Soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz! (Márai Sándor)

2017. december 12., kedd

Gyomros

Ott hagytam abba, hogy "vártam" a hétfői beszélgetést. Konstruktív gondolataim voltak, igyekeztem a felmerült problémára megoldást találni. Nem arra gondolok, hogy pénteken körülbelül 20 perccel előbb eljöttem, mint a munkaidő vége, mert azzal, mint ténnyel, nem sokat volt mit kezdeni. Az járt a fejemben, miként tehetném, tehetnék emberibbé, kollegiálisabbá, jobb hangulatúbbá a munkaidőt. Hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon.

Nagy reményekkel, bár kissé izgulva mentem be a munkahelyemre. Az első, ami feltűnt, hogy az ott dolgozók a korábbi mosoly helyett mogorván fogadtak, volt aki "felnyögött", mikor meglátott. Értetlenül pislogtam, majd lementem a könyvtárba.

Levettem a kabátot, pulcsit, kibújtam a bakancsból, majd a papucsomba be. Aztán az asztalhoz léptem, amire leraktam az újságokat, amiket le kell pecsételni, majd a nyilvántartásba fel kell vinni. Épp végeztem a pecsételéssel és rakosgattam a lapokat sorrendbe, mikor levertem az asztalról egy hosszában félbehajtott A4-es lapot. Ahogy felvettem, megütötte a szemem az első pár szó...

Elolvastam az egészet, majd elpakoltam a pecsétet, elpakoltam a kész nyilvántartást is. Az A4-es lapot beraktam a fénymásolóba, lemásoltam, majd visszatettem oda, ahonnét levertem. A másolatot a táskámba raktam, minden bevitt cuccomat egy szatyorba raktam, felöltöztem, lekapcsoltam a villanyt, bezártam az ajtót és elindultam kifelé.

Nem másolom és nem szkennelem be a szöveget. A lényegét tekintve arról szólt, hogy mi történt pénteken, s hogy mindezt Marianna jelentette az intézményvezető felé. Egy (illetve több) komoly gond volt csak a leírtakkal: egyoldalú volt és ferdített. Nem úgy történt és nem úgy hangzott el, ahogy az ott szerepelt. Emellett logikailag is ellentmondásos volt. Hogy finom legyek...

Félúton jártam kifelé, mikor a feljegyzést író megjelent egy ajtó mögül, akkor ért be a munkahelyre. Kérdezte, hová megyek. Mondtam, haza. Talán kérdezte, miért, nem tudom, elég zaklatott voltam. Egy biztos, elmentem mellette, visszaléptem és a kezébe nyomtam a kulcsot. Közben közöltem vele, hogy megtaláltam a feljegyzését és inkorrektnek tartom. Még utánam szólt, de visszanyeltem a számra kívánkozó szavaimat, ahogy egy kézmozdulatot is visszafogtam.

Az épülettel szemben parkban leültem egy padra. Remegtem, zaklatott és zavart voltam. Aztán valahogy felálltam, s a park túloldalán álló családsegítő központba mentem, ahol megkérdeztem, esetleg bent tartózkodik-e a pszichológusom. Tudtam, hogy csak csütörtökönként jön, de hátha, esetleg ha ő nem, talán egy másik szakember... Nem volt szerencsém, de felírtak, kaptam időpontot, kedvesek voltak.

Mivel itt nem jártam sikerrel, elindultam a pszichiáterem felé. Megcsörrent a telefonom, Marianna volt, aki kissé számonkérő hangon közölte, hogy a problémáknak nem az a megoldása, hogy hazamegyek. Én finoman közöltem, hogy pont úgy nem az, ahogy az sem, hogy a tervezett megbeszélés helyett egy feljegyzést írt, bevonva ezzel más(oka)t is. Azzal mentegetőzött, hogy neki ezt így kellett tennie, ennek ez a menete, vagy valami hasonló. Erre közöltem vele, hogy ebben az esetben nem szeretnék vele tovább dolgozni. Igen röviden azzal zárta a telefonhívását, hogy akkor ezt megbeszéltük. Én helyeseltem és leraktam a telefont. Bár csak gyanúm van rá, de az apró zörejekből és a kurtán-furcsán lezárt beszélgetésből, valamint a hangminőségből arra tudok következtetni, hogy ennek a beszélgetésnek más is fültanúja volt, kihangosított készülékről történt a hívás.

Átmentem a pszichiáteremhez. Bár reggel bevettem egy fél Frontint, eddigre már nagyon szorongtam, kényszeres mozgás tört rám, toporogtam, tördeltem az ujjaim, fájt a fejem, zavart voltam... Nagyon nem éreztem magam jól. A doki azonnal levette a dolgot, kikérdezett, majd megkérdezte, rendezzen-e 24 órás megfigyelést Szekszárdon a kórházba. Egy pillanatra meginogtam, de úgy éreztem, hogy erre, talán, nincs szükségem (még). Azzal a feltétellel engedett el a doki, hogy 1.) beveszek legalább még egy fél vagy egész Frontint, s ha szükséges, délben, majd este is 2.) délután jelentkezem a háziorvosomnál. Megkérdezte, kihez tartozom, gondolom, leellenőrzött, tényleg voltam-e. Írt neki pár sort, a kezembe nyomta a papírt és a lelkemre kötötte, hogy egyenesen hazamegyek. Annyit még hozzátett, hogy tanult némi jogot (pszichiáterként erre szükség is van), szerinte, ha úgy érzem, nyugodtan forduljak egy ügyvédhez.

Kijöttem, azonnal bevettem a másik fél Frontint, picit leültem, majd felöltöztem és hazasétáltam. Közben "élveztem", hogy hatni kezd a gyógyszer. Felhívtam Krisztát is, s alig hazaértem, pittyent a kaputelefon. Ő jött haza. Hogy nem tudott úgy nyugodtan a munkahelyén lenni, hogy közben tudja, min megyek keresztül itthon, egyedül.

Megvallom, innen elég zavarosak az emlékeim, a Frontin kicsapott egy kissé. El is álmosodtam, le is lassultam. Így nincs igazán meg, hogy mi történt addig, hogy eljutottunk a háziorvoshoz. Kriszta biztosan elolvasta a feljegyzést és beszéltünk is róla, de hogy mit, azt már nem igazán tudom. Nem is biztos, hogy baj.

Edina egyrészt elolvasta a gasztroenterológus által írtakat, másrészt megdöbbent a pszichiáter sorain. Kikérdezett, mi történt, amit, amennyire tudtam, elmondtam. Közben beadta a szokásos vasinjekciómat és kérte, hogy ezentúl hetente menjek, fel kell tölteni a szervezetemet a tükrözés előtt. A történetben ejtett réseket Kriszta tömte ki, mivel pénteken ő is szem- és fültanúja volt az esetnek, illetve olvasta a lemásolt feljegyzést. Egyetértett velünk abban, hogy jól tettem, hogy eljöttem, mielőtt komolyabb baj történt volna. Mármint velem...

Aztán Kriszta jelezte neki, hogy nem mar, nem akar ilyen állapotban egyedül hagyni. Megmondom őszintén, megértem. Vannak filmszakadásaim, pár másodperces öntudatlan időszakaim, s nem emlékszem, mi történik ezalatt. Edina vette a lapot, már töltötte is ki Kriszta nevére a táppénzes papírt. Egyébként a panasz, ami miatt kiírta, valid, semmi csalás nincs a dologban. Csak eddig úgy volt vele párom, hogy nemsokára úgyis szabadságon lesz, kibírja valahogy. Kár, hogy útközben elvesztette a receptet, vissza kell majd menni egy másikért.

Hazafelé, félúton találkoztunk Benivel, ment gyógytornára. Kriszta elkísérte, s volt olyan szerencsénk, hogy Csabi barátommal is összefutottunk, aki felajánlotta, hogy leviszi őket. Én hazasétáltam, majd elmentem öcsiért is. Már itthon voltunk, mikor Marianna megint felhívott, hogy mikor tudok lemenni Szekszárdra, hogy aláírjam a felmondásomat. Mondtam, holnap. Aztán megint összefolynak az órák, pedig nem gyógyszereztem be magam. Egyszerűen fáradt, kimerült voltam.

Kedd reggel elaludtunk. A szokásos fél hét helyett hétkor ébredtünk. Gyors készülődés, majd irány a suli. Kriszta kísérte el őket, majd visszajött, s vártunk fél tízig. Akkor elindultunk a nevelési tanácsadóba, ott találkoztunk a szakpszichológussal, aki a két srácunk tesztjét értékelte ki. Ezúttal Sebi volt a téma, de bele-belekaptunk Beni eredményeibe is. Egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni egyiket sem a másik esetében.

Körülbelül két órát voltunk a szakemberrel egy társaságban, oda-vissza megbeszéltünk rengeteg dolgot. A lényeg lényegét tekintve az a helyzet, hogy Sebi pont olyan okos és ígéretes, mint Beni, csak életkori sajátosságokból fakadóan kisebb tudásanyaggal, valamint a személyiségprofiljuk is nagyon hasonló. Amiben erősítésre szorulnak, az az önbizalom, asszertivitás, hogy képesek legyen kiállni önmagukért, s több önállóságot mutassanak fel. A túlféltő szülői háttér eredményei... 

Gyors ebéd, valami a helyi kisboltból, majd irány Szekszárd.

Igen, vezettem. Mert képesnek tartottam rá magam. Mert ma már sokkal jobban voltam, Frontin nélkül vagyok egész nap.

Némi fennakadással, de hamar végeztünk. Itt említeném meg, hogy mikor mondtam, miért jöttem, az egyik hölgy, aki már a programba való belépésemkor is szimpatizált velem, azonnal megkérdezte, volna-e kedvem náluk dolgozni, van üresedés. Mármint ott, náluk, az irodában, ahol a közfoglalkoztatottakkal kötnek szerződést, az ő ügyeiket intézik. Pár pillanatra elgondolkodtam, aztán eszembe jutott, hogy nekem most arra kell felkészülnöm, ami januárban vár rám, s koránt sem biztos, hogy ehhez arra van szükség, hogy napi szinten ingázzak Szekszárdra, vagy új kihívásokat keressek munka téren. Így aztán kedvesen, mosolyogva, de elutasítottam az ajánlatot.

Hazafelé beugrottunk Zoli barátomékhoz, Tolnára. Ő, sajnos, épp kint volt valahol, így Mónikával tudtunk beszélni. Picit megnyugodtam, úgy néz ki, ha nem is nagyon, de javult a helyzet náluk is. Vagy ha nem, Móni hangulata kissé jobb volt, mint mikor legutóbb ott voltam.

Nem tudom, mi lesz holnap. Illetve, de, tudom. Készülnöm kell a közgyűlésre, a biztosítók felé kell papírokat küldenem, telefonálnom kell párat, Beni gyógytornára kell vinni és még sok más... Majd lesz valahogy, mert mindig van valahogy! ;)

2017. december 10., vasárnap

Árnyoldal

November 28-a óta elég sok víz lefolyt a Dunán.

Még 29-én elkezdődött Beni gyógytornája. Hanyag  a tartása, s félünk, nehogy örökölje az én gerincbetegségemet. Illetve, ha örökölte, hiába félünk, de megpróbáljuk megtenni, amit lehet, hogy könnyebb élete legyen felnőttként, mint nekem. De ha így van, az álma már el is úszott, nem lehet pilóta... :( Bízom, de aggódom is.

Aznap délután még átszaladtam a pszichiáteremhez is. Elmondtam neki, hogy a gasztroenterológustól kapott szteroid kissé megvisel. Este kellemetlenül érzem magam, feszült vagyok, türelmetlen és általános diszkomfort érzetem van. Többet nem tudott tenni, mint arra biztatott, hogy ha kell, vegyek be egy kis Frontint, ugyanis az alapgyógyszereimhez nem akart hozzányúlni, így is maximális dózist kapok. Recept, bátorítás, figyelmeztetés, jó kívánságok és búcsú.

A hét hátralévő részében tettem a dolgom, bár egyre érlelődött bennem egy érzés. Olyan érzés, ami nagyon nem tetszett. S ez rányomta a bélyegét a családdal töltött időmre, a hétvégémre is. Ez hétfőre csak fokozódott.

Kedden le kellett mennem a gasztroenterológiára, megkaptam a receptjeimet és időpontot január 11-re, tükrözésre. Öröm és boldogság! :P De meg kell lennie... Aznap Beninek megint gyógytornája lett volna, de nem sikerült volna időben odaérnie, így elcsúsztattuk.

Bennem pedig még erősebbé vált az a rossz érzés, ami egyre jobban ráült a napjaimra. Hirtelen hasmenésem lett, fájni kezdett a fejem, egyre kevéssé éreztem magam jól, míg a végén kitörtem itthon és ordítottam, mint egy vadszamár. Egy apróságon, ami máskor fel sem tűnt volna.

Csütörtökön újabb gyógytorna Beninek, miközben én meg azon vettem észre magam, hogy megváltozott a világ körülöttem. Majd ráébredtem, hogy nem a világ változott, hanem én. Minden lassabbá, tompábbá vált. Messzebbé.

Péntekre teljesen más emberként ébredtem fel. Néztem ki a fejemből és nem értettem a világot. Nem fogtam fel sokat belőle, a napi rutin vitt előre. Egészen délután kettőig.

Egészen addig egy verseskötetet vittem fel írónként, versenként az elektronikus katalógusba. Ez volt a feladat, ezt csináltam. Mariannával összesen talán négy mondatot váltottunk, mind munka témában, semmi különös.

Aztán mikor befejeztem a munkát, kettő előtt nem sokkal, megérkezett Kriszta. Hozott ebédet. Megettem, felöltöztem és vártam, hogy mehessek. Kettő körül lent kellett legyen a Groupamánál, a társasház új biztosítása ügyében. Az Allianz volt olyan kedves, hogy felmondta a korábbit. Tíz év után. Indoklás nélkül. Újat meg nem akartak kötni velünk. Január 1-től meg nincs biztosítás, ha nem intézem el.

Marianna visszaért az ebédből meg ahol volt, fogalmam sincs, mondom, aznap nem sokat beszéltünk. Nézett rám, majd éles hangon és ingerülten kifejtette, hogy nem szóltam, hogy kettőkor elmegyek és neki dolga van, most hogy intézze el és hogy hétfőn beszélnünk kell az információ áramlásról, ha továbbra is itt akarok dolgozni.

Engem a legkevésbé érdekelt bármi azon kívül, hogy belégzés-kilégzés és muszáj lemennem a biztosítóhoz. Amúgy is kettőig van a munkaidő, igaz, ha beszélünk róla, megoldható bármi. De mint mondtam, nem sokat beszéltünk aznap.

Én csak mondtam, hogy OK, meg néztem ki a fejemből, kissé értetlenül és fásultan. Erre csalódott elmondta, hogy nem tud mit mondani a viselkedésemre. Én tömören annyit mondtam, hogy akkor ne mondjon. Majd felajánlottam, hogy visszajöhetek, ha végeztem, de nem élt vele. Én meg hátat fordítottam és Krisztával a karomon, eljöttem.

Párom csak nézett csodálkozva, szóhoz sem jutott a jelenet után. Persze, később, este, megbeszéltük.

Levittem a fodrászhoz, majd irány a biztosító. Ott háromnegyed órát voltam, majd feljöttem, bevásároltam, hazahoztam Sebit és visszamentem Krisztáért a fodrászhoz. Legurultunk a JYSK-be, vettünk a srácoknak ágynemű huzatot és hazajöttünk.

Valamikor ekkor eszméltem fel jobban, hogy mi is történt, s hogy mi bajom volt napok óta. Nem találom a közös hangot Mariannával. Nem akarok túl közel kerülni hozzá, de eddig semennyire sem sikerült. A kommunikációs stílusunk és síkunk annyira különbözik, hogy ezeddig nem sikerült közös pontot találni, holott egyidősek vagyunk, családunk, gyerekeink vannak és Benit is tanítja.

Mikor ez így igazán tudatosult bennem, feloldódott a görcs is, amit éreztem, ha megjelent a könyvtárban. Mert amikor nem volt bent, felszabadult voltam és csináltam a dolgom, mikor megérkezett, feszültté és kényszeredetté váltam.

Nem tudom, mi lesz holnap, de úgy érzem, a jelenlegi helyzet senki érdekét nem szolgálja. Az enyémet biztosan nem. Ami alapvetően kár, mert a feladataim jó részét élvezem.

2017. november 28., kedd

Dologidő

Elkezdtem dolgozni!

Jó, rendben, lépésenként mesélem...

Hétfőn nagy reményekkel vártam a telefont, emailt, hogy értesítenek, mikor mehetek orvosira, meg szerződést kötni. De nem jött semmi sem.

Valamikor délután felé elsétáltam a könyvtárba, gondoltam, megkérdezem, oda szólt-e valaki. Mint kiderült, igen. Valami furcsa logika mentén a könyvtárba küldték azt a levelet, ami nekem szólt, miszerint vagy hétfőn délelőtt, vagy kedden délután menjek le Szekszárdra.

Emberi számítás szerint, s mivel Azúrka nem egy DeLorean, ebből már csak a kedd délutánt választhattam.
Azt a napot, amikor Benivel is jelenésünk volt az IQ teszten. Bár neki inkább pályaorientációs vizsgálatot kéne írjak. Még szerencse, hogy ez délelőtt volt.

Így is fel kellett jönnie Krisztinek a munkahelyéről 11 óra után, felváltani engem, mint a kiskorú gyermek addig jelenlévő szülőjét, hogy beleférjek a 12-14 óra közötti intervallumba. Hazasiettem (sántikáltam), Azúrt beizzítottam, majd a szabályokat betartva legurultam Szekszárdra, az ottani NMI irodába.

Bár nem tudtam, pontosan melyik utca az, s melyik épület, ennek ellenére, tulajdonképpen, előtte álltam meg. Illetve, mögötte. A hölgy, akitől megkérdeztem, hol találom az NMI irodát, kiderült, maga a vezető. :)

Odabent sok csinos hölgy fogadott, mindannyian nagyon gépeltek, telefonáltak, ügyintéztek. Az egyikük a kezembe nyomott egy orvosi alkalmasságiról szóló vizsgálati lapot, majd átküldött az orvoshoz, aki pár perces sétára volt az irodától. Mivel Szekszárdból csak a volt iskolám környékét, meg az autóvezetési vizsgaútvonalakat ismerem, elsőre nem találtam oda, de pár perces kereséssel megoldódott minden.

Szépen kivártam a soromat, majd a doki - egy jó humorú, kedves hangú, idősödő, de erőteljes férfi - megvizsgált és átadta az alkalmasságomról szóló igazolást. Érdekességként mondom csak, hogy bár póló és pulóver volt rajtam, amint beléptem, észrevette a gerincbajomat és az ortopédiai kezelések felől érdeklődött.

Ezután visszamentem az NMI irodába, ahol vagy tucatszor kellett leírnom az adóazonosítómat és a nevemet, majd egy netes kérdőívet is ki kellett töltenem. Végül elköszöntem, s a hűségesen várakozó autómmal elhagytam Szekszárdot.

Beugrottam Tolnára, Zoli barátomékhoz. Beszélgettem vele és a párjával. Sajnos sok jó hírt nem tudtak mondani, aggódom is értük, de bízom benne, hogy együtt, ahogy eddig is, képesek lesznek átvészelni mindent. Fontos, hogy legyen kire támaszkodni a bajban, fontos, hogy legyen egy váll, legyen egy kar, amibe kapaszkodni lehet.

Hazafelé is ők jártak a fejemben, majdnem elfelejtettem bemenni a könyvtárba is. Marianna örömmel fogadott, elmondta a másnapi programot, bemutatott egy-két embernek, majd elköszöntünk.

Otthon, igen fáradtan, de elégedetten ültem le, s együtt örült a család, hogy másnaptól dolgozó ember leszek. Nem mondom, hogy nem volt bennem félsz, éjjel többször is felébredtem, végül hajnalban bevettem egy fél Frontint, így már zavartalanul pihenhettem a telefonom ébresztődallamának megszólalásáig.

Kissé izgulva kísértem a srácokat a suliba, majd irányítottam lépteimet a könyvtár felé. Mivel a sulival szemben van, nem fulladtam ki, mire odaértem. Rögtön a mély vízbe kerültem: nekem 8 órára kell mennem, a könyvtár viszont csak 10 órakor nyit. A könyvtáros hölgy viszont délelőtt a suliban tanít, többek között Beninek is tanára.  Egészen 10 óráig ismerkedtem a hellyel, majd elfordítottam a kulcsot a zárban és vártam a kedves olvasókat.

Akik aznap délelőtt megkímélték kissé tépázott idegeimet (izgultam). Marianna mondta is, mikor megjött (ebéd után), hogy szerencsés voltam. :D

Délután viszont beindult a verkli. Miközben próbáltam feldolgozni az információkat, amik töményen zúdultak az agysejtjeimre (időnként azt se tudtam, hogy hívnak), érkeztek az olvasók is. Néztek is nagyokat, hogy ki vagyok. Újra és újra elmondtuk, hogy a korábban itt dolgozó hölgy másik munkahelyet talált, én kerültem a helyére.  Erős folytatás volt a délelőtthöz képest...

Csütörtökön, ha mondhatom így, még jobban tele volt a gatyám. De feleslegesen. A könyvtárba járó emberek legtöbbje kedves, türelmes, megértő ember. Elnézték a botlásaimat, vártak a sorukra. Közben elmondtam nekik is, mit keresek itt. Nem azért, mert zavarban voltam és jártatni akartam a szám, hanem mert kérdezték. :) Délelőtt most is én vittem a "boltot", Marianna délután érkezett. Meghajtott, mint Singer a varrógépet.

Aki azt hiszi, hogy egy könyvtáros munkája másból sem áll, mint ül és várja az olvasókat, meg barátságosan cseveg velük, igen nagyot téved. Jó, nem egy dokkmunkás életét élem, de igen keveset ülök és csevegek. S akár hiszed, akár nem, bár könyvek között töltöm a napjaimat, nem sokat olvasok el belőlük a címeken kívül. Mindig van mit csinálni. Hol új könyvek jönnek, hol a régiek igényelnek törődést, máskor az olvasók kéréseinek próbálunk eleget tenni, vagy a vezetőségtől jön egy utasítás, kérdés. Emellett kisebb rendezvényközpont is a könyvtár, rendszeresen kiállítások, programok vannak, melyekre fel kell készülni... s még sorolhatnám. Vannak feladatok, melyek pár percet vesznek csak igénybe, s vannak olyanok, melyek órákat, s van, hogy ezeket egyszerre kéne megoldani.

Egyszóval, aki azt állítja, egy könyvtáros csak lógatja a lábát, jöhet egy pofonért, mindig tartok egyet raktáron erre a célra. :P

Pénteken az új könyvekkel foglalkoztam időm jó részében, illetve, mivel ilyenkor többen látogatják a könyvtárat, több volt a visszahozott és kölcsönzött könyv is. Aztán megérkezett Krisztám, bevásároltunk, majd hazasiettünk, hogy tisztálkodhassunk, mert 17 órától társasjáték klubest volt. Srácok édesanyámhoz mentek át, ott is aludtak. De nem találod ki, mi hová mentünk vissza, hogy játszhassunk... Igen, a kultúrházba, a könyvtárral szembeni helyiséget kaptuk meg. :D

Először a 7 Csoda nevű társast próbáltuk ki. Lassan indult, kicsit bonyolult a szabályrendszer, de játszva már sokkal gördülékenyebb volt. Értem, hogy miért olyan sikeres. Összesen nyolcan voltunk, így a játék tulajdonosa a játékmester szerepét töltötte be. Nem, nem győztem, nem is ez volt a cél, a társaság, a hangulat volt a fontos.

Ezt követően a Bang! Dice került az asztalra. Ez egy gyors, pörgős és mókázásra, egymás zrikálására elég sok lehetőséget adó kockajáték. Tulajdonképpen kockapóker alapokra épül. Vadnyugati téma, rejtett szerepek, kockák, stratégia, mindez 10-15 perces menetekben. Nem tudom, hány kört játszottunk még, de nagyon élveztem. Amin igazán meglepődtem, hogy Kriszta még nálam is jobban. Lehet, mégis be kéne szerezni egy példányt a játékból...

Sokat adnak a lelkemhez ezek a klubestek. Bár munka után igen fáradt voltam, időnként remegtek a lapok a kezemben, viszont az idegeimet lassanként kisimítják a játékok és a társak.

Szombaton, míg mi takarítottunk, főztünk, Beni Budapestre ment, tanulmányi versenyre. Érdekes  meghívás volt, két általános iskolai 6. osztályon kívül csak középiskolások voltak, velük mérkőztek. A nem egyenlő küzdelemben a dicső 10. helyet sikerült elhozniuk, de ahogy a felügyelő tanárnő mondta, az élményért, tapasztalatért utaztak. A verseny után körülnéztek Budapesten, majd délután 5 óra felé értek haza. Ha jól tudom, kapnak egy igazgatói dicséretet a helytállásért.

Vasárnap István szomszédnak segítettem. Vett egy laptopot (én kerestem neki), annak beüzemelését végeztem. Adatmásolás, telepítések, beállítások, frissítések... Közben beszélgettünk. Nem mellesleg, odaadta a régi, asztali gépét Beninek. Kicsit fel kell újítani, de jó internetezős, Minecraftra alkalmas gép lesz belőle.

Hétfő reggel bementem dolgozni, elrendeztem a napi sajtót, megbeszéltük, mi hogy lesz délután, majd a korábban megbeszéltek szerint 9 órakor eljöttem. Ugyanis 10 órára időpontom volt, Azúr műszaki vizsgája volt esedékes. Dunaföldváron, Zoli barátom egyik rokonánál, Csabánál (Gábor - aki szereli Azúrt - testvére). Nem ő, hanem az egyik alkalmazott nézte át a kocsit. Még most is itt csengenek a szavai a fülemben: "Nem tudok mibe belekötni, tökéletes állapotban van!".

Hazafelé beugrottam a munkaügyi központba, jeleztem, hogy 22-e óta dolgozom, majd meghívtam Krisztámat ebédelni. A munkahelyével szemben van egy kínai étterem, akad egy-két kedvencünk, most is azokat ettük. Majd egymásba karolva elsétáltunk a kocsihoz, s én haza, Kriszta meg vissza dolgozni.

Gyors fogmosás, majd a könyvtár felé irányítottam a lépteim.

Ismét az új könyvek kerültek terítékre. Eszméletlen, mi munka van attól a perctől, míg a futár meghozza, addig a percig, míg a polcra kerül a könyv!

Kedden, azaz ma, az idő nagy részét a kézműves tematikájú könyvek sorrendbe rakása, a karácsonyi témájú könyvek kikeresése, valamint a verseskötetek válogatása, átpakolása töltötte ki. A szépirodalom valóban NEHÉZ olvasmány!

Holnap délelőtt ismét egyedül leszek. Ha jól tippelem, a felírt lecke jó, ha felével végzek a munkaidő végéig. Komolyan mondom, egy könyvtárban nem azért nem unatkozik az ember, mert egész nap olvas, hanem mert rengeteg a megoldásra váró feladat. Amilyen nyugisnak látszik a munka, annyira nem az! 

De titkon élvezem ám, legfőképp lelkileg, még ha estére olyan fáradt is vagyok, hogy remeg mindenem. ;)

2017. november 18., szombat

És egyre jobb

Hétfőn nagyon jó híreket kaptam. Bár, volt nem annyira jó is, de ez kevéssé fontos.

Szóval, ultrahangra kellett mennem. Hasi ultrahang, ami azt jelentette, hogy utoljára vasárnap este ehettem. Ne értsd félére, egyáltalán nem esett nehezemre, hogy ki kellett hagyjam a reggelit!

A rendelőben rengetegen voltak. Egy váróban várnak a röntgenre és az ultrahangra jelentkezők is, ráadásul azok is ott sorakoztak, akik már csak az eredményüket várták. Időpontom 9 órára volt, 9:40-kör be is jutottam. A doktornő és az asszisztens is kedvesek voltak, de semmi különös, tették a dolgukat. A vége az volt, hogy megállapították, a bal vesémben lévő aprócska vesekövem elmozdult, de mivel észre sem vettem, így gondot biztosan nem okoz a közeljövőben sem. Emellett az epevezetékemben van némi koleszterinkristályos lerakódás, de semmiféle elváltozást (vezetékvastagodás, elzáródás, kő) nem okoz, így azzal sincs teendő. A jó hír viszont az, hogy semmiféle jele nincs bélsérülésnek, daganatnak, vagy kóros elváltozásnak a hasüregemben. Ergo, ha van bármi is a vastagbelemben, áttét még nincs belőle a hasüregben.

Ezután felszaladtam (lifttel) az emeleten rendelő gasztroenterológushoz. Ekkor 10:05 volt. Mivel a doktor azt mondta, mikor beutalt ultrahangra, hogy ha végeztem, azonnal jöjjek fel, abban a hiszemben voltam, hogy hamarosan be is hívnak. Ők is értesítést kapnak arról, hogy kész a leleltem, "házon belül" csak formalitás a lelet, kizárólag a beteg példánya miatt történik, az orvosok úgyis látják egymás vizsgálati eredményeit.

Nos, tévedtem, mert 11:55-kor hívtak be végül. Addig pár pohár víz került a gyomromba. Először azért nem ettem, mert bíztam benne, hogy behívnak, végzek, mehetek haza, majd otthon megreggelizek, kell a fenének a helyi büfé szendvicse. Aztán, ahogy telt az idő, rájöttem, hogy ez ismét jó alkalom, hogy hódoljak a hobbimnak: figyeljem magam, miként viselkedek. Alapban, ha éhes vagyok, közel elviselhetetlen vagyok. Ez teljesen hivatalos, ugyanis Kriszta véleménye, ő már csak tudja, így 14-15 év után. Elviselhetetlen vagyok, ideges, fáj a fejem és végül szédülni kezdek. Most viszont semmi nem történt. Nyugodtan ültem, vártam a soromat, keresztrejtvényt fejtettem, a papírjaimat olvastam, az embereket néztem. Voltak percek, mikor belassult a világ, elálmosodtam.

Aztán végül bejutottam. A doki örömmel konstatálta, hogy sokkal emberibb színem van, már elmozdultam a falfehérről. Mondtam neki, jobban is érzem magam, bár a panaszaim egy része, az aranyeres, nem csökkent olyan mértékben, mint szerettem volna, de reménykedek. Rövid beszélgetésünk során kibökte végül a rossz hírt is: muszáj lesz szteroidot adnia. Cortiment. Jobb, mint a régen kapott Medrol, de akkor is szteroid. Beletörődéssel fogadtam a dolgot.

Végül 12:20 körül jöttem ki. A parkolóba menet felhívtam Krisztát, elmondtam mi a helyzet, majd hazagurultam és végre, aznap először, ehettem. Úgy belakmároztam, mint még soha: megettem egy hüvelykujjnyi kolbászt, egy egész paradicsomot és pár körtét. :)

Másnap elsétáltam (volna, mert összefutottam húgommal, aki elvitt) a háziorvosomhoz. Leadtam a kapott leleteket, amiket ő szorgalmasan rögzített is magának. Majd megkaptam a havi vasadagomat is. Közben jókedvűen váltottunk pár szót az élet kisebb és nagyobb dolgairól, végül tőle is kaptam pár receptet. Ezeket én kértem: aranyeres kúp és fájdalomcsillapító.

Innen elsétáltam édesanyámhoz, még előtte nap megbeszéltem vele, hogy sütünk együtt egy kis vajas csigát. Néha elkap a vágy ilyesmi után is, ha már kenyeret és egyéb édességet nem eszek, ennyit megengedek magamnak egyszer egy hónapban. Finom lett! ;)

Szerdán be kellett volna hoznom a házimunka terén felgyűlt lemaradást. De nem tudtam, mert Krisztám vírusos torokgyulladással még elment dolgozni, de nem sokkal utána szólt, menjek le érte, nincs jól. Orvos, recept, táppénz. Majd délután elvittem Benit ortopédiára. Kamaszodik, s ilyen korban kell megfogni a gerincbetegségeket, mielőtt rögzülnének. Mivel nekem is van, s örökölhető, így nem viccelünk ezzel. Az orvos beutalta röntgenre. Húztam a számat, de mit van mit tenni. Persze, Krisztának sem tetszett, közölte, ő ugyan el nem engedi röntgenre a fiúnkat, inkább elviszi egy másik orvoshoz, privát, vagy gyógytornászhoz. Ebben maradtunk.

Alig hazaértem Sebivel, hívott apu, hogy menjek ki érte nagybátyámhoz. Kivitte a motort télire, így haza kéne hozni őt, ne kelljen buszoznia. A szabályokat betartva, de igyekeztem, mert programom volt.

Gyors zuhanyzás, fogmosás, öltözés és indultam az író-olvasó találkozóra. Görgey Etelkával, alias Raana Raas-szal találkozhatott, aki eljött a művelődési házba, pontosabban, annak könyvtárába. Délután 5 órától este 8 óráig tartott hivatalosan, de páran még ott maradtunk azután is, hogy a többség elment. Beszélgettünk sci-fi-ről, filmről és könyvről, sorozatokról... Eta nagyon közvetlen, kedves, jó humorú, mosolygós írónő, református lelkész, fordító és még sok minden más.

Végül csak a szervező könyvtáros hölgy, Eta és én maradtam. Nem azért mert rájuk akaszkodtam, hanem mert beszélgettünk, beszélgettünk, s közben pakoltunk. Végül segítettem kivinni az el nem adott könyveket is (nem figyeltem konkrétan, de elég jól fogyott) Eta autójához, akivel még vagy egy órát beszélgettem a parkolóban az eddigieknél sokkal magánjellegűbb témákról. Javarészt vallásról, hitről, családról. Végül abban maradtunk, hogy egy sör mellett folytatjuk majd, ha ismét jár felénk. Másnap meg arra ébredtem, hogy felvett a személyes ismerősei közé a Facebookon.

Csütörtökön 8 órára jelenésünk volt a nevelési tanácsadóba, megejtettük Sebestyén IQ tesztjét. Az első részét kedvelte, majd a beszélgetősebb részeknél kevéssé volt lelkes (értsd úgy, hogy bár tudta a választ a kérdésre, de mivel unta, nem válaszolt túl lelkesen, volt, hogy egyenesen hallgatott és csak hintázott vagy sóhajtozott), míg a rajzolós, képes feladatoknál ismét lelkesebbnek mutatta magát. A hivatalos végeredményt majd később kapjuk meg, de az összkép alapján a pedagógusok jelzése, hogy a fiam kiemelkedő képességekkel bír, beigazolódott. Májusban lesz 9 éves, de a teszt szerint (aminek egy részét szándékosan szabotálta) jelenleg egy 12-13 éves fiatalember agya bújik meg a buksijában.

Déltájban már itthon voltunk, Kriszta várt minket ebéddel.

Pénteken pihentünk, vártuk haza a srácokat.

Még délelőtt kaptam egy üzenetet a könyvtáros hölgytől, hogy volna-e kedvem a könyvtárban dolgozni. Persze, hogy igent mondtam! Elküldtem a szükséges adatokat, most várom az értesítést, mikor kell menjek orvosira, meg szerződést kötni. Mindkettő Szekszárdon lesz, közfoglalkoztatotti kereteken belül dolgozhatok majd. Nem nagy pénz, de önbecsülés szempontjából és a munka jellege miatt pont nekem való!

Bizakodom! :D

2017. november 12., vasárnap

Minden jobb

Most van egy kis energiám írni.

A címből már sejtheted, hogy a helyzet javul, de nem ringatlak illúziókba azzal, hogy jobbnak festem le, mint amilyen. Jobb, mint volt, az biztos. Küzdök, ez is biztos.

Csütörtökön (26-án) voltam a pszichológusomnál, ismét jót beszélgettünk, ismét egy kedves hang törte meg a napi rutinná vált magányos órákat. Kedves hölgy, leginkább az a jó benne, hogy nem ítélkezik és mivel senkinek nem mondhat el semmit arról, ami kettőnk között elhangzik, szabadon beszélhetek bármiről, nem kell óvatoskodnom, vagy körülményesen fogalmaznom. Persze, nem káromkodok, nem szidalmazok senkit sem, egyszerűen elmondom mindazt, ami érdekel, ami örömet okoz vagy épp bánt. Közben nem kell azon gondolkodnom, hogy a beszélgetőpartneremet ez miként érinti, hiszen egy objektív személlyel beszélgetek. Nem rokon, nem szomszéd, nem ismerős, még csak nem is itt lakik. Egy idegen, akinek az a munkája, hogy hallgasson és segítsen, amiben kérem, amiben tud.

Következő héten elkezdődött a suliban az őszi szünet, Krisztám is kivett pár nap szabadságot, így együtt lehetett a család. Szeretem ezeket a napokat. Lustálkodós, reggelente összebújós, beszélgetős, csendes napok, amikor egymásra figyelünk és csak annyi külvilágot engedünk be, amennyit nagyon muszáj.

Kedden a gasztroenterológiára voltam hivatalos, reggel 9 órára. Nem sokkal múlt el, mikor behívott az asszisztens. A doki egy nálamnál kicsit idősebb, magas, sportos férfi. Barátságos, de határozott hang. Elmondtam a panaszaimat, s mindazt, mit fontosnak tartottam. Kérdezett is pár dolgot, majd megkért, feküdjek fel a vizsgálóasztalra. Megnyomkodta a hasfalam, meghallgatta a bentről kiszűrődő hangokat. Majd elhangzott a mondat, amitől végig rettegtem: "Tolja le a nadrágját és forduljon a fal felé!".

Finoman jeleztem, hogy így is fáj mindenem odalent, hogy az aranyereim égnek... stb. Közben hallottam a gumikesztyű csattanását. Majd megpróbálta a mutatóujját felnyomni a végbelembe. Hogy finom legyek (és nőies), ordítottam, mint a fába szorult féreg. Csodálkozva kérdezte, hogy "Ennyire fáj?". Nem voltam olyan hangulatban, hogy mókázzak vele, s azt mondjam, hogy csak ha nevetek, így maradt a bólogatás meg a nyöszörgés.

Elnézést kért, illetve a megértésemre apellált, hogy meg kell vizsgáljon, s ezúttal a kisujját próbálta felnyomni. Ezt se fogadtam kitörő örömmel, de ennél vékonyabb ujja nem lévén, nem adta fel. Finoman körbeforgatta, éreztem, hogy nyomkodja a gyulladt részeket, majd megkért, hogy préseljek, mintha WC-n ülnék. Amit tudtam, megtettem.

Ezután kihúzta az ujját, majd már a fene se tudja, melyik ujjával, de megint felnyúlt. Gyanítom, hogy a mutató lehetett ismét, mert ezzel mélyebbre hatolt, mint az előbb. Ekkor már csak nyöszörögtem. Majd, ahogy jött, ment is a feszítő érzés, kihúzta az ujját és nézte a gumikesztyűn lévő "mintát". Majd ezt valamilyen műanyag flakonkába rakta, amihez egy papírt nyomtatott, miközben felöltöztem.

Mondta, hogy üljek le, míg elkészül, de jeleztem, hogy most, inkább, ha lehet, állnék... Kaptam a flakonkához egy vizsgálatkérő lapot, meg egy sürgősségi beutalót a vérvételre. Átrobogtam (sántikálva, összeszorított farpofákkal, eltorzított arccal) a szemközti folyosón lévő laborhoz. Leadtam a papírokat, a flakonkát és vártam, hogy behívjanak. Pár perc volt az egész, addig Kriszta és a srácok is megérkeztek. Ők is lejöttem velem, de átszaladtak a közeli boltokba.

Aztán következett egy óra várakozás, míg elkészült a vérvételi eredményem és kielemezték a "mintám". A végeredmény alapján elég rossz a helyzet, de jobb, mint amit a doki várt. Ezt ő mondta így, én csak elfogadom. Mikor visszamentem hozzá, s behívtak, kaptam egy dobozt, amibe megint "mintát" kellett produkálnom. 

Nem ott és akkor! Csütörtök reggel, ergo, november másodikán kellett visszamenjek, kezemben a megtöltött és bedobozolt mintavételi tégellyel.

De ne szaladjunk annyira előre!

Aznap még hivatalos voltam az egyik gumishoz is, Azúr megkapta a téli bakancsokat, centrírozással együtt. A nyáriak meg lekerültek az alagsori tárolóba, majd ha lesz rá érkezésem, kicsit átkenem az oldalfalakat glicerines keverékkel. Egyébként szép tornamutatvány volt felhozni a négy felnis téli gumit, majd a végén levinni a négy felnis nyárit. Fájt is utána minden fájós ízületem, meg a gerincem is. De hát ez mégse női munka, még ha Krisztát el is hívtam magammal. A srácok meg itthon játszottak, Minecraftot, mint általában. Egy óra volt az egész.

Elsején kimentünk nagybátyámhoz, vett egy új fagyasztót meg szárítógépet és segítettem neki meg faternak egy kicsit. Nem, nem emelgettem, nem toltam semmit, azt megcsinálták a srácok, akik kivitték a holmit, de akadt pár műszaki cucc, amit nagybátyám már nem akart használni, s úgy döntött, nekünk, illetve anyunak adja. Így mi kaptunk egy konyhai aprítógépet és kenyérsütőt, anyu meg valami elektromos főző- és párolókészletet. Mindegyik párszor használt, az állásban lettek porosak, koszosak, némi tisztítószer és egy kis munka árán olyanok lettek, mint az új.  Kriszta sütött is már pár kenyeret a sütővel, ami nagyon jókor jött, mert a régi megadta magát. Ráadásul a régi csak 0,75 kg-os kenyereket tudott sütni, ez maximum 1,6 kg-osat is tud.  Bár én magam nem eszek ilyesmit, de megkóstoltam, finomabb, mint amit a régiben készített párom.

Másodikán visszamentem a gasztroenterológiára. Miután azt leadtam mintavételi tégelyt, várnom kellett kicsit, majd mikor behívtak, kaptam egy raklap receptet és egy újabb beutalót, ezúttal teljes hasi ultrahangra. A gyógyszerek többsége antibiotikum, illetve kifejezetten a fekélyes vastagbélgyulladásra kifejlesztett szer volt. Doki szerint gyalulni kell a bélfelszínemet, hogy egyáltalán vizsgálni lehessen, bár az eredményeim alapján erős elképzelése van arról, mit látna most, s az nagyon nem tetszene neki. Valahogy így fogalmazott...

Lényegében kell egy hasi ultrahang, majd ha az megvan, vissza kell mennem a gasztroenterológiára, hogy megbeszéljük, mikor kerülhet sor a tükrözésre. Már alig várom... (erős irónia betöltve) Az ultrahang holnap, 13-án lesz. Ha végeztem, át kell menjek a gasztroenterológiára, s várni a soromra, mint egy jó gyerek a menzán.

Pénteken, ami idén 3-ára esett, lementem Sebestyénnel a piacra. Mindenáron mézet szeretett volna venni magának, nemrég mesélte neki édesanyám, hogy egy hölgy árul méhviasz gyertyákat és egyéb figurákat is. Hozott is neki egy kismalacot, de Sebi szerette volna a saját szemével látni a kínálatot. Az egyik árusnál vett egy kis üveg krémes mézet, majd a gyertyás néninél egy doboz lépes mézet és méhviaszból készült magyar címert.

Kérdeznéd, honnan ez a méz iránti szeretet. Sebi nagyon édesszájú, rajong a mézért és az utóbbi időben mindenért, ami a méhekkel kapcsolatos. Képes órákat ülni a Youtube előtt és méhes videókat nézni. Olyan szakszavakat használ, meg olyasmiket tud ezekről a pici rovarokról, hogy csak ámulok. Krisztivel méhes könyveket hozat ki a könyvtárból és azokat bújja, vagy elalvás előtt abból kell olvasni neki.

Szombaton elgurultunk anyósomhoz, nagyon finom ebéddel várt minket. Eredetileg a Decathlonba mentünk volna, de a pénteken kiváltott és szedni kezdett antibiotikumoktól órák alatt olyan szintű hasmenést kaptam, hogy messzebb nem mertem menni. Így is félútig jutottunk, ha az eredeti tervet nézem. Kárpótlásul fantasztikus rántott hús orgia várt minket ebédre. Hazafelé teletankoltam Azúrt.

A kis makrancos elég jól fogyaszt, a gyárilag megadott értékeken belül maradt mindeddig. Legutóbb szeptember elején tankoltam, s a 45 literes tankba most is csak 28,5 liter ment, úgyhogy ráért volna még, de hónap eleje volt, s úgy állapodtunk meg Krisztámmal, hogy ha lehet, ilyenkor letudjuk, hogy később ne legyen gond az üzemanyaggal (pénzzel). Szóval, nekünk egy tank benzin elég 2 hónapra. Legalább is jelenleg.

Hétfőn folytatódott a suli, Kriszta is dolgozni ment, így maradt a magány és a gyógyszerek. Meg a hasmenés. Meg a hányinger. Viszont csökkentek a fájdalmaim és összességében javult a közérzetem.

Szerdán Sebi kapott egy kis csomagot Krisztámtól. Méhviasz lapok és kanócok voltak benne. Kismackó azonnal nekiállt és alkotott:


Ebből van még pár. A leégett viaszból pedig mécseseket készített. :D

Péntekre már olyan jól voltam, hogy a társasjáték klubesten végig ott maradtunk, holott átnyúlt már a tervezetten is. Jó volt a társaság, jó volt a hangulat, jó volt minden.

Kedves emberek, jó humorral, sok játékszeretettel. Ezúttal a Colt Express és a Cash 'n Guns került az asztalra. Előbbi a klubot szervező családé, utóbbi a miénk volt. A vonatrablósból két kört játszottunk, ebből egyet Krisztám nyert meg, hogy aztán a Cash 'n Guns-ban is ő brillírozzon. Ami ezen felül további jó hír, hogy úgy néz ki, bővül a csapat, jönnek új emberek.

Szombaton bevásároltunk pár kiló húst. Tudod, hónap eleje. Ebből élünk a következő fizetésig. Persze, veszünk mást is, de a nagyobb főzésekhez ebből gazdálkodunk. Aztán hónunk alá csaptuk Azúrt, vagy inkább ő minket, és elvágtattunk a már korábban célként kitűzött Decathlonba. Beninek bakancs, Sebinek csizma. Emellett pólók, zoknik, meg egy kis ez, plusz egy kis az. Téli cuccok, javarészt.

Hazafelé megint anyósom, ismét egy finom ebéd, ismét rántott hús. Mostanában nagyon rákattantam, hála az égnek, az egész család szereti. Aztán délután négy óra felé elindultunk haza, utálok sötétben vezetni, s már kitapasztaltuk, hogy így még időben hazaérünk.

Itt jegyezném meg, hogy mennyire látszik az állapotom a vezetésemen is. Ami persze, nyilvánvaló, de akkor is érdekes. Szóval, a klubból egy régi ismerőst mi vittünk haza, s ő egy olyan helyen szállt ki, ahol orral felfelé álltam meg. Korábban, ha ilyen történt, ahhoz, hogy eltudjak indulni, behúztam a kéziféket és játszottam a kuplung-gáz kombinációval. Most, miután az ismerősünk kiszállt, jobbal a féket nyomtam, miközben a balt lassan engedtem fel. Figyeltem, mikor indulna a kocsi, s mikor éreztem, elengedtem a féket és nyomni kezdtem a gázt. Azúrka pedig, mint egy kezesbárány, visszagurulás és lefulladás nélkül elindult felfelé. :D A másik pozitív élményem az itthon-Decathlon-mama-itthon út volt. Se egy lefulladás, se egy rossz fékezés, se semmi. Mint az álom. Dicséret illeti a kocsimat!

Még egy dolog: a gyerekek IQ, vagy tehetségvizsgálata. Sebestyéné a jövő héten lesz, Benjáminé az azt követő héten. 

2017. október 24., kedd

Új hobbi?

Miután már kaptam egy finom jelzést, hogy jó ideje nem írtam, ráébredtem, hogy valóban régen jártam erre. Nem azért, mert ne lenne mit leírnom, vagy mert unnám. Nem vagyok jól. Eléggé nagyon nem.

De nem akarok össze-vissza ugrálni az időben, ezért szép sorban.

Szeptember utolsó hetében összeszedtem egy csinos légcsőhurutot. Új háziorvosunk sikerrel vette az akadályt, felírta az antibiotikumot, lelkemre kötötte a probiotikumot és picit elbeszélgettünk a gyerekekről. Lórúgás adagot kaptam, testtömeg szerint, de tapasztalatból csak a felét szedtem be. Nem az időt, az adagot feleztem. Így is meggyógyultam egy héten belül, s csak megroggyant a bélflórám, nem került teljesen padlóra. Persze, ahogy tudtam, helyreraktam egy kis Enterollal.

Szeptember utolsó hetében, egy nappal később, minthogy orvoshoz mentem volna, ergo, 27-én történt egy nagyon fontos dolog az életünkben: kifizettük a lakáshitelünk utolsó részét is. Kriszta munkáltatói hitelét is letudtuk végre, a földhivatali törlés folyamatban van, amint kézhez kapjuk a papírt, teljesen hivatalos lesz a dolog. Hitelmentesek leszünk, végre, 9 év után!

Azon a héten gyógyulgattam ezerrel, szedtem a tablettáimat, pihentem, teáztam és örültem, hogy léptünk egy nagyot előre. Egyik nap beszélgettünk is vacsora közben a srácokkal, hogy ez milyen nagy dolog nekünk. Nem csak azért, mert ma divatos eladósodni, hanem mert így könnyebben tudjuk majd beosztani a havi keretet, picit több jut majd erre-arra.

Mondtam a srácoknak, hogy lenne mit felújítani a lakásban is, nem kell messzire menni, a konyhaszekrény az egyik legjobb példa. Vagy a fürdőszoba. Koránt sem biztos, hogy ezekre akarjuk költeni a felszabaduló összeget, de ezekkel is foglalkozni kell majd valamikor. Nem nagy dolgokra gondolunk, csak kisebb renoválásra. Krisztával együtt úgy gondoljuk, hogy bár szép és hasznos tud lenni egy "fullos" konyha vagy fürdő, de kevésbé felszerelt vagy kevéssé szép lakásban is felnőhet egy gyermek hiányérzet nélkül. Mert fontosabb a szeretet, a törődés és a közös élmények, mint a kézzelfogható, materiális javak. Értem ez alatt azt, hogy inkább egy pár napos nyaralás, inkább egy közös mozi, inkább egy vidám kirándulás, semmint egy új mosdó, vagy egy modern sütő.

Benike egyik osztálytársának anyukája felrakott a Facebookra egy Gazdálkodj okosan! társast, amire lecsaptam. Ez már modernebb verzió, OTP, bankkártya, autóvásárlás meg fityfene, de jót játszottunk vele így is. Kriszta mosolyogva mondta el, mire jött rá játék közben: mi már megnyertük a Gazdálkodj okosant! Nincs hitelünk, megvan minden berendezési tárgyunk, amire szükségünk van és áll egy autó is a ház előtt. :D

Apropó társasjáték!

A városunkban indult egy társasjáték klub, az első összejövetelt 8-án tartották, ahová mi is elmentünk. A Timeline (Idővonal) és a Carcassonne került az asztalokra. Előbbit először Sebestyénnel párban játszottam, ám miután többször is bebizonyosodott, hogy a fiam jobb ebben, holott a játék vegytiszta történelem, hagytam, hogy egyedül folytassa. Ha azt mondom, hogy egy olyan partiban, ahol három két fős csapat játszott (egy házaspár, két hölgy, valamint Kriszta és Benjámin) Sebestyén mellett, s az én végtelenül okos fiam így is a második lett, elhiszed? Mert elsőre nekem is nehezen ment...

Én eközben átnyergeltem a Carcassonne-ra. Életemben másodszor játszottam, az elsőt még technikusként, körülbelül 20 éve. Az ellenfeleim között tapasztalt játékosok is voltak, de valahogy sikerült megcsípni az első helyet. :) Erős a gyanúm, hogy hagytak nyerni. De az is lehet, hogy nem... :P

A következő klubest november 10-én lesz, ha egy mód van rá, ott leszek.

Ennek nyomán is, de ráébredtünk, hogy a társasozás nagyon jó móka. Elkezdtem bújni az internetet, végül kikötöttünk pár, számunkra szimpatikus játék mellett. Az egyik Benjáminnak tetszett meg, de nagyon. Forbidden Desert, magyarul, Tiltott sivatag a neve. Kooperatív játék, tehát nem egymás ellen, hanem egymást segítve kell játszani, az ellenfél maga a játék. A másik Krisztámat fogta meg, szintén együttműködésre építő, de komolyabb, Robinson Crusoe: Adventures on the Cursed Island. Ha jól fordítom, Robinson Crusoe: Kalandok az elátkozott szigeten. Mindkettő november végén jelenik meg magyarul. Az előrendelést leadtam, hagyjuk telni a napokat. Sebestyénnek a Zombie Dice (Zombi kocka) tetszett meg, de úgy döntöttünk, nem adunk négyezer forintot 13 dobókockáért. Kriszta kinyomtatta a mintákat, majd ráragasztotta azokat 13 dobókockára. Ma is játszottunk vele jó néhány kört. Nekem a Cash 'n Guns fogta  meg a fantáziámat, ez egy versengő játék, amiben gengsztereket alakítunk, akik a zsákmányon marakodnak. Ezt már megvettük, több kört játszottunk vele, nem egyszer vicces helyzetben találtuk magunkat. 

Ezenfelül szemezünk még a Bang! Dice-szal is, ami szintén egy kockajáték, vadnyugati témában, de ez már nem fért bele a költségvetésbe. A fentieket is a nagyszülők fizették, a fele sem fért volna bele a saját keretünkbe. Talán megoldható lesz ez is a Zombie Dice-nál alkalmazott módszerrel, bár ez más játékelemeket is használ, mint a kockákat. De tudnék még sorolni több olyan társasjátékot, amivel szívesen játszanék. Erre is jó a klub. Az egyik tag már jelezte, őt nagyon érdekli a Cash 'n Guns, engem meg a Colt Express, ami neki van meg.

Múltkor említettem a srácok IQ vizsgálatát. Annyi előrelépés van a dologban, hogy kitöltöttem mindkét gyerek kérelmező lapját, majd visszajuttattam azokat az osztályfőnököknek. Ettől kezdve náluk a helyzet kulcsa, illetve, a pszichológusnál, aki vizsgálni fogja őket.

Egyébként továbbra is rendszeresen járok én is pszichológushoz. Legutóbb 5-én voltam, legközelebb pedig most csütörtökön megyek. Szeretem ezeket a napokat, szívesen megyek. 

Október 11-én ismét meglátogattam a háziorvosomat, ezúttal a havi vasamért. Ekkor tudtam meg, hogy amire várok, már valóság: elindult a gasztroenterológiai rendelés, be lehet jelentkezni. Egy füst alatt kértem beutalót a reumatológiára is, s pár nap múlva már a kezemben voltak az időpontok is. Ha ezek a vizsgálatok meglesznek, más csak egy nyaki röntgen és összeállíthatjuk a papírjaimat a bizottság számára.

Sokat rágtuk magukat Krisztámmal, nem látunk más kiutat. Így talán lesz olyan munkalehetőség, mit el tudok végezni és lesz olyan munkáltató, aki a kedvezmények miatt alkalmazni fog.

S itt térnék ki, hogy miért telt el egy hónap a legutóbbi jelentkezésem óta. Nyílt leszek, mert megtehetem. Itt nincs kinek játszanom az erős férfit... Egyre többet, egyre jobban és egyre hosszabb ideig fáj a hasam bal oldala, ahol beteg a vastagbelem. Vérzek, sokszor fekete, ami kijön belőlem. Emiatt már kora reggeltől fáradt vagyok. A derekam, gerincem hasogat, ég, sokszor zsibbad, s ez lesugárzik a lábam felé. A térdízületeim és a jobb bokám szúr, a bal könyököm és mindkét kezem ujjainak ízületei nyomásérzékenyek, nem szeretik az erős hajlítást. A nyakam nem fordul rendesen, akad, az izmok görcsösek. 

Mindez rányomja a bélyegét az egész napomra, fáradt, kedvetlen és időnként türelmetlen vagyok, állandóan csak pihennék. Amit nem teszek, mert nem tudnék tükörbe nézni. Ha lassabban és kedvetlenebbül is, meg kevéssé alaposan, de ellátom a háztartást. Ez a minimum, amit megtehetek a családért, Krisztámért. 

A hideg, szeles, esős időtől viszont rosszabb minden.

Apropó, hideg idő: le kell cserélni az autón a gumikat és nemsokára lejár a műszakija is!

2017. szeptember 25., hétfő

Külön(leges) fogadóóra

Ott tartottam, hogy bemegyünk Sebestyén tanítónénijeihez, beszélni velük, hogy mit javasolnak, miben tudnak segíteni, illetve, leginkább arról, hogy ők minként látják a gyerekünk helyzetét. Nem mondom, hogy nem voltam ideges. S nem szoktam ilyet csinálni, de úgy éreztem, ez, egyelőre nem tartozik másra, így egyik barátomnak is azt mondtam, nem tudom, miért hívtak be. Most viszont, hogy sikerült a különleges fogadóórát megejteni, leírhatom, leírom, mire jutottunk.  

Azért volt különleges, mert egyébként, hivatalosan, nem volt fogadóóra, csak miattunk maradtak bent a pedagógusok. Külön nekünk, ezért különleges... Na jó, először jó ötletnek tűnt, most már nem az, belátom, de marad, jobb híján, bocs!

Szóval, felmentünk Krisztámmal, a srácok addig ketten voltak itthon. Telefon kézügyben, ha bármi volna...

Felmentünk, leültünk és meghallgattuk, hogy a tanítók hogyan látják Sebestyén helyzetét, állapotát. Hosszasan ecsetelték, hogy mit tapasztalnak, hogy miben látnak megerősítést a korábbi beszélgetéseink alapján és mi jutott azóta eszükbe.

Tömören arról van szó, ha figyeltél egy részét tudod is, hogy Sebestyén rágja a körmét és olyan helyzetekben, amikor a szerettei között van, olyan helyen, ahol biztonságban érzi magát, szopja az ujját. Ez, általában, azt jelenti, hogy itthon. Se az utcán, se az iskolában, se máshol, csak itthon. Mármint az ujjszopást. A körömrágás előfordul máskor és máshol is, de jellemzően itthon találkozunk a jelenségekkel.

Emiatt már voltunk pszichológusnál is, akivel eléggé befürödtünk. Nem elég, hogy "elfelejtette" közölni, hogy szeptembertől nem dolgozik a városban, miközben olyan vizsgálatokat hajtott végre a gyerekeken, amiket jó ideig nem lehet megismételni, de mikor "lelépett", elvitte az összes vizsgálati anyagot, így, az utóda támpontok nélkül maradt egy olyan helyzetben, amikor szüksége lett volna minden korábban rögzített információra. Ráadásul, hogy a történet még vaskosabb legyen, lejelentett engem a családsegítőnél, mint gyerekbántalmazót. Nem részletezem, milyen lelki válságon mentünk keresztül ezt követően. Nem csak én, Kriszta is. A srácok se értették. Szerencsére, rövid úton sikerült rendezni, lezárni a vizsgálatot. Persze, bevonták a két gyerek osztályfőnökét és a háziorvosukat is, akik, tudtommal, szintén értetlenül álltak a helyzet előtt és abszolút támogatólag léptek fel mellettem. Nem emlékszem pontosan a szövegkörnyezetre és az elhangzottakra, de lezáráskor a két családsegítős szakember mintha a "szakmai hibák" kifejezést használta volna a korábbi pszichológus ténykedésével kapcsolatban. 

De ha már így alakult, járok a családsegítős pszichológushoz, de nem azért, mert köteleztek rá, hanem mert nekem van igényem erre. Aminek a szakember, ha ismét jól értettem, kifejezetten örül, mert végre egy olyan emberrel foglalkozhat, aki nem kényszerből, hanem igényességből van ott. Lépjünk ezen túl, mert nem ez a lényeges. Zárójelben jegyzem meg, hogy azért nem írtam erről eddig, mert meg akartam várni a vizsgálat végét, s nem azért, mert lenne bármilyen rejtegetnivalóm. Egy dolog tény: a fentiek hatására még szorosabbá vált a kapcsolatom a srácaimmal. Ezért, talán, még köszönettel is tartozom.

De vissza Sebestyénre, mielőtt valaki rám nyomná a narcisztikus jelzőt. (Egyébként, aki blogot ír a netre, mi más lehetne? Mármint, azon felül, hogy exhibicionista...)

Szóval, a tanítónénik elmondták, hogy Sebestyén sokszor nem vesz részt a közös munkában, például, nem énekli a korábban tanult dalokat. Látszik rajta, hogy időnként unatkozik, máskor elhúzódik kissé, vagy épp ellenkezőleg, agresszívan viselkedik szünetben. Utóbbi igen ritka, egy komolyabb esetről számoltak be, még tavalyról (idén még alig volt pár hét suli). Mi hozzátettük, hogy előfordult, reggelente sírt, mert nem akart iskolába jönni, de hiába kérdeztük, van-e valakivel konkrét gondja (csúfolódás, hasonlók), mindannyiszor rázta a fejét és azt ismételgette, hogy unja az iskolát és otthon jobb, mert ott mást is tanulhat.

Klári néni, akit mi, elsősorban, a magyar irodalom és nyelvtan tanítójaként tartunk számon családi körben, hosszasan ecsetelte, hogy fejlesztőpedagógusként úgy látja, Sebestyén kiemelkedően magas intelligenciával rendelkezik, emiatt nem tud azonosulni a számára túl egyszerű, így unalmas feladatokkal, s emiatt zárkózik el a számára kihívást nem jelentő elfoglaltságokban való részvételtől. Elmondta, hogy nem fogja emiatt piszkálni a gyereket, elfogadja úgy, ahogy van. Majd megosztott velünk két rövid történetet Sebestyén gondolkodásmódjáról. A közös pont a betűbehelyettesítés.

Az első esetben azt a feladatot kapták a gyerekek, hogy egészítsék ki az alábbi szócsonkot: _lm_. Ahogy Klári néni fogalmazott, a 20 gyerekből 19 azt mondta: alma. Sebestyén, felszólítás után, az álma szót mondta. Klári néni helyeselt, majd megkérte, mondjon egy mondatot ezzel a szóval, hogy értse, mire gondolt Sebestyén. A fiúnk erre lazán közölte, hogy "A medve téli álma 5 hónapig tart.". A tanítónő véleménye szerint ez nem egy 8 évesre valló ismeretanyag, ahogy az sem, hogy ilyen könnyedén és az átlagtól eltérő módon teljesítette a feladatot.

A második esetben az aktuális dolgozatot mutatta meg, ahol ugyanez volt a egyik feladat, csak a vi_ág szócsonkot kapták a gyerekek. A 20-ból 19 virágot írt, míg Sebestyén világot. Szintén nem tipikus megoldás, ami arra mutat, hogy a gyerek agya másként jár (én fogalmazok így, nem a pedagógus).

Ezen felül mindketten megemlítették, hogy más esetekben is tapasztalják a gyermekünk átlagtól eltérő feladatmegoldásait, meglátásait, szóbeli és írásban megjelenő megnyilvánulásait. Ezek alapján arra kértek minket, hogy egyezzünk bele egy intelligenciatesztbe, mellyel képet kaphatnánk arról, hol tart a gyerek az átlaghoz képest, így a részletes elemzéssel segítséget lehetne kérni. Tehetséggondozás a kulcsszó, mert nem arról van szó, hogy utol kell érnie a többieket, mint ahogy ez az esetek 99%-ban történik, hanem rá kell jönni, mivel lehet sikerélményben részesíteni a srácunkat, ösztönözve őt, gondozva az istentől kapott talentumát.

Beleegyeztünk, most várjuk a papírokat, hogy kitöltsük és visszajuttassuk az iskolába.

Persze, felmerült a kérdés, hogy hogyan is néz ki egy ilyen vizsgálat, de csak nagyobb vonalakban kaptunk képet erről, a lényeget tekintve ez hosszabb és sok szempontból összeállított kérdéssor, mely kitér a lehető legtöbb területre, de konkrét anyagot nem ismernek, utoljára 10 évvel ezelőtt küldtek hasonló vizsgálatra egy kislányt. Ő idén érettségizik.

Azóta próbáltam összeszedni, amit csak lehet, erről a vizsgálatról, segítséget kérve más pedagógustól és jó ismerőstől. Eddig, úgy vélem, nincs okom aggódni, de magamat megerőszakolni nem tudom. Féltem a kis tücsköt. Megegyeztünk a tanítónénikkel, hogy Sebestyénnek egy szót sem szólunk erről a dologról, így mikor hazaértünk, csak annyit mondtunk neki, mert láttuk, hogy aggódik kissé, vajon miért kellett bemennünk a tanítóihoz, hogy semmi gond, nagyon okos és próbáljuk kideríteni, mivel tehetjük könnyebbé azt az időszakot, amit a suliban kell töltenie. Láthatóan megkönnyebbült, másnap már jelentkezett versmondásra is, amire ötöst kapott. Nem jellemző rá, de úgy tűnik, már az sokat számított neki, hogy mindenki rá figyelt, vele foglalkozott és kizárólag dicsértük, támogattuk, amiben csak tudtuk.

Egy-két nappal később felötlött bennem, hogy ha már lúd, legyen kövér. Benjámin idén hatodikos, szeretném, ha hatosztályos gimnáziumba menne, de erőszakoskodni nem fogok. Viszont, ha a vizsgálat neki is segíthetne kideríteni, miben erősebb, talán irányt mutathatna, hogy merre tovább. Mert, ha reál tárgyakban szorult belé több, talán jobb lenne egy műszaki beállítottságú iskola. Mondom, talán... A végső döntést úgy is neki kell meghoznia.

De a lényegre visszatérve: megkerestem Benjámin osztályfőnökét, hogy ha lehet, kérvényezze ezt a vizsgálatot ő is, hátha közel egy időben történne, s végül mindkét csemeténkről kaphatnánk egy kis mankót. Ő belelegyezett, azt mondta, utánanéz. 

Afelől kétség sincs, hogy okosak, ne értsd félre! A kérdés az, miben tudunk nekik segíteni, hogy ezt jól használhassák fel, s addig is örömet leljenek az iskolai elfoglaltságaikban. Jó, tudom, lehetetlen küldetés, de meg kell próbálnunk. Értük mindent.