Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz! (Márai Sándor)

2017. május 12., péntek

Nem hagytam magam

Szép csendesen eltelt az április, már május közepét írjuk. Jól is van ez így. Nem volt miről írnom. Vagy ha úgy jobb, nem éreztem késztetést arra, hogy rögzítsek bármit is frissen, ropogósan, csak hagytam ülni a történéseket a lelkemben.

A térdeim megvannak még, nem kerestem Dr. MÁV segítségét. :P Hol fájnak, hol egész korrekten viselkednek. Csak a lépcsőzést nem kedvelik túlzottan. Majd június elején megyek vissza orvoshoz, reumatológiára és ortopédiára is. Azt mondták, fizikoterápia után hagyni kell 2-3 hetet, hogy javulhasson a kezelt terület. Azt hiszem, ezt bőven túlteljesítettem. ;)

Srácok továbbra is szépek, okosak, ügyesek, egyszóval, tiszta apjuk mindkettő! :D Persze, be-becsúszik egy-egy gyengébb nap, hazahoznak egy-egy gyengébben sikerült felmérőt, feleletet, de semmi komoly. Egyedül egy testnevelés kettesről tudnék összébb húzott szemöldökkel említést tenni, ha érdekelne Beni kislabda hajításra kapott jegye. Ám mivel én is pontosan ugyanilyen jegyet kaptam rá, anno, nem érdekel. Ha nem tud dobni, hát nem tud. Én se tudok, a mai napig se, mégis megnősültem, van két gyermekem és egyszer sem ébredek arra, izzadságban úszva, hogy a kislabdadobásom nem tökéletes. :P Ennyi hiba mindenkinek kijár...

Krisztám körül zajlanak az események, pár hónapja elvállalta a környezetvédelmi ügyeket is, s most felpörgött a helyzet a városban és a környékén. Még a helyi lapba is bekerült a neve, mint a témakörben hivatalos személyé, akihez fordulni lehet. Azon gondolkodom, hogy ha bejelentést kéne tennem, elég-e, ha szólok neki, mikor hazaér, vagy írjak-e inkább egy tértivevényes levelet. :) Viccet félretéve: sok dolga van, de iszonyatosan büszke vagyok rá, mert nap mint nap old meg olyan problémákat, amikről addig fogalma sem volt, vagy csak érintőlegesen, kollégák elbeszéléséből. Csodálom, hogy napok, hetek alatt eligazodott a jogszabályokban, s tudásának, képességeinek megfelelően helyt áll egy olyan helyzetben, ami bőven kívül esik a "komfortzónáján".

Sajnos, kevesebbet vezetek, mint kéne. Ennek leginkább az az oka, hogy kissé tartok a városi forgalomtól, parkolástól. Sok üzlet van a főutcán, parkoló meg igen kevés. Ahol meg volna, vagy messze van a célomtól, vagy macerás kijönni. De ma hatalmas felfedezést tettem. Erre szokta Kriszta azt mondani, hogy feltaláltam a forró vizet... :D

Szóval, eddig, tanulóvezetői tapasztalataimat félredobva, a sportcipőben vezetést erőltettem. Korábban mindig tornacipőbe bújtam, még a legnagyobb hidegben is, mert abban jól éreztem a pedálokat. Sportcipőben meg "vakon" voltam. Elég volt egyszer abban mennem Szekszárdra, hogy tudjam, ez nem nekem való. Aztán, mikor meglett Azúr, ezt a tapasztalatot félredobtam, mondván, meg tudom én ezt csinálni, csak szokni kell. Ennek az lett a következménye, hogy rengetegszer lefulladtam. De tényleg. S mindig a legrosszabb, legváratlanabb helyzetekben történt meg.

Persze, az is igaz, hogy jelentős különbség van egy 1.9-es dízel és egy 1.2-es benzines autó között, de akkor is bántott a dolog. Egészen addig ment ez így, míg végül a gyomrom is összeszorult, ha arra gondoltam, kocsiba kell ülnöm. Ez meg, ha igaz, amit az álmoskönyv ír, nem jó jel a jövőt tekintve.

Szóval, ma átvettem a sportcipőmet tornatutyira, s egészen más élményt kaptam az autóvezetéstől. Volt így is hiba (mikor nem volt?), de éreztem a pedálokat, s ez hatalmas könnyebbség.

De menjünk vissza az elejére!

Tegnapelőtt itthon volt Krisztám, dolgunk volt, így szabadságot vett ki szerdára. Ennek keretében lementünk a városba is, mert, többek között, ki kellett cserélni Azúron az ablaktörlőket és új EÜ doboz is kellett. Amit a kocsihoz kaptam, júniusban lejár. (Mielőtt mondanád, megemlítem, ez német szabvány szerinti, nem olyan egyszerű csak a lejárt, hiányzó dolgokat pótolni.)

A Bárdiék helyi lerakatához gurultam be, segítettek felszerelni az új törlőket, rendesek, kedvesek voltak. Új EÜ dobozuk is volt, nagyon jó áron. Otthon kibontottam, hogy átrakjam bele a német készletből még menthető részeket, s ekkor vettem észre, hogy ez nem MSZ 13553 szerinti, hanem valami más országé, amit, jogszabály szerint, elvileg, el kéne fogadnia a rendőrnek. Én viszont vagyok olyan perfekcionista (mások szerint hülye), hogy ez ne nyugtasson meg, s cserét kérjek.

Mivel aznap volt egy (illetve több, mivel sorozatos volt) nagyon csúnya lefulladásom a város egyetlen körforgójában, s ez végképp betette azt a bizonyos kaput nálam, gyomorgörcsöm lett, mikor arra gondoltam, hogy vissza kell mennem arra a szűk kis udvarra a pénteki, városomban a piacnapi forgalomban.

Reggel elkísértem a srácokat a suliba, aztán hazajöttem, kiraktam a dobozt az asztalomra, bekapcsoltam a laptopot és pörgettem a YouTube-ot. Próbáltam nyugtatni magam, miközben sorra vettem a lehetőségeket:
- helyi járat / persze, ott a kocsi!
- bicikli / térdeid biztos örülnének!
- taxi / nem ég le a pofádról a bőr?
- gyalog / őőő...

A vége az volt, amit, anno, a pszichiáterem javasolt, mikor agorafóbiával küzdöttem. Nem szó szerint idézem, csak tartalmilag: minél több teret engedünk a félelemnek, az annál többet követel magának belőlünk. Ergo, nem megoldás a "könnyebb út", épp ellenkezőleg. Szóval, a vége az lett, hogy a hónom alá csaptam az EÜ dobozt, beültem az autóba, lecseréltem a cipőmet és legurultam az autósboltba. Mikor leparkoltam, már tudtam, hogy ezt okosabban kellett volna, de akkor már mindegy volt. Ugyanis egy lejtőn, orral egy fa felé raktam le a kocsit...

Sajnos, a boltban nem tudtak MSZ dobozt adni, de még a szemben lévő, konkurens üzletben sem. Mindenhol horvát, meg ki tudja milyen szabvány szerintiek voltak. Én meg ragaszkodom a magyarhoz. De a pénz visszaadták, korrekten. (Végül ebből rendeltem egy dobozt a neten, hétfőre ígérték, addig jó lesz a német doboz is.)

Beültem a kocsiba, s néztem az előttem álló fát. Aztán bekötöttem magam, s végiggondoltam, hogy is tanultam, hogy is mondták, hogy is magyarázták, legutóbb épp Kriszta egyik rokona. Beindítottam a motort, kuplung lassan fel, pici gáz, s kiengedem a kéziféket. Elsőre túl kicsi volt a gáz, Azúr azonnal lefulladt. Én meg rátapostam a fékre, mint egy eszelős. Nagy levegő, nyugi. Nem fogok bemenni a boltba, hogy szégyenszemre azt kérjem az egyik eladótól, segítsen kiállni a SAJÁT kocsimmal! Nagy levegő...

Gyújtás, kuplung lassan fel, pici gáz, autó már menne, kézifék ki és azonnal még gáz... Azúr, mint az álom, elindult hátrafelé, fel-fel-fel... Igaz, nem szedtem eléggé alá, így némi padkáról legurulás is volt a művelet végén, de gond nélkül összejött minden. Remélem, holnap reggel is épségben találom a kék villámot!

Az utca végén van még egy mumusom, mikor kihajtok a főútra, szintkülönbség van, hirtelen emelkedik az út. Korábban itt is képes voltam 3-4 lefulladást produkálni egymás után, így némi idegenkedéssel gurultam a kereszteződés felé. Nyújtottam a nyakam, néztem balra, jön-e valami, de egy szem kisteheren kívül semmi, azt elengedtem, majd simán, kettesben feltoltam Azúrt a főútra és már pakoltam is feljebb a fokozatokat. Úgy látom, ma szeretett engem az Isten! :)

De nem csak ma. Nemrég voltunk anyósomnál is. Szomszéd város. Miközben telezöldnél balra kanyarodtam, s tágra nyílt szemmel, értetlen tekintettel néztem a kövér gázzal egyenesen haladó, közben nekem mutogató és ajkaival a "Mi a f***t csinálsz?" kérdést megfogalmazó nőt, úgy, hogy közben hallottam párom hangját: "De miért balra indexel?", majd a pillanat tört része alatt rántottam jobbra a kormányt, s utána ellenőriztem a belső tükörből, hogy a két gyerek jól van-e mögöttünk... Na, akkor is ott éreztem a kezét a kezemen. Vagy, ahogy Zoli barátom mondta: került egy piros pont a rutinkönyvembe.

Egy szó, mint száz: visszatért belém a remény, a lelkesedés, az önbizalom. Szét nem vet, de sokkal, sokkal jobban érzem magam, mint akár csak tegnap, vagy tegnapelőtt. Nem vagyok egy túl bonyolult lélek igaz? De úgy hiszem, az apró örömök adják meg az élet igazi ízét.

Holnap, elvileg, megint meglátogatjuk a mamát. Biztos, ami biztos alapon, mikor hazaértem, ellenőriztem minden izzót, amit egyedül tudtam. Majd reggel megkérem a családot, segítsenek a fék- és tolatólámpával. Ha sikerül, hazahozom a téli gumikat, az egyik helyi gumisnál rendeltem 4 használt felnit, így nem kell majd állandóan húzni-nyúzni az abroncsokat, mikor váltás van.

Készülök a lakógyűlésre is. De erről majd máskor.

2017. április 4., kedd

Az életem szép

Már azt hitted, nem is jelentkezem, igaz? Sebaj, itt vagyok, s folytatom tovább a krónikámat.

Azzal kezdeném, hogy az elmúlt hetekben végigcsináltam a fizikoterápiát, amit a térdeimre írt ki a szakorvos. Eleinte kellemetlenebb volt a helyzet, mint induláskor, aztán mintha javulni látszott volna, míg a végére sokkal rosszabb lett.

Ha nem ugrana be a dolog: korábban is volt gond a bal térdemmel. Időnként fájt, kattogott, ha hirtelen fordultam, ott felejtette magát és belehasított a jaj. Ez, egy ideje, ha lassacskán is, de rosszabb lett. (Értelmes ez a mondat egyáltalán?)

A panaszaimmal a háziorvos az ortopédiára küldött, előtte röntgenre. A felvételeim alapján a jobb(!) térdemben ízületi kopás és gyulladás van. Hmm... Akkor miért a bal fáj? Sebaj, az ortopéd szakorvos majd megmondja!

Meg is mondta: a felvétel alapján ő nem lát különbséget a térdeim között (ergo, van mindkettőben gubanc), ráadásul a jobb fel is volt dagadva vizsgálatkor, s kissé fura, hogy mégis a bal fájlalom inkább. Illetve, akkor még a jobbal nem is volt gondom, bár, mikor mutatta a duzzanatot, láttam, mi a helyzet.

Kaptam tíz alkalmas beutalót a fizikoterápiára, ultrahangos és elektromos (vagy mifene a neve) kezelésre. El is kezdtem március 15-e hetében. Aztán, ahogy volt szabad hely és megfelelő "szabadidőm", lejártam. Azúrnak hála, ez könnyen ment. 

Egyik hazafelé úton beálltam az egyik autósbolt elé, vettem pár műanyag kis bigyót, amire a kalaptartó zsinórját lehet felakasztani, hogy a hátsó ajtó felnyitáskor azt is magával húzza, illetve egy T-s matricát. Fel is ragasztottuk a hátsó szélvédőre. Emellett a nyári papucsokat is megkapta, még 17-én, azóta azzal rójuk a kilométereket.

Szóval, szépen eljártam a kezelésekre, minek a vége felé úgy tűnt, mintha picit javult volna a helyzet. Aztán pár napra rá rosszabb lett, mint eddig bármikor. Most már mindkét térdem felduzzad estére, sajognak az ízületek, váratlanul bele-belehasít a fájdalom mindkettőbe.

Múlt héten felmentünk Dunaföldvárra, hogy rendbe rakjuk apósom sírját. Ekkor már erőst sántikáltam. Miközben körülnéztünk a házban, ezt-azt helyreraktunk, megtaláltam apósom járóbotját. Állítható magasságú, kék színű, kissé kopottas. Gondoltam, miért ne, s kipróbáltam vele pár lépést. Megdöbbenve tudatosult, hogy sokkal kevésbé fáj a térdem. A tenyerem annál inkább, de a térdem kevésbé.

Azóta elválaszthatatlan párost alkotunk mi ketten, a bot és én. Néznek is az utcán az ismerősök és ismeretlenek. Aki rákérdez, annak elmondom pár szóban, mi a helyzet, de semmi panaszkodás. Semmi nem lesz tőle jobb, sőt, csak mélyíti az ember önsajnálatát, abból meg, isten látja lelkem, nem kérek többet, elég volt. Most ilyen lapot húztam, ebből játszom. Ettől még én én vagyok.

Azúr ebből a szempontból is egy újabb megváltás. Nem, a közelben található intézményekbe (bolt, orvos, iskola...) nem vele gurulok el, ennyi mozgás kell, akármit is mondjon a testem éppen. Különben sem a sétával van gond, hanem a lépcsőkkel (harmadik emeleti lakás rulez!), illetve a cipekedéssel. Utóbbira jó megoldás a kerekes bevásárlótáska, vagy ahogy mi mondjuk, banyatank.

Ma is gyalog mentem az orvosomhoz, vittem az ortopédiai leletemet, illetve kértem egy újabb beutalót, hogy megmutassam a jobban fájó lábacskáimat a szakembernek. Meg térjünk vissza a gerincemre, bár, ezek után kissé kételkedem minden fizikoterápiában. :P 

Emellett a reumatológiára is szeretnék bejutni a bal kezem ujjaival. Azokban is fájnak az ízületek. Illetve, örülnék egy térdultrahangnak is, mivel a röntgen az ízületekkel nem tud mit kezdeni, túl lágyak hozzá.

Összességében a helyzet valamivel nehezebb, mint volt, de egyáltalán  nem vagyok elkeseredve. Most ez van. Pozitívan tekintek a jövőbe, nincsenek sötét gondolataim, ahogy az önsajnálatot (ahogy mások sajnálatát) is, amennyire csak lehet, távol tartom magamtól. 

Az életem szép: gyönyörű feleségem, csodálatos gyermekeim vannak, szeretetben élünk. A kellemetlenségek csak apró, lakatlan, kopár szigetek az örömtengerem peremén. Látom, de kikötni egyiken sem akarok. ;)

2017. március 12., vasárnap

Mielőtt elfeledném

Azúr miatt majdnem kimaradt: -32 (és fél) kg! ;)

2017. 03. 04.

2017. március 11., szombat

Kőbe vésett

Szerdán lementem, busszal, Bonyhádra. Azúr ott állt, frissen, útra készen, a szerviz előtt. Gábor megmutatta a kiszedett kuplungot (nem sok volt már neki vissza), a rezonátorcsövet, odaadta a maradék olajat, illetve elmagyarázta, hogy s mint kezelte az első lámpaburákat (szólj majd rám, hogy fotózzam le!).

 előtte - utána

A korábbihoz képest, de, szerintem, amúgy is, nagyon szépek lettek. Majd tavasz végén, ha jó kedvünk lesz, kaphatnak még egy nagyon-nagyon finom polírt, illetve a szélvédőt is kezelni kell a karcok miatt. Sötétedés után furán szórja a fényt. Gábor szerint van egy új cucc, amivel el lehet tüntetni ezek nagyját.

Kifizettem a munkát és az alkatrészeket, majd irány haza.

Nem tudom, mennyire ültél új kuplunggal szerelt autóban, úgy, hogy korábban egy igen kopottat vezettél, előtte meg dízelt, de mintha egy teljesen más kocsiban ültem volna. Nem egyszer lefulladtam, ami kiváltképp olyan helyzetekben volt kellemetlen, mikor álltak mögöttem. Legemlékezetesebb, míg élek, nem felejtem el, a szekszárdi szőlős körforgónál történt. Mögöttem egy kisteher állt, s mikor lefulladtam, a sofőr elkezdte nyomni a dudát. Persze, sietségemben megint túl gyorsan akartam elindulni, így csak harmadikra jött össze a mutatvány. Innen is köszönöm az ismeretlen barátomnak a "segítséget"! Megértése, türelme példaértékű...

Jó, tudom, balfék vagyok. Főleg, hogy a kapkodásnak hála egy hibakód is bekerült a kocsi fedélzetijébe, a kopogásérzékelő(?) jelzett be, s hol felgyulladt a CHECK lámpa, hol elaludt. Nagyon érik az a T-matrica...

Hazafelé még beugrottam Zoliékhoz, Tolnára. Tényleg csak pár percre, siettem haza.

Mivel aznap volt nőnap, Krisztámat hamarabb elengedték, így már ebéd után végzett. Mielőtt hazaindultunk volna, még elgurultam a közeli gumishoz, megkérdezni a nyári papucsok árát, majd már Krisztámmal az anyósülésen a LIDL-t céloztuk meg. Pár apróság, aztán jöttünk haza.

Másnap, csütörtökön furcsa dolgot vettem észre. A kocsi alatt olajfolt volt. Felhívtam Gábort, mondtam neki, mi a helyzet. Két lehetséges okot is megnevezett, abban maradtunk, péntek reggel leviszem Azúrt Bonyhádra.

Aznap még az ortopédiára is elmentem, időpontom volt. A térdeim vacakolnak. Múltkor már voltam röntgenen, kiderült, a jobban arthrosist látnak. Ami érdekes, mert a bal jobban fáj. Dokik szerint, ha az ízület sérült, az nem látszik a röntgenen, így majd jelenésem lesz a reumatológián is. Az ortopédus meg kiírt fizikoterápiára, hétfőn kezdek.

Péntek reggel elvittem a srácokat a suliba, majd elindultam Bonyhádra. Lefelé nagyon ügyesen és szerencsésen haladtam. Volt ugyan pár, számomra, érthetetlen momentum, de baj nem történt. Egy transporteres, miután megelőzött, úgy, hogy én a kapaszkodón mentem felfelé, ő meg nem, hirtelen, minden látható ok nélkül, bevágott elém. Kopogtak a motorháztetőn és a szélvédőn a kavicsok (mikor megálltam, kiderült, látható sérülés nincs). Kaptam is le a lábam a gázról, de feleslegesen, ő ment, mint egy rakéta. Másik esetben meg záróvonalon előzött egy drága kocsival a jóember, szerintem nem látta be a kanyart, de tolta neki.

Gábor beállt az akna fölé, majd egy szempillantás múlva már meg is volt a diagnózis: szimering. Szétszedte, megnézte a méreteit, megrendelte. Necces volt, éppen belefértünk a délelőtti kiszállításba. De belefértünk. Kért még egy liter váltóolajat is, hogy pótolja az elcsöpögött mennyiséget. Ami, egyébként, nem volt sok, de literesnél kisebb kiszerelés nincs.

Sajnos a futárnak elég sok helyre kellett mennie, így a szokásos szállítási idő jelentősen csúszott. Fújt a szél, hűvös volt, borult az ég. Beszélgettünk, míg vártuk az alkatrész(eke)t: család, gyerekek, fogyás, párkapcsolat... Közben szemtanúja lehettem szélvédő javításnak, fékcserének is.

Miután megérkezett Azúrhoz a kért motyó, percek kérdése volt, hogy végezzünk. Gábor előre közölte, nem fogad el pénzt, ezt a kört ő állja. Látszott rajta, hogy bántja a dolog, mondta is, hogy ilyen nagyon ritkán fordul elő, de mentségére szóljon, miután kicserélte a kuplungot, s próbaútra vitte, majd egy éjszakát állt is a kocsi nála, nem tapasztalt olajfolyást. Valami történhetett út közben, vagy csak hosszabb távon jött ki annak az apró sérülésnek a következménye, ami végül ehhez vezetett. Megnyugtattam, részemről egy csepp harag sincs, főleg, hogy garanciálisan javította a hibát. :D

Hazafelé a bonyhádi lámpasornál fulladtam le, de csak azért, mert olyan kedvem volt... :P Meg az ALDI parkolóból kifelé nem adtam meg az elsőbbséget egy Audinak. (Azért álltam meg a parkolóban, mert a jobb tükrömet meg kellett igazítani, szerelés közben behajtottuk, s nem sikerült indulás előtt a helyére billenteni.) Mentségemre szóljon, én értem hamarabb a kereszteződéshez. Két másodperccel, de hamarabb.

Hazafelé, ezt leszámítva, gond nélkül jöttem. Bár egyre erősödik bennem a gyanú, sok autóst bosszant, hogy igyekszem betartani a kitáblázott sebességhatárokat. Sokan agresszívan és felelőtlenül viselkednek.

Itthon Kriszta munkahelyéhez közel parkoltam le. Fel hozzá, pár falat ebéd gyanánt, rövid élménybeszámoló. Majd le, s átgurultam érte az épület háta mögé, onnan pedig a biztosítóhoz, módosítottuk az életbiztosításainkat.  Nem, nem azért, mert vezetni kezdtem! :P

Nem tudom, említettem-e már, de a szülővárosom délutánonként, főleg pénteken, egy közúti tetrishez hasonlít. Ki, hol, hogyan fér be, el, át... Ebben volt részem, fáradtan, álmosan. Nem mondom, hogy bunkók, agresszívek lettek volna, sőt, de érezhető volt, hogy mindenki menne, megy haza.

Megvettük a nyári papucsokat. Matador lett végül, ez volt raktáron. Aztán a lakásunkhoz közeli COOP-ban kifizettük e megrendelt húst. Végül beparkoltam a házunk elé. Fájt már mindenem, legfőképp a derekam, vállaim, nyakam. Lecincáltam a tárolóba a gumikat, elraktuk a fagyasztóba a hús egy részét, majd irány a lakás, a pihenés. Este pillanatok alatt elaludtam.

Majdnem elfelejtettem! Ezt kaptam Krisztámtól:


Immár hivatalos, kőbe vésett, örök érvényű tény. 💓

Reggel elszaladtunk a DM-be, előtte ellenőriztem Azúrt. Nem láttam friss olajat alatta, de biztos, ami biztos, átálltam egy másik helyre. Mikor hazaértünk, ellenőriztük, továbbra sincs alatta olaj. Őszinte és széles a mosolyom. Azt már csak megemlítem, hogy miközben e sorokat írom, a konyhából bekúszik a sült pulyacomb illata. Nyelek nagyokat... :D

2017. március 7., kedd

Kettecskén dél felé

Ott hagytam félbe, hogy vasárnapra egy bonyhádi utat terveztünk, kettecskén, Krisztámmal.

Délután kettő felé indultunk, borús volt az ég. Mire kiértünk a városból, már csepergett az eső. Én, mint aki erre született, rutinosan kapcsoltam be az ablaktörlőt, miközben 90-es tempóval igazgattam Azúrt dél felé.

Aztán, mintha elzárták volna, elállt az eső.

Szekszárdig csukott szemmel is mehettem volna, de nem tettem! :D Tolna után villogtak rám a szemből érkezők, amit, megvallom, egy pillanatra nem értettem. Lenéztem a kapcsolókra, s megnyugodtam, ég a tompított, mikor belém hasított, hogy trafi miatt jeleznek. Apró szemmozdulat az órára, de megnyugodhattam, 88-89-cel haladtunk.

Eközben Kriszta elbóbiskolt mellettem, illetve, pihentette a szemét. Kérdeztem is tőle, hogy ennyire biztonságban érzi magát (vagy már imádkozik - a szerk.). Csukott szemmel bólogatott. Kissé hitetlenül kérdeztem újra, hogy biztos nem fél-e, mire megnyugtatott, hogy nem. Kellhet ennél több? ;)

Háromnegyed háromra értünk a célhoz, mivel Bonyhádon kicsit eltévedtem. Persze, hogy be volt állítva a telefonon az utca, házszám, de nemhogy már ne találjak oda, mikor nemrég voltam ott! Szerinted? Persze, hogy nem találtam oda. Kétszer is meg kellett néznem a térkép appot...

S hogy teljes legyen a boldogság, kikaptam egy emelkedő közepén álló STOP táblát is. A kedvencem az ilyen elindulás, de NEM fulladtam le! Egy kicsit törlesztettem... Hogy aztán egy kapualjban, mikor megfordultam, s tolatnom kellett volna, lefulladjak. Sebaj, a vállveregetést akkor se vonom vissza, megérdemeltem!

Álomszerűen parkoltam be, jobbra hátrafelé, két kocsi közé. Na jó, nem. Picit közel sikerült. Nem annyira, mint vizsgán, mert ki tudtam volna szállni, de inkább javítottam. Főleg, hogy a mester autója mellé álltam. :)

Mint kiderült, el kellett ugrania valahová, így a párja vette át a kocsit, s vitt le minket a pályaudvarra, hogy hazajöhessünk. Pécs felől érkezett a járat, Szekszárdon át kellett szállnunk, fél ötre már itthon is voltunk. Illetve, anyunál, mert nála voltak a srácok.

Kiszámoltam, a busz- és az itthoni taxiút (szakadt az eső) árának 2/3-ából kijön a háztól-házig, ha sajáttal jövünk-megyünk.

S most beszéltem a mesterrel, végzett a melóval, holnap mehetek Azúrért, ráadásul az első árnál olcsóbbra sikerült kihoznia a végösszeget. Nem sokkal, de 5% is pénz. ;)

Egyébként, tegnap már nézelődtem nyári gumik ügyében is. A Barum Brillantis 2-vel szemezek. Beszéltem Csabával is, igen baráti áron szerelik át, akár náluk veszem, akár viszem. Persze, ehhez hozzá kell adni a futóműbeállítás árát is.

Izgatottan várom a holnapi napot. Kár, hogy Kriszta nem tud eljönni velem. :(

Ui: Majdnem elfelejtettem! Megérkezett Azúr törzskönyve is.

2017. március 4., szombat

Szokom a városom

Csütörtök délutánra, úgy tűnt, rendbe jövök. Még nem volt az igazi, de javult. Aztán péntek délelőtt megint sokat kuporogtam a fehér porcelánon. Emiatt lemondtam egy délutánra megbeszélt programot is.

Kriszta délután három óra felé ért haza. Pénteken mindig rövidebb a munkaideje, de most neki is dolga volt, így "késett" egy órát. Még mielőtt elindult volna, beszéltünk, hogy nem tudom mi van velem, de egyfolytában hamburgert vagy pizzát ennék, s kólát innék hozzá. Tényleg nem értem, nem mintha nem esne jól időnként, de ez több volt ennél, mert egyenesen kívántam ezeket a kajákat.

Persze, hogy jó volt hozzám, s hazafelé vett egy nagy hamburgert, meg hozott kólát is. Meg a hétvégi főzéshez alapanyagot. Ültő helyemben bepusziltam a hambit, s megittam rá fél liter fekete átkot. Olyan szinten felpörgetett az a lötty, hogy győztem pislogni.

Közben Krisztám még vissza is ment a suliba Beniért, meg Sebi leckéjéért. Srácok is ittak a kólából, ami, mivel ritkán veszünk ilyesmit, nekik is "ünnepnap" volt. Benike közölte, hogy ő fáradt, Krisztám viszont el akart menni valamerre. Mivel ez igen csak összecsengett az én akkori, magasabb fokozatba kapcsolt állapotommal, felöltöztünk, Sebit a hónunk alá csaptuk, s legurultunk a JYSK felé.

Még korábban mondtam, hogy a vezetőülés cseppet ki van ülve (ihaj, de szép magyarul fogalmaztam), ezért néztünk egy párnát a hátsóm alá. Mintha oda tervezték volna, pontosan passzol az ülés méretéhez és formájához. Ha jól rémlik, kétezer forint volt. Ennyit megér a popsim és a derekam.

Sebi talált magának a rózsaszín, plüss malacot. Odavan mindenért, ami malac(os). Olyannyira, hogy ha valami nem tetszik neki, hangosan ui-zik, vagy visít, röfög. Némileg idegesítő, de hát gyerek...

Az egészben az az érdekes, hogy elsőre sikerült jól beparkolnom a JYSK-nél. :D

Aztán, ahelyett, hogy hazajöttünk volna, mentünk egy kört a városban. Kár volt. 

Az OMV-nél pirosat kaptam a 6-osra kihajtás előtt, s ahogy ilyenkor illik, meg is álltam. Erre beállt a kocsi hátsójába, de konkrétan centiméterekre, egy fehér négykerekű. OK, mondtam magamban, van még egy kis helyem, picit előrébb engedtem az autót, nehogy az legyen, hogy induláskor lefulladok, az arc meg belenyomja a nóziját a faromba. Erre fogta magát, s ő is előbb jött ugyanannyit. Mire jó ez? Fél, hogy lemarad valamiről? Induláskor kicsi híja volt, hogy ne álljon le a motor. Lehet, kéne egy T-matrica a kocsira...

A körforgalomnál másik, szép és nagy hófehérke miatt hördültem fel. Csorgok, figyelem a körforgóban haladó Opelt, elsőbbsége van, menjen csak. Ekkor balról, Kápolnából megérkezik bömbike, se fék, se semmi, bevág a forgóba egy már bent haladó elé és nyomja a gázt. Én meg már félig belógva taposok a fékbe, mögöttem a többiek szintén.

Utána meg az ASE csarnoknál lévő kereszteződésnél ment fel a pumpám. Van két szép kövér STOP tábla, hogy az igavonásra használt párosujjú patása nehogy beledurrantson a hozzá képest elsőbbségben lévőbe. Erre mit csinál az IQ-barbár? Irányjelző és már tekeri is, én meg kapom le a lábam a gázról, s lépek a fékre. Mert annak, ugye, akinek elsőbbsége van a KRESZ szerint, ez a kötelessége. S mindezt miért? Hogy a kolléga sietősen bevehesse a következő kanyart a PARKOLÓBA! Vajon hány pálcás volt a jogsija?

Ehhez képest Szekszárd egy leányálom.

Ma délelőtt Beninek jelenése volt a megyei helyesírási versenyen, szintén Szekszárdon. A nyelvtan tanára vitte le egy hatodikos lánnyal együtt. A VMK-tól indultak, oda vittem el a családot, aztán legurultunk a MOL-ra, onnan meg át a LIDL-be. Itt szintén elsőre leparkoltam. Persze, nem volt nehéz, olyat választottam, ahová nem volt bonyolult.

Krisztám mondta is, ma úriasszony volt, nem kellett cipekednie. Ennek örömére szuper ebédet rittyentett, már csak Benit vártuk. Kilenc órakor indultak le, fél tizenkettőkor már itthon is volt. Azt mondta, jól sikerült a teszt, eredményt majd később tudunk meg.

Akárhogy is lesz, akár továbbjut, akár nem, mindenképpen büszke vagyok rá, s örülök a teljesítményének, mivel tudom, hogy rengeteget dolgozott, tanult.

Délutáni csendes pihenőt követően a ház legszebb nője el szeretett volna menni valahova, s mivel a múltkor már a Dunához vágyott, hát legurultunk oda. Majd át a kompkikötőhöz. Majd feljöttünk a strand mögötti tóhoz.

Itt találkoztunk húgommal, aki azonnal lecsapott a lehetőségre, hogy kipróbálja Azúrt. Első reakciója az volt, miután elfordította a kulcsot, hogy "Ennyi? Már jár?". Mivel nekik dízeles van, furcsállta a halk motorhangot. Aztán mikor elkezdte tekerni a kormányt, amiben nincs szervó... :D Kérdezte is, ilyet szerettem volna-e. Megnyugtattam, nekem ez nem jelent gondot, sőt, időnként kifejezetten jó, hogy dolgozni kell a kocsival, nem lustul el a hátam, később fájdul meg a derekam.

Holnap délután, ha minden igaz, irány Bonyhád. Srácokra mama vigyáz, csak Kriszta és én megyünk. Remélem, minden rendben lesz.

2017. március 2., csütörtök

Száz kilométernek ötven a fele

Ennek a bejegyzésnek hamarabb kellett volna megszületnie, de mindjárt megérted, miért csak most vetem e sorokat virtuális papírra.

Zoli mondta még korábban, hogy egy másik rokona Bonyhádon lakik. Őt Gábornak hívják, ő is autószerelő, mint a másik rokona, Csaba. Mivel Bonyhád közelebb van hozzá, mint Dunaföldvár, így ő Gáborhoz szokta vinni a Hondájukat.

Megbeszéltük, hogy hétfőn, dél tájban ismét lemegyek Tolnára, majd onnan, együtt, Bonyhádra. Ő elől, én utána. A szakember nézze át alaposan a kocsit, most derüljön ki, aminek ki kell, ne akkor, mikor a srácok ott ülnek mögöttem.

Így is tettünk. Lefelé majdnem eseménytelenül telt az út, egyszer láttam trafizó rendőrautót, de a megengedett sebességhatáron belül voltam. Aztán Bonyhádnál áthajtottam egy sárgán. Meg tudtam volna állni, de akkor Zolinak is meg kellett volna, hogy bevárjon. Így inkább hagytam átgurulni a kocsit a kereszteződésen.

Gábor szimpatikus fiatalember, egykorúak vagyunk. Zoli Hondáját és a Kalosunkat párhuzamosan szerelte, hol ezzel, hol azzal foglalkozott. Hol a motort kellett hagyni hűlni, hol a forrasztó rendetlenkedett, majd a hegesztő is előkerült... stb.

Ami Azúrt illeti: volt egy-két luk a kipufogón, cserélni kell a rezonátort, matt az első fényszórók burája, lassan elérjük az olajcserét is, valamint a kuplungszettet is cserélni kell pár ezer kilométer múlva. Most még jó, nem csúszik, de szoktatni kell magunkat a gondolathoz. Emellett kiderült, hogy a generátorszíj katasztrofális állapotban van. Plusz, ami miatt, végső soron, levittem, a jobb hátsó ajtót nem vitte a központi zár.

Mivel Zoli autójának javítása elhúzódott, volt idő megrendelni a generátorszíjat, s még ki is hozta a futár. Ez 1210,-Ft volt szállítással együtt. A központi zár problémáját kábelhiba okozta, valamint a kipufogón lévő lukakat is sikerült befoltozni. Gábor szerint nem szép, de megnyugtattam, nem szépségversenyre készül a kocsi.

Végül Zoli első szélvédőjét is kijavította, volt a Hondának egy csúnya kavicsfelverődése, már vagy 8-9 éve ott éktelenkedett. Ezt, valamilyen NASA technológiás injektoros bigyóba szívott folyadékkal feltöltötte. Alig látszik a sérülés, ha az ember nem tudja mit keressen, átsiklik rajta a szeme.

Végül már erősen ment le nap, hogy elindultunk haza. Mire kiértünk Bonyhádról, be is sötétedett. Erőst kihűlt az autó, ezért bekapcsoltam a fűtést, közepes fokozatra. Kakasd után visszavettem, mert elég jó idő volt a kocsiban, a pulcsim cipzárját is lehúztam. Izzadtam, na!

Nem a félelem, vagy ilyesmi, bár tény, Bonyhád és Szekszárd között még nem sokat vezettem, s így, sötétben, igen érdekes élmény volt. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ismeretlen úton nyomom a gázt, teljesen sötétségben, egyedül Zoli hátsó lámpái jelentették a helyes irányt, de csak egy pillanatra. Szekszárdtól már hazai pálya volt, rengetegszer vezettem innen haza, sötétben is.

Még induláskor megállapodtunk, nem megyek be Tolnára. Így is tettem. Bár Zoli félrehúzódott az elágazónál lévő buszmegállónál, én csak villantottam kettőt és jöttem tovább, hazafelé. Bunkó vagyok? Lehet, de hiányzott már a család, s éhes is voltam.

Mint itthon megtudtam (mert hazaértem, épen és egészségesen), itthon ment édesanyám és párom között a telefonálás, hogy mi van velem, megérkeztem-e már, de sötét van... Engem, persze, nem hívtak, hiába is tették volna, nem veszem fel vezetés közben. Majd ha lesz a kocsiban valamilyen kihangosító, vagy beszerzek egy Bluetooth fülre akasztóst, foglalkozok a csörgő telefonnal is. Addig nem.

Hazafelé egyszer sem fulladtam le, ami igen szép teljesítmény tőlem, úgy vélem. Parkolni is sikerült másodjára.

S most következik, hogy miért csak most ültem le mindezt megírni. Kedden elég furán éreztem magam. Csikart a hasam, volt egy-két hasmenéses futásom is. Kriszta hozta el a srácokat a suliból.

Szerda reggelre Sebinek felment a hője, köhögött, folyt az orra, kutyául érezte magát. El kellett vinnem orvoshoz. Délután tettem-vettem, Sebiről gondoskodtam, mikor hirtelen, mint derült égből villámcsapás, elkapott egy iszonyatosan erős hasmars. Ki is tartott hajnali 4 óráig, erős hányingerrel keverve, hőemelkedéssel, majd lázzal tarkítva. Ma délelőtt az ágyat nyomtam, s mostanra szedtem össze magam annyira, hogy gép elé üljek, s rendezzem a gondolataimat.

Mivel tegnap elég sok időm volt (annyit ültem WC-n, mint az egész család 7 nap alatt), írtam Gábornak, megkérdeztem tőle, mindaz, amit előbb-utóbb meg kell javíttatnunk, mennyibe kerülne. Osztott-szorzott, majd mondott egy számunkra elfogadható árat. Abban maradtunk, ha rendben leszek, vasárnap délután leviszem a kocsit, ő hétfőn nekiáll, kedd délutánra befejezni, s akkor mehetek Azúrért. Utána már csak nyári papucsok kellenek, s róhatjuk az országutat. Remélem, nem jön közbe semmi!