbe. Igazából apu bátyjáé a hely, de közösen művelik. Visszafelé barackot, tököt hoztunk.

De 20-án nem csak a társasházi takarítás történt, majdnem elfelejtettem!

Aznapra voltam hivatalos a munkaügyi központba, délelőtt 10-re. Körülbelül 9:45-kor már ott voltam, reménykedve, hogy talán hamarabb végzek. Nem szaporítom a szót: 11:45 körül léptem ki az épületből. Mint kiderült, az az ügyintéző, akihez tartozom, 9 óra körül hívott be utoljára ügyfelet, aki azóta is bent volt. Sem érdeklődésre, sem önmagától nem adott tájékoztatást senkinek sem arról, hogy mi történik, mikor lesz ideje fogadni azt az 5-6 embert, akik kint ülnek, s várják a sorukat. De maximum délig, mert aznap addig volt ügyfélfogadás. Végül az egyik kislány, aki az ügyfeles pultnál ült, feltelefonált egy másik ügyintézőnek, aki fogadott és adott egy új időpontot. 

Hogy ideges voltam-e? Nem mondanám, tudatosan törekszem arra, hogy minél kevesebb dolog húzza fel az agyam. Türelmetlen voltam-e? Úgy 11 óra után már igen. Ami viszont a legjobban zavart, az a hely volt: levegőtlen, meleg, emberszagú. Aznap is hőségriadó volt, de a kutyának nem jutott eszébe, hogy bekapcsoljon egy klímát (gondolom nincs is a szinten), ventilátort hozzon, vagy vízzel kínálja a várakozókat. Az ügyfeles pult fölött pörgött ugyan egy mennyezeti légkavaró, de az csak a pultban ücsörgő lányokat "hűtötte", nekünk csak jutott volna belőle, ha odaálltunk volna melléjük. Kriszta átjött, hogy hozzon nekem valami harapnivalót meg hűtött innivalót (még szerencse, hogy a két épület egymás mellett áll), de alig felért, már fordult is vissza, mert olyan állapotok uralkodtak, hogy ő se bírta, pedig neki nincs baja a meleggel. Szerencsére én akkor már fent voltam a másik ügyintézőnél és pár perc múlva követtem a példáját, elhagytam a helyszínt. Előtte még, az az ügyintéző, aki végül fogadott, arra buzdított, tegyek panaszt a vezetőnél, mert ez valóban felháborító. Megfontolom, de alapvetően nem vagyok ennek híve. Biztosan nem azért történt mindez, mert az ügyintéző, akihez eredetileg mentem, úgy kelt fel reggel, hogy most aztán kiszúrok mindenkivel, akivel csak lehet. Valami gondja lehetett. Másrészt, ezzel nem kapom vissza az elvesztegetett órákat, s attól sem fogom jobban érezni magam, ha kiderül, az ügyintéző valami megrovást, figyelmeztetést vagy ejnye-bejnyét kap.

Még valami 21-ről: nem csak a rendőrségen voltam, hanem az egyik ékszerésznél is. Rászántam magam, hogy bevetessek a gyűrűmből, mert már nem egyszer előfordult, hogy leesett az ujjamról. Nem szerettem volna elhagyni, ezzel esküdtünk, nagyon fontos számomra. Három mérettel lesz kisebb, mint most.

A jövő hetet nem szeretném ilyen elfoglaltan tölteni (gyógyfürdőbe is csak egyszer megyek). Remélem, mások is így gondolják majd!

2017. július 6., csütörtök

Azúr túlcsordulás

Első körben elmondanám, hogy továbbra is szeretem a gyógyfürdőnket. Tervezzük egy másik meglátogatását is, István szomszédunk javaslatára a tamásit szemeltük ki. Az, persze, nem OEP támogatott látogatás lesz, s inkább a fürdőzés miatt, mint gyógyhatást keresve mennénk oda.

Emellett most hétvégén a kisapostagi repülőnapot célozzuk meg, illetve Krisztám unokatestvérét látogatjuk meg, akik a reptér közelében laknak. Valamikor majd beleférhet Szelidi is, meg Bikal és Gunaras. Utóbbi legnagyobb sajnálatomra...

Srácok javarészt velem vannak itthon, egy-két napot leszámítva. Legutóbb sógorom vigyázott rájuk, míg Krisztámmal és anyósommal elmentünk vásárolni pár ruhát, elsősorban a mamának. Közben én is találtam magamnak egy dzsekit (több, mint 14 éve nincs), illetve egy 50%-kal leárazott Nike cipőt. Semmi baja, csak utolsó pár volt, s nem átlagos méret. Nekem viszont pont jó. :D

Beszéltem arról is, hogy ki kell cserélni Azúr bal hátsó lámpáját, s ezt Krisztámmal szerettem volna végrehajtani. Végül nem így alakult. Beni segített nekem. Leginkább az alkatrészek, szerszámok adogatásával, illetve a fékpedál nyomkodásával. Kiderült, hogy a féklámpa is kiégett, azt is ki kellett cserélnünk. Profik voltunk, egyszerűen profik... :D 

A képeken látszik, hogy a régi bura (ki volt aki kitalálta, hogy ezt így kell írni?) alsó része homályosabb, fátyolosabb az állandó párásodástól. Mielőtt megvádolnál: a régit nem lehetett javítani, több helyen is kisebb-nagyobb repedések voltak rajta. Az "új" meg eredeti ugyan, de bontott. Harmada volt az új utángyártott bura árának.

Előtte - Utána

De nem csak Azúr farához, hanem az első kerekek mögötti sárvédőkhöz is hozzá kellett nyúlni. Az első ajtókat kinyitva, azok alsó sarkához pillantva látni lehetett, hogy ott lerakódott sár, kosz és növényi maradványok. Ennek kitakarításához le kellett venni a sárvédőket, illetve a dobbetéteket is ki kellett mozdítani a helyéről. Készítettem két képet, ezek takarítás után készültek. A jobb oldalit ábrázolják, bal oldalon ugyanez a helyzet, de arról, mivel ugyanilyen, nem készítettem fotókat.


Nem kevés kosz jött ki, de mentségemre szóljon, négy hónapja van nálunk Azúr, s ez nem ennyi idő alatt gyűlt össze. Mielőtt visszacsavaroztam volna mindent a helyére, István szomszéd segítségével bekentük a fotón is látható fémrészeket alvázvédővel. A dísztárcsákat is cserélni kell majd, ne piszkálj miatta, tudom, hogy betegek...

Ma meg hazahoztam a téli abroncsokat a gumistól (sógor lehozta anyóstól a hétvégén), immár felnin vannak. Szaki tanácsára oldalra fordítva, egymásra halmozva tárolom a tappancsokat.

Sajnos a fotóművet még mindig nem sikerült az én szájízemnek megfelelően beállítani. Már háromszor voltam, negyedjére nem kezdtek neki, elmentünk egy pár kilométeres körre a főnökkel, aki megmutatta, hogy a beállítás jó. Nem tudom, nekem miért nem viselkedik úgy az autó, ahogy az ő kezei között, de elfogadtam, ez van. Majd ha nagyon zavar, keresek egy másik "garázst", hátha ott eltalálják az ízlésemet.

2017. június 27., kedd

Mint a hal

Múlt héten megtörtént a csoda, melyre évtizedek óta vár a fél város...

Na jó, nem igaz. Az igen, hogy évtizedek óta, de nem a fél város és nem is várta senki. De az bizonyos, hogy iszonyat régen voltam nyilvános fürdőhelyen (strand, uszoda...). Egyrészt, nem tudok úszni, tériszonyom van a vízben, másrészt, erősen dolgozott bennem a túlsúly miatti szégyenérzet. Nem mondom, hogy mára maradéktalanul megszabadultam ettől, de eljutottam oda, hogy már nem érdekel, ki mit gondol rólam. Az meg, hogy bennem él egy kép önmagamról, mint a lehetőségekhez képest egészséges emberről, az én dolgom. Teszek érte, ahogy tudok.

Múlt héten kétszer is meglátogattam a város "új" gyógyászati épületét, a balneológiát. Tegyük hozzá csendesen, nem nagyon hittem én ebben, de mások esküsznek rá. De nem csak áztatom magam a gyógyvízben, hanem tornát is végeztetnek velem, valamint masszőr is kezelésbe veszi a hátamat.

Gyerekek (srácok, urak, csajok, lányok, asszonyok és mindenki), ez FANTASZTIKUS! A meleg gyógyvíz ellazít, a vízalatti torna (fejem azért kint van) kíméletesen átmozgat, a masszázs meg hol finoman, hol erőteljesebben, de megszabadít a mélyebben megbúvó izomfájdalmaktól.

Röviden: én, aki sosem rajongott a fürdőhelyekért, alig várom, hogy ismét mehessek. Sajnos, csak hetente kétszer, de már ez is sokat segített, pedig, eddig csak kétszer voltam. Jó, igen, elmúlik a hatása egy idő után, egy nap, körülbelül, de addig sokkal jobban érzem magam. Ha neked is fáj, állandó jelleggel fáj a hátad, derekad, nagyon jól tudod, miről beszélek. Egy napnyi könnyebbségért, vagy akár csak pár óráért is mennyire hálásak tudunk lenni!

De nemrég ott fejeztem be, hogy iskolai évzáró.

Nos, mindkét gyerek kitűnő lett. Ha jól emlékszem, összesen 10 tantárgyi dicsérettel zártak. Mindketten könyvjutalmat kaptak. Meg oklevelet. Ha Benikém egészséges lett volna, magán az ünnepségen vehette volna át az igazgatónőtől az angol verseny megyei 3. helyéért a jutalmat. Így Kriszta ment ki helyette. De megörökítettem, már amennyire a fényképezőgépünk filmfelvevő képessége ezt lehetővé tette. Nagyon büszkék vagyunk a gyerekeinkre. Persze, akkor is azok lennénk, s ugyanígy szeretnénk őket, ha nem  lennének kitűnők, de nem csaplak be sem téged, sem magamat: piszok jó érzés, hogy ilyen jól sikerült utódokkal ajándékozott meg minket az ég.

Krisztám továbbra is szép, kívánatos és fáradt. Neki nincs nyári szünet, se gyógyfürdő, se masszázs. Igyekszem könnyíteni a dolgát, de a munkahelyére nem mehetek be helyette. Lelkem legmélyéig hálás vagyok neki minden erőfeszítéséért, amit a házasságunk és a családunk megmaradásáért, fennmaradásáért tesz!

Zárásként, mielőtt letenném a fejem a párnára: rendeltem Azúrnak bal hátsó lámpaburát. Ha minden jól megy, csütörtökön kicseréljük. Mármint Kriszta és én. Gábor megmutatta (még Bonyhádon), hogy kell leszedni, izzót cserélni. Emellett letöltöttem a netről a kézikönyvet is. :D Viszont egyedül nem tudok meggyőződni róla, hogy minden izzót jó helyre raktam-e vissza. Ehhez kell Édes Drágám két pici szeme és cseresznye ajka. Meg a, remélhetőleg, jól megérdemelt hitvesi csókhoz, a jól végzett munka jutalmaként. ;)

Jó éjt!

2017. június 21., szerda

Az érem másik oldala, avagy, a kőkemény mennyire jó

Ha úgy érezted volna, tegnap panaszkodtam volna, vagy csak azt akartam leírni, mennyire elfáradtam, félresiklott a szándékom. Helyrerakom, ahogy erőmből telik.

Elfáradtam, hogyne fáradtam volna, alapjáraton is kész vagyok délutánra, 14-15 óra felé. De nem ez a lényeges, hanem az, hogy tegnap mitől.

Kiléptem a komfortzónámból, s olyasmivel telt a napom, amire egy éve nem hogy esélyt nem láttam, de nem is gondoltam volna rá. Még hogy én vezessek, autót vegyünk és szerelőhöz menjek egy másik városba, majd ott álljak órákat, s végül haza is hozzam a kocsit, hogy itt még egy kört tegyek a gumisnál? Életidegen, vagy ahogy az orvosok mondják egy súlyos sérülés esetén: élettel össze nem egyeztethető. 

Ennyire? Igen.

Mégis végigcsináltam, s ha jól tudom, kisebb bakikat leszámítva (senki nem vezet tökéletesen), gond sem volt, másnak sem okoztam. 

Tegnap este ültem a konyhában, néztem a feleségemet, s olyan mély hála fogott el, mint mikor megszülettek a fiaim. Mert ő volt az, aki presszionált, hogy menjek, tanuljak meg vezetni, bízott és bízik bennem, egyszer sem hallottam tőle bántó szavakat, csak és kizárólag dicséretet, köszönetet és időnként építő kritikát (mint mondtam, senki sem vezet tökéletesen).

Mély, s a lelkemet egyre jobban kitöltő hála fogott el, ami mellé megjelent egy csipetnyi (OK, több) büszkeség is. Hogy képes voltam rá. Nem csak a jogosítványra, hanem erre a nehéz napra is. Fájt mindenem, remegett mindenem, de megcsináltam! Mert van egy nő, aki hisz bennem, aki mellettem áll, aki elnézi a hibáimat és a jót látja bennem, immár több, mint 14 éve...

Átadtam neki mindazt, amit ebből az érzésből át tudtam adni. S milyen jellemző rá, most is rám koncentrált mindebből, mert széles mosollyal kérdezte-mondta, hogy úgy látja, jót tett az önbizalmamnak a mai nap.

Igen, határozottan jót! Ahogy a boldogságszintemnek is. :)